TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Hogyan telepedjünk le vidéken?

NESHI KANCELLÁR BÓLINTOTT AZ ŐSÖREG KIRÁLYNŐNEK. A jelére Matakara előrehajolt, és szélesre nyitotta a száját. Nádasdy grófnővel szemben neki nem volt szüksége semmiféle korty-kupára, hogy előkészüljön. Alexia látta, hogy az agyarai különösen hosszúak, a teremtők még hosszabbak is, mint a táplálkozásra szolgáló pár. Talán a kora miatt – talán amikor a királynők kiöregedtek, már csak új királynőket tudtak csinálni. Talán ez volt az egész baj gyökere – Matakarának a teremtésre nagyobb szüksége volt, mint a táplálkozásra. Messze túl sokáig tartották életben. A bolynak mást sem lett volna szabad csinálnia, mint egymás után kínálni neki a lányokat, hogy próbálkozzon velük, gondolta Alexia. Ugyanakkor Matakara így elég sok helybeli lányt elpusztított volna. A hatóságok nem vették volna jó néven.

A vén vámpír mindkét pár agyarát Ivy nyakának máris feltépett húsába süllyesztette. A karját nem bírta mozdítani, hogy magához emelje Ivyt; az állkapcsa és az Ivyt hozzá kötő szíjak erejével tartotta meg. Sötét szemében, amely most Ivy fekete hajzuhataga felett éppen látszott, a szomorúságot most egy csekély részben felváltotta az eltöprengő nyugalom. Egyetlen izma sem mozdult, miközben szívta a vért, csak sovány nyakán látszott a különös fel-alá hullámzás, mint Nádasdy grófnőén.

Ivy Tunstell nagyon sokáig hevert ugyanolyan ernyedten. A helyiségben mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, kivéve Conallt, aki morogva járt körbe. A gróf igen ritkán volt képes felmérni egy adott helyzet súlyát.

Végül Ivy egész teste megrándult, a szeme felpattant, riadtan nagyra kerekedett. Éppen Alexiára nézett – aztán felsikoltott. Tunstell felé lódult, de a vámpírok elkapták és visszatartották. Ivy pupillája kitágult, a szemét elöntötte a vér.

Alexia tudta, mi jön most. A vér kicsordul Ivy szeméből, és addig fog sikoltozni, amíg a hangja el nem fullad a száján kiömlő vértől.

Hát persze hogy nincs fölös lélekrésze! Milyen ostobaság volt a részemről, hogy feltételeztem!

Ivy szeméből azonban nem csordult ki a vér. A pupillája lassan összehúzódott, a sötétség eltűnt, végül újra a saját, selymesbarna szeme nézett Alexiára. Elhallgatott; lehunyta a szemét, és rángatózni kezdett, mintha rohama lenne. Sötét tincsei az arca körül repkedtek, kapitányi kalapja feladta a kapaszkodást, és miután annyi mindent kibírt a csatában, most a földre hullott. A fehér toll szomorúan elhajlott.

Ivy újra kinyitotta a száját, de nem sikoly jött ki rajta. Valóban csepegett a vér, de már az agyarai végéről – négy agyar törte át az ínyét, és a gyertyafényben csillogva nyúlt egyre hosszabbra. Az arca, amely eddig is divatosan sápadt volt, most teljesen elfehéredett, a fürtjei fényesebbé, ruganyosabbá váltak. Végül újra felnézett; egyetlen mozdulattal leszakította magáról a vastag fém- és bőrszíjakat, mintha pókhálóból lettek volna. Leugrott a trónról, és könnyedén ért földet a terem padlóján.

– Milyen különösz érszész! – selypegte az új fogai körül. – Tunny, drágám, elájultam? Ó, a kalapom! – Lehajolt, felkapta a fejfedőt, és visszaillesztette a fürtjeire.

A háta mögött Matakara királynő még aszottabbnak, vértelenebbnek tűnt, mint azelőtt. Előredőlt, csak a szék béklyói tartották a helyén.

Neshi kancellár Alexiához fordult.

– Az ígérete, lélektelen.

Alexia bólintott, és megindult a dobogó felé. Ezúttal egyetlen vámpír sem akarta megakadályozni. Felkapaszkodott, és a kezét a vén vámpír karjára tette, ott, ahol nem volt sem cső, sem szíj.

Matakara királynő, Hatsepszut király, az utolsó nagy fáraó, a legöregebb vámpír abban a pillanatban meghalt az érintése alatt. Nem volt nagyelőadás, nem voltak fájdalomsikolyok – csak halkan sóhajtott, és végre kisiklott halhatatlan börtönéből. Ez volt a legrosszabb, amelyre Alexiát természeten túlisága eddig kényszerítette, és a legjobb is, mert a sötét szempárba most először teljes béke költözött.

Az álmélkodó csendben, ami a királynő halálát követte, miközben a vámpírok és dolgozók horgonya átváltott az új királynőre, Neshi kancellár felemelte Prudence-t. A kislány ismét vámpírrá változott, és a kancellár, mielőtt bárki megállíthatta volna, rövid lábain kiszaladt az erkélyre, és kiugrott, hogy a járda kövein halálra zúzza magát.

Amint meghalt, Prudence visszaváltozott rendes gyerekké – vagyis olyanná, amilyen eredetileg volt. Alexia megjegyezte ezt az apró tényt. A jelek szerint még valami semmissé tette a lánya hatalmát az anyján, a napfényen és a távolságon kívül: a halál.

Rengeteg eltakarítanivaló volt, sok mindent meg kellett magyarázni, el kellett igazítani és meg kellett vitatni, a hivatalos bemutatásokról és a kezelni való törött csontokról és véres nyakakról nem is beszélve. Az öt megmaradt vámpír egymásra nézegetett, majd egyként az új királynőjükhöz futottak, és heves gesztikulálás közepette arabul kezdtek hozzá beszélni.

A zavart Ivy ide-oda forgatta a fejét, a fehér tolla repdesett. Végül, tőle szokatlan módon, felemelte a hangját, és csendet parancsolt. A férjére nézett, aki még mindig sírva ölelgette Primrose-t, aztán Alexiához fordult a válaszokért.

– Alexia, elmagyarásznád, mi folyik itt?

Lady Maccon, amennyire képességeitől telt, megtette. A csinos női dolgozó, aki angolul is beszélt, tolmácsolta a szavait a többi vámpír épülésére. Hamarosan mindenki számára egyértelművé vált, hogy Ivynek férje és gyerekei vannak, ami újabb döbbenetre adott okot, mert az ilyesmi ezidáig tabunak számított az átváltoztatásra vágyók számára. Ivy erre azzal felelt, hogy ő nem vágyott rá, ezért őt nem lehet hibáztatni. Alexia kategorikusan kijelentette, hogy aki átváltozott, az átváltozott, ezen sírni kár, Mrs. Tunstell immár vámpírkirálynő, úgyhogy mind igyekezzenek gyorsan tudomásul venni a vele járó férjet és ikergyerekeket.

Ivy ezek után kijelentette, hogy szokatlanul nyugtalannak érzi magát; vajon élete végéig Alexandriában kell maradnia? Alexia emlékezett rá, hogy Lord Akeldama egyszer említett valamit az új királynőkről – több hónap áll a rendelkezésükre, hogy letelepedjenek. Hogy máshogy terjedhettek volna el az egész világon? Ivy erre azt mondta, hogy nagyon jó, ebben az esetben ő azonnal vissza kíván térni Londonba.

Az egyiptomi vámpírok tiltakoztak. Alexandria volt az otthonuk, több száz éve már! Ivyt ez nem érdekelte. Neki London volt az otthona, és ha az örökkévalóságig egy helyen kell laknia, akkor az egy olyan hely lesz, ahol rendes kalapokat lehet kapni! Verdesett a szempilláival, selypegve, kislányosan kérlelte őket – a jelleme láthatóan nem változott annyit, mint a lelke.

A taktikája azonban parancsolgató természetének hiánya ellenére is bevált, és figyelemre méltóan rövid időn belül feloszlott a társaság. A dolgozók, akik az új királynő mellett akartak maradni, és vele költözni, csomagoltak, hogy a másnap reggeli gőzhajó mólóján találkozzanak. A vámpírok, kissé pánikban, szintén szétszaladtak, hogy összeszedjék a holmijaikat, aztán Ivyt szoros közelségben követve elkísérték őt férjestől, gyerekestől, társulatostól, vissza a szállodába.

Alexia a bolyházban maradt Matakara holttestével, Madame Lefoux-val, Prudence-szel és Lord Macconnal. A lánya rémesen kimerült; zokogva kuporgott a földön. A férje még mindig farkas volt. Floote eltűnt valamikor Ivy átváltozása során.

Madame Lefoux hosszas pillantást vetett Alexiára, majd felmászott a dobogóra, hogy megvizsgálja a királynő testét és trónját. Láthatóan nem figyelt Alexiára, alkalmat adva neki, hogy rendezze családi ügyeit.

Alexia felkapta Prudence-t, és magához ölelte a zokogó kicsit – aztán csak állt ott, a férjére meredt, és egyik lábával dobolt a padlón.

Lord Maccon végre visszaváltozott.

– Magyarázd meg! – parancsolta a grófné igen határozottan.

– Floote talált rám az emberei között. Súlyosan megsérültem, és be is zártak. Addig ápolt, amíg ki nem juttathatott a ragályzónából.

Alexia egykori komornyikjára gondolt.

– Az ő emberei? Ó! Bár rendkívül hálás vagyok neki, hogy élve látlak, kóborló férjem, nekem úgy tűnik, hogy eleve az ő emberei okozták ezt az egész kulimászt.

– Floote szerint nem tudták, ki vagy – felelte Lord Maccon. – Új utasításokat adott nekik.

– Hát remélem is. – Alexia azon kezdett gondolkodni, mi legyen a következő lépés. – Gondolod, hogy valaha rátalálunk?

– Nem, ha ő nem akarja – rázta a fejét Lord Maccon. – Kész hálózata van, ismeri a terepet, és a farkasemberek nem követhetik a nyomát a ragályzónában.

– Gondolom, ez akkor megoldja a kérdést, hogy mit csináljunk egy komornyikkal, aki embereket gyilkol. Határozottan rossz fényt vet a személyzetre. De azért hiányozni fog. Tudta, hogyan kell jó teát készíteni. – Elszomorította, hogy elveszti öreg társát, de tudta, így lesz a legjobb. Gyűlölte volna, ha át kell adnia a bíróságnak vagy Lady Kingairnek. – Elmondta neked, hogy az egész az apámnak Matakarával kötött alkuja miatt volt?

– Igen.

– És mit csináljunk vele? – kérdezte Alexia a férjét.

Lord Maccon tétován közelebb lépett. Nem volt benne biztos, hogy Alexia megbocsátotta neki a halálát; nem volt biztos abban sem, hogy ő megbocsátotta Alexia hazugságát.

A felesége érezte a bizonytalanságát, de nem volt többé hajlandó elviselni ezt a butaságot. Odalépett, a meztelen grófhoz simult, Prudence-t kettejük közé véve, hogy mindkét szülőjével kapcsolatban legyen.

A kislány jóváhagyón motyogott valamit.

Conall egy sóhajjal a szélbe dobta a haragját, és erős karjába zárta a családját. Apró csókokat nyomott Alexia halántékára és a lánya fejére, majd, még mindig szorosan ölelve őket, megköszörülte a torkát. Alexia érezte a szavak mélyről jövő rezgését a gróf mellkasában.

– Gondolkodtam a visszavonuláson.

– Tényleg? Nem jellemző rád. A NYIHÁ-tól vagy a falkától?

– Mindkettő. Az érkezésünk után nem sokkal házat vettem Kairóban.

Alexia hátrahajtotta a fejét, értetlenül nézett a férjére.

– Conall, mit jelentsen ez?

– Stratégiai visszavonulás, szerelmem. Arra gondoltam, hogy ha Prudence felnőtt, visszatérhetnénk ide. Együtt. Hosszú sétákra mehetnénk, finomakat ehetnénk, játszhatnánk… izé, ostáblát, vagy mit tudom én.

– Az Istenölő Ragály zónájában… de hát megöregszel és meghalsz!

– Ahogy te is. – Conall nyugtatón simogatni kezdte a hátát.

– Igen, de nálam mindig ez volt a terv!

– Most majd együtt csinálhatjuk.

– Szerelmem, ez nagyon lovagias dolog, de még szívügyekben sem kell ostobának lenni.

A gróf keze megállt, kicsit félrehajolt, hogy a felesége arcába nézhessen. Meleg tekintete komoly volt.

– Drágám, öregszem. Öregebb vagyok, mint gondolnád. Nem fogom hagyni, hogy belőlem is olyan alfa legyen. Két bétahím már elárult – már bizonyára kezdem elveszteni a kontrollt. Még nagyjából egy évtized, és ideje lesz elegánsan visszavonulni. El tudsz képzelni jobb helyet, ahová költözhetnénk?

A végletekig gyakorlatias Alexia fontolóra vette a dolgot.

– Nos, nem. De drágám, tényleg biztos vagy benne?

– Szeretsz itt lenni, vagy nem, szerelmem?

Alexia oldalra billentette a fejét.

– Hát, meleg van, és jó a konyha.

– Akkor eldöntöttük.

Lady Maccon nem adta be ilyen könnyen a derekát.

– Rengeteg teát kell majd magunkkal hozni, ha átköltözünk – jelentette ki határozottan.

– Akár egy teaimportőr társaságot is létrehozhatunk – javasolta Conall. – Így lesz, ami elszórakoztat majd öreg napjaidon.

– Üzlet? Igazán, nem is tudom… – Alexia elgondolkodva elhallgatott.

Madame Lefoux, akiről eddig egészen el is feledkeztek, leugrott a trón mellől, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Nagyon romantikus, hogy magával együtt akar meghalni.

– Maga persze ezt mondja.

– Én is jöhetek? – állt Alexia mellé a feltaláló, és kacsintott.

– Geneviéve, maga nem tudja, mikor kell feladni, igaz? – kérdezte Conall vigyorogva.

– El tudja képzelni, mi mindent készíthetnék, ha sem a természet-felettiek, sem a kormányzat nem avatkozna bele?

– Jóságos ég, ez rettentő gondolat. Meglátogathat minket, Geneviéve, de ez minden.

– Ünneprontó.

– Mehetünk? – Conall a kijárat felé intett.

Kisorjáztak az elhagyott bolyházból. Alexia visszafordult, és elgondolkodva az épületre nézett. Ezt is kihasználhatnák. Elvégre Alexandria kikötőváros. Ha teát fognak importálni…

– Ó, te jó ég, Prudence, máris üzletasszonyként gondolkodom.

– Nem – közölte Prudence.

Conall kisétált az utcára. Alexia megfontolta, emlékeztesse-e, hogy meztelen, de aztán letett róla. Alexandriában akármit csinálnak, úgyis megbámulják őket.

Átültette a lányát a másik csípőjére. A kislány szeme lecsukódott, már bóbiskolt is az izgalmas éjszaka után.

– Na gyere, Prudence, drágám!

– Nem – motyogta Prudence halkan.

– Gondolt már arra, hogy talán azért mond mindig nemet, mert nem szereti a nevét? – kérdezte Madame Lefoux. – Sosem ellenkezik, ha máshogy becézi.

Alexia döbbenten megállt.

– Úgy véli? Igaz ez, kiskölyköm? – kérdezte, Lord Akeldama kedvenc becézését használva.

– Igen!

– Prudence?

– Nem!

– Jó ég, Geneviéve, maga ráhibázott valamire. Mit gondol, hogy nevezzük?

– Hát neve, az van bőven. Miért nem várnak, amíg kissé idősebb lesz? Akkor majd választhat magának. Nem igaz, édes?

– Igen! – vágta rá Prudence a legnagyobb határozottsággal.

– Látja? Máris az anyjára üt.

– Ezt meg hogy érti? – tudakolta Alexia sértetten.

– Szereti a maga módján intézni a dolgokat, nem? – A francia nő gödröcskésen elmosolyodott.

– Nem értem, mire gondol – felelte Alexia méltóságteljesen; azzal sietősen elindult, szem előtt tartva a férje párját ritkító hátsó felét, amely a fogyó hold fényében haladt az egyiptomi utcán.