TIZENHETEDIK FEJEZET

Haslábú jár közöttünk

AKÁRKIK VOLTAK IS, kevésbé érdekelte őket a céllövészet és a tűzfújás, mint a birkózás ezzel az előttük álló, magányos, nagydarab emberrel. Megállították a csigát Lord Maccon előtt, és leugráltak, hogy rátámadjanak. Alexia férje csípőre tett kézzel állva várta őket.

Egy idiótához mentem hozzá, gondolta szerető felesége, miközben lerohant a domboldalon.

Az idióta fenyegető pillantással méregette az ellenséges haslábút. A haja loncsosan szerteállt, az arcát sűrű szakáll és vad grimasz fedte – úgy nézett ki, mint egy hegyi ember, aki lejött, hogy ráhozza a poklot a sivatagi népekre.

Az első fehérbe öltözött alak nekirontott.

Conall odavágott. Bár halandóvá vált, azért nem felejtette el, hogyan kell verekedni. Alexia csak azért aggódott, hogy eszébe jut-e: korántsem olyan erős vagy ütésálló, mint természetfelettiként.

Éppen akkor ért Conall mellé, amikor őt két másik kaftános is megtámadta. Felemelte a napernyőjét, célzott, és bénító nyilat lőtt az egyikbe.

Erre a támadók megtorpantak, visszavonultak a csiga mögé, ahol izgatottan csipogtak valamit arabul.

– Gondolom, lövedékekre nem számítottak – jegyezte meg Lady Maccon elégedetten.

– Mondtam, hogy menj vissza! – A gróf nem örült a feleségének.

– Ugyan, szerelmem! Mikor engedelmeskedtem én bármilyen utasításnak?

Conall felhorkant.

– Prudence hol van?

– Madame Lefoux-val, a léggömböt fújják fel. Remélem. – Alexia megvetette a lábát, és a napernyője egyik titkos rekeszébe nyúlt; kivette Ethelt, és átadta a férjének. – A biztonság kedvéért.

Még ki se mondta, a másik oldalról lövés dördült, és Conall lába előtt kőszikladarabok pattantak fel rájuk. Mindketten előrevetették magukat. A magasabb terep előnyt jelentett nekik, azonban fedezékük nem volt.

Alexia védekezőn kinyitotta maguk előtt a napernyőt, közben megpróbált visszaemlékezni, hogy ez is páncélozott-e. Lord Maccon gondosan célzott, majd lőtt. Hangos pendülés jelezte, hogy a golyó ártalmatlanul pattant le a csigáról.

– Ez igen határozottan nem jó – jegyezte meg Alexia.

Conall sötét arccal nézett rá.

– Itt ragadtunk egy domb tetején, az ellenfelünknek pedig több embere és több fegyvere is van.

A következő lövések veszedelmesen kevéssel kerülték el Conall fejét. Alexia és a férje kúszva hátrált vissza a dombra. Alexia turnűrje csábítón billegett ide-oda, a szoknyája pedig botrányosan magasra csúszott, de akadt más, ami miatt aggódhatott.

Lady Maccon nem örült a helyzetüknek. Egyáltalán nem. Időközben meg is száradt a tűző napon, és a vízhordói elszaladtak, amint meglátták a haslábút. A múmiák taszítása újra jelentkezett, képtelen volt tőle koncentrálni. Mintha egyszerre mindenfelé tolták volna. Csak arra tudott gondolni, hogy nincs itt semmi keresnivalója. A holtak nem akarták itt tudni, és ha a fehér kaftános csigalovasokból indult ki, az élők sem.

Újabb sorozat lövés dördült; Conall felkiáltott, amikor az egyik szerencsés golyó a felkarjába fúródott.

– Látod, én megmondtam! – Alexia aggódott. Nála az aggodalom tízből kilenc esetben bosszúságként kapott szót.

– Most ne, feleség! – Lord Maccon lerántotta a nyakkendőjét, Alexia pedig sebesen a karja köré kötötte. Conall átvette Ethelt a másik, működő kezébe.

– Vegyem át? – kérdezte Alexia a fegyverre célozva.

– Még az ügyetlenebb kezemmel is jobban lövök nálad.

– Ó, hát nagyon köszönöm! – Alexia hátrapillantott. A domb mögött már felemelkedett Zayed lila ballonja.

– Nem fognak idejönni értünk – jegyezte meg. – Amíg lőnek, nem. Veszélyes a ballonra.

– Akkor, gondolom, jobb lenne, ha mi mennénk oda.

Alexia elég bosszús volt, hogy ezt ne hagyja válasz nélkül.

– Nos, igen. Nem kezdhetted volna mindjárt ezzel?

– Próbáltam nektek, nőknek, némi időt nyerni a menekülésre. Mondhatom, sokra mentem vele nálad.

– Jaj, nagyon lovagias. Mintha hagynám, hogy egyedül szállj szembe egy csigával, mindenféle fegyver nélkül.

– Muszáj ezen pont most veszekednünk? – Újabb golyók verték fel körülöttük a port, ők pedig folytatták a tekergőző kúszást visszafelé, miközben néha visszalőttek. Legalábbis Conall; Alexia kifogyott a bénító nyilakból.

Összecsukta a napernyőt, hogy lássa, hova céloz. Megfogta és megtekerte az első dudort: a magnetikus jelzavarót. A gép egyes részei bizonyára vasból lehettek, mert a csiga, a vezetője legnagyobb döbbenetére, elakadt.

Alexia és Conall a zavart kihasználva talpra ugrott, és felrohant a dombon; a gróf maga előtt tolta a feleségét.

Majdnem elérték a tetőt. A léggömb már fent lebegett: Alexia látta a lelógó hosszú hágcsót, amelynek vége még mindig a homokba ért. Gyorsabban rohant, mint azt valaha lehetségesnek tartotta, de a taszítás, a nyomás egyre erősödött, hiszen a domb tetején több múmia is hevert. Már érezte, hogy elsötétül a világ; túl sok természeten túli vette körül.

Nem ájulhatok el megint. Most nem alkalmas, akkor sem lenne az, ha amúgy ájulós lennék, utasította magát.

Conall megállt, megfordult és lőtt. A csiga ismét mozgásban volt, a zavaró hatása elmúlt, de néhány kaftános úgy döntött, nem vár rá, és gyalog indult a Maccon házaspár után. Amikor Conall megállt, megálltak ők is.

Conall azonban felkiáltott, és Alexiának tántorodott. A félájult Alexia rémülten fordult meg, egyszerre próbálta támogatni, miközben új sérüléseket keresett. A gróf bordái felett vörös folt jelent meg az ingén; mellényt nem viselt.

– Conall Maccon! – kiáltott Alexia, lerázva a gyengeséget. – Megtiltom, hogy meghalj!

– Ne légy nevetséges, feleség, teljesen jól vagyok! – Conall leejtette Ethelt, és a kezét az oldalára szorította a fájdalom ellen. Alig kapkodta a levegőt, és a szakáll alatt rémesen fehérre sápadt.

Alexia lehajolt a pisztolyért.

– Hagyd! Amúgy is üres.

– De…!

Conall, a fájdalomtól csaknem kétrét görnyedve, felfelé indult. Alexia megfordult, hogy kövesse, de akkor az egyik kaftános derékon ragadta. Alexia felsikoltott dühében, fellendítette a napernyőt, és a válla felett fejbe csapta a férfit. Amaz eleresztette.

A bénító nyilak ugyan elfogytak, de a napernyő arzenáljában azért akadtak még hasznos dolgok. Alexia elfordította az ernyőrészhez legközelebb eső gombot, bízva benne, hogy jó irányt és jó folyadékot választott. Mind a vámpíroknak szánt sav, mind a farkasembereknek szánt ezüstnitrát bevált emberek ellen is, de a sav csúnyább volt – viszont nem emlékezett, melyik melyik, úgyhogy csak reménykedett.

A napernyő pereme felett a férfi szemébe nézett – és rájött, hogy már látta. Méghozzá a woolsey-i vonaton, még Angliában.

– Hogy mi? – kérdezte meglepetten, és egy pillanatig tétovázott, de aztán eszébe jutott a férje sebesülése is, és megindította a savszórót.

A férfi, aki nem lepődött meg kevésbé, hátraugrott, hogy elkerülje, ám megbotlott a saját kaftánjában, elterült, és legurult a dombról. Ott felpattant, de nem visszafelé kezdett rohanni, hanem a csiga felé, és közben hevesen integetett a társainak.

Alexia egy szót sem tudott kivenni a mondanivalójából, azazhogy egyetlen szót mégis: az nem arabnak, hanem olasznak hangzott. Panettone.

A felismerés kiváltotta béke nem tartott sokáig: hiába az integetés, a többi kaftános nem szüntette be a tüzet. Néhányan elfutottak az első mellett, Alexia felé.

Conall addigra elérte a hágcsót, és abba kapaszkodott: Alexia kiáltására visszafordult. Még jobban elsápadt, és több vér folyt az oldalán, mint amit Alexia valaha látott.

Alexia körül újra bezárulni érződött a sötét. Mintha egy homályos alagútban állt volna, a taszítás szinte lezárta a szemét. A férjéhez vezető néhány lépés megtétele herkulesi erőfeszítést igényelt, de odaért, és Conall a kezébe nyomta a kötelet.

– Indulj! – süvöltötte, Alexia turnűrjét nyomva, mintha annál fogva a levegőbe emelhetné, de jelen állapotában közel sem volt hozzá ereje.

Alexia a foga közé szorította az ernyője vásznát, és mászni kezdett. Félúton lenézett, hogy lássa, követi-e a férje. Követte, de nem nyújtott biztató látványt: a fogása nagyon gyenge lehetett, különösen a sérült karjával.

Amint megkapaszkodtak a hágcsón, az istenáldotta Zayed még egy kis forró levegőt fújt a ballonba, mire az feljebb emelkedett. Alattuk újabb lövések dörrentek. Alexia hallotta, ahogy az egyik golyó elsüvít a füle mellett, és egy koppanással beágyazódik a vesszőből fonott kosárba.

Madame Lefoux és Prudence feje jelent meg a kosár széle felett. Mindketten rémültek voltak, és egyikük sem tudott semmiféle módon segíteni.

– Geneviéve, vigye fedezékbe Prudence-t! – üvöltötte Conall. A fejek eltűntek, aztán csak a feltalálóé jelent meg újból. Felemelte a csuklóját; a halálos tűvetővel lefelé célzott. Alexia rémülten azt hitte, rá vagy Conallra céloz, és újra átfutott a fején, hogy félreismerte-e a francia nő jellemét.

Geneviéve lőtt.

A nyíl elzizzent Alexia füle mellett, aztán valaki felkiáltott, és a kaftános férfi, akiről Alexia eddig azt se vette észre, hogy ott van, eleresztette a lelógó hágcsót, és sikoltva lezuhant.

A léggömb ismét feljebb emelkedett, és az Alexiára nehezedő rémes, taszító érzés enyhült kicsit. Tisztábban is látott. Azt kívánta, bárcsak gyorsabban haladnának, de most már az ég kegyére voltak bízva.

Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, miközben egyre röpködtek körülötte a golyók, Alexia elérte a kosár szélét, és átzuhant rajta. Kiköpte az ernyőt, és fordult is vissza, hogy segítsen a férjének.

Conall lemaradt, a sebei hátráltatták. Mögötte a csiga csúszott a homokon, követte őket, elég közel, hogy veszedelmes legyen. Alexia megragadta a napernyőjét, hogy bevesse a kampós tüskét.

A ballon eddigre kijutott a kaftánosok fegyvereinek hatótávolságából, ám ekkor az egyikük elővett egy másféle puskát – úgy tűnt, nagyvadra fejlesztették. Célzott és lőtt. Hogy a léggömböt akarta-e eltalálni, az nem derült ki, mert helyette Lord Conall Maccont találta el.

Alexia nem látta, hová fúródott a lövedék, de a férje felnézett rá – az arca hamuszürke volt a szakálla alatt. Szép vonásaira ijesztő meglepetés ült ki; aztán eleresztette a kötelet, és lezuhant.

A kétségbeesett Alexia kilőtte utána a tüskét, de elhibázta. Conall nem kiáltott: némán zuhant, szinte a végtelenségig, és összetört kupacban ért földet a sivatagban.

Biffy aggódott. Nem olyasvalaki volt, aki elveti, amit először a Lord Akeldama, majd Lyall mellett töltött sok év alatt tanult. A képzése gyakorlatiassá tette, arra oktatta, hogy keresse a bizonyítékot, nézzen és figyeljen, sose legyenek előfeltevései, és mindezt elegánsan csinálja. Azonban mégis aggódott, mert valami nem volt rendjén. Három naplemente telt el, és nem kapott üzenetet Lady Maccontól. Minden este híven felmászott a padlásra, az étergráf fogadókamrájába, és várt – eleinte negyedóráig, de ahogy a napok múltak, egyre tovább.

Megemlítette az aggodalmait Lyall professzornak is, aki együttérzett vele, de mit tehettek? Azt a parancsot kapták, hogy maradjanak Londonban, és tartsák az uralmuk alatt a dolgokat. Ez éppen elég nehéz volt, mert Lady Kingair meg volt róla győződve, hogy valakit Floote után kellene küldeniük, Channing pedig meg volt róla győződve, hogy hazudnak Bifiy új állapotáról.

– Bizonyítsák be! – szólította fel őket Channing őrnagy, amint Lyall bejelentette a dolgot a falkának. – Gyerünk, mutasd az Anubisz-alakodat!

– Az nem így megy. Még nem tudom irányítani – válaszolta csendesen Bifiy, de a gammahímet ezzel nem győzte meg.

– Te semmiképpen nem lehetsz alfa! Csak egy nyamvadt ficsúr vagy!

– Ugyan, ugyan, Channing! – Lyall hangja lágy volt, nyugtató. – Én láttam. És Lady Kingair is látta.

– Én aztán nem tudom, mit láttam – közölte a nevezett hölgy, amivel nem javított a helyzeten.

– Látja? Látod? – Channing visszafordult Biffyhez, és undorodva elhúzta a száját. Kellemes vonásai eltorzultak, kék szeme jéghideg volt. – Gyerünk, gyerünk! Nem tudod megmutatni a fejet? Akkor verekedjünk meg a rangért!

Úgy tűnt, a gammahím tényleg képes lenne ott, az ebédlő közepén levetkőzni és farkassá változni, csak hogy bebizonyítsa: Biffy hazudott.

– Azt gondolja, hogy én akartam ezt? – fakadt ki Biffy dühösen a kitaláció vádja miatt. – Úgy nézek én ki, mint aki alfahím akar lenni?

– Egyáltalán nem nézel ki alfának!

– Pontosan! Csak nézzen rá Lady Kingairre és Lord Macconra! Az alfaság tönkreteszi az ember ruhatárát!

Lyall professzor ismét közbelépett.

– Mindketten hagyjátok abba! Channing, a szavamat adom a dologra. Tudod, mennyi időbe telik, mire valaki képes lesz uralni az átváltozást, hát még egy másodikat. Adj esélyt a kölyöknek!

– Miért tenném? – kérdezte dacosan a fehér farkas.

– Mert én azt mondtam. És mert egy nap az alfahímed lehet belőle. Nem akarsz már most a mancsára lépni, hm?

– Mintha Lord Maccon jóváhagyna bármi effélét.

– Lord Maccon Egyiptomban van. Most én parancsolok.

Biffy korábban még sosem látta Lyall professzort ilyen keménynek. Meglehetősen tetszett neki. Be is vált, legalábbis Channing meghátrált. Biffyvel szívesen verekedett volna, ám Lyall-lal egyértelműen nem.

– Milyen rémes alak, és mégis milyen jóképű. Ez csak sokkal rosszabbá teszi a dolgot – panaszkodott Biffy Lyallnak később, este.

– Ugyan, csak ne aggódj Channing miatt! Előbb-utóbb képes leszel kezelni. Vonzó, hm?

– Közel sem annyira, mint te.

– Helyes válasz, ficsúrom. Helyes válasz.

Valaki sikított.

Hosszú időbe telt, hogy Alexia ráébredjen: ő az. Csak akkor hallgatott el; megfordult, és átrohant a kosáron, Zayedhez.

– Szálljon le! Vissza kell mennünk érte!

– Asszonyom, tűz a nap. Nappal nincs leszállás!

Alexia kétségbeesetten ragadta meg a karját.

– De muszáj! Kérem! Muszáj!

Zayed lerázta magáról.

– Sajnálom, asszonyom, innen csak felfelé mehetünk. Különben is meghalt.

Alexia hátratántorodott, mintha Zayed megütötte volna.

– Kérem, ne mondjon ilyet! Könyörgöm!

Zayed nyugodtan nézett rá.

– Asszonyom, ezt a zuhanást senki sem élhette túl. Keressen magának új férfit! Még mindig fiatal. Szülhet is.

– Ő nem csak egy akármilyen férfi! Kérem, forduljon vissza! – Alexia Zayed keze után kapott. Fogalma sem volt, hogy működik a léggömb, de készen állt, hogy kipróbálja.

Madame Lefoux lépett oda, és gyengéden elhúzta Zayedtől.

– Alexia, gyere onnan! Kérlek.

Alexia kibújt Geneviéve keze alól, és a kosár oldalához botorkált. A nyakát nyújtogatva próbált látni valamit, de gyorsan emelkedtek. Hamarosan elérik az éteráramlatokat, és aztán tényleg nem lesz visszaút.

Látta Conallt a földön heverni. Látta, hogy a csiga felhagy a léggömb üldözésével, és megáll mellette. A fehér kaftánosok leugráltak, és körbevették összetört testét.

Alexia kinyitotta a napernyőt. Talán segít, ha kiugrik: valamennyire fékezheti a zuhanását.

Az ernyővel a kezében felült a kosár szélére.

Madame Lefoux rávetette magát, és visszarántotta.

– Ne legyen ostoba, Alexia!

– Valakinek vissza kell mennie érte! – Alexia hiába vergődött a karjában; akkor Zayed is otthagyta a léggömb kormányát, odalépett, és ráült Alexia lábára. – Asszonyom, ne haljon meg! Aranyvessző nem örülne.

A francia nő két keze közé fogta Alexia arcát, és így kényszerítette, hogy nézzen zöld szemébe.

– Meghalt! Még ha a zuhanás nem is végzett vele, súlyosan megsérült, és eltalálták azzal az elefántölővel is! Egyetlen halandó sem élheti túl mindezt. Még egy farkasembernek is nehéz volna, ő pedig már nem az!

– De sosem mondtam meg neki, hogy szeretem! Mindig csak kiabáltam vele! – Alexia úgy érezte, az egész világon többé semmi sem valóságos, csak Geneviéve zöld szeme.

A francia nő átölelte.

– Maguknak kettejüknek ez volt a szerelem.

Alexia nem volt hajlandó elhinni, hogy Conall elment. Az ő erős, tagbaszakadt férje – nem. Nem az ő Conallja. A sivatag melege körülvette, a nap fényesen, vidáman ragyogott. A taszító érzés is elmúlt. Mégis fázott: az arcvonásai megdermedtek, az elméje kiürült.

Egy kicsi, puha kéz ért hideg arcához.

– Mama? – kérdezte Prudence.

Alexia hirtelen már nem érezte úgy, hogy a napernyője segítségével talán kiugorhatna a léggömbből. Nem érezte úgy, mintha kettészakadt volna, mintha a lelke, mármint ami neki helyette van, a lábán át kiszakadna a testéből, mert az odalent fekvő férfihoz van rögzítve.

Egyáltalán nem érzett többé semmit.

A léggömb megrándult; elérték az első déli áramlatot, amely Luxorba hozta őket. Zayed mesteri irányítása mellett még feljebb lebegtek, a nyugati áramlatba, amely-Alexia távolról hallotta, amint közli Geneviéve-vel – elviszi őket az északihoz.

Bár közvetlenül a feje felett beszéltek, bár Geneviéve még mindig átölelve tartotta, Prudence még mindig hozzábújt, és nagyra nyílt, félelmes szemmel nézte, az egész mintha nagyon távol történt volna.

Alexia nem bánta. Hagyta, hadd borítsa be a bénultság; alámerült az érzelemmentes semmibe.

Öt nappal később, órákkal hajnal előtt leszálltak Alexandriában.