NYOLCADIK FEJEZET

Amelyben Alexia váratlanul

nyirkos felfedezést tesz

A TENGERI ÚT KÜLÖNÖS BÉKÉBEN ZAJLOTT, és ettől Lady Maccon ideges lett. Mivel a természetfeletti napirendjéhez igazodtak, a Maccon és a Tunstell házaspár, a leszármazottaik és a társulat nem is találkozott a többi utassal, csak vacsoraidőben. Ezen alkalmak során, amikor Alexia és a társai megkezdték éber óráikat, a többiek pedig az esti szórakozásaikba fogtak lefekvés előtt, minden utastól elvárták, hogy társalogjon. A hajón, egyes kevésbé jó nevű óceáni hajójáratoktól eltérően, csak első osztályú kabinok voltak, és Alexia örömmel konstatálta, hogy az utastársai úgy is viselkednek, miként az az első osztályon illik. Mindenki illedelmesen kerülte a politikát; a színészek gondoskodtak a szórakozásról, vagy az elfogadott beszédtémák kiaknázásával, alkalmanként zenével, vagy komolyabb drámákkal. Egyikük például vad, tébolyult szerelembe esett egy fogással az étlapról, majd ájulási rohamot kapott, amikor a szakács kifogyott belőle; egy másik ellopta a kapitány sapkáját, és botrányos táncot mutatott be vele. A várható mértékig fékezték magukat, nem távolodtak el a társadalom krémjétől annyira, hogy a tréfáikat korábban már ne követték volna el Oxford vagy Cambridge ifjú diákjai. Habár a zsömlekrikettel töltött, emlékezetes este azért feszegette a jóízlés határait.

Amikor a baj beütött, onnan érkezett, ahonnan a leginkább várható volt: a férjétől, a lányától és a lánya kedvenc játékától, egy nagy gépkaticától.

Alexia még Prudence csecsemőkorában írt órásmester barátjának, Gustave Trouvénak, és rendelt tőle egy gépkaticát, a korábbiaknál nagyobbat, lassabbat és kevésbé halálosat. Kis bőrnyerget szereltetett rá, és ezzel akaratlanul is új divatot indított a gyerekjátékok piacán, aminek köszönhetően a jó Trouvé úr egy évig ki sem látszott a munkából. Úgy tűnt, a meglovagolható gépkaticák piacán akadt pénz.

Prudence annyira szerette ezt a játékot, hogy mindenképpen magukkal kellett vinniük minden útra, főleg egy több hétig tartóra, akármilyen nagy volt. Alexia és Prudence vacsora után szokás szerint az első osztályú társalgót és zenetermet foglalta el: Alexia egy könyvvel, és fél szemével a lányán, Prudence a gépkaticájával, és boldogító készséggel, hogy kifárassza saját magát a játék üldözésével, meglovaglásával, vagy nem egy alkalommal azzal, hogy alá kerüljön. Néha egy-két színész is csatlakozott hozzájuk, és zongoráztak, Prudence és Lady Maccon néha odafordította a figyelmét, és Alexia rosszalló pillantással jelezte a véleményét, ha a dallamok túl közel kerültek a „Tetovált Vénasszony”-hoz és hasonlóiéhoz.

A harmadik estén fajultak el a dolgok. Amikor Lord Maccon csatlakozott hozzájuk, az izgatott Prudence nekivezette a lábának a gépkaticát, aztán rá is esett. Akármennyire ügyeltek, a dolog olyan váratlan volt, hogy még Lord Maccon természetfeletti reflexei sem bizonyultak elég gyorsnak – ráadásul, apa lévén, az ösztöne azt parancsolta, hogy kapja el a gyerekét, mielőtt a földre zuhan, nem pedig azt, hogy ugorjon félre.

Prudence leesett. Lord Maccon elkapta. És a következő pillanatban a társalgóban egy kölyökfarkas rohangált, káoszt és pánikot okozva. A kislány egy csinos, rózsaszín ruhácskát viselt, sok fodorral, pelenkát és csipkés, hosszú szárú bugyogót. A pelenka és a bugyogó nem élte túl az átváltozást, a ruha azonban igen; Prudence farkas alakján is fenn maradt, ami Alexiát kimondhatatlanul szórakoztatta.

Prudence farkasember-természetét nem annyira a vadászat szüksége fűtötte, hanem az, hogy fusson és játsszon. Alexia és Conall már többször beszélgettek róla, hogy ezt vajon a fiatalságának vagy természeten kívüli mivoltának köszönheti. Amellett nagyon aranyos farkaskölyök volt, még Alexia véleménye szerint is, ezért a zeneteremben senki sem ijedt meg tőle, de a váratlan megjelenése alapos meglepetést okozott.

– Jó ég, honnan pottyantál ide, te édes kis szőrgombóc? – kiáltott fel Mr. Tumtrinkle, a Haláleső Swansea-ben főgonosza. Megpróbálta elkapni a nevezett szőrgombócot, de elhibázta, és egyenesen a zongoránál ülő, terebélyes szopránénekes ölébe zuhant. Az énekes ijedtében felrikoltott. A színész fogódzót keresve letépte málnapiros-zöld csíkos ruhájának felső részét. Az énekesnő úgy tett, mint aki elájul zavarában, de Alexia azért észrevette, hogy fél szemét a közeli utaskísérőn tartotta, hogy láthassa, fűzőbe szorított ékességei megkapják-e az őket megillető csodálatot. A fiatalember bíborvörösre színeződő arcából ítélve megkapták.

Prudence, a farkaskölyök, körberohant a helyiségben, felugrált az emberekre, megpróbált bebújni a bútordarabok alá, és felborította őket – összességében olyasmi felfordulást csinált, amit egy szűk helyre zárt, rózsaszín ruhás, rendkívül virgonc kutyakölyöktől várna az ember. Az apja lábánál fejezte be a kört, ahol aztán, valamiféle gyermekemléktől vezettetve, megpróbált felülni a katicára, ami már eleve a baleset okozója volt. A szülei nem bírták elkapni.

Előbb-utóbb azért kézre kerítették volna – nagy volt a terem, de nem akkora. Sajnos azonban ekkor belépett egy fedélzeti utaskísérő, a kezében egy hosszúkás csomaggal.

– Lady Maccon? Ez a csomag éppen most érkezett önnek léghajó útján. Levél is jött mellette Lord Maccon számára, és… Ó, te jóságos!

Prudence ekkor tört ki a szabadság felé a szerencsétlen ember lábai között.

– Kapja el! – kiáltott Lady Maccon, azonban már későn. Prudence kint loholt a folyosón. Alexia az ajtóhoz futott, és még látta, hogy a lánya bolyhos farka eltűnik az egyik fordulóban.

– Ó, istenem!

– Lady Maccon – szólalt meg a társalgóban szolgáló utaskísérő a háta mögött szigorúan. – Nyilvántartásba nem vett állatokat nem lehet ezen hajó fedélzetére hozni! Hiába jól öltözöttek!

– Ó, izé, igen, persze. Természetesen minden kárt megtérítek, minden büntetést kifizetek. A helyzet azonnal helyrejön, amint a kezem közé kerítem. Most viszont megbocsásson… jössz, Conall?

Azzal Lord és Lady Maccon szökésben lévő lányuk után vetették magukat.

A társalgóban senki sem értett semmit. A zavar a tetőfokára hágott, amikor megtalálták a szétszakadt pelenkát az elfelejtett katica mellett, azonban Lady Prudence-nek semmi nyomát sem látták.

– Fáradtnak tűnik, professzor. Nem sértésnek szántam, természetesen… és bár szándékosan megnehezíti a dolgot, mégis úgy vélem, megállapíthatom, hogy a mellénye zsebén látható apró ránc kimerültséget jelez.

– Milyen bölcs magától, ifjú Biffy, hogy a hangulatomat a mellényem állapota alapján ítéli meg. Észrevett esetleg valami más jelentőségteljes dolgot is a városban mostanában?

Biffyben felmerült a kérdés, hogy ez most valamiféle farkasemberteszt-e, hogy felmérjék a megfigyelési készségét. Vagy talán Lyall professzor tudni akarta, mit oszt meg Biffy egy falkatársával, mit tart meg magának, esetleg Lord Akeldamának vagy Lady Macconnak.

Természetesen mindenkinek elmondja. Nem mindenkinek mindent, talán még csak nem is ugyanazt, de mindenkinek elmond valamit. Különben mi értelme lenne egyáltalán az információgyűjtésnek? Ebben ő és a korábbi ura eltérő véleményen voltak. Lord Akeldama a tudás kedvéért akart tudni a dolgokról. Biffy a többi ember miatt.

Kitérő választ adott Lyall professzornak.

– A londoni kóbor vámpírok nyugtalanok. Ma este is bejött egy a szalonba, és úgy parancsolgatott, mint egy királynő. Még jó, hogy a tervszoba rejtve van. A dolgozói kerestek valamit, és nem kalapokat.

Lyall tetőtől talpig végigmérte Biffyt.

– Remekül alakul, ifjú Biffy. Kiváló helyettes lesz majd.

– Minek a helyettese?

– Ó, ahogy a mondás is szól, a türelem a fő erény, drága fiam. Mármost, ez a dolog a kóborokkal, mióta tart?

– Az elmúlt években fokozatosan romlott a helyzet, de azóta keseredett meg ennyire, hogy az alfák elutaztak. Az egyik kóbor meggyanúsított, hogy szándékosan nem tartok készleten kalucsnit. Nagy felhajtást csinált miatta. Soha nem is tartottam készleten kalucsnit! Ma este pedig láttam az egyiküket az utcán táplálkozni. Igaz, a part közelében. De mégis, a szabad ég alatt? Úgy értem, ez csaknem ugyanolyan rossz, mint a parkban piknikezni. Nyilvánosan enni! Ilyet egyszerűen nem lehet csinálni.

Lyall biccentett.

– A kóborok partijai is egyre inkább elvadulnak. Tudta, hogy Viktória királynő még a NYIHÁ-nak írt a tárgyban? Bertie-t látták az egyik alkalommal Wandsworthben. A mi drága uralkodónk haladó szellemű, de nem ennyire. Hogy a fia rendszeresen egy bolyba járjon, ez elfogadhatatlan. Ügy tudom, a potentát is megkapta a beosztását.

– Ó, te jó ég! Szegény Lord Akeldama! – Bifiynek az új farkasember-neveltetése és a régi vámpír-kiképzése minden elemére szüksége volt, hogy el tudja viselni a helyzetet. – A vámpírok azért forronganak, mert farkasemberek költöztek a városi territóriumukba?

– Ez is egy eshetőség. Van másik?

– Vagy mert Nádasdy grófnő már nem Mayfairben székel? Nincs királynő London központjában. Ez okozhat felbolydulást? – Biffy Lyall arcát nézte. Nem nevezte volna a bétahímet jóképűnek, de visszafogott arckifejezésében volt valami határozottan vonzó.

– Ebben lehet valami. Lord és Lady Maccon, a maga alfa természetével, valamennyire visszafoghatta őket, de Londonból hiányzik egy királynő, és a Kentish Town nagyasszonya egyszerűen túl messze van, hogy ellenőrizze a dolgokat Westminsterben és a Temze déli partján.

Bifiynek volt némi ismerete az észak-londoni királynőt illetően.

– Azonkívül nem is foglalkozik a társadalom dolgaival. Még a divattal sem törődik.

– Van néhány vámpír – válaszolta Lyall –, nem sok, de akad, akik így félresikerültek. – Szipogott egyet, mintha az orrába csapott volna a minden vámpírra jellemző gyenge, rothadó hússzag.

Ha Biffy semmi mást nem is, a nyomatékos szavakat mindig megértette.

– Mit tehetünk?

– Ráállítom a NYIHA-t a kóborokra, ha kell, behívom a teljes falkát, de ebben a hónapban alighanem túlzóan heves lesz a holdtölte ünnepe. Akkor pedig igen keveset fogok tudni tenni. Csak reménykedhetünk, hogy Lord és Lady Maccon hamar befejezi, amiért elment, és a második telihold előtt visszatér, mert már ez az egy is kimerítheti az erőnket.

– Vagy találhatnánk egy pótkirálynőt – bökte ki Biffy.

– Önként jelentkezik?

– Nahát, professzor, csak nem szellemesség szagát érzem?

– Csak a maga kedvéért.

– Elbájoló. – Biffy könnyedén megérintette Lyall karját.

Lyall kissé megrándult; úgy tűnt, a tényleges érintéstől zavarba jött.

Prudence az egész hajón végigfuttatta őket, végül a kilátófedélzet oldalához rögzített mentőcsónakok egyikében bújt el. Conall találta meg, és a kölyök természetfeletti ereje ellenére fogva is bírta tartani, amíg átadta a feleségének.

– Mama! – mondta az üzlet eredményeképpen létrejött, tekergőző kislány, aztán, mivel a külső fedélzeten voltak, ő meg csak egy vékony rózsaszín ruhát viselt, gyorsan hozzátette: – Brrr!

– Nos, igen, drágám, ezért csak magadat okolhatod. Tudod, hogy éjjel nem érhetsz apádhoz.

– Papa?

– Igen, pontosan.

Lord Maccon, a további baleseteket megelőzendő, immár biztonságos távolból odaintegetett a lányának.

– Ó, nahát, Prudence, nézd csak! – Alexia felfelé mutatott.

– Nem – vágta rá a lány, de felnézett. A fejük felett ott lebegett a postaléghajó: hozzákötötték a gőzöshöz, az vontatta lassan, amíg a küldemények cseréje meg nem történt. A leveleket egy kifeszített selyemcsőben dobták le; Alexia szerint szórakoztató ötletnek tűnt. Eltöprengett: vajon emberek is szálltak már át így?

– Casablancába címzett küldemények? – kiabálta a fedélzeti segédtiszt fel-alá járkálva. – Casablancába címzett küldemények? Indulás tíz perc múlva! Bármilyen küldemény? – tudakolta, aztán továbbindult az alsóbb fedélzetek felé.

A postaléghajó meglehetősen különbözött az utasszállítóktól, amelyeket Alexia általában igénybe vett. Prudence-t illőn lenyűgözte. Lord Maccon megragadta az alkalmat, hogy elosonjon a dohányzóba, ahol talán talál partnereket egy jó kis ostáblapartihoz, és egy pohár bort is.

– Ajó! – adott hangot Prudence a véleményének. Nagyon szerette a repülést, bár maga még nem próbálta. Fennállt a veszélye, hogy az apjához és a többi farkasemberhez hasonlóan őt is utoléri a légibetegség. A rajongás tehát egyelőre abban merült ki, hogy ahányszor csak meglátott egy léghajót a városban vagy a Hyde Parkban séta közben, izgatott sikongatással mutogatott rá. Néha beülhetett Lord Akeldama saját légijárművébe, a Pitypangpehely Kanálbanba, amikor az a vámpírúr városi házának tetején állt. És persze több játék léghajója is volt, köztük egy maga a Pitypangpehely Kanálban élethű másolata.

A postajárat kecses volt, szinte lopakodó benyomást keltett. Alexia és a lánya is csodálkozva nézte. A ballonrészt a sebesség kedvéért szűkebbre vették, hat éteráramlat-propeller vitte előre, és az alját nagyrészt elfoglalta a hatalmas gőzgép. Minden maradék helyre a csomagok kerültek, és néhány utas, jórészt üzletemberek, akik hajlandóak voltak feláldozni a luxust és a kényelmet a sebesség kedvéért.

Prudence-t teljesen lenyűgözte a jármű: még sokáig maradt volna, de vacogni kezdett a foga. Lady Maccon, amikor meghallotta, levitte a dadusnak, hogy adjon rá egy új pelenkát és melegebb ruhákat. Eltelt némi idő, mielőtt eszébe jutott, hogy az utaskísérő át akart neki adni egy küldeményt.

Lady Maccon nyomozni kezdett a postája után; hamarosan meg is találta, akkor azonban, mivel gyanakodni kezdett a tartalmát illetően, nyomozni kezdett a férje után is. A doboz alakjából próbálta kitalálni, mi lehet az, és úgy gondolta, Conall talán jelen akar lenni, amikor kibontja az új napernyőt.

Az ostáblaasztalnál találta meg, átadta a neki érkezett leveleket – az egyiket Lyall elegáns, egyenes betűivel címezték, a másikat Channing rendetlen macskakaparásával –, aztán a saját csomagjára fordította a figyelmét. A doboz mellett levél is volt, Biffytől. Az elejét úgy címezték meg, ahogy a légipostát kell, de a hátuljára, a pecsét alá, a fiatal farkasember nagy betűkkel odaírta: A doboz előtt kinyitandó!

A drága Conall egészen izgalomba jött, amikor meglátta a csomagot.

– Nagyszerű! Végre megjött!

Alexia elég okos volt, hogy ne bökje ki: pontosan tudja, mi van benne.

– Van mellette valami írás is Biffytől. A buta fiú azt hiszi, fontos, hogy először azt olvassam el.

– Természetesen – válaszolta a férje nagylelkűen, bár a szeme karamellszínűre váltott az izgalomtól.

Alexia rendesen elhelyezkedett egy székben, bár több úriember sötét pillantásokat vetett a dohányzóba tévedt nő felé, és feltörte a pecsétet. A levélben Biffy részletesen leírta a gyilkossági nyomozás állását (semmi érdemleges változás), Lord Akeldama legújabb mellényét (tengerészkék és tejszín csíkos, arany zsinórszegéllyel), és Ploote különös viselkedését a fácánsülttel kapcsolatban (azonnali hatállyal kiutasította a kamrából), valamint Gustave Trouvé (leírhatatlanul hatalmas szakáll hordozója) látogatását is. Részletesen és színesen ecsetelte, milyen volt a napernyő, amikor kiszállították, majd aprólékosan elemezte, milyen javításokat látott szükségesnek elvégezni a megjelenésén. Alázatosan bocsánatot kért, amiért engedély nélkül kinyitotta Alexia csomagját, de hangsúlyozta, hogy úgy érzi, a cselekedetei felmentést nyernek, mert így Alexia nem kényszerül elrettenni az eredeti állapotú napernyőtől. A teljes nevével írta alá, Alexia azonban tudta, csak azért, mert ez az üzenet nem tartalmazott semmi titkos dolgot, semmit, ami a Napernyő Protektorátushoz kapcsolódott volna, mármint az igazi napernyőt leszámítva.

Figyelmeztetésekkel ekképpen felvértezve, Alexia kinyitotta a dobozt.

Ami előtte hevert, olyannyira eltért a Biffy leírásában szereplő eredetitől, amennyire csak el lehetett képzelni. A tehetséges ifjú fogta a szörnyűséget, és annyi eleganciával fegyelmezte meg, amennyit a fakó olívzöld kanavász elbírt.

Kívül fekete selyemmel fedte be; a bordákra keskeny fehér sifon-fodrokat erősített, a szélére pedig háromrétegű hímzett csipkeszegélyt, ezzel tökéletesen elrejtve az odavarrt titkos zsebeket. Sikerült úgy elrendeznie a rávarrott anyagot, hogy amikor az ernyőt összecsukták, kifelé gyűrődött, ezzel a gyanús dudorokat is leplezte. A tetejére, a csúcshoz közel ismét fehér csipkét varrt, majd egy széles csokorra való fekete tollat erősített oda: ez elfedte a csúcsba épített rugókat és karocskákat, amelyeknek segítségével a kinyíló csúcsból mindenféle halálos tárgyat és anyagot lehetett kilőni. A fogantyúval sajnos nem lehetett sok mindent kezdeni: bronz volt, nagyon egyszerű, három dudorral, amelyeknek az elcsavarása Gustave Trouvé jegyzetei szerint különféle eredményekkel járhatott. A mester nem osztotta Madame Lefoux különleges, rejtett gombok és faragott nyelek iránti szeretetét. Biffy mindazonáltal felvette a harcot az egyszerűség ellen, és színes szalagokat csavart a nyélre, amelyek remélhetőleg nem akadályozták a tervezett működést. A díszítés utolsó lépéseként az ernyő belsejét fodros fehér sifonnal vonta be, a nyélre pedig két fekete pompont akasztott, amelyek egyrészt növelték az ernyő eleganciáját, másrészt, mint arra Alexia rájött, lehetővé tették, hogy magához erősítse, így nem hagyhatja el.

Alexia ízlésének kissé harsány volt, ám a fekete-fehér színpár mégis kifinomultságot kölcsönzött neki, és a hozzáadott fodrok csak jobban rejtették a titkokat.

– Ó, Conall, hát nem tökéletesen szép? Biffy ragyogó munkát végzett!

– Hát persze, drágám, ha te mondod. De mi van Mr. Trouvé munkájával?

– Valóban, mi is? Hogy azt is megdicsérhessem, ki kell próbálnom, hát nem?

Lord Maccon körülnézett. Az úriemberek még mindig komoran meredtek a békés kártyapartikat és szivarozást megzavaró, faragatlan Lady Macconra és giccses csomagjára.

– De talán valahol máshol, feleség?

– Tessék? Ó, persze, közönség nélkül, és a szabad levegőn. Nem tudhatjuk, mi fog kiröppenni ebből a kis szépségből. – Alexia lelkesen felpattant.

Kiléptek a dohányzóból, azonban a folyosón egyenesen beleszaladtak Mrs. Tunstellbe.

– Alexia! Lord Maccon! Micsoda szerencsés találkozás! Éppen magukat kerestem. Mrs. Dawaud-Plonk lefektette a gyerekeket, Tunny meg én pedig azon gondolkoztunk, nem lenne-e kedvük csatlakozni hozzánk egy whistpartira.

– Nem whistelek – vágta rá Lord Maccon meglehetősen kurtán.

– Ó, ne foglalkozzanak vele! – intett a felesége Ivy sértett arcát látva. – Nem kedveli a kártyát. Én csatlakozhatok úgy tizenöt-húsz perc múlva, de éppen ebben a percben kaptam kézhez az új napernyőmet, és éppen a kilátófedélzetre tartunk, hogy kipróbáljuk.

– Ó, milyen kiváló! De Alexia, most nem süt a nap.

– Nem úgy kipróbálni. – Lady Maccon rákacsintott Mrs. Tunstellre.

Ivy zavara csak egy pillanatig tartott.

– Ó! Fodros Napernyő?

– Pontosan, Darázsolt Főkötő.

Ivyt azonnal elvarázsolta a dolog.

– Nahát, igazán? – Az arcához emelte a kezét, kisujjával hívogató mozdulatot tett pisze orra előtt: ezzel a nem éppen feltűnésmentes gesztussal szokta jelezni, ha titkokról van szó. Alexia ezt is nagyra értékelte: Ivy első javaslata a titkos dolgok megbeszélésére úgy szólt, hogy ugráljanak kis körben, majd álljanak meg egymással szemben, és rémesen nevetséges mozdulattal mutassanak a szájuk felé.

Lord Maccont mindazonáltal lenyűgözte Ivy abszurd ujjmozgatása.

Lady Maccon oldalba bökte, hogy ne bámuljon.

Ivy végre abbahagyta a különös integetést.

– Láthatom?

Lady Maccon felemelte az ernyőt. Mrs. Tunstell illő rajongásról tett tanúbizonyságot.

– Fekete-fehér, nagyon elegáns! Az sifon? Igazán kellemes. Szép munka. Habár, tudod, hogy tavaszra inkább a skarlátvörös-sárga kombinációt ajánlják…

Alexia egy pillantással figyelmeztette, hogy veszélyes terepre tévedt. Ivy sietősen visszakozott.

– A fekete-fehér viszont természetesen sokkal több mindenhez illik. És persze hosszú távon akarod használni.

– Pontosan.

– Csatlakozhatok hozzátok?

– Üregvizsgálatra?

– Üveg… micsoda? Nem, drága Alexia, azt szeretném látni, amit… – Ivy elhallgatott, elpirult, és körülnézett, nem hallgatja-e őket valaki. – Amit kilövell.

– Én is úgy értettem.

– Valóban? Nos…

Alexia úgy döntött, Ivy hivatalosan is a bizalmasa, és a bizalom jelképe éppen a napernyő.

– Persze hogy jöhetsz, drága Ivy.

Ivy izgatottan összecsapta kék kesztyűs kezét.

– Megyek, hozok egy vállkendőt és a fültincseimet!

– Fent találkozunk! – Lady Maccon karon fogta és elvezette a férjét.

– Drágám, mit jelentett ez a… – Conall az orrához emelte a kezét, és meglehetősen jól utánozta Ivy mozdulatát.

– Jaj, Conall, hagyd, hadd szórakozzon!

– Ha te mondod, szívem. Bár ez különös volt. Mintha légy szállt volna egy farkas orrára.

Ivy a megbeszéltek szerint, jó negyedórával és egy teljes öltözékváltással később csatlakozott a hidegtől reszkető Alexiához és a bosszús Conallhoz a sétafedélzeten. Olyan botrányos fültincseket viselt, hogy Alexia sejtette, egyedi rendelés alapján készültek. Pontosan másolta Ivy saját haját, dugóhúzó tincsekben hullott a fülére, feljebb viszont fonott koszorúba torkollott. Mindenhol aranyszálak szőtték át, a bal fül fölé egy aranyozott tőrt erősítettek, amelyről néhány levél és aranygyümölcs lógott hátra. Sokkal inkább báli fejdíszre emlékeztetett, mint bármi másra; egy darabból készült, sisakként fedte be Ivy saját haját.

Mivel azonban a fülét is befedte, Mrs. Tunstell fázni ugyan nem fázott, de hallani sem sokat hallott.

– Ivy, na végre, mi tartott ilyen soká? – tudakolta Lady Maccon.

– Hogyhogy sonkát? Itt akarsz sonkát enni, a nyitott fedélzeten? Valami üveges dolgot akartál csinálni azzal a napernyővel, nem emlékszel?

– Dehogynem, Ivy. Rád vártunk.

– Mi a teendő? Gondolom, adtak használati utasítást is a napernyő mellé. Nem lehet annyira más, mint az eredeti spriccelős ernyőd.

Alexia feladta, és elfordult, hogy nekiálljon a kísérleteknek. Levette a kesztyűjét, és átadta Ivynek, aki nagy komolysággal átvette, és berakta a retiküljébe. Alexia ránézett az utasításlistára.

A nyél három dudora közül az első elcsavarása semmi látható eredményt nem produkált. Mivel az ernyő hegye az óceán felé nézett, és ez a magnetikus jelzavaró volt, az eredmény megfelelt a várakozásoknak. Még Alexia sem volt olyan bátor, hogy hátramenjen, és a zavarót a gőzös motorján próbálja ki.

– Semmi sem történt – jegyezte meg Ivy csalódottan.

– A jelzavaró esetén nem is baj.

– Jégkaparó? Hát, gondolom, különösen hideg időjárás esetén kapóra jöhet.

A középső bütyök balra fordítására egy ezüsttüske ugrott ki a nyélből; jobbra egy fából való. Az első napernyővel ellentétben a kettőt nem lehetett egyszerre kioldani. Alexiának voltak kétségei.

– És ha egyszerre kerülök szembe vámpírokkal és farkasemberekkel is?

Lord Maccon igencsak sötét pillantással jutalmazta a kérdést.

– Ó, ó, ó! – Ivy szinte ugrándozni kezdett a fedélzeten hirtelen izgatottságában, a fatüske élét nézve. – Támadt egy gondolatom!

– Igen? Mi volna az? – kérdezte Alexia hangosan.

Ivy megdermedt, a homloka ráncba szaladt; kis arcán aggodalmas kifejezés lett úrrá.

– Azt mondtam, támadt. De úgy érzem, el is menekült.

Alexia folytatta a vizsgálódást. Az utolsó, az ernyőrészhez legközelebb eső dudor, amely már szinte a tollak között rejtőzött, jobban ki volt dolgozva a többinél. Alexia elolvasta az erre vonatkozó részt a papírból, majd kinyitotta, és óvatosan megfordította a napernyőt. Egy fordulat az egyik irányba, és a bordák végéből finom ködpára kezdett kiáramlani. A szaga alapján, és abból ítélve, ahogy felsistergett, amikor a fedélzetre ért, kénsavban oldott lapis solaris volt. A másik irányú csavarás vízben oldott lapis lunearist eredményezett, amitől a fedélzet máris megperzselt deszkái megbámulták.

– Ajjaj – mondta Lady Maccon, ám a hangjából hiányzott az igazi megbánás.

– Ott van, látod, spriccel! Igazán, Alexia, ezt nem lehetne méltóságteljesebben? – Ivy az orrát fintorgatva hátralépett.

Alexia elérkezett Monsieur Trouvé utasításainak legvégére. Így szólt:

Nagyra becsült kollégám is elhelyezte a tüskéket az eredeti  modellben, ám én úgy gondoltam, ezeknek további hasznát  is lehetne venni.

Drága Lady Maccon, ehhez a próbához vesse meg a lábát  alaposan, és irányítsa a napernyőt valami terjedelmes  tárgyra. Miközben stabilan irányban tartja a nyelet, éles  mozdulattal fordítsa el az ernyőhöz legközelebbi bütyköt  az óra járása szerint.

Alexia elhátrált, nekidőlt a korlátnak, és a napernyőt a kilátófedélzet másik oldalára, a hajótestnek irányozta. Átadta Conallnak az utasításokat tartalmazó lapot, megvetette a lábát, intett Mrs. Tunstellnek, hogy menjen az útból, és lőtt.

Conall később elmondhatta, miként lőtt ki a helyéről a napernyő egész csúcsa, forgó röptében egy hosszú, erős kötelet húzva maga után. A hegyes csúcsrész beleállt a kabinok falába, és ott is maradt. Alexia már majdnem kimondta, hogy ez igen jól jött volna akkor, amikor majdnem kiesett a léghajóból, vagy lezuhant a bolyházról, ám Gustave Trouvé nem túlzott, amikor figyelmeztette, hogy álljon stabilan. A napernyő hevesen megrándult a kezében, megrántva őt magát is. Alexia riadtan engedte le.

Sajnos a fedélzet korlátja nem volt elégséges, hogy megtámassza egy Lady Maccon-féle asszony termetét, szélességét és ruházatát. Alexia hátrabillent, kecstelenül átzuhant a korláton, egyenesen bele az óceánba.

Először ijedtében sikoltott, aztán a víz hidegsége miatt. Prüszkölve rúgta fel magát a felszínre.

A férje azonnal utánavetette magát. Farkas alakban jobban tudott úszni, és gyorsabban el is érhette Alexiát, úgyhogy már zuhanás közben átváltozott, és márványozott szőrű állatként csapódott a vízbe.

A gőzös sebesen távolodott. Alexia még hallotta Ivy sikoltozását.

– Nő a vízben! Várjanak, nem, férfi és nő a vízben! Nem, mégsem, nő és farkas a vízben! Ó, a csudába is, segítség! Segítsenek, kérem! Állítsák meg a hajót! Eresszék le a mentőcsónakokat! Segítség! Hívják a tűzoltókat!

Conall, mint egy kilőtt nyíl, úgy szelte át a jéghideg, fekete vizet Alexia felé; átázott bundája miatt fókára emlékeztetett. Néhány másodperc alatt el is érte.

– Igazán, férjem, tökéletesen tudok úszni. Semmi szükség rá, hogy mindketten sóban pácolódjunk – utasította rendre Alexia idegesen, bár máris remegett, és nagyon jól tudta, hogy ha elsodródnak, a veszedelmet nem a fulladás jelenti majd, hanem a hideg.

Conall rávakkantott, és közelebb tempózott.

– Ne, hozzám ne érj! Akkor te is emberré változol, és mindketten halálra fázunk! Ne légy ostoba!

A farkas nem törődött vele: mellé úszott, befúrta magát Alexia karja alá. Nyilvánvalóan eltökélte, hogy segít neki felszínen maradni.

És nem változott át.

Kicsit sem.

Alexia a napernyővizsgálathoz levette a kesztyűjét, és most ösztönösen, puszta kézzel kapaszkodott a férjébe. Semmi sem történt. Conall farkas alakban maradt.

– Nahát, nézzenek oda!

Conall farkasarcára is kiült a döbbenet; ugyanakkor a szeme és a pofája körüli mintázat egyébként is gyakran keltette ezt a benyomást, úgyhogy nem lehetett megállapítani, hogy tényleg feltűnt-e neki a különösség, vagy csak az ösztön hajtja, hogy megmentse Alexiát. Akármi is volt az ok, legalább nem engedett farkastermészetének, és nem próbálta megenni, ami – most először, hosszas ismeretségük alatt – még sikerülhetett is volna neki.

Alexia foga vacogott. Nagyrészt Conall erőfeszítéseinek köszönhetően maradtak a felszínen; a felesége úgy döntött, akár rá is hagyatkozhat, hiszen megtartotta természetfeletti erejét.

Elgondolkodott a csodálatos eseten: felidézte az életét és minden természeten túli érintését, amikor a meztelen bőrét kellett bevetnie, és amikor kesztyűn keresztül is sikerrel járt.

– A ví-íz ok-koz-za – vacogta. – Mind-denne-kk a víz-az-oka. Mint a kísér-tetek és a horg-gony.

Conall látszólag nem vett róla tudomást, Alexiának azonban éppen tudományos áttörésben volt része, és ezt az sem állította meg, hogy éppen az óceánban lebegett a Gibraltári-szoros közelében.

– Tt-tökélet-tesen össze-áll! – Szerette volna tovább magyarázni, de annyira vacogott, hogy már a saját szavát sem értette. A végtagjai is kezdtek megdermedni. A tudománynak várnia kell.

Halálra fogok fagyni, gondolta. Választ találtam az egyik legnagyobb természeten túli rejtélyre, és senki sem fogja megtudni az igazat.

Pedig annyira egyszerű! Mindvégig a szemünk előtt volt. Az időjárás! Milyen bosszantó!

– Ó! Ott lebeg! – hallotta ekkor Ivy éneklő hangját a sötét éjszakában. Váratlan hullám csapott az arcába, aztán egy fogantyúkkal ellátott faláda úszott mellé, amibe belekapaszkodhatott. A ládát egy kötött függőágy is követte, amelynek segítségével bemászhatott a csónakba. Conall újra emberré változott, és ő is bemászott mellé.

– Takard el magad a szoknyámmal – sziszegte oda neki a felesége vacogó fogain keresztül, és megpróbálta Conall ölébe pakolni a ruha romjait. Lord Maccon azonban csak nézett rá, mélyen elképedve.

– Mi történt az imént?

– F-fantasztikus f-f-felfedezés! Lehet, hogy ta-ta-tanulmányt is kell majd írnunk! – jelentette ki a felesége libabőrös karjával hadonászva. – T-t-tudományos átt-t-törés!

Conall átkarolta, és szorosan fogta, amíg fel nem húzták mind-kettejüket a biztonságos fedélzetre. Mire felértek, Conall halandóvá vált.