TIZENHATODIK FEJEZET

A nílusi fürdő gyógyhatásai

ALEXIA, CONALL ÉS PRUDENCE ötödik napja repült az egyiptomi léggömbös nomádokkal dél felé; öt napja követték sebesen a Nílus folyam kanyargós kötelét – nappal sötét kékeszöld volt, éjjel ezüstös. Ezalatt az öt nap alatt a hold kitelt, majd fogyni kezdett, és Conallra, több száz év óta először, nem volt hatással. A gróf éjjel-nappal bármikor szabadon játszhatott a lányával, és Lady Maccon nagy örömére, gondozhatta is, anélkül, hogy a következményektől kellett volna tartania. Emellett terjedelmes és ápolatlan szakállt is növesztett, aminek Alexia már kevésbé örült.

– A férfi ereje a szakállában rejlik – erősködött Lord Maccon.

– A nőé pedig a dekoltázsában – vágta rá Alexia –, mégsem láttad tőlem, hogy szabadon eresztettem volna az enyémet, vagy igen? – Ha a volna léggömb volna…

Alexia úgy vélte, a lebegő utazás kiváló időtöltés. Igaz, a szállás a fedélzeten hagyott maga után kívánnivalót, és kissé zsúfoltan voltak, de bizonyos csodálatos perceket csakis léghajón lehetett megtapasztalni. Két napra összekapcsolódtak egy társasággal, akik Zayed távoli rokonságának tűntek. Nekik is színes léggömbjeik voltak, főleg a lila árnyalataiban, amelyeket közel navigáltak Zayedéhez, majd beleirányítottak ugyanabba az éteráramlatba. Zayed ekkor kivetett egy hatalmas, körkörös hálót, és akárhányszor új hajó érkezett, a benne lebegők felvették egy szakaszát, amíg mind össze nem kapcsolódtak az alattuk és közöttük lógó óriási, függőágyszerű háló révén. Ez lett a sétatér, amelyen az ügyeket intézték, és ahol a gyerekek játszottak. Conall, aki még mindig kellemetlenül érezte magát odafent, a lábát sem volt hajlandó kitenni rá, Alexia azonban sosem hagyott volna ki egy új lehetőséget, főleg, ha ilyen izgalmasnak ígérkezik. Kiszállt tehát a hálóra, bár tisztában volt vele, hogy ha valaki távcsővel néz fel, könnyedén belát a szoknyája alá. Hamarosan ő is a többiekkel együtt pattogott és gurult fel-alá: a hálóban közlekedni közel sem volt olyan könnyű, mint amilyennek kinézett. Alexia tökéletesen képtelen volt lemásolni a lebegő asszonyok könnyed, fel-le ringatózó mozgását, akik úgy jártak kosárról kosárra, mint egy angol háziasszony az ismerőseihez, csak éppen ők nagy kupac ételt egyensúlyoztak a fejükön.

Prudence természetesen úgy vetette magát az új közlekedőútra, mint a frissen átváltoztatott vámpír a vérre. A kis Anitrával együtt ugrált ide-oda, akit pillanatnyilag a világon mindenkinél jobban kedvelt. Alexia nagyjából biztos volt benne, hogy Anitra, aki ilyen semmi hálókon járva nevelkedett az éterben, az átlagos gyereknél többet tud a zuhanásról. Azt is észrevette, hogy mindig akadtak idősebb gyerekek, vagy anyák, akik gondosan figyelték a háló szélét, így ő kissé enyhébb aggodalommal leste a lánya útjait.

Bezzeg Conall! Ő le sem vette rémült szemét hol a lányáról, hol a feleségéről, és felváltva kiabált nekik. Jaj, Prudence, ne ugorj olyan magasra! Alexia, ha leesel, megöllek! Feleség, ügyelj a lányunkra!

Prudence boldogan eleresztette a füle mellett az apja üvöltését, és tovább ugrált. Alexia sem törődött a szózuhataggal, betudta annak, hogy a grófnak mindig két – vagy négy – lábbal kellene a földön állnia.

Az öt nap alatt csak egyszer szálltak le: aznap este, miután összekapcsolódtak a többiekkel. Zayed erősködött, hogy pihenniük kell, és vizet meg üzemanyagot vásárolni. Napnyugta után lassan ereszkedtek, folyamatosan húzták be a hálót; végül egy oázis mellett értek földet. A sivatagban jóval erősebben érződött az Istenölő Ragály bizsergése: Alexia számára szinte kellemetlen volt, hiszen a levegőben nem érezte. Különös, gyenge taszító érzés vett rajta erőt, fizikai nyomás, amelyet először egy kicsiny, a törött ankh jelképével díszített múmia társaságában tapasztalt.

Prudence sem volt boldog a földön.

– Fel! – ismételgette. – Mama, fel!

Csak Conall érezte jól magát: kutyakölyökként meghempergett a homokban, mielőtt levetkőzött volna, hogy megfürödjön az oázisban. Alexia gyanította, hogy a férjéből még az Istenölő Ragály sem képes kiölni a farkast.

Két napra rá megérkeztek a Nílus kanyarulatához.

Alexiát lenyűgözte a hely, amikor átlebegtek felette. Kora este volt, ezért lassan, kimért tempóban süllyedtek. Odafentről a hely furcsán ismerősnek tűnt – biztosra vette, hogy már látta valahol az alakzatot, amelyet a folyó széles íve a sivatagban írt le, azonban mintha egy emberalakot próbált volna kivenni a ködben. De amikor még lejjebb süllyedtek, ráismert.

Zsarnoki mozdulattal intett hatalmas férjének.

– Gyere csak ide, Conall! Látod ezt?

A férje savanyú pillantást vetett rá.

– Alexia, azon vagyok, hogy ne kelljen lenéznem. – De azért odament.

– Tudom, de légy szíves! Éppen ott. Zayed, ha lenne egy perce! Mi az?

A vendéglátójuk odalépett a Maccon házaspár mellé, ahol Alexia kihajolt a kosár oldalán, úgy lesett lefelé, és bólintott.

– Ó, természetesen. A Homoki Lény.

Alexia a férje kedvéért rámutatott, bár Conallt határozottan nem érdekelte.

– Látod ott a folyókanyart? Az ott a feje, és ott, a homokba nyúló ösvények a lábai. Tényleg ösvények, Zayed?

A gróf nem volt hajlandó tovább tanulmányozni a feléjük zuhanó földet, inkább odébb ment, lehevert egy kupac színes takaróra, és becsukta a szemét.

Zayed rábólintott Alexia kérdésére.

– A sivatagba nyúló szellemösvények.

– Tényleg? Igazi szellemek csinálták őket? Gondolom, még a ragály előtt?

– Azt mondják. De nem ám akármilyen szellemek, asszonyom! Királyok, királynők és a szolgáik szellemei. Más nem tehette, asszonyom. Miféle élő ember gyalogolna bele magától a sivatag homokjába?

– Nyolc ösvény Nyolc láb – töprengett Alexia. Egy polip. Fejre állított polip? Persze, hiszen a Nílus visszafelé folyik! Tovább faggatta a vendéglátójukat. – És az a pont ott, a szeme helyén?

– Ó, asszonyom, hogy is van a szó, az egy templom.

– A sok ősi egyiptomi isten közül melyiknek?

– Ó, nem, nem egy istennek, asszonyom. Egy királynőnek. Egy királynőnek, aki király volt.

Alexia eléggé ismerte Egyiptom történelmét, hogy tudja, ez csak egyvalakit jelenthetett.

– Hatsepszut? Valóban. Milyen érdekes!

Zayed különös pillantást vetett rá.

– Igen, asszonyom. Vajon mit szólna az ön látogatásához?

– Jó ég, mit számít a véleménye? A templomát megfelelően feltárták már?

Mielőtt Zayed felelhetett volna, több dolog is történt egyszerre. A ballon határozottabban süllyedni kezdett a folyó melletti, hűvösebb légrétegekbe, egyenesen a kérdéses pont, a Polip Szeme felé. Alexián fullasztó taszítás vett erőt, olyasmi, amit eddig csak a természeten túli múmiája mellett érzett, de tízszeres erejű. Mintha szó szerint ezer apró kéz taszigálta volna, mind olyan erővel, mintha azt akarnák, hogy a bőre, a húsa és a csontja egyetlen masszába zúzódjon össze. Rettenetes érzés volt; nagyon szeretett volna könyörögni Zayednek, hogy emelje fel ismét a léggömböt az éteráramlatokig. Azonban tudta, hogy számos kérdésére odalent van a válasz.

Conall ugyanakkor felült és megszólalt.

– Ó, már sokkal jobban vagyok.

– Mama! Mama! Mama! Ne! – kiabálta Prudence.

Alexia szédelgett a taszítástól: előredőlt, áthajolt a kosár széle felett, és akkor vette észre a polip szörnyű szeme mellett horgonyzó elegáns, modern dahabiját.

A hölgyutasában dúló belső felfordulásról mit sem tudva Zayed megválaszolta Alexia korábbi kérdését.

– Egy királynő véleménye mindig számít. Ez a királynő azonban megváltoztatta a világ útjait.

Alexia úgy érezte, valamit nem fog fel. A föld kipördült alatta, csillogóan, selymesen, mint az áradó Nílus hömpölygése. A nyomás egyre erősödött, míg végül mintha egy kád melaszban fuldoklott volna.

A kosár egy zökkenéssel ért földet, alig tíz lépésre Hatsepszut templomától. Alexia azonban ebből nem érzékelt semmit – ugyanis felnőtt életében most másodszor egyszerűen elájult.

Lady Maccon arra ébredt, hogy hűvös vizet fröcskölnek az arcába, és ugyanaz a hűvös víz veszi körül a testét.

Valaki beledobta a Nílusba – ruhástól!

– Jóságos ég, mi történt? – prüszkölte.

– Az én ötletem volt – hallotta Geneviéve Lefoux lágy, enyhén akcentusos hangját a feje mögül. Úgy tűnt, a francia nő fogja a vállát, így Alexia teste a sodrásban lebeghetett.

Következőnek a férje aggodalmas arca jelent meg, kitakarva a távoli, esti égen a csillagokat.

– Hogy érzed magad?

Alexia számot vetett a helyzettel. A nyomás és a taszító érzés még mindig jelen volt, ám most már nagyrészt csak a feje és az arca körül. Ahol a teste a víz alá merült, semmit sem érzett.

– Jobban.

– Az jó. Ne ijessz így rám, asszony!

– Conall, nem az én hibám volt!

– Attól még nem jellemző rád az ilyesmi! – vágta rá a férje dacosan.

– Néha én is csinálhatok furcsaságokat.

Lord Maccon nem hagyta magát megnyugtatni.

– Akkor se csináld meg még egyszer!

Alexia feladta. Conall nem fog logikusan viselkedni. Hátrahajtotta a fejét, hogy Madame Lefoux-ra nézhessen – fejjel lefelé.

– Jó ötlet volt, Geneviéve. De nem maradhatok örökre a Nílusban. Ki kell vizsgálnom egy polipot. – Hirtelen eszébe jutott még valami. – Primrose! Geneviéve, maga rabolta el Primrose-t, hogy idehozza magával?

– Nem, Alexia. Azt sem tudtam, hogy eltűnt, amíg a férje nem tette fel ugyanezt a kérdést alig tíz perce.

– De mi azt hittük…

– Nem, sajnálom. Sietősen hagytam el a hotelt, mert rábukkantam néhány sokatmondó információra, és minél előbb ide akartam érni. Fogalmam sem volt a gyerekrablásról. Remélem, hogy rendben van a kislány.

– Ahogy mi mindannyian. A pokolba, azt reméltük, hogy maga látott valamit, és a gyerekrablók nyomát követi. De akkor mi volt olyan érdekes? – Alexia nem törődött a tapintattal.

A francia nő sóhajtott.

– Nos, ha már egyszer itt van, akár egyesíthetjük is az erőinket. Talán magánál van az én kirakósom néhány hiányzó darabja.

– Honnan tudja, hogy nem fordítva? – vetette közbe a gróf, ám Geneviéve úgy folytatta, mintha Conall nem is szakította volna félbe.

– Egy bizonyos Edouard Naville, egy feltörekvő archeológus társaságában találtam magam.

– A Bronzpolip-rend tagja? Tudtam, hogy van valami mögöttes oka is az egyiptomi útra.

Madame Lefoux egy szemrebbenéssel sem erősítette meg a dolgot. Ez persze már önmagában is beismerés volt.

– Nemrég kapta meg a koncessziós jogokat Deir el-Bahrira.

– Valóban? – kérdezte Alexia bátorítón, bár egy szót sem értett belőle. Hevesen kapálózott, hogy egyenesbe hozza magát, és letegye a lábát a folyómederbe, amely bizonyára rendkívül mocskos volt, de mivel Alexia még mindig sétacipőt viselt, nem tudta volna megmondani. Összekuporodott a vízben, hogy minél mélyebbre merülhessen.

Conall segédkezet ajánlott a manőverhez. Alexia észrevette, hogy bár az ő saját ruháit nem húzták le róla, a férje meglehetősen meztelen, Geneviéve pedig valamiféle férfi alsóneműt visel fürdőruha gyanánt. Mögöttük, a földön Alexia Zayed nagyrészt leeresztett léggömbjét látta, és néhány emberi árnyat, akik bizonyára a családhoz tartoztak, na meg Geneviéve dahabijájának legénységéhez. Valamit üzleteltek, vagy ettek éppen, esetleg egyszerre a kettőt. Alexia hallotta, amint Prudence, akit szokásához híven hidegen hagyott a víz, visítva nevet. A gyermeket nem zavarta az anyja rosszulléte vagy az ebből következő nyirkossága.

Madame Lefoux a háta mögé, a part felé intett.

– Ez itt Deir el-Bahri. A társaság mögött láthatja a templomrom egy részét. Mögötte van a Királyok Völgye. Ez… ez azonban a Polip Szeme.

– Igen, erre rájöttem – bólintott Alexia.

– Naville még fiatal, de reméli, hogy majd egyszer itt folytathat ásatásokat. Azért küldtek, hogy megvizsgáljam, tudja, a forrást.

Alexia ezúttal megelőzte.

– Az Istenölő Ragály forrását? Maga is?

– Mit mondott, kinek a temploma ez? – szólt közbe Lord Maccon.

– Én semmit, de Monsieur Naville véleménye szerint ez itt Hatsepszut királynő sírkápolnája.

Erre Conall, eléggé váratlanul, hangos nevetésben tört ki; még a folyó felett is visszhangzott.

– Nahát, nahát, nahát. Biztosra veszem, hogy nem tetszik majd neki a látogatásunk.

– Mr. Zayed valami nagyon hasonlót mondott – ráncolta a homlokát Alexia. A férje folytatta.

– És ez aligha nevezhető sírkápolnának. Átalakulási kápolnának esetleg, de nem sírnak.

Alexia lassan már kezdte érteni, mire céloz a férje, és meglepetésében majdnem hanyatt zuhant a Nílusba.

– Azt akarod mondani…

– Matakara Hatsepszut másik neve. Vagyis egy a sokból. Nem is tudtad?

– Persze hogy nem tudtam! Honnan kellett volna tudnom? És miért nem mondtad el? Jó ég, akkor valóban rémesen idős!

Lord Maccon oldalra hajtotta a fejét: a bosszantó mozdulatot csábítónak szánta.

– Nem véltem, hogy különösebben fontos lenne.

– Ó, nem vélted? Csodás. És most, most már úgy véled, hogy fontos lehet? – Alexia még erősebben összpontosított, bár az agyát is feszegető taszítás mellett nehezére esett. Lebukott a felszín alá: egyszerre jobban érezte magát. Felbukott, szánt egy gondolatot a hajára, amely bizonyára rémes állapotba került, és örült, hogy legalább valakinek volt annyi esze, hogy a kalapjától és a napernyőjétől megszabadítsák, mielőtt alámerítik. – De Conall, nem azt mondtad nekem egyszer, hogy Ó-Egyiptomban a farkasemberek uralkodtak?

– Csak amennyire az ókori Rómában a vámpírok. Azért akkor is voltak itt vámpírok is. Hatsepszut elég nagy felfordulást jelentett. Sok mindenkit nagyon felbosszantott. Tutmószisz természetesen mindent helyreállított. Ő közénk tartozott.

– Ennek semmi értelme. Miért pont Matakara kápolnája az Istenülő Ragály középpontja? Mi köze lehet ehhez egy vámpírnak? Az ő fajtáját is kiirtaná.

Geneviéve Lefoux szólalt meg.

– Javasolhatom, hogy először tárjuk fel a tudományos bizonyítékokat és a tényeket, és csak utána találgassunk?

– Feltételezem, még nem járta be a kápolnát? – kérdezte Alexia meglepetten.

– Magam is csak nemrég érkeztem. Akkor vetettünk horgonyt, amikor a léggömbjük földet ért. Mellesleg, hogy vett rá egy lebegőt, hogy elhozza magával?

– Az a dolgom, hogy helyrehozzam, amit az apám elrontott – jelentette ki Alexia titokzatosan; az arca undorodva eltorzult.

– Jó ég, de melyiket a sok közül? – kiáltott fel a feltaláló. – A kápolnát különben még nem tárták fel, tele van homokkal. Évekbe telne kiásni, és azt sem tudom, hol kezdhetnénk.

Alexia lefröcskölte.

– Drága Geneviéve, nem hiszem, hogy a mi válaszainkat a kápolnában kellene keresnünk.

– Nem?

– Nem. Emlékszik, mire jöttünk rá? Hogy a természeten túliak érintése levegőn, mégpedig minél szárazabb levegőn hat jól? Nem gondolja, hogy a halott természeten túliak ugyanígy működnek?

– Halott természeten túliak? Ez lenne a forrás?

Alexia csak összecsücsörítette az ajkát.

– Mióta tudja, hogy ez lehetséges?

– Skócia óta.

– Az emberré válás eszköze egy múmia volt?

– Egy természeten túlié, igen.

– De miért nem mondta el nekem?

Alexia nagyon különös pillantást vetett a barátnőjére; Madame Lefoux megértette. Lady Maccon nem tárhatott fel egy ilyen veszedelmes tudományos tényt a Bronzpolip-rend tagjai előtt.

– Úgy gondolja, hogy a középpont a kápolnán kívül van?

– Igen, úgy.

– Bírni fogja?

– Bármit kibírok, ha a végén válaszokat kaphatok – szánta el magát Alexia. Conall, aki nem felejtette el az iménti ájulását, megszólalt.

– Viszünk magunkkal vizet, és olyan nedvesen tartjuk a ruhádat, amennyire lehet. Ez segíthet.

– Ó! – Alexia elszégyellte magát, amiért rosszat feltételezett a férjéről. – Ezért vetettél ruhástól a Nílusba?

– Persze, drágám – válaszolta Lord Maccon különös arckifejezéssel.

Kilábaltak a partra, majd kimásztak az iszapos földre. Amint kilépett a folyóból, Alexia ismét érezni kezdte azt a rémes taszítást a bőrén.

– Lehet, hogy ma a folyóban alszom – jegyezte meg csak úgy.

– Csináltál már annál különösebb dolgokat is, úgy gondolom – vágta rá a férje.

Kora hajnal volt, amikor a nap perzselő sugarait megelőzve Lady Maccon, Lord Maccon és Madame Lefoux felmászott, illetve Alexia inkább felcuppogott a Hatsepszut temploma feletti dombra. Egészen összeráncosodott, mert az éjszakát valóban a folyóban töltötte, egy hevenyészett függőágyon, amely tartotta a súlyát, amíg aludt. Nem volt valami pihentető, Alexia tehát nyűgös és bosszús volt. Egyiptomiak sora követte őket, mindegyikük kezében egy nagy tálra vagy korsóra való folyóvíz. Ha Alexia jelt adott, az egyikük előlépett, és lefröcskölte – meglehetős lelkesedéssel, és Prudence nagy örömére.

– Mama vizes!

– Igen, drágám. – Alexia szinte hallotta a lánya felnőtt szavait a gyerekes felkiáltás mögött. Inkább te, mint én, anyám.

A homokos domb, amelyre felkapaszkodtak, a kápolna hátsó részének sziklafalból kifaragott tetejébe olvadt. Alexia, bár vizes ruhája hátráltatta, előrement, a nap heves tüze ellen kinyitotta napernyőjét. Geneviéve követte, majd Conall és Prudence. Zayedet és családját a táborban hagyták.

Ott, a domb tetején fedezték fel a testeket. Pontosabban a múmiákat. Még pontosabban, Lord Maccon véletlenül rálépett egy rég halott természeten túlira.

A test egy szomorú, száraz reccsenést hallatott, és némi barna port pöffentett ki magából.

– Conall, vigyázz! Ha belélegzed, végleg halandóvá válhatsz! Vagy hasonló csúfság történhet veled.

– Igen, drágám. – A gróf fintorogva lerázta a port a bakancsáról.

Madame Lefoux felemelte a kezét, mire mind megálltak. A domb oldalán tisztán látták a nyolc hosszú, sivatagba vezető utat.

– Szellemösvények – ismételte Alexia Zayed szavait.

– Alig hinném. Épp hogy az ellenkezője. – Madame Lefoux lekuporodott, hogy megvizsgálja az egyik testet.

Mindegyiket mumifikálták, legalábbis mind úgy nézett ki. Amikor elindultak az egyik ösvény mentén le a dombról, hamarosan be-pólyálatlan testek is eléjük kerültek, amelyeket a sivatagi nap és a száraz forróság mumifikált. A legtöbbjüket vékony homokréteg fedte, de amikor lesöpörték róluk, egyértelművé vált, hogy a polip csápjait ilyen holttestek alkotják. Több száz múmia, kifektetve a sivatagba, egyre távolabb egymástól. Így növelték a kiterjedést? Mindegyik mellé fejfát állítottak, néhányat valóban fából faragtak, másokat kőből. Nem szerepeltek rajtuk évszámok vagy nevek – csak egy szimbólum, két jel: a törött ankh.

Alexia végignézett a sivatag mélyén elvesző ösvényen.

– Az enyéim.

Madame Lefoux felegyenesedett; azért kuporodott le, hogy még egy múmiát megvizsgáljon.

– Mind természeten túliak?

– Az okozhat effélét.

– Mifélét? – A francia nő eltökélte, hogy kimondatja Alexiával.

– A ragályt. A száraz, sivatagi levegő és több száz halott természeten túli, nos… ó, nem tudom, hogy kell ezt megfogalmazni… kipárolgása.

– Ez nagyon sok halott természeten túli – jegyezte meg a férje.

– Gondolom, száz meg száz éven át gyűjtötték össze őket, a világ minden tájáról. Eleve nem vagyunk valami sokan. Az is lehet, hogy eredetileg mind egy kupacban voltak, és negyven éve valaki eldöntötte, hogy szétrakosgatja őket.

Lord Maccon Geneviéve-re sandított.

– Az nem kis feladatot jelentett volna.

– Méghozzá kettőt – tette hozzá Alexia. – Egyszer, hogy valaki elkezdje, és egyszer, hogy valaki folytassa, negyven éve.

Madame Lefoux visszanézett rájuk; zöld szeme komoran elsötétült.

– Nem én voltam! Esküszöm, most hallok először a dologról!

– Persze – értett egyet Alexia –, de azért az ilyesmihez jól jön egy titkos társaság. Egy hatalmas, tényleg titkos titkos társaság, talán tudósokból, akik esetleg nem olyan finnyásak, mint mások, ha holttesteket kell gyűjteni a világ minden tájáról, és kezelni.

– Azt gondolja, a Bronzpolip-rend áll emögött! – Madame Lefoux őszinte meglepetésében hátratántorodott.

– Elvégre ez egy polip. – Alexia nem hagyta magát eltéríteni.

– Nem, félreért! A Hipocras Klub a Rendből nőtt ki. Olvastam a jelentést. Tudom, hogy rémséges dolgokra vagyunk képesek. Egyszerűen nem hiszem, hogy ezt mi csináltuk volna. Hogy ilyen tudás álljon a rendelkezésünkre arról, mire képes egy halott természeten túli teste, és ne mondanánk el a többieknek? Szép dolog, ha van egy zsenikből álló titkos társaság, azonban az ilyen tudást visszatartani az egésznek a célját ássa alá. Nevetséges. Csak gondoljon a fegyverekre, amelyeket vámpírok és farkasemberek ellen kitalálhattam volna, ha tudom! Nem, nem a Rend volt. Bizonyára egy másik társaság. Talán a templomosok. Nekik biztosan rendelkezésükre áll az erő és a szándék is.

Alexia a homlokát ráncolta.

– Nem gondolja, hogy a templomosok ezzel a tudással a birtokukban többet tettek volna? Akár fegyvereket is fejleszthettek volna belőle, ahogy maga mondta. Vagy még inkább Itáliában gyűjtötték volna össze a testeket, hogy a hazájukat védjék vele. Elmozdították volna az Istenölő Ragályt, nem kiterjesztik.

Conall Maccon kapcsolódott be az eszmecserébe.

– Tudják, hogy én mit gondolok?

Mindkét hölgy felé fordult; meglepődtek, hogy még mindig ott volt. Alexia férje a gyereküket a csípőjére emelve állt mellettük; nyúzott volt, és izzadt.

Prudence a testek látványával szembesülve szokatlanul elcsendesedett, elkomorodott. Sírnia, kiabálnia kellett volna félelmében, mint minden rendes gyereknek, de ő csak nézte őket.

– Mama – motyogta félénken, és az apja nyakába temette az arcát.

– Mit gondolsz, ember-farkas? – tudakolta Alexia. A sok szakáll miatt csak nehezen tudta kivenni a férje arckifejezését.

– Azt gondolom, hogy az egészet Matakara indította el, több ezer éve. Azt is gondolom, hogy a farkasemberektől akart megszabadulni, de a ragály elszabadult. Még az is lehet, hogy Nagy Sándor kérésére tette. Végül is, amikor a görögök megjelentek, és meghódították Egyiptomot, nagyon is ellenségesen viszonyultak a természetfelettihez. Meglehet, hogy egyezséget kötött velük, amelynek eredményeképpen ő maradt volna az egyetlen élő vámpír Alexandriában, de mindenki más eltűnik.

– Ez az elmélet is ér annyit, mint a többi – értett egyet a felesége.

– És aztán mi történt? – kérdezte Madame Lefoux.

– Valaki rájött, mit tett Matakara. Valaki, aki ki akarta terjeszteni a hatósugarát.

Erre már Alexiának is volt egy ötlete.

– Az apám.

Madame Lefoux folytatta a mesét.

– Hát persze. Alessandro Tarabottinak megvoltak a kapcsolatai. A Bronzpolip-rend is be akarta szervezni, miután szakított a templomosokkal. Volt néhány ember Európában, az én apámat is beleértve, akit esetleg meggyőzhetett volna az ötletéről. El tudja képzelni?

A természetfelettiek tömeges kiirtásának ígérete? Meg is kezdhette a természeten túliak begyűjtését minden országból.

– Milyen morbid! – Alexiának nem tetszett a családja nevén esett folt. – Miért kell az apámnak mindig ilyen nehéz esetnek lennie? Elvégre már halott. Nem hagyhatta volna akkor abba?

– Nos, valakitől örökölnöd kellett a bajkeverésre való hajlamodat – töprengett hangosan a férje.

– Ó, köszönöm, drágám, nagyon kedves tőled. – Alexia ismét érezni kezdte a növekvő taszítást a bőrén. A nap felkelt, és igazán nekilátott, hogy megszárítsa és kínszenvedéseknek tegye ki őt. Az egyik egyiptomihoz fordult.

– Vizet, kérem.

Az egyiptomi az egyik közeli múmia felé intett.

– Ó, persze, gondolom, a víz árthatna nekik. – Alexia távolabb lépett a testektől, és a férfi alaposan lelocsolta.

– Asszonyom – mondta aztán –, fogyóban a vizünk.

– Ó, te jó ég! Hát, gondolom, ez azt jelenti, hogy a legjobb lesz, ha visszaindulok. Én legalábbis. – Jelentőségteljesen a férjére és a francia feltalálóra nézett. – Jönnek? Nem hiszem, hogy itt még sok felfedeznivaló van. – Ekkor azonban eszébe jutott még valami. – Nem kellene megállítanunk?

Lord Maccon és a feltaláló értetlenül nézett rá.

– A ragályt, úgy értem. Megpróbálhatnánk. Nem vagyok benne biztos, hogyan. A napernyőmben lévő sav segített a skóciai múmiával szemben, de közel sincs benne elegendő az összeshez. A víz is beválhat, néhányat feloldhat. A száraz levegő tartósítja őket. Már a gondolat is, hogy itt és most megállíthatnánk az Istenölő Ragályt!

Madame Lefoux kétségek között hányódott.

– De a múmiák elvesznének. Ez a tudományos veszteség… – Elhallgatott.

Alexia oldalra hajtotta a fejét.

– Emlékeztessem, hogy jelenleg a Woolsey-boly szolgálatában áll? A királynője legjobb érdekeit kell a szeme előtt tartania.

A francia nő fintorgott.

– Azt hiszem, várnunk kellene, Alexia – vágott közbe a férje. – Elegendő, ha tudjuk.

– Miért? – Alexia gyanakodott.

– A ragálynak megvan a maga haszna.

– De hagyjuk, hogy terjedjen?

– Arról nem mondtam, hogy jó ötlet. Különben lehet, hogy már nem is lényeges. Az apád aligha tudott róla, hogy a víz megakadályozza a képességét. Átterjedhet a ragály a Földközi-tengeren?

– Csakhogy ahogy mi idejöhettünk, és rájöhettünk az igazságra, idejöhet bárki.

A gróf nem hátrált meg.

– Fontos, hogy legyen a világnak egy természetfelettiektől mentes része.

– Miért is? – Alexia egyre jobban gyanakodott. Nem vallott a férjére, hogy a pusztítás lehetősége ellen érveljen. A taszítás azonban újra erősödött, ezért úgy döntött, ezt a vitát később is folytathatják, lent a táborban, még inkább a Nílus vizében. – Ezt később is megtárgyalhatjuk. Mehetünk?

Madame Lefoux vonakodott.

– Szívesen vennék néhány mintát, hogy lássam… – Elhallgatott; a szeme megakadt valamin Alexiáék háta mögött a dombon, a templom felett.

Egy férfi állt ott, és vadul integetett.

– Asszonyoooom! – süvöltötte. – Jönneeek!

– Az ott Zayed? Mit mond…? Ó, te jóságos ég! – Alexia arra fordult, ahová Zayed mutatott. Ott, a sivatagon át, alacsonyan és gyorsan, valami haladt feléjük. Egészen olyan volt, mintha Madame Lefoux egyik rajzáról csusszant volna le. Bizonyos mértékig emlékeztetett egy gigászi csigára: a szem-csápjai lángcsóvákat okádtak a levegőbe. Gőzgép nem hajthatta, hiszen honnan vettek volna ahhoz elég vizet a sivatagban? A páncélja alatt több pár keréken kellett gurulnia, akár egy mezőgazdasági erőgépnek. Az egész bronzból készült, ragyogott a napon.

Olyan gyors tempóban közeledett, amit Alexia, a formájára tekintettel, kifejezetten sértőnek talált. A fején, a nyakán, de még az oldalán is emberek lógtak: mind fehér kaftánt és turbánt viseltek.

Alexia, Conall és Geneviéve egy percig megbűvölten nézte a homokon csúszó csigát.

– Magas nyomású sűrített levegővel működő homokfutó. Metángáz hajtja, ha nem tévedek.

– Tessék, Geneviéve?

– Haslábú jármű. Elméletben már előkerültek az effélék, természetesen, de nem hittem, hogy valaki meg is építette.

– Nos, úgy tűnik, mégis. – Alexia elárnyékolta a szemét a ragyogás elől.

A szerkezet egyre közeledett; mindkét oldalt homokot okádott. Úgy kanyarodott be a polip csápjai közé, hogy meg se mozdítsa az ott elhelyezett testeket.

– Ez nem jó jel – vélte Alexia.

– Tudják, mi folyik itt – értett egyet Geneviéve.

– Futás…! – tette hozzá Conall.

Alexia, a méltóságát is hátrahagyva, azonnal engedelmeskedett: becsattintotta a napernyőjét, és a láncára akasztotta, aztán a magasba kapta a szoknyáját – most az egyszer azzal sem törődött, hogy kivillan a bokája –, és nekilódult.

– Alexia, várj! – kiáltott utána Conall. – Vidd Prudence-t!

Alexia megállt, és a karját nyújtotta a lányáért.

– Nem! – kiáltotta a kislány, de miután hordozót cserélt, szorosan az anyjára tapadt, duci karjával és lábával is átölelte Alexia fűzőbe szorított testét.

Alexia a férje arcába nézett: ott kemény elszántságot látott.

– Mármost, Conall, ne csinálj semmi hirtelenséget! Emlékezz, halandó vagy.

Lord Maccon sötéten pillantott a feleségére.

– Vidd a lányunkat biztonságba, és védd magad, Alexia! Én nem hiszem… – Megállt, kereste a szavakat. – Még mindig dühös vagyok, de azért szeretlek, és nem bírnám ki, ha…

Nem fejezte be a mondatot, inkább az egyiptomi naphoz illőn forró és perzselő csókot nyomott a felesége ajkára, majd megfordult, és a közeledő csiga felé lódult.

A csiga tüzet köpött felé. Conall könnyedén kikerülte.

– Conall, te hülye! – sikoltotta utána Alexia.

Aztán persze a napernyőjéért nyúlt, a férje utasításait teljesen figyelmen kívül hagyva.

Madame Lefoux lépett mögé, meglökdöste a derekát, úgy sürgette felfelé a dombon.

– Nem! Itt van, vegye át Prudence-t! – Alexia átadta a kislányt.

– Nem, mama! – ellenkezett a gyerek.

– Nálam vannak a tűim és a csuklóra való kivetők – jegyezte meg Madame Lefoux, aki láthatóan szintén közel állt az utasítás megtagadásához.

– Ne, maga csak vigye biztonságba a lányomat, és szóljon Zayed-nek, hogy fújja fel a ballont! Valakinek az én ostoba férjemről is gondoskodnia kell. – Alexia elfehéredett félelmében. – Azt hiszem, elfelejtette, hogy igazából meghalhat.

– Ha biztos benne…

– Menjen!

Madame Lefoux elindult, karjában a sikoltozó, vergődő Prudence-szel.

– Ne, mama! Ne, Fuu! – Csakhogy a kislány semmiképpen nem szabadulhatott. A feltaláló talán csontos volt, és magas, ugyanakkor szíjas izmai is voltak, hiszen éveken át rángatta a gépeket.

Lady Maccon kézbe kapta a napernyőjét, megpördítette, és szembenézett a haslábúval.