TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Amelyben megtudjuk,

miért nem repülnek a farkasemberek

AZNAP MÁR NEM INDULT TÖBB VONAT KAIRÓBA, úgyhogy Lady Maccon és a férje kénytelen volt visszatérni a kikötőbe, és vízi szállítóeszköz után nézni. Azonban ezt is könnyebb volt eltervezni, mint megvalósítani. Hiába, hogy a kikötői munkásoknak már nem volt újdonság Lady Maccon és az ő zsarnoki követelései, a kapitányok másnap reggelig nem akarták felszedni a horgonyt. Aztán még az árban is meg kellett egyezni. Nagyon kevés dahabija fedélzetén lehetett bármiféle modern kényelmi felszerelést találni – például kis teljesítményű gőzgéppel hajtott propellert, vagy teáskannát –ezért csupán kéjutazásra voltak alkalmasak. A folyón felfelé öszvérek, vagy ami még rosszabb, emberek vontatták őket.

– Az egész olyan primitív! – fújt Alexia, aki rendes körülmények között élvezte volna az ilyen lassú utazást. Illetlen viselkedésére mentségül az szolgált, hogy ezen a ponton kimerült volt, poros, aggódott Primrose miatt, és belefáradt, hogy Prudence-t cipelje. Napnyugta után jártak már, és a gyerek mindenestől rá maradt. Ilyen körülmények között mindhármuk idegei kezdtek elrongyolódni, főleg Prudence-éi, aki még éhes is volt. Az egyiptomiak semmiért nem voltak hajlandóak sietni, és semmiért le nem mondtak volna az alkudozásról, ami lassan a tébolyba kergette Lady Maccont.

Már csaknem éjfél volt, és a nyolcadik kapitánnyal tárgyaltak éppen, amikor valaki megveregette Alexia vállát. Megfordult – és egy rendkívül jóképű férfival találta szemben magát. A vonásai ismerősek voltak, a szakálla elegáns, tiszta formára nyírva: lebegő megmentőjük volt, a bazárból.

– Asszonyom? Készen áll helyrehozni, amit apja elrontott? – kérdezte mély, zengő hangon, némi arab akcentussal, és kissé behatárolt angol nyelvtudással.

Alexia végigmérte.

– Ha igent mondok, azzal közelebb jutok Luxorhoz?

– Kövessen! – Azzal a férfi sarkon fordult és elsietett, bíbor köpenye céltudatosan lobogott utána. Alexia a férjéhez fordult.

– Conall, úgy vélem, követnünk kellene azt az úriembert.

– De hát… Alexia, miért?

– Korábban már bevált.

– De ki a frásznyavalya ez?

– Egy lebegő.

– Az nem lehet. A lebegők nem állnak szóba idegenekkel.

– Nos, ez itt szóba áll. Ő mentett meg a bazárban, amikor megtámadtak.

– Hogy mi? Mit csináltak? Miért nem mondtad el?

– Túlságosan lefoglalt, hogy Lyall professzor manipulációi miatt üvöltözz velem.

– Ó! Akkor mondd el most!

– Most nem számít, kövessük azt az embert! Gyere már! – Alexia erősebb fogást vett Prudence-en, és a gyorsan távolodó léggömbös nomád után sietett.

– Ó a pokolba! – Conall, természetfeletti erejének hála, könnyedén felkapta a poggyászukat, és Alexia után lódult.

A férfi a Porte de Rosette felé vezette őket, de aztán elkanyarodott, és egy sarkon befordulva egy vörös kőből emelt, nem túl magas obeliszk előtt állt meg, amely csillogott a holdfényben. A nomád horgonykőnek használta az obeliszket: vastag kötél csavarodott az alapja köré, és a ballon felette lebegett, mint egy…

Alexia hátrahajtotta a fejét. Mint egy nagy léggömb.

A férfi megállt, és olyasmi mozdulatot tett, mintha el akarná venni Prudence-t Alexiától. Alexia hátrahőkölt, amikor azonban a nomád jelentőségteljesen a kötéllétra felé intett, bólintott.

– Ám legyen, de a férjem megy fel elsőnek.

Conall rémülettől elfehéredett arccal nézett az imbolygó hágcsóra. A farkasemberek nem repültek.

– Nem, igazán, ha nem gond, én inkább nem.

– Valahogy el kell jutnunk Luxorba – érvelt a felesége.

– Drága feleségem, te még életedben olyan szánalmas lényt nem láttál, mint a légibeteg farkasember.

– Van más választásunk? Ráadásul, ha egy kis szerencsénk van, hamarosan berepülünk az Istenölő Ragály zónájába. Akkor majd ember leszel, és helyrejössz.

– Ó, tényleg így gondolod? És mi van, ha a ragály felfelé nem terjed ki?

– Hol marad a tudományos felfedezés szelleme, férjem? Itt a lehetőség, hogy kitapasztald! Megígérem, hogy rengeteget fogok jegyzetelni.

– Felettébb megnyugtató. – A gróf nem tűnt meggyőzöttnek, sőt, még erősebb gyanakvással leste a kötéllétrát.

– Indulj felfelé, Conall, elég az időhúzásból! Ha annyira rossz lesz a helyzet, majd egyszerűen hozzád érek.

A férje morgott valamit, de mászni kezdett.

– Ez az, nagyfiú! – dicsérte Alexia leereszkedőn. Természetfeletti lévén a gróf biztosan meghallotta, de úgy tett, mintha nem így lenne. Végül felért, és bejutott a léggömb kosarába.

Alexia ekkor látta meg, hogy a ballon jóval alacsonyabban lebeg, mint amikor először látta, napközben. Megörült a dolognak: annyival kevesebbet kell mászni.

A lebegő egy szíjjal a hátára csatolta Prudence-t, majd sebesen felkúszott a hágcsón. A kislány sikongatott örömében. Az apjával ellentétben neki nagyon tetszett a repülés gondolata.

Egy pillanatnyi tétovázás után Alexia is utánuk mászott. Egy kis utcagyerek, akit addig egyikük sem vett észre, ekkor odafutott az obeliszkhez, és eloldotta a horgonykötelet. Alexia váratlanul azon kapta magát, hogy egy szabadon szálló létrán lógva siklik végig az utca felett. Továbbmászni jóval nehezebb feladat volt, mint amilyennek tűnt, különösen hosszú szoknyában és turnűrben, de Lady Maccont senki sem nevezhette gyenge virágszálnak. Az életét féltve megkapaszkodott, és apró fogásokkal mászott felfelé, miközben a hágcsó, amelyen függött, célba vett egy igen nagy épületet, jelentősen gyorsabb tempóban, mint amit a nyugodt méltóság megkövetelt volna.

Éppen idejében mászott be a kosárba; jócskán hátráltatta az angol nőkre nézve kötelező illő ruházat. Már nem először jutott eszébe, hogy Madame Lefouxnak igaza lehet – csakhogy ő egyszerűen nem tudta elképzelni magát nadrágban, ilyen idomokkal.

A lebegő erős kézzel támogatta, és villámgyorsan berántotta utána a kötéllétrát. A Maccon család tehát alacsonyan szállt Alexandria felett, a híres nomád léggömbök egyikében – teljesen kiszolgáltatva a férfinak, akinek még csak be sem mutatták őket.

A gróf elmotyogott egy káromkodást, a kosár széléhez támolygott, és lendületből belehányt az éjszakába. Aztán jó darabig nem is hagyta abba. Alexia odaállt mellé, és gondoskodón simogatta a hátát, amivel halandóvá változtatta ugyan, de úgy tűnt, Lord Maccon egyik alakjában sem volt a levegőbe való. Végül Alexia, hallgatva az odamorgott tűnj már el kérésekre, és figyelembe véve a gróf méltóságát is, magára hagyta.

A lebegő kikapcsolta a szíjat, és letette Prudence-t, aki azonnal körbetotyogott, hogy mindent megvizsgáljon. Az anyja kíváncsiságát örökölte. Alexia rövid töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy a léggömb személyzete bizonyára a férfi családja. Ott volt a feleség, akinek a sivatagtól megviselt arca nem volt olyan vonzó, de a mosolya gyakrabban villant elő, mint a komor férjéé, és ez egyfajta szépséget kölcsönzött neki, mint a jó természetű embereknek általában. Számos színes kendője és kaftánja lobogott a szélben. Volt még ott egy daliás, talán tizennégy éves fiú, és egy kislány, alig idősebb Prudence-nél. Az egész család csodálatos türelemmel viselte Prudence kíváncsiságát és segítő szándékát. Még azt is eljátszották vele, a kosárba lógó rengeteg kötél segítségével, hogy ő kormányozza a léggömböt, a fiú pedig felemelte, hogy kinézhessen a perem felett – Prudence hangosan kacagott gyönyörűségében.

A léggömb továbbra is meglehetősen alacsonyan szállt, különösen egy léghajóutakhoz szokott hölgy számára. Alexia eszébe jutott Ivy megjegyzése arról, hogy a lebegők éjjel általában leszállnak a hűvös miatt, és a nap melege segítségével szállnak fel újra. Ezen elgondolkodott.

Miután a felszállás kapkodása elcsitult, Alexia úgy döntött, most már ő is beavatkozhat. Még egyszer ránézett a szerencsétlen Conallra, aki továbbra is ürített, és lassan odalépdelt a megmentőjükhöz. Nem volt egyszerű a kosárban sétálni: ugyan az oldala vesszőfonat volt, az alját rúdhálózat alkotta, amelyek között állatbőröket feszítettek ki. Alexia testsúlyával és cipőjével nem éppen ideális terep – ráadásul a mozgolódása riasztóan megrázta a járművet.

– Bocsásson meg, uram, nem mintha nem lennék hálás, de kicsoda ön?

A férfi elmosolyodott, kivillantva tökéletes, fehér fogait a szakálla felett.

– Ó, persze, asszonyom. Zayed vagyok.

– Üdvözlöm Mr. Zayed.

Erre a férfi meghajolt, majd sorra rámutatott a többiekre.

– A fiam, Baddu, a feleségem, Noora, a lányom, Amitra.

Alexia udvarias semmiségeket mormolt, és pukedlizett feléjük.

A családtagok biccentettek, de nem hagyták el a helyüket.

– Nagyon kedves öntől, hogy, nos, elszállít minket.

– Szívességet teszek egy barátnak, asszonyom.

– Igazán? Kinek?

– Aranyvesszőnek.

– Kinek?

– Nem tudja, asszonyom?

– Amint látja, nem.

– Akkor várunk.

– Ó, de hát…

Zayed arca kifejezéstelenné vált. Alexia sóhajtott, és témát váltott.

– Ha nem veszi okvetetlenkedésnek, feltehetek néhány kérdést? Nagyon alacsonyan vagyunk. Hogyan emelkedhetünk a levegőbe éjszaka?

– Ahá, asszonyom ismeri néhány módszerünket. Hadd mutatom meg! – Zayed középre lépett, és levett néhány takarót valamiről, ami gázpalacknak nézett ki, olyasformának, amivel odahaza, Londonban, a lámpagyújtogatók dolgoztak. – A különös alkalmakkor ezt használjuk.

Alexia szeme rögtön felcsillant.

– Megmutatja?

A férfi hasonló izgalommal mosolygott rá, aztán kibontott és a palackra erősített több különféle csövet, elrendezett jó pár zsinórt. Végül úgy emelte fel a palackot, hogy a csőre a ballon szája felé mutasson.

Amíg rendezkedett, Alexia gyorsan felmérte a környezetüket. A léggömb egészen más volt, mint az angol léghajók, amelyekkel eddig utazott, pedig már kipróbálta a kicsi turistajáratokat, a nagyobb postahajókat és a társaságok által üzemeltetett, szörnyű méretű utas-szállítókat is. Ez a ballon egyikükre sem hasonlított; már csak azért sem, mert maga a léggömb nem léghajóformában készült, ugyanakkor teljes egészében textilből varrták. Propeller helyett bizonyos nyílások nyitásával és zárásával kormányozták. A kosara nagyobb volt, mint egy magánléghajó utastere, de jóval kisebb a társasági behemótokénál – körülbelül, mint két egymás után kötött csónak, csak egészen szögletes. A közepéhez erősítették a léggömböt, és ott eredtek a levegőbe emelkedéshez és a navigációhoz szükséges szerkentyűk és a kötélzet. A kosár lassan forgott a ballonnal együtt: nem volt sem eleje, sem hátulja. Egy részt láthatóan alvásra használtak, egy másikat főzésre, és egy kis sátorról Alexia feltételezte, hogy az az árnyékszék. Úgy vélte, a család egész életét a kosárban éli, és az oldalt, kint és lent függő zsákok, amiket eredetileg ballasztnak nézett, az egyéb holmijaikat és javaikat tartalmazzák.

Prudence billegett el mellette, a nyomában a lebegő lány: mindketten hangosan kacarásztak, és kiválóan érezték magukat. Alexia odalépdelt Conallhoz, hogy megvédje a lánya esetleges érintésétől. Más nem is hiányzott volna nekik, mint egy légibeteg farkaskölyök a fedélzeten. Akkor már inkább egy nagydarab légibeteg férfi.

Lángnyelv csapott fel; Baddu boldogan rikoltott, és a gáz forróságától hajtva a léggömb egyenletesen emelkedni kezdett, fel az éterbe. Nem volt rándulás, sőt, alig lehetett észrevenni a mozgást, csak éppen a talaj eltávolodott a lábuk alól, és Alexia füle pattant egyet.

Alexia elvben tudta, mi a lebegők célja. Ha feljuttatják a ballont az éteráramlatokig, belehajózhatnak egybe, amely délnek viszi őket a Nílus mentén. Bonyolult manőver volt, mert ha túl magasra emelkednek, a ballon szét is repedhet, vagy az áramlások között behorpadhat és összeeshet, de akár a gázláng is elaludhat, hogy ők visszazuhanjanak a sivatagba.

Igyekezett minderre nem is gondolni, inkább nézte, ahogy Alexandria elsiklik alattuk.

Szerencsétlen Conall ekkorra már csak öklendezni bírt, és halkan nyöszörögni kínjában. A szemét erősen összeszorította, nagy keze el-fehéredő bütykökkel szorította a kosár szélét. Alexiának eszébe jutott, nem kellene-e rávennie Prudence-t, hogy vegye át a farkas alakját. Talán kölyökként beszoríthatnák egy sarokba? Úgy tűnt, nem érzi a farkassá alakulás fájdalmát, tehát lehetséges, hogy a légibetegség sem kínozná. Pillanatnyilag határozottan nem kínozta; egészen kiválóan érezte magát. Alexia örömmel látta, hogy a lánya mindig udvariasan megáll és figyel, ha a lebegők meg akarják mutatni neki egy kötél helyes megcsomózását, vagy el akarják magyarázni a lebegés aerodinamikáját – mindezt arabul. Ha Lord Akeldama mást nem is csinált, de fogadott lányát a legjobb viselkedésre tanította.

Hamarosan elég magasra emelkedtek, hogy Alexandria már csak egy fáklya fényéhez hasonlított. Alattuk és előttük feketén terült el a sivatag. Itt-ott magányos tüzek csillámlottak, és a holdfényben felderengett a Nílus-deltát alkotó száznyi ezüstös kígyó.

Hirtelen mozgásba lendültek a dolgok a kosárban. Alexia felnézett: Zayed erősen megrántott egy kötelet, miközben Baddu kidobott némi ballasztot. Egy rándulást érzett, majd valami mély, surrogó hangot hallott: a ballon tetejét elkapta az egyik éteráramlat. Zayed nagyobbra nyitotta a lángot, és egyenesen a behorpadt rész felé irányította. A léggömb még feljebb emelkedett, egyenesen az éteráramlatba. Azonnal jóval sebesebben repült dél felé, de Alexia a gyorsulás ellenére sem érzett semmit. A léghajóval szemben itt nem volt éterszél: a ballon az áramlattal haladt.

Conall kiegyenesedett: sokkal jobban nézett ki, az arca jóval kevésbé volt zöld. Alexia együttérzőn megveregette a karját.

– Ember lettél?

– Igen, de nem az segített. Azt hiszem, egyszerűen, nos, mindent kiadtam, ha érted, mire gondolok.

Alexia bólintott.

– Nem lehet, hogy az éter közelsége teszi?

– Lehet az is. Nos?

– Nos, mit?

– Nem akarsz jegyzeteket készíteni, feleség? Úgy tűnik, az Istenölő Ragály egészen az éterszféráig hat.

– Vagy erről van szó, vagy maga az éter gátolja a természetfeletti képességeidet.

– Ha erről volna szó, azt a tudósok mostanra már felfedezték volna, nem?

Lady Maccon a napernyője titkos zsebeinek egyikéből elővett egy apró jegyzetfüzetet és egy másikból egy stylografikus tollat.

– Igen? És hogyan fedezték volna fel? A vámpírok nem képesek ilyen magasra felrepülni, a horgonyuk nem engedi. A farkasemberek pedig egyáltalán nem repülnek, mert belebetegszenek.

– Ne mondd, hogy még senki nem kísérelt meg légi úton szállítani egy kísértetet a testével együtt?

Alexia a homlokát ráncolta.

– Nem tudom, de érdemes lenne utánajárni. Vajon Geneviéve és néhai nagynénje léghajón vagy komppal jöttek Párizsból Londonba?

– Ha utolérjük, mindenképpen kérdezd meg tőle. – Egy pillanatra zavart csend lett, aztán Conall újra megszólalt. – Te is érzed a ragályt?

– Arra a különös, bizsergő érzésre gondolsz, ami Alexandria szélén jött rám? – A férje bólintott. – Nehéz megmondani, mert az éterszél is hasonló érzést kelt. – Alexia lehunyta a szemét, és mindkét karját kinyújtotta a kosáron kívülre, mintha átölelné a levegőt.

A gróf azonnal vállon ragadta és visszarántotta.

– Ne csinálj ilyesmit, Alexia! – Az arca újra elzöldült, ezúttal azonban a félelemtől.

Alexia sóhajtott.

– Nem tudnám megmondani. Lehet a ragály is, de lehet az éterszféra közelsége. Kénytelenek vagyunk várni, és meglátjuk, mi történik, ahogy közeledünk a középpontjához.

– Feleség, neked senki sem mondta, hogy meglehetősen veszedelmes dolog saját magadon kísérletezni?

– Ugyan, drágám, ne akadékoskodj! Ami azt illeti, rajtad is szoktam.

– Ez rendkívül megnyugtató.

Biffy udvariasan bekopogott Lyall irodájának ajtaján, és amíg várta a választ, beleszimatolt a levegőbe. A NYIHA szokásos szagát érezte: izzadság és kölni, bőr és cipőkrém, fegyverolaj és lőszerek. Végső soron nagyon hasonlított egy katonai barakkra. Más falka jelenlétét nem érezte: Lady Kingair akárhol tartózkodott ebben a pillanatban, az nem itt volt.

– Tessék! – hallotta Lyall professzor halk válaszát. Meglepte a melegség, ami a hang hallatán eltöltötte. Szinte biztonságban érezte tőle magát. Abban a percben eldöntötte, hogy akármi is alakul köztük, az jó dolog, és érdemes küzdeni érte. Lévén farkasember, Biffy gyanította, hogy ez a küzdés nem is feltétlenül csak szóvirág lehet.

Mély lélegzetet vett, és belépett az irodába. Az örömét lehervasztotta a tények súlya, amelyeket át kellett adnia. Lord Akeldama mindig azt mondogatta, hogy a kém terhe nem a tények tudása, hanem annak tudása, hogy mikor adja tovább ezeket a tényeket másoknak. És persze az is, hogy a hallgatózás néha poros munka, ráadásul tönkreteheti a nadrágok térdét.

Úgy vélte, nincs értelme kerülgetni a forró kását.

– Tudom, ki ölte meg Dubh-t, és senki sem fog örülni a hírnek. – Átsietett a szobán, csak annyi időre állt meg, hogy levegye a kalapját, és az ajtó melletti fogasra tegye. A szegény állvány szinte roskadozott a köpenyek, sálak és fejfedők, valamint más, kevésbé illedelmes holmik, mint a fegyvert rejtő bőrgallérok, töltényövek és egy szalmából készített, kopasztott liba súlya alatt.

Megállt Lyall zsúfolt íróasztala előtt, kivette a golyót a mellényzsebéből, és lecsapta a sötét mahagóni asztallapra.

Lyall félretette a papírokat, amelyeket tanulmányozott, és felvette a töltényt. Egy percig vizsgálgatta, majd az orrára csúsztatta az addig a feje tetején ülő spektokulárét, és a nagyítólencsén át is alaposan megnézte. Végül felpillantott – a lencse egyik mogyorószín szemét jócskán felnagyította. Biffy összerezzent a diszharmónia miatt.

A professzor levette és félretette a spektokulárét, majd visszaadta a lövedéket Biffynek.

– Kioltógolyó. Régi típusú. Ilyennel lőtték le Dubh-t.

Biffy komor arccal biccentett.

– Soha nem találod ki, ki volt az.

Lyall professzor hátradőlt, rókaarca kifejezéstelenné vált, csak az egyik szemöldökét vonta fel várakozón.

– Floote – jelentette ki Biffy, és várta a hatást. Semmi. Lyall kiválóan csinálta.

– Mindvégig Floote volt az egész mögött. Megvolt az alkalma is, hiszen a pályaudvaron történt első támadás idején nem volt, aki felügyelje. Hozzáfért Lord Akeldama léghajójához is, amivel visszafelé repülve még fel is gyújthatta London egy részét, hogy ezzel is hátráltassa Lady Maccont. Emlékszel, hogy Dubh mondott is valamit Lady Macconnak, hogy nem akar vele hazamenni, merthogy nem biztonságos? Szerintem tudta, hogy Floote ott lesz. És amikor Lady Maccon hazahozta a sebesült bétahímet, ki maradt vele kettesben a betegszobában azokra a percekre?

– Floote.

– És mi történt?

– Dubh meghalt.

– Pontosan.

– De az alkalom csak tolvajt szül, nem gyilkost, drága fiam. – Lyall professzor nem reagált sokat, de azt kétkedve tette.

– Kikérdeztem, de hát ismered Floote-ot. Azt állította, az ügynek Alessandro Tarabottihoz volt köze, meg az utasításokhoz, amiket hátrahagyott. Olyasmihez, ami nem derülhet ki. Lady Maccon sem tudhatja. Persze ő ettől még elutazott Egyiptomba. Tudod, mi a véleményem? Azt hiszem, Alessandro Tarabotti valahogyan mozgásba lendítette az Istenölő Ragályt, és Floote azóta is felügyelte a terjedését. Ez volt Mr. Tarabotti utasítása, és Floote titokban mindvégig távoli természetfeletti-kioltóként járt el. Szerintem Dubh egyszerűen rossz időben volt rossz helyen, és Floote-nak nem volt más választása.

– Nagyratörő, de mire… – Lyall elhallgatott, szimatolt. – Ó, te jóságos!

Biffy követte a példáját. Nyílt mezők illatát érezte, vidéki levegőt, bár nem olyasmit, amit a saját falkájával kapcsolt volna össze. Ez nedves, buja, hihetetlenül zöld vidék volt, messze északon. Skócia.

Az ajtóhoz rohant és feltépte, de már csak Lady Kingair farka őszülő végét látta, mert az alfanőstény már távozott a NYIHA épületéből, ki az éjszakába. És igen sebesen tette.

Biffy megérezte maga mellett Lyall közelségét.

– Mit csináltál Floote-tal, ficsúrom?

– Bezártam a borospincébe, természetesen.

– Ennek nem lesz jó vége. Ha Lady Kingair alkalmat talál, akármilyen kicsi legyen az, megöli Floote-ot, mielőtt mi kiszedhetnénk belőle a többi információt.

– Arról nem is beszélve, milyen illetlenség megenni a vendéglátók alkalmazottait.

Egymásra néztek – aztán egyszerre vetkőzni kezdtek. Biffy azzal vigasztalta magát, hogy legalább a NYIHA dolgozói már hozzá vannak szokva az efféle különcségekhez.

Lyall professzor félúton feladta, inkább feláldozta a ruháit a szükség oltárán. Biffy nézte, ahogy az alfanőstény után rohan. Őszintén remélte, hogy nem verekszenek ismét össze: nem hitte, hogy képes lenne még egyszer végigcsinálni. Mindazonáltal rááldozott néhány másodpercet, hogy levegye kedvenc mellényét és kravátliját, mielőtt alakot váltana. A nadrág és az ing pótolható, de ez a mellény nem: igazi szabászati csoda!

Lyall után vetette magát; teljes erejéből rohant, így még a falka háza előtt utolérte a vékonyabb farkast. Lyall professzort Anglia egyik leggyorsabb harcosának tartották, Biffy azonban elég izmos volt, hogy tartsa vele a lépést, és ez rendkívüli büszkeséggel töltötte el.

Belökték a Maccon-rezidencia nyitott ajtaját, és meglátták Lady Kingairt, aki szobáról szobára járt, hevesen szimatolva. A jelek szerint a szolgák emeleti szobáinál kezdte, és szerencsére még nem érte el a borospincét. Floote szaga áthatotta az egész házat: bizonyára ez térítette el Sidheagot is.

Biffy és Lyall összenézett, két sárga szempár összevillant – aztán egyszerre vetették magukat a dühös alfanőstényre, és inkább a meglepetés, mint az izmaik erejével beszorították az első társalgóba. Biffy a farkával csapta be maguk mögött az ajtót.

Lyall ismét emberré változott, úgy állt meg a haragos nőstényfarkas előtt.

– Lady Kingair, nem gondolja, hogy most az egyszer civilizáltan is megbeszélhetnénk az ügyet?

A nyúlánk farkas leült, mintha meggondolná az ajánlatot – egy pillanattal később eltűnt őszülő bundája, és ő is két lábon állt Lyall előtt.

Sidheag Kingair szép nő volt, annak ellenére, hogy kései életkorban változtatták át. A zavar legkisebb jele nélkül tette karba a kezét.

– Professzor, énnekem semmi kedvem nincsen a civilizációhoz. Ha az az ember megölte a bétahímemet, jogomban áll a vérét venni érte.

– Ha.

Sidheag a nagy futás után nyelvlógatva lihegő Biffyre nézett.

– De hiszen hallottam, hogy azt mondja…

– Hallotta, hogy előad egy elméletet. Még semmire sincsen bizonyíték.

– Hát énnekem nem hangzott az csak csupán spekulációnak.

Biffy fején átfutott, hogy neki is alakot kellene-e váltania, vagy az alfanőstény haragját tekintve felesleges lenne. Mindazonáltal ő is szeretett volna beleszólni a vitába, és nem csak farokcsóválással vagy fülbillegetéssel, ezért összeszedte a bátorságát, szembenézett a fájdalommal, és visszaváltozott.

– Lady Kingair, a brit törvényeket és a falkaprotokollt egyaránt figyelembe kell vennünk. Az első lépés, hogy kihallgatásra visszük a gyanúsítottat, és tovább kérdezősködünk.

– Kérdezősködünk? – Lady Kingair ajka felhúzódott. – Ha ragaszkodik hozzá…

Lyall Biffyhez fordult.

– Lennél szíves mutatni az utat?

Biffy nagyon nem volt szíves, de tette, amit a bétahímje mondott, és némi szégyenkezéssel, de azért egyenes háttal sétált végig a házon – az alkalmazottak felének szeme láttára.

Így gyalogoltak le a borospincébe, amelynek az ajtaját résnyire nyitva találták, ám semmi jelét nem látták, hogy felfeszítették volna. A pince üres volt.

Floote eltűnt.

Lady Kingair dühe azonnal kitört.

– Megszökött!

– Az lehetetlen – rázta a fejét Lyall professzor. – Ezt a pincét úgy alakítottuk ki, hogy farkasembereket is bent tudjon tartani.

– Akkor valaki kieresztette. Vagy nem zárta be az ajtót rendesen! – vicsorgott Sidheag Biffyre.

– Biztosíthatom, hogy rendesen bezártam – vágta rá a sértett Biffy –, és átkutattam a gyanúsítottat is, szerszámokat keresve.

– Akkor elfeledkeztél valamiről, kölyök!

– Esetleg arról a teljesen nevetséges gondolatról, hogy egy komornyik képes feltörni egy zárat!

– Esetleg arról, te kis…

– Mármost, várjon egy percet, Lady Kingair! – lépett közbe Lyall. – Amikor Floote-ot kereste az imént, megnézte a szobájában is?

Az alfanőstény vállat vont, sűrű hajának tincsei fedetlen melleire hullottak. Még mindig nem vette le haragos pillantását Biffyről.

Biffy a legcsekélyebb szégyen nélkül, tudva, hogy megtett mindent, ami tőle abban a helyzetben elvárható volt, úgy tett, mint aki a manikűrjét ellenőrzi. Az alakváltás valami oknál fogva teljesen tönkretette a körömágyakat.

Lyall folytatta a faggatózást.

– Elvitte a személyes tárgyait?

Lady Kingairt nem érdekelték Floote távozásának részletei. Az érdekelte, hogy felelőst találjon érte, mégpedig Biffyt.

Biffy elfordult, hogy körülnézzen a pincében, hátha talál valami jelet, ami elárulja, miként volt képes Floote meglépni egy eddig nyithatatlannak tartott ajtón át.

Nem látta, amint Sidheag alakot váltott. Mindössze Lyall kiáltása figyelmeztette.

Később Biffy maga sem tudta egészen biztosan megmondani, mi történt, vagy miért. Ösztönből cselekedett, csakhogy két ösztön is mozgatta: a farkasé, aki alakot akart váltani, hogy megvédje az életét, és az emberé, aki mindennél jobban gyűlölte a változással járó fájdalmat; még a rosszul szabott szmokingnál vagy a laza nyakkendőnél is jobban. Ez a két ösztön csapott össze benne, miközben a nagy és dühös nőstényfarkas rárontott.

Átváltozott.

Mindössze nem vitt át mindent.

Csak a fejét.

Ez úgy megállította Lady Kingairt, ahogy semmi más sem tudta volna. Megtorpant meglepetésében, csak állt négy merev lábán, és bámulta Biffyt.

Biffy nem értette, mi történik. Még mindig önmaga volt, és alig érzett fájdalmat, de a feje felpüffedt, elnehezült, mintha náthás lenne, azonban az érzékei egyszerre kiélesedtek.

Lyall professzor lépett előre, el Lady Kingair mellett, és némán megállt előtte. A szája kissé elnyílt döbbenetében – Biffy sosem hitte volna, hogy valaha ezt a kifejezést látja majd a szeretője arcán.

Mi történt?, akarta kérdezni, ám mindössze egy nyüszítés és egy vakkantás tört fel a torkából.

– Biffy, tudtad, hogy képes vagy az Anubisz-alakra? – kérdezte Lyall professzor halkan.

Biffy újra rávakkantott. Kezdett erőt venni rajta a reszketés – a félelemtől és a feszültségtől, nem attól, hogy meztelenül állt egy pincében. A farkasemberek még emberi alakban is csak ritkán érezték meg a hideget. Vagy félemberként.

Lady Kingair ismét teljesen emberré változott. Még mindig haragos és türelmetlen volt, de jóval kevésbé tűnt harcra elszántnak, mint akár pillanatokkal azelőtt.

Nem úgy viselkedett, mint egy alfa.

Lyall minden figyelmét Biffyre irányította, alig nézett a Kingair-falka alfanőstényére.

– Bizonyos tekintetben igen – válaszolta.

Biffy közbevetette, hogy bizonyára nevetségesen néz ki. Egy farkas feje, szőrös és sárga szemű, egy ficsúr karcsú testén. Nem akarok alfa lenni, kiáltotta magában. Nem akarom a fél életemet a kihívókkal verekedve tölteni! Nem akarom egy falka felelősségét a nyakamban. Nem akarok idejekorán meghalni vagy megbolondulni! Szüntesd meg!

Azonban mindössze nyüszíteni bírt.

– Semmi baj, kölyök – nyugtatgatta Lyall. – Egyszerűen változtasd vissza! Legalábbis azt hiszem, ez a módja. – A homlokát ráncolta. – Már több alfahímet kiszolgáltam, és sosem jutott eszembe megkérdezni, hogy az Anubisz-alak más-e, mint a teljes átalakulás. Micsoda professzor vagyok én!

Biffy ismét csak nyüszített. Próbálkozott. Elérte azt a helyet a bensőjében, ahol kikényszeríthette a változást, a csontok bizsergő, feszülő újraformálódását. Nem vált be. Egyik irányba sem volt képes elmozdulni, sem farkassá, sem emberré nem bírt változni. Csapdába esett a kettő között, Anubisz-alakban.

– Ó, te jó ég! Elakadtál?

Okos ember Biffy hevesen bólogatni kezdett loncsos fejével.

– Ajjé, énnekem erre nincsen időm! El kell kapni azt a lókötő Floote-ot! – Lady Kingair türelme végéhez ért. Biffy baja a számára csak egy újabb kellemetlenség volt az este során. Felsietett a lépcsőn, kétségtelenül arra készült, hogy Floote után induljon az éjszakába. – Hová mehetett? – süvöltötte vissza a két farkasembernek.

Lyall és Biffy vállat vont, majd követte.

– Ha még mindig Sandynek dolgozott – kezdte a bétahím és mindvégig ez volt az indítéka, akkor fel kell tételeznünk, hogy a célja természetfeletti-ellenes. Sandy megígérte nekem… – Összerezzent, mert rájött, hogy egy régi hazugsága napfényre került. – Nem számít, mit ígért. Ha mindvégig a ragály kiterjesztése volt a terv, akkor talán még én sem győzhettem volna meg az ellenkezőjéről.

– Úgy tűnik, nem volt annyira vonzó, mint hitte magáról, béta -értett egyet Lady Kingair. – Szóval, hova mehetett?

Biffy szorosan Lyall mögé lépett, és támogatón a vállára tette a kezét. Biztosítani szerette volna Lyallt, hogy ő vonzónak találja, de csak bosszús morgásra volt képes.

Ő tudta, mit tenne Floote helyében. Halandóként, akit farkasemberek üldöznek, csak egyetlen helyen lenne igazán biztonságban: a levegőben. Azonkívül a végsőkig hűséges Floote el akarja majd érni Lady Maccont, hogy elmagyarázza neki a cselekedetei okát. Az is része volt Alessandro megbízásának, hogy Floote ügyeljen Alexia biztonságára.

Biffy mindezeket elmondhatta volna, de nem volt rendes feje, és a nyaka is átváltozott, ami a jelek szerint a hangszalagjait is magába foglalta. Jó ég, gondolta, mi van, ha végleg így maradok? Sosem leszek képes többé hegyes gallért viselni! Ekkor azonban megkönnyebbülten ébredt rá, hogy az Anubisz-alak is farkas alak, ha csak részben is, ami nem éli túl a napfelkeltét. Akkor már csak néhány óra.

Ami Floote lehetséges döntéseit illette, Lyall ugyanarra a következtetésre jutott.

– A legközelebbi léghajót vette célba.

Lady Kingair elrohant.

Biffy nyüszített, és farkasfejével a lépcső felé intett. A lépcső felé, ami egy második emeleti folyosóra vezetett, ez egy erkélyben végződött, ahonnan titkos felvonóhídon lehetett átjutni Lord Akeldama házába. Ha Floote sietve akart a levegőbe emelkedni, a célja a Pitypangpehely Kanálban volt. Elvégre már korábban is használta Lord Akeldama magánléghajóját.

Lyall egyetértett, de nem próbálta megállítani Lady Kingairt. Hagyta, hadd rohanjon el a sötétben, feltehetőleg a jegyirodához, vagy a leszállótéren várakozó nagy, nyilvános léghajókhoz. Nem szokott még hozzá Londonhoz és az itteni különcségekhez – eszébe sem jutott, hogy a közelben lehet egy magánléghajó is.

A bétahím megindult felfelé a lépcsőn, hogy átszálljon Lord Akeldama otthonába.

Biffy hátramaradt.

– Nem akarod látni, hogy igazad volt-e, és sikerült-e neki másodszor is ellopnia Lord Akeldama léghajóját? – noszogatta Lyall gyengéden.

Biffy az egyik kecses, fehér kezével szőrös feje és meztelen teste felé intett. Lyall professzor tökéletesen megértette.

– Szégyenkezel?

Biffy bólintott.

– Ne légy buta! Ez olyasmi, amire büszkének kellene lenned. Nagyon kevés farkasember tudja felvenni az Anubisz-alakot, még csak nem is minden alfa képes rá. És rendkívül szokatlan, hogy egy ilyen fiatal kölyöknek sikerüljön. Általában legalább egy évtized, de inkább több is eltelik, mire megjelenik. Igen szokatlan.

Biffy szuszogva vakkantott, amiről remélte, úgy hangzik, mint egy gúnyos horkantás.

– Hidd el nekem, ficsúrom, ez jó dolog. És most gyere, induljunk!

Biffy sóhajtott és engedelmeskedett; követte a bétahímjét a kis függőhídon át korábbi urának házába.

Mindössze három évvel ezelőtt a teljes háztartás felfordult volna, ha meglátnak két meztelen férfit sétálni Lord Akeldama folyosóin, az egyiket ráadásul farkasfejjel. A dolgozók jó része, Biffyt is beleértve, kisebb idegrohamot kapott volna.

Nem mintha Lord Akeldamának és a fiúinak ellenérzései lettek volna a meztelenséggel szemben – ellenkezőleg, nagyon is szívelték, például a szorítóban vagy a hálószobában. Alulöltözötten, pláne meztelenül járkálni a házban azonban rosszallást vont maga után, hacsak nem rendkívüli részegség vagy érzelmi felindulás okozta. És farkasembereket egyáltalán nem is tűrtek volna meg a vámpírúr házában, hacsak nem bizonyos társasági alkalmakon. Mindez megváltozott, amikor Lady Maccon beköltözött Lord Akeldama ruhaszobájába, hiszen ahová Lady Maccon ment, oda hamarosan Lord Maccon is követte, a gróf pedig hamarosan megváltoztatta Lord Akeldama háztartásának nézeteit a meztelenségről és a farkasemberekről, és különösen ezek kombinációjáról.

A dolgozók egyöntetűen elismerték, hogy Lord Macconnak igen kiváló testalkata van, és volt is elég vita belőle, hogy ki öltöztethesse fel esténként.

Miután Floote magára vállalta a feladatkört, az imposztorok körében kihívássá vált, ki tud olyan apró incidenseket előidézni, amelyek a londoni falka alfahímjét délutánonként meztelenül, kiabálva hajtják ki a folyosóra.

Mindezek eredményeként az Akeldama-ház lakói kifejezetten türelmesen fogadták Lyall és Biffy váratlan és ruhátlan megjelenését, bár Biffyre azért vetettek néhány fura oldalpillantást. Sokan még egyáltalán nem láttak Anubisz-alakot. Biffy azzal nyugtatgatta magát, hogy így, amikor a feje egy farkasé, senki sem fogja felismerni – amíg a tetőre tartva nem rohantak egyenesen bele az étergráfkamrából kilépő Lord Akeldamába.

A vámpírúr ruházata egy távoli sziget trópusi vizeit idézte; türkiz, kékeszöld és kék árnyalatok, fehérarany és gyöngy kiegészítőkkel. Lágy vonásai eltorzultak, ahogy egy darab papírra írott szöveget olvasott; kétségkívül fontos politikai, társasági vagy divatügyi éter-gráfüzenetet kapott.

Lord Akeldama lassan végigmérte Lyallt, majd apró, elismerő biccentéssel foglalta össze a véleményét – aztán Biffyre fordította a tekintetét, és még tovább méregette. Végül megszólalt.

– Biffy, drágám, mit tettél a hajaddal? Kísérleteztél az estére?

Biffy halálos szégyenben hajtotta le szőrös fejét. Lord Akeldamának természetesen nem kellett az arcát látnia, hogy felismerje: a vámpírúr emlékezete a testtájakat illetően néha kényelmetlenül messze terjedt.

Lord Akeldama halványan elmosolyodott, a szája egyik sarkában kivillant egy agyara.

– Mármost, drága Dollym, tudta, hogy ez be fog következni? Igazán szerencsés farkasnak is, embernek is, nem igaz? Az Anubisz-alak megoldhatja minden gondját, ha van egy kis türelme, és tesz néhány gondosan elhelyezett javaslatot.

Lyall professzor mindössze biccentett.

– De természetesen ezt már abban a pillanatban felmérte, amint meglátta.

A bétahím arca rezzenéstelen maradt.

Lord Akeldama mosolya kiszélesedett, megjelentek éles, ragyogó, vad agyarai, gyöngyfehéren, mint a nyakkendőtűje.

– Nem bízom a szerencsés véletlenekben, Lyall professzor. Egyáltalán nem. – Senki figyelmét nem kerülte el, hogy a vámpírúr most az egyszer a másik teljes nevét használta.

Biffy ide-oda ingatta farkasfejét köztük, és azon töprengett, mi lehet az a rengeteg minden, amit nem mondanak ki.

– Sosem becsülöm alá ugyanazt az embert kétszer – közölte Lord Akeldama. Fél kezével a nyakkendőtűjét igazgatta, a másikkal feltűnésmentesen elrejtette az étergráfüzenetet.

– Uram, túl sokat feltételez rólam, ha azt gondolja, hogy számítottam erre – intett Lyall professzor a fejével Biffy állapota felé.

– Nos, Biffy, neked mi a véleményed az egészről? – Lord Akeldama barátságos, bár kissé távoli arccal méregette korábbi dolgozóját.

– Elakadt, uram – sietett a segítségére Lyall.

– Egek, milyen rémisztő!

– Valóban. Csak képzelje el, hogy érezheti magát Biffy.

– Drága Dolly, ez meghaladja még az én képességeimet is. És most, miben segíthetek, uraim? Esetleg ruházatra van szükségük?

Lyall professzor a mennyezetre pillantott.

– Nemsokára. Először azonban azt reméltük, hogy megtudhatjuk, hol és milyen állapotban leledzik az ön léghajója.

– A Pehelyke? Tudtommal le van horgonyozva a tetőn. Jó pár hónapja nem járt odafent. Nincs rá szükségem, hiszen az én drága Alexiám itt van, személyesen. Miért?

– Azt gondoljuk, a léghajót esetleg aljas célokra használták fel.

– Igazán? Milyen csodálatosan pikáns! Kár, hogy engem nem hívtak.

Lyall hallgatott.

– Ó, Dolly, kicsim, netán a NYIHA képviseletében vagy jelen?

A professzornak több esze volt, mintsem hogy a feltétlenül szükségesnél több információt adjon ki a vámpírúrnak.

– Nem? Akkor falkaügy? Az én kis Pehelykémnek talán valami köze van a másik bétahímet érintő sajnálatos esethez? – Lord Akeldama az agyarai között ciccegett. – Milyen sajnálatos!

Mivel Lyall professzor még erre sem felelt, Biffy pedig nem is tudott volna, Lord Akeldama akvamarinkék kesztyűs kezével a tetőre vezető, létraszerű lépcső felé intett.

– Csak nyugodtan.

Mindhárman felkapaszkodtak a tetőre; ott azt látták, hogy a Pitypangpehely Kanálban valóban nem volt már a helyén. Még látták a távolban magasan, az éteráramlatok között, délnyugati irányba szállni. Lyall és Biffy nem lepődött meg. Lord Akeldama haragot tettetett, bár bizonyára tudta már, hogy valami nincs rendjén.

– Nahát, én mondom! Milyen utálatos dolog csak úgy, kérdés nélkül elkötni valaki léghajóját! Feltételezem, alapos gyanújuk van róla, ki vette kölcsön az én szépségemet?

A farkasemberek összenéztek.

– Floote. – Lyall professzornak nem volt kétsége, hogy Lord Akeldama magától is hamarosan rájönne az igazságra.

– Ó, hát jó, akkor legalább abban biztos lehetek, hogy jól gondját viseli majd, és kiváló állapotban szolgáltatja vissza. A komornyikok már csak ilyenek, tudják? De hova vitte? Bízom benne, hogy nem túlságosan messzire; az én kis drágámat nem hosszú távokra tervezték.

– Alighanem megpróbál a levegőben átszállni egy postai léghajóra.

– Az én legdrágább Alexiám után indult? Egyiptomba?

– Felettébb valószínű.

– Nahát, nahát, nahát.

– Ahogy mondja.

– Így a Pehelykém sodródni fog, a szegénykém. Legjobb lesz, ha értesítem a hatóságokat, hogy tudjanak az eltűnéséről, így nem engem vesznek majd elő, ha nekiütközik valami fontos dolognak. Hacsak ön, drága Dollym, mint a NYIHA munkatársa, nem minősül…

A bétahím megrázta a fejét.

– Nos, hát akkor el kell szalajtanom Bootst a helyi konstáblerekhez. Az ezüstcsillagos, szép fiúkhoz.

Lyall professzor bólintott.

– Ez jó tervnek tűnik. Bár azt nem gondolnám, hogy tudniuk kellene, ki vitte el. Egyelőre nem. Még csak egybeesésekről és spekulációkról beszélhetünk.

A vámpírúr tetőtől talpig, majd talptól tetőig végigmérte a professzort.

– Nocsak, Dolly, úgy titkolja el az információkat, mint egy igazi hírszerző. Már-már vámpírnak nézhetné valaki. És persze az én drága Alexiámnak sem tetszene, ha a komornyikja bekerülne a bűntettesek nyilvántartásába.

– Pontosan. Figyelembe kell vennünk Lady Maccon érzéseit is az üggyel kapcsolatban.

– Feltételezem, hogy Lady Kingair… – Lord Akeldama megmozgatta az ujjait a levegőben. A bétahím a földre nézett. – Valóban, falkaügy. Hát persze. Nos, Dolly, édesem, nagyon jó lett volna, ha ez a falkaügy nem az én léghajómon szökik meg.

– Bocsánatot kérek miatta, Lord Akeldama.

– Ah, mindegy már. Legalább a fiúim is csinálhatnak valamit. Lady Maccon nélkül London rémesen csendes. De most látom, hogy a nap hamarosan felkel, ha tehát az urak megbocsátanak nekem…? – Lord Akeldama apró meghajlással fordult Lyall professzor felé. – Béta. – Aztán Biffy felé is meghajolt, ám mélyebben. – Alfa.

Biffy és Lyall, ahogy voltak, meztelenül, Lord Akeldama házának tetején várták ki a napkeltét. Amint a fény erősödni kezdett a láthatár felett, Biffy azon vette magát, hogy egyre közelebb araszol Lyallhoz, amíg végül a válla a másik keskeny vállhoz ért. Amikor az első sugarak felbukkantak az égen, Biffy tudta, hogy a bétahím is megérezte a változás borzongását, amely az Anubisz-alakból újra teljesen embert csinált.

A reggeli fény szinte fájdalmasan súrolta száraz, feszülő bőrét. Biffy már rájött, hogy ez az érzés az ár, amelyet a farkasemberek fizetnek, ha nappal is fenn maradnak – most azonban megkönnyebbülés volt újra átélni, még ha marta is a szemét, facsarta az orrát. Tétován felemelte a kezét: az ujjai alatt a saját arcát érezte, nem a farkasét.

– Nem akarok alfa lenni – mondta ki, hogy hallja, működnek-e a hangszálai is.

Lyall gyengéden meglökte a vállát a sajátjával.

– A legjobbak sosem akarnak.

Csak álltak ott, nem néztek egymásra, figyelték az ébredező várost, mintha ki akarnák fürkészni, milyen messze járhat a régen felszállt léghajó.

– Gondolod, hogy elérte a postajáratot? – kérdezte végül Biffy.

– Floote-ról beszélünk. Természetesen elérte.

– Szegény Lady Maccon! A komornyikja gyilkos, az apja áruló, a férje meg akar halni.

– Úgy gondolod, ezért akart Lord Maccon olyan nagyon Egyiptomba látogatni?

– Szerinted nem? El akarja kerülni a tébolyt. Nekem úgy tűnik, az Istenölő Ragály kiváló megoldást jelent az alfák halhatatlanságára. – Biffy természetesen a saját jövőjére gondolt.

– Érdekes meglátás.

– Nem akarom elhinni, hogy egy farkasembernek sem jutott még eszébe, hogy kihasználja.

– Honnan tudod, hogy nem? Mit gondolsz, ki gyűjtötte össze az adatokat a ragály kiterjedéséről, amelyeket olyan érdekesnek találtál?

– Ó!

– Ó, bizony. Ez megnyugtat? – A bétahím Biffy felé fordult; Biffy érezte aggodalmas tekintetét az arcélén, de továbbra is elszántan a horizontot nézte. Legalább a profilom előnyös, vigasztalta magát.

– Úgy érted, most, hogy tudjuk, hogy alfa vagyok? – kérdezett vissza, de megfontolta a dolgot. Hogy megnyugtatja-e, hogy van egy hely, ahol farkasemberként békében meghalhat, holott egyszer, egy élettel korábban még azt gondolta, vámpírként él majd örökké? Halkan felsóhajtott. – Igen, azt hiszem, megnyugtat. – Elhallgatott. –Mennyi időm van hátra?

Lyall professzor némán felnevetett.

– Nos, legkevesebb néhány száz év, de inkább több, ha jól megtalálod a helyedet. Persze a katonai szolgálat alól nem bújhatsz ki. Az kockázatos.

– Meg kell tanulnom harcolni?

– Meg kell tanulnod harcolni. Én nem aggódnék a helyedben, flcsúrom. Lord Maccon kiváló tanár lesz.

– Gondolod, hogy visszajön?

– Igen. Ha másért nem is, azért, hogy üvöltözzön velem a múltbeli bűneim miatt.

– Optimista vagy.

– Azt hiszem, ebben a tekintetben kettőnk közül én ismerem jobban az alfánkat, kölyök.

– Elviseli majd a jelenlétemet így is, hogy… – Biffy a feje felé intett.

– Hogyne tenné. Fiatal vagy még, és egészen határozottan nem jelentesz kihívást egy hozzá hasonló alfahímnek.

– Különös. Már egészen öregnek kezdtem érezni magam.

Lyall professzor elmosolyodott.

– Na gyere, ideje ágyba bújnunk. A lehető legjobb módját tudom, hogy emlékeztesselek, milyen fiatal vagy valójában.

– Igen, uram.

– Ó, Biffy, szerintem ezt már nekem kellett volna mondanom.

Biffy felnevetett, kihúzta magát, és megfogta a bétahím kezét.

– Nos, akkor gyere velem!

– Igen, uram. – Lyallnak valahogy sikerült a rövid szavakat úgy kimondania, hogy belesűrítse a rangbeli változást, a pajzán ígéretet és a szeretett tanár dicséretét is.