HATODIK FEJEZET

Amelyben a Napernyő Protektorátus

új taggal bővül

LORD AKELDAMA MÁR VISSZAÉRT A SÉTÁBÓL; Prudence-t lefektették, Tizzy és a dadus szabadidőt kapott. A vámpír a fogadószobájában trónolt válogatott dolgozóival körülvéve, egy üveg pezsgővel az asztalkán, és a kövér, tarka macskával az ölében. Igazság szerint amióta apa lett, Lord Akeldama ritkán járt el otthonából, London legnagyobb meglepetésére. Ennek az oka az volt, hogy az otthona Prudence hatására sokkal izgalmasabb lett, mint a társasági élet. Ráadásul Lord Akeldamának bőven volt ideje; megengedhette magának, hogy néhány évtizedig szülőt játsszon. Végül is azelőtt még sosem volt ilyen élményben része. Ha egy vámpír olyan sokáig él, mint ő, az új tapasztalatok nehezebben érkeznek, keményebben kell dolgozni értük, és kincset érnek, mint a jó minőségű arcpúder.

– Alexia, legdrágább krémespohárkám, hogy van? Teljesen rettenetes estéje volt?

– Meglehetősen rettenetes, igen. És milyen volt a séta a parkban? – Mi voltunk az este szenzációja!

– Ez csak természetes.

A dolgozók elegánsan felálltak, hogy helyet adjanak Alexiának, majd miután Lady Maccon leült, tovább csevegtek egymással, hagyva, hadd beszélgessen az uruk a látogatójával. Alexia azonban pontosan tisztában volt vele, hogy mind hegyezik a fülüket. Lord Akeldama dolgozóit a saját természetükkel összhangban képezték ki, és ha egy lélekben gyökeret vert a pletyka szeretete, azt onnan kiirtani nem lehetett. Éppen annyira érdekelték őket Lord Akeldama titkai, mint mindenki máséi.

– Lord Akeldama, mit gondol, válthatnánk néhány bizalmas szót? Igen érdekes meghívást kaptam, és szeretnék részesülni a tanácsa adta előnyökből.

– Hát hogyne, legdrágább lánykám! Kincseim, kérlek, hagyjatok magunkra! Elvihetitek a pezsgőt is.

A dolgozók engedelmesen felkeltek, kivonultak, és becsukták maguk mögött az ajtót.

– Ó, de aranyosak, most bizonyára összetömörültek, és minden fül az ajtóra tapad.

– Matakara királynő elhívott engem és Prudence-t, hogy látogassuk meg Egyiptomban. Mit gondol erről?

Lord Akeldamára nem tett akkora hatást a bejelentés, mint amekkorát Lady Maccon remélt.

– Ó, szirupcseppem, csak az lep meg, hogy ilyen soká tette. Valójában nem akar elmenni, igaz?

– Tömören, de igen. Mindig is szerettem volna látni Egyiptomot. Amellett Conallnak is van egy falkaügye, amit ott szeretne kivizsgálni. Már a fedőtörténetet is kitaláltam.

– Alexiám, csipkebogyóm, őszintén szeretném, ha nem menne. Ne Egyiptomba! Nem kellemes hely, forró és büdös. Tele van fakó ruhás turistákkal. A gyermeket talán veszély fenyegetné ott, és én, természetesen, nem mehetnék magukkal.

– Veszély? A büdös és a fakó színek miatt?

– És a helyi ruházatról még nem is beszéltem. Látta már, mit hordanak abban az országban? Minden laza és szellős, viszolyogtató engedmények a kényelem és gyakorlatiasság oltárán. – Lord Akeldama felkapta és úgy rebegtette a kezét, mintha az egzotikus törzsek tagjainak ruháját akarná utánozni. Lehalkította a hangját. – Túl sok a titok, és túl kevés a halhatatlan, hogy megőrizzék.

– És Matakara királynő? – Alexia nem hagyta annyiban. – Vele találkozott már?

– Úgy is mondhatjuk.

Lady Maccon éles pillantást vetett a barátjára.

– Mit jelentsen ez?

– Legédesebb pudingocskám, nagyon-nagyon régen volt. Mondhatjuk úgy is, hogy ő a felelős mindenért.

Alexia levegőért kapott.

– Ó, csípjenek meg! Ő csinálta magát!

– Nos, kedvesem, nem szükséges ilyen durva szavakat használni.

Alexia fejében annyi kérdés merült fel a felfedezés kapcsán, hogy szinte beleszédült.

– De akkor hogyan került ide?

– Ó, buta gyermek! Az átváltoztatás után közvetlenül egy rövid ideig hosszú távolságokat is meg tudunk tenni. Mit gondolt, különben hogy jutottak volna el a vámpírok a világ minden pontjára?

– Azt gondoltam, hogy egyszerűen egyre növekvő körökben terjeszkedtek – vont vállat Alexia, mire Lord Akeldama felnevetett.

– Ahhoz sokkal többen kellett volna, hogy legyünk, kedves kockacukrom.

Lady Maccon sóhajtott, majd feltette a legjobb kérdést, amit Lord Akeldama vonakodására tekintettel feltehetett.

– Mi az, amit elmondhat nekem Matakara királynőről?

A vámpírúr felemelte ékköves keretű monokliját, és a tiszta üvegen át nézett Alexiára.

– Nem a legszerencsésebben megfogalmazott kérdés, édesem.

– Ó, hát jó! Mit lesz hajlandó elmondani nekem Matakara királynőről, azt is hozzávéve, hogy elviszem a bolyába a fogadott lányát, akár tetszik ez magának, akár nem.

– Kemény megfogalmazás, lekváros tálacskám, de valamivel azért jobb. Hajlandó vagyok elmondani, hogy nagyon öreg, és nem olyasmi foglalkoztatja, ami a rövid életűeket.

– Nem ad tehát tanácsot, még Prudence kedvéért sem?

A vámpír Alexiára nézett, az ajkára halvány mosoly ült ki.

– Nem szégyelli kijátszani minden kártyáját, igaz, drága gyermekem? Hát jó. A tanácsomat akarja? Ne menjen! Mondjak többet? Legyen óvatos! Matakara királynő sosem mondja ki a teljes igazságot, és hogy ki ő, azt elfedte már az idő homokja. Nem csak arról van szó, hogy nem akar nyerni: már egyáltalán nem vesz részt a játszmákban. A maga és az én számomra, drágám, akik az efféle kicsinyes szórakozásokért élünk, ez felfoghatatlan.

– Akkor miért kérte, hogy láthassa Prudence-t? Miért avatkozik be?

– Mandarinom, ez az igazi kérdés, és ebben rejlik az igazi veszély, és, természetesen, mi nem érthetjük meg a választ.

– Mert Matakara kívül esik a felfogóképességünkön?

– Pontosan.

– Különös nő.

– És akkor még nem is látta, milyen ruhákat hord.

Miközben Lyall professzor a léghajóeladásokat követte végig, Lord Maccon pedig nyomokat keresve rohangált, Lady Maccon az utazását szervezte. Vagyis pontosabban megmondta Floote-nak, mit akar, és ő elintézte a szükséges előkészületeket és beszerzéseket. A Tunstell-csoportot is számba vették; Alexia mélységes utálatára Nádasdy grófnő ragaszkodott hozzá, hogy az egyik dolgozóját is elküldje, mint az angol bolyok követét.

– Csak engem akar szemmel tartani – panaszkodott Floote-nak, miközben azt latolgatták, melyik utazóruhák lehetnek a legalkalmasabbak az egyiptomi éghajlatra. – Tudja, kit fog küldeni? Persze hogy tudja.

Floote hallgatott.

Lady Maccon elkeseredve vetette égnek a kezeit, majd talján örökségéhez méltóan széles gesztusokkal járkálni kezdett.

– Pontosan! Madame Lefoux-t. Abban a nőben egyszerűen nem lehet megbízni. Csodálom, hogy a grófnő egy percig is a bizalmába fogadta, habár a vámpíroknak alighanem mást jelent egy perc, mint nekünk. Ugyanakkor talán éppen azért küldi el, mert nem bízik benne. Úgy értem, ki mellett áll mostanában Geneviéve? Mellettem, a vámpírok mellett, a Bronzpolip-rend mellett, vagy saját maga mellett?

– Meglehet, maga sem tudja, kihez legyen lojális, asszonyom.

– És akkor még nagyon keveset mondtunk! Bizonyára komplikáltak a mindennapjai. Biztosra veszem, hogy én nem tudnék ilyen kétszínű lenni.

– Nem, asszonyom, önnek más a természete. Az ön helyében nem aggódnék emiatt.

– Nem?

– Asszonyom, legalább egyvalamiben biztos lehet. Madame Lefoux ezúttal nem akarja az ön halálát.

– Igen? Honnan veszi? – Alexia fújt egyet, és lehuppant az ágyára; csipkeruhája szétterült körülötte, mint egy igen drága vízesés habjai. – Tudja, Floote, igazán élveztem a társaságát. Ez teszi a legnehezebbé.

– Még mindig így van, asszonyom.

– Ne személyeskedjen, Floote!

Floote a régi családi szolgálók szokása szerint erre nem is reagált.

– Jót fog tenni, ha valaki hozzá hasonló is elkíséri önt, asszonyom.

– Hozzá hasonló? Hogy érti ezt, Floote?

– Értelmes. Tudományos.

Alexia elhallgatott egy pillanatra.

– Ezt most mint az én komornyikom mondja, vagy mint az apámé?

– Mindkettő, asszonyom. – Floote arca, mint mindig, kifürkészhetetlen maradt, azonban a csomagolással és szervezéssel telt napok során Alexiában kialakult a benyomás, hogy nem támogatja az egyiptomi út ötletét.

– Nem akarja, hogy elmenjek, igaz, Floote?

Floote habozott; a kezére nézett, amelyet a rangosabb alkalmazottakhoz illően fehér kesztyű fedett.

– Két ígéretet tettem Mr. Tarabottinak. Az egyik az volt, hogy ügyelek a maga biztonságára. Egyiptom nem biztonságos.

– És a másik?

Floote alig láthatóan megrázta a fejét.

– Én nem tarthatom vissza magát, asszonyom. De ő nem akarta volna, hogy elmenjen.

Alexia már olvasta az apja naplóit.

– Már sok mindent csináltam életemben, amit apám nem helyeselt volna. Itt van mindjárt a házasságom.

Floote folytatta a csomagolást.

– Azt akarta volna, hogy éljen a kívánsága szerint, de nem Egyiptomban.

– Sajnálom, Floote, de itt az idő. Ha maga nem mondja el nekem, amit még nem tudok az apám életéről, talán valaki más majd megteszi.

Alexia mindig azt hitte, hogy Floote feltétel nélkül hűséges hozzá. Amikor Alessandro elhagyta terhes feleségét, Floote vele maradt. Kisbaba korában ő cserélgette Alexia pelenkáit. Végül a Loontwill-házat is elhagyta, miután Alexia férjhez ment egy farkasemberhez, hogy továbbra is gondoskodhasson róla. Most először jutott eszébe, hogy talán Floote-ot az ő halott apjához köti megingathatatlan hűség, ő pedig csupán helyettes.

Később, amikor a férje hazaért, Alexia a szokásosnál jóval hevesebben kapaszkodott belé. Conall elég jól ismerte a feleségét, hogy megértse, valami felzaklatta, és hogy ugyanúgy nyugtassa meg, ahogy Alexia tette vele, néhány éjszakával korábban. Az érintésében Alexia megerősítést talált – és arra is rájött, hogy ha Conall mellett Ivy is elkíséri, az itteni dolgaira senki sem fog felügyelni. Lyall professzort a hűsége Lord Macconhoz kötötte, és Alexia amúgy is megbízhatatlannak tartotta, amióta rájött, hogy ő állt a Kingair-merényletkísérlet hátterében. Lord Akeldama mindig is a saját érdekeit tartotta szem előtt. Ki marad akkor?

Az egész hét izgalmasan folyt. Biffy, amikor csak tudott, időt szakított szeretett kalapjaira, de közben egyre inkább magával ragadta a Dubh gyilkosa utáni nyomozás és az egyiptomi út. Képtelen volt távol maradni. Egyszerűen túlságosan érdekelték mások dolgai.

Újra felvette az inasi feladatokat is; nagyon kedvelte Lady Maccont, már attól a perctől kezdve, hogy megjelent Lord Akeldama életében. Olyan lenyűgözően gyakorlatias módon állt a világhoz. Egyszer született nagyasszonyként írta le egy társának. Nála mindennek és mindenkinek megvolt a maga helye, vagy aminek nem, annak Lady Maccon teremtett egyet – bár a ruházkodást illetően Biffy tanácsaira szorult. Biffy véleménye szerint egy úrhölgy esetében ez is csodálatra méltó tulajdonság volt. Élvezte, ha szükség volt rá, és Lady Maccon elveszett volna nélküle.

Ezt ő maga is kimondta, miközben Biffy a haját igazgatta.

– Ó, Biffy, hogy csinálja? Olyan szép így! Tudja, hogy teljesen elveszett lennék maga nélkül?

– Nagyon köszönöm, asszonyom. – Biffy befejezte a hajsütővas tisztogatását, visszatette a fiókba, és hátralépett, hogy kritikus szemmel mérje végig a mesterművét. – Megfelel, asszonyom. És most, mit szeretne ma este viselni?

– Azt hiszem, valami egyszerűbbet, Biffy. A csomagolásnál izgalmasabbat ma nem csinálok.

Biffy végignézett a ruhák során.

– Hogy alakulnak az utazási előkészületek? – Kiválasztott egy krémszín alapon piros csíkos ruhát, amelynek fekete bársony felső része jóval a derék alá nyúlt, és egy hozzáillő fekete alsószoknyát, végül pedig egy előrecsúsztatva viselendő, széles karimájú kalapot, amelynek férfias jegyeit tollcsokor ellensúlyozta. Alexia véleménye szerint a kalap kissé túlzás volt, de meghajolt Biffy ítélete előtt, és hagyta kicicomázni magát.

– Úgy vélem, csodálatosan. Holnaputánra mindannyiunknak készen kell állnia az induláshoz. Meglehetősen várom már.

– Remélem, hogy jól érzi majd magát.

– Köszönöm, Biffy. Volt még valami, nem tudom, megkérhetem-e erre… – Lady Maccon elhallgatott, mintha zavarba jött volna, vagy nem találná a szavakat.

Biffy azonnal félbehagyta a ruha hátulját rögzítő apró gombok gombolgatását, és előrelépett, Alexia mellé, hogy a tükörben a szemébe nézhessen.

– Asszonyom, tudja, hogy csak szólnia kell.

– Ó, persze. Ez azonban némileg kényes ügy. Azt szeretném, ha a saját döntése lenne, nem olyasmi, amit a falka vagy a rang miatt hoz meg.

Alexia megfordult; most egymás arcába néztek, és Lady Maccon megfogta Biffy kezét. Biffy azonnal érezte az érintés hatását, tudatosult benne a halandósága, természetfeletti érzékei eltompultak. Olyasmi volt, mintha az éterből a sűrűbb atmoszférába hullott volna vissza: süllyedő, gyomorfelkavaró érzés. Már megtanulta, hogyan hagyja figyelmen kívül, hiszen Lady Maccon öltöztetése és fésülése közben gyakran megtapasztalta.

– Van egy kis… magánszervezetem. Az jutott eszembe, hogy hátha szívesen csatlakozna?

– Miféle szervezet? – Biffyt máris elragadta a dolog.

– Afféle… titkos társaság. Természetesen hallgatási fogadalmat kell tennie.

– Természetesen. Mi a nevük?

– Napernyő Protektorátus.

Biffy elmosolyodott.

– Lenyűgöz az ötlet, hogy egy kiegészítő után nevezzenek el egy titkos társaságot. Kérem, folytassa!

– Attól tartok, ön mindössze a harmadik tagunk lenne. A társaság jelenleg csak belőlem és Ivy Tunstellből áll.

– Mrs. Tunstellből?

– Nem sokkal Prudence születése előtt felbecsülhetetlen segítséget nyújtott egy igencsak kényes ügyben.

– Mi ennek a társaságnak a célja?

– Azt mondanám, az alapvető célja az igazság felkutatása és az ártatlanok védelmezése. A lehető legudvariasabb és legtöbb kiegészítővel felszerelt módon, természetesen.

– Ez éppen eléggé elbűvölő a számomra. – Biffyt valóban elvarázsolta a gondolat, hogy közös társaságba kerüljön a jelentős személyiség Lady Macconnal. Rendkívül szórakoztatónak ígérkezett. – Fogadalmat is kell tennem?

– Ó, te jó ég! Kitaláltam egyet Ivy kedvéért, de meglehetősen nevetséges.

– Fantasztikus.

Lady Maccon nevetett.

– Hát jó! Adjon ide nekem egy napernyőt, kérem! Attól tartok, az eredeti fogadalom a különleges napernyőmet igényelte, de ezek egyike is megteszi pótlékként.

– A különleges napernyőjét, asszonyom?

– Ó, csak várjon, magának is csináltatok majd valamit. Esetleg egy speciális cilindert.

– Speciális?

– Rengeteg rejtett szerkentyű, rejtett tartó, titkos fegyver, hasonló.

– Micsoda rémes gondolat, ilyet tenni egy teljesen jó cilinderrel!

– Akkor egy sétabotot?

Biffy elgondolkodva oldalra hajtotta a fejét, aztán eszébe jutott Lord Akeldama aranycsöve, amely valójában kiugrasztható pengéket rejtett.

– Talán egy sétabotot. De mi lesz a fogadalommal? – Nem fogja hagyni, hogy Lady Maccon bármi szórakozástól megfossza.

Az úrnője sóhajtott.

– Ha ragaszkodik hozzá, Biffy… Pördítse meg háromszor a napernyőt, és mondja utánam: „A divat nevében védelmezek. Kiegészítőként mindenkihez alkalmazkodom. Az igazságot szenvedélyesen kutatom. Esküszöm a nagy napernyőre!”

Biffy nem bírta megállni, felnevetett, de azért követte az utasításokat.

– Őrizze meg a komolyságát! – utasította az úrnője vigyorogva. – Most fogja a napernyőt, és emelje kinyitva a mennyezet felé!

Biffy engedelmeskedett.

– Ivy ragaszkodott hozzá, hogy vérrel pecsételjük meg a dolgot, de nem hiszem, hogy erre most szükség lenne, vagy igen?

Biffy felvonta a szemöldökét. Jó szórakozás volt figyelni a feszengő Lady Maccont.

– Ó! Fogalmam sem volt, hogy ennyire nehéz eset lesz. Hát jó! – A fegyvertárából kivett egy kicsi kést; nem ezüst volt, ezért fognia kellett Biffy csuklóját, és halandóvá tenni őt, hogy megvághassa. – A lélektelen vére tartsa meg biztonságban a te lelkedet – szavalta komolyan, aztán apró vágást ejtett a saját hüvelykujján is, és összenyomta a kettőt.

Biffy egy pillanatra pánikba esett. Milyen hatása lesz a természeten túli vérének az ő farkasember vérére?

Azonban, amint Alexia elengedte a kezét, a seb azonnal, nyomtalanul összeforrt.

– Mármost, Mrs. Tunstell Darázsolt Főkötő néven tevékenykedik. – Erre Biffy tehetetlenül felröhögött. – Igen, igen, tudom. Én vagyok a Fodros Napernyő. Milyen nevet szeretne magának?

– Gondolom, nekem is valamiféle kiegészítőből kellene kiindulnom. – Amikor Lady Maccon bólintott, Biffy folytatta. – Mit szólna a Magassarkú Megfigyelőhöz?

– Tökéletes. Tájékoztatni fogom Ivyt a maga felvételéről.

– Asszonyom, megkérdezhetem, mi az oka, hogy éppen most ajánlotta fel a belépést?

Lady Maccon ránézett.

– Látja, Biffy? Éppen ezért. Maga csodásan okos, hát nem?

Biffy felvonta egy szemöldökét.

– Szükségem van valakire, aki nyitva tartja a szemét Londonban, amíg Ivy és én úton vagyunk. Tájékoztasson a gyilkossági nyomozásról. Tájékoztasson Channing viselkedéséről… és ha már itt tartunk, Lyalléről is. És a vámpírokéról, természetesen.

– Ez nagy kérés, asszonyom. Lyall professzor…?

– Mindenkinek vannak titkai. Még neki is.

– Különösen neki, asszonyom. Úgy vélem, a sajátjai mellett sok egyéb titkot őriz mindenki mástól is.

– Na ugye, mit mondtam? Ezt is észrevette. Mármost, amíg a gőzhajónk partot nem ér, rendszertelen időközönként léghajók keresztezik majd az útvonalunkat. Megadom azoknak a menetrendjét, amelyeket ki kell használnia, aszerint, hol vagyunk éppen. Utána az alexandriai nyilvános étergráf útján tervezek kapcsolatot létesíteni. Megvannak a kiegyenlítő szelepkristályok frekvenciái, és onnan majd megadom az enyémeket. Utána minden üzenetet kódolva kell küldenie. Először az érkezésünket követő napnyugtakor fogok üzenni, londoni idő szerint. Kérem, egyeztesse az órákat, és álljon készen az adás fogadására! Lord Akeldama megtanította magának, hogyan használja az étergráfot, igaz?

– Természetesen. – Biffy az átvivők minden egyes generációját ismerte, mióta, sok éve, a technológia megérkezett Londonba. – Ez remek szórakozás lesz, igaz, asszonyom?

Lady Maccon válaszul átkarolta Biffy derekát, és a vállára hajtotta a fejét.

– Ez a beszéd!

– Szent egek, Ivy, muszáj ennyi kalapot hoznod?

Kibérelték a teljes első osztályú kocsit a Londonból Southamptonba vezető rövid útra: a gőzösük ott várta a dagályt. Lady Maccon a férje mellett állt a peronon, várta a beszállást.

Mrs. Tunstell halvány rózsaszín-almazöld csíkos utazóruhát viselt, amelyet lebegő kék szalagok szegélyeztek. A kalapja rózsaszín és zöld, pihés tollak tornya volt, amelyből kitömött kékmadarak feje kandikált ki, még több szalag társaságában. A kalapdobozai mellett – amelyekre a legnagyobb gonddal, féltőn ügyelt – Mrs. Tunstell elhozta a férjét, a gyerekeit, a dadust, az öltöztetőnőt, a díszletmestert, a színpadi rendezőt és a társulat hat tagját. Színészek lévén egy nagy sátras cirkusz teljes repertoárját előadták a kocsiba történő bepakoláskor.

Mindenki szélesen gesztikulált, szemfájdító öltözéket hordott, és hangosan szónokolt, természetesen annak, aki a legmesszebb állt tőle. A vörös hajú Tunstell szokásos vidám önmagát adta, az út izgalma csak a vigyora szélességén látszott meg. Alexia nem gyanúsította volna meg azzal, hogy szonetteket ír, de nagyon szoros, rikítóan kockás bricseszt viselt, vörös úti zakót és lila cilindert. Összességében úgy nézett ki, mint egy impresszionista kép a vadászatra indulókról.

Biffy kikísérte őket a pályaudvarra; most úgy tűnt, mindjárt elájul a látványtól. Sietve el is búcsúzott.

Alexia mezítelen karján vitte Prudence-t, várva, hogy a nap rendesen felkeljen; akkor már átadhatta a tekergőző gyereket a férjének anélkül, hogy szőrös következményektől kelljen tartania. Kínos volt kesztyű nélkül megjelenni a nyilvánosság előtt, de semmiféle kockázatot nem akart vállalni. El kellett érniük a vonatot. Prudence nem késleltethette a dolgokat azzal, hogy farkassá változik és elszalad.

Indulás előtt nagyon könnyes búcsút vettek: Lady Maccon magához szorította Prudence-t, miközben Lord Akeldama csókokkal borította a gyermek arcát. Tizzy, Boots és a többi dolgozó is elbúcsúzott, gügyögve ölelgették a kislányt, és apró ajándékokkal halmozták el az útra. Lady Maccon gyanakodni kezdett, hogy a gyerekét meglehetősen elkényeztetik.

Prudence a sok izgalom miatt végighisztizte a Waterloo állomásig vezető utat. Alexia alig nyugtatta meg, máris mindketten belemerültek a Tunstell-trupp káoszába.

Prudence természetesen mérhetetlenül élvezte a felfordulást és a színpompát. Ebben nagyon is Lord Akeldama lánya volt: apró, duci kezével lelkesen tapsolt, amikor Mrs. Tunstell megparancsolta a hordárnak, hogy azonnal juttassa fel a kocsiba minden kalapját, mire a szerencsétlen ember hanyatt esett. Kalapok repültek mindenfelé.

– Helyetekre! – utasította Mrs. Tunstell a kiegészítőket.

– Ugyan már, Ivy, hagyd, hadd rendezze el a hordár! Tudja, mit csinál. Te inkább a társulatodat igazítsd el! – Alexia éppannyira bosszankodott, amennyire Prudence élvezte a helyzetet.

– De Alexia, a kalapjaim! Nem nyúlhat hozzájuk akárki! Egy élet gyűjteménye!

Lady Maccon ekkor egy kiszámított füllentéssel lendítette előre a dolgokat.

– Jaj, Ivy, ha jól látom, a dadus integet neked bentről. Talán az ikrek…

Mrs. Tunstell azonnal elfeledkezett szeretett kalapjairól, és sietve felmászott a vonatra, hogy lássa, nem élnek-e át valami rémes kellemetlenséget az édes angyalkái. Prudence-szel ellentétben a Tunstell ikreket láthatóan untatta a külföldi út gondolata. Talán az állandó színpadi effektek miatt voltak ilyen közönyösek. Primrose némán leste a színes csillogást maga körül: egyértelműen az anyja lánya. Néha kinyújtotta kis karjait az utazóágyból, hogy elkapjon egy tollat vagy egy különösen rikító masnit. Percy ezzel szemben ahogy kell, végighányta a főgonosz bársonyköpenyét, majd elaludt.

– Alexia, Lord Maccon. Jó reggelt – szólalt meg mögöttük egy meleg, kissé franciás hang. Alexia megfordult.

– Madame Lefoux, látom, időben ideért.

– A világért sem késtem volna el, Lady Maccon.

– Láthatja, mekkora a felfordulás – jegyezte meg Alexia.

Együtt nézték, ahogy Ivy kíséretének utolsó tagja is felszáll, hegynyi poggyászt hagyva maguk mögött.

– Conall, kérlek, adj bőséges borravalót a hordároknak! – noszogatta Lady Maccon a férjét, hogy kezdjen valamit a holmikkal.

– Természetesen, drágám. – Lord Maccon nekiindult, hogy gondoskodjon a csomagokról. Alexia áttette Prudence-t a másik csípőjére.

– Prudence, ez itt Madame Lefoux. Úgy emlékszem, a világra jöveteled óta nem találkoztatok. Madame Lefoux, bemutathatom Prudence Alessandra Maccon Akeldamát?

– Dama? – nézett fel erre Prudence.

– Nem, drágám. Lefoux. Ki tudod mondani? Lefoux.

– Fuuu! – bökte ki Prudence nagy erőfeszítés árán. Madame Lefoux komolyan megrázta kis kezét.

– Örömömre szolgál, hogy megismerhetem, ifjú hölgy.

– Fuu! Fuu! – válaszolta Prudence hasonló méltósággal, majd, miután alaposan végigmérte az úrnak öltözött hölgyet, hozzátette: – Btttpttbtpt.

A feltaláló csak egy kis bőröndöt és egy kalapdobozt hozott magával az útra; az utóbbiról Alexia tudta, hogy csak részben kalapdoboz, valójában egy ügyesen összeállított szerszámkészletet is rejt.

– Gondokra számít, Geneviéve? – Alexia elfeledkezett a formalitásokról, visszaesett a korábbi, Európát átszelő útjukon született közvetlenségbe. Abban az időben ő és a feltaláló inkább voltak barátok, mint felszínes ismerősök.

– Természetesen. Ön talán nem? Látom, nincs napernyője. Legalábbis igazi nincs.

Alexia összehúzta a szemét.

– Nincs. Az sajnos tönkrement, amikor egy bizonyos valaki lerombolt egy bizonyos bolyházat a benne lévők feje felett.

– Sajnálom. A dolgok elfajultak. – Madame Lefoux arcán megjelentek a reményteli gödröcskék, Alexia azonban ennyivel nem érte be.

– A sajnálkozás nem elég. Odaveszett a napernyőm – sziszegte. A kiegészítő hiánya még mindig fájt.

– Szólhatott volna. Könnyen készíthettem volna egy másodlatot. A grófnő mindennel ellátott.

Alexia felvonta a szemöldökét.

– Hah! Szóval nem bízik bennem, mert a Woolsey-bolyhoz tartozom? Hadd emlékeztessem, hogy maga juttatott oda.

Alexia nem jutott szóhoz.

– Papa – figyelmeztette őket Prudence. Lord Maccon elrendezte a poggyász dolgát.

– Nos, hölgyeim? Madame Lefoux, szabad? A vonat indulni kész, és azt hiszem, rajtunk kívül már mindenki felszállt. – Egy pillanattal később már ő is megérezte a felesége és annak egykori barátja közötti feszültséget.

– Nahát, nahát, miről van szó?

– Fuu! – szögezte le Prudence.

– Igen, babám, én is látom.

– A feleségének még mindig hiányzik a napernyője.

– Vagy úgy. Drágám, már megrendeltem az újat, de sokkal tovább tart, mint gondoltam. Tudod, milyenek néha a tudósok.

– Ó, köszönöm, Conall! Azt hittem, kiment a fejedből.

– Soha, drágám. – Lehajolt, és csókot nyomott a felesége halántékára. – Most, ha ezzel el van rendezve az ügy…?

A nap kibukkant az állomásépület teteje felett; határozottan felkelőben. A vonat tülkölt, hangosan és hosszan, a gőzmotor dohogni kezdett, és füstös gőzfelhőket okádott a peronra, mintha hirtelen leszállt volna a büdös köd. Lord Maccon megragadta Madame Lefoux bőröndjét, és felhajította a vonaton várakozó kísérőnek. Meggyengítette a felkelő nap, de nem annyira, hogy ne bírt volna el akár egy nagyobb ládával is. Átvette Prudence-t a feleségétől; a kislány boldogan a nyaka köré fonta duci karjait. Egyre jobban szerette a napfényt, mert megtanulta, hogy akkor megölelheti az apját, ráadásul Biffy nagynénje és Lyall nagybátyja is gyakrabban kapja fel, hogy megforgassa, ha már felkelt a nap.

– Papa – mondta elégedetten, aztán az apja füléhez hajolt, mintha titkot akarna belesúgni, és egy hosszú mondatnyi érthetetlen gügyögést zúdított bele. Alexia úgy vélte, Prudence így pletykál. Ha rendes szavakat használna, valószínűleg érdekes lenne, tele hasznos hírekkel.

– Prudence, drágám – mondta az anyja, miközben felfelé kapaszkodott a peronra –, meg kell tanulnod rendesen, angolul beszélni. Különben sosem remélheted, hogy bárki is megértsen.

– Nem – vágta rá Prudence eltökélten.

Madame Lefoux ezt rémesen mulatságosnak találta; Alexia hallotta a kuncogását a háta mögött, ahogy a feltaláló is felszállt.

A Tunstell-trupp már rágyújtott egy rendkívül illetlen és hangos dalra, amelynek semmi keresnivalója sem lehetett a reggeli southamptoni expressz első osztályú kocsijában. Lady Maccon úgy nézett a férjére, mintha ő tehetne az egészről.

Lord Maccon vállat vont.

– Színészek.

Prudence, a méltóság és illem legteljesebb hiányával, de nagy örömmel visongatott és tapsolt a ritmusra.

Madame Lefoux belemélyedt a Királyi Társaság egyik kiadványába, és halkan dúdolta a dallamot.

Tunstell sört követelt, hiába, hogy kora reggel volt. Az egyik mellékszereplő hölgy dzsiggelni kezdett az üléssorok között.

– Mit fog gondolni rólunk az utaskísérő? – kérdezte Alexia a levegőtől. – Ez nagyon hosszú út lesz.