TIZENHARMADIK FEJEZET

Amelyben a megkésett levelek

emberek életét teszik tönkre

ALEXIA MACCON RAJONGVA SZERETTE A FÉRJÉT, és egyáltalán nem akart neki fájdalmat okozni. Conall farkas létére érzékeny típus volt; sajnálatos módon Alexia minden igyekezete ellenére is hajlamos az érzelmi kilengésekre, és különös, talán megszállottnak is nevezhető mértékben ragaszkodott az olyan nemes eszmékhez, mint becsület, hűség és bizalom.

– Feleség!

– Jó estét, férjem. Milyen volt a pihenésed? – Alexia megállt a küszöbön, és megpróbált félrehúzódni, hogy ne zárják el a teljes bejáratot. A férje testalkatát figyelembe véve ez nem volt épp egyszerű.

– Sose érdekeljen a pihenés. Igencsak érdekes levelet kaptam.

– Ó, igen, nos, meg tudom magyarázni.

– Iiigen?

– Gondolod, hogy felmehetnénk a szobánkba, hogy ott vitassuk meg a dolgot?

A gróf figyelmen kívül hagyta ezt a tökéletesen észszerű javaslatot. Alexia sejtette, hogy alaposan megérdemelt nyilvános megaláztatás vár rá. A fölé tornyosuló Conall mögött, a szálloda előterében a vendégek az ajtóban kialakuló jelenet felé fordultak. A férje még az Alexandriában megszokottnál is hangosabban beszélt.

Lord Maccon hordómellkasához még a legjobb napokon is dörgő hang párosult. Most a legrosszabb nap volt, vagyis a holtakat is fel bírta volna ébreszteni – és a város bizonyos részeiben alighanem meg is tette.

– Randolph Lyall, az a görényképű, idióta takonypóc, megszervezte az egész átokverte dolgot! Elrendezte, hogy Kingair eláruljon engemet, rávett, hogy jöjjek Woolseybe, és rendezzem le a régi alfahímjét! Az egészet! És valahogy nem látta fontosnak, hogy eztet az apróságot tudassa velem! – Melegbarna szeme összeszűkült, elsárgult dühében; a szája sarkában mintha agyarak tűntek volna fel. Hidegen, kurtán folytatta; rémisztő volt. – És a jelek szerint te minderről tudtál, feleség. És nem árultad el énnekem. Én nem tudhatom, mi volt, mi nem. De a tulajdon szépleányom biztosított róla, hogy igaz az egész. Ő miért hazudna?

Alexia nyugtató mozdulattal felemelte a kezét.

– Mármost, Conall, kérlek, nézd a dolgokat az én szemszögemből! Én nem úgy indultam neki, hogy titkolózni akarok előtted. Őszintén nem. De láttam, mennyire felzaklatott Kingair dolga és az árulás. Nem lettem volna képes újra ilyen fájdalmat okozni neked azzal, hogy elmondom, mit tett Lyall. Akkor még nem ismert igazán. Nem gondolt rá, hogy te mit veszítesz. Csak a falkáját akarta megvédeni.

– Ó, Alexia, higgyed el nekem, tudom én, milyen volt a vén Lord Woolsey. És nagyon jól tudom aztat is, mivel nézett szembe Lyall. Még azt is tudom, mire vette rá a szerelem meg a veszteség. De hogy mindeztet eltitkolja előlem, akkor is, mikor már egy falka voltunk? Mikor már megbíztam benne? És ami rosszabb, hogy te is ezt tegyed? Neked nincs az a mentséged, ami neki.

Alexia aggodalmasan beharapta az alsó ajkát.

– De Conall, Lyall is, én is biztosak voltunk benne, hogy hiába tudod, milyen rémségek vezették idáig, soha többé nem bíznál meg benne. És szükséged van rá. Jó bétahím.

Lord Maccon még hidegebben nézett rá, mint eddig.

– Láss tisztán ebben a dologban, Alexia! Nekem senkire nincs szükségem! Legkevésbé egy hozzád hasonló feleségre és egy hozzá hasonló bétahímre! Ha mással nem is tartozol nekem a házasságunkban, igenis tartozol az igazsággal a falka dolgaiban! Másról nem is várnám el. De a falkámról, Alexia?! Kötelességed lett volna elmondani, amint megtudtad!

– Nos, azért azt is elmondanám, hogy akkoriban más dolgok foglaltak le. Járt arra egy oktomaton, és Prudence is megszületett… tudod, ilyen apróságok. – Alexia erőltetetten elmosolyodott, de tudta, nincs valódi mentsége.

– Tréfát akarsz csinálni ebből, asszony?

– Jaj, istenem! Conall, én el akartam mondani. Igazán. Csak hát tudtam, hogyan fogadnád. Nem igaz?

– Miért, hogyan fogadtam volna?

– Rosszul – sóhajtott Alexia. – Tudtam, hogy rosszul fogadnád.

– Rosszul! Fogalmad sincs, mennyivel lesz még ez rosszabb.

– Na látod?

– Szóval azt gondoltad, hogy vársz vele, hátha nem is jövök rá magamtól?

– Hát, azt hittem, hogy halandó lévén előbb meghalok majd.

– Asszony, ne akarj az érzelmeimre hatni! Nagyon is jól tudom, hogy nálamnál előbb fogsz meghalni – morogta a gróf, aztán sóhajtott.

Nagydarab férfi volt, ám most, miközben Alexia aggodalmasan nézte, mintha összement volna. Öregen, fáradtan dőlt neki az ajtónak.

– Nem tudom elhinni, hogy ezt tetted velem, Alexia. Én megbíztam benned.

Olyan elveszett, kisfiús hangon mondta, hogy Alexia szíve fájdalmasan összeszorult.

– Ó, Conall, mit mondhatnék? Azt gondoltam, így lesz a legjobb. Azt gondoltam, boldogabb leszel, ha nem tudod.

– Azt gondoltad, azt gondoltad! De azt egyszer sem gondoltad, hogy tetőled megtudni jobb lett volna, mint az árulásod? Majmot csináltál belőlem. A pokolba veletek mind!

Az öklébe gyűrte a levelet, és kihajította az utcára, aztán ő is kirontott, hogy eltűnjön a zsúfolt utcákon.

– Hová mész? Conall, kérlek! – kiáltott utána Alexia, Lord Maccon azonban csak elutasítón intett, és meg sem állt.

– És még csak cilindert se vett – jegyezte meg egy halk hang Alexia mögött.

Lady Maccon kábán megfordult. Eddig a pillanatig teljesen el is feledkezett róla, hogy Mrs. Tunstell, a dadus, a gyerekek és a szamár – koszos, napégette, könnyfoltos kompánia – mind ott állnak, és türelmesen várják, hogy beléphessenek a szállodába, talán a szamár kivételével, bár meglehet, ő sem bánta volna, ha bemehet.

Alexia csak pislogni tudott Ivyre. Ilyen érzelmi felbolydulást, ami erőt vett rajta, még sosem tapasztalt eddig. Persze, Conall korábban is haragudott rá, de Alexia legjobb tudomása szerint eddig még egyszer sem volt igaza.

– Jaj, Ivy, rettenetesen sajnálom. Elfeledkeztem rólad.

– Nahát, ez nem fordul elő túl gyakran – válaszolta Ivy. Bár a szóváltás nagy részét hallotta, arról fogalma sem volt, mi a jelentősége; aggodalommal nézett legjobb barátnője hamuszürke arcába.

– Alexia, mondd csak, jól vagy?

– Nem, Ivy, nem vagyok. Úgy vélem, a házasságom romokban hever.

– Nos, akkor éppen jó, hogy hasonló földön vagyunk.

– Hasonló…?

– A romok földjén.

– Jaj, Ivy, igazán!

– Nem is mosolyogsz? Akkor bizonyára mélyen érint a szenvedelmek felkavarodása. Ájulékony is vagy? Tudtommal még egyszer sem ájultál el, de az ember sosem lehet túl fiatal, hogy kipróbálja.

Ekkor, Ivy legnagyobb döbbenetére és Alexia saját rémületére, a bronzkemény Lady Maccon, az önérvényesítő magatartás zászlóvivője, a napernyők, a maró megjegyzések és a sztoicizmus kiképzett harcosa, Alexandria közepén, egy nyilvános hotel lépcsőjén, egyszerűen sírva fakadt.

A halálosan rémült Ivy fél karral átfogta a barátnője derekát, és sietve bevezette az Hotel des Voyageurs épületébe, egy kis társalgóhelyiségbe, ahol teát rendelt, a dadusnak pedig meghagyta, hogy a gyerekeket szedje rendbe, aztán fektesse le.

Alexiának csak annyi lélekjelenléte volt, hogy kinyögje: Prudence-t semmi körülmények között ne kíséreljék meg megfürdetni: utána összefüggéstelen zokogásba olvadt, miközben Ivy együttérzőn veregette a kezét. Mrs. Tunstellnek láthatóan fogalma sem volt, mit tegyen, hogy enyhítse a barátja kínjait.

Egyszer Tunstell is benézett az ajtón – Prudence gépkaticáján lovagolt, mert mindig imádta a katicákat, a térdét felhúzta a füléig, és tébolyodottan vigyorgott. Alexiát azonban még ez sem vidította fel. Ivy a fejét rázva küldte el a férjét.

– Tunny, ez komoly dolog, ne bogaraskodj itt! Senki ne zaklasson minket!

– Életem fénye, mi történt a kalapoddal?

– Sose bánd a kalapomat! Egy érzelmi válsághelyzettel kell megbirkóznom.

Tunstellt a lénye legmélyéig megrázta, hogy a feleségét nem érdekli imádott fejrevalójának veszte. Úgy döntött, hogy komolyan veszi Alexia könnyeit, és felhagyott a vigyorgással.

– Jó ég, mit tehetek?

– Tenni? Tenni? A férfiak ilyenkor hasznavehetetlenek. Eredj, nézd meg, hol késik a tea!

Tunstell engedelmesen elgurult a gépkaticán.

Végül megérkezett az innivaló, azonban mézes kávé volt, nem tea. Alexia ettől csak hangosabban sírt. Mit nem adott volna egy csésze erős Assamért, kiváló angol tejjel és egy szelet melasztortával! Az egész világa összeomlani készült!

– Ó, Ivy, mit tegyek most? – zokogta. – Soha többé nem fog bennem megbízni!

A zaklatottsága mértékét mutatta, hogy Mrs. Ivy Tunstelltől kért tanácsot. Ivy két tenyere közé fogta Alexia arcát, és együttérzőn gügyögött neki.

– Jól van, jól van. Minden rendbe jön, Alexia.

– Hogy jönne rendbe? Hazudtam neki!

– Ó, már máskor is megtetted, számtalan alkalommal!

– Igen, de most olyasmiről, ami fontos. Ami számít neki. És helytelen volt a részemről. Tudtam, hogy helytelen, és mégis megcsináltam. Ó, az ördögbe Lyall professzorral! Miért kevert ebbe a kulimászba?

És a pokolba az apámmal is! Ha nem fogja, és öleti meg magát, az egészre nem is került volna sor!

– Alexia, vigyázz a szádra!

– Éppen most, amikor fontos adatokat szereztem meg a ragályról, és szükségem lenne Conallra, hogy összerakjuk a részleteket. De nem, neki muszáj elrohannia. És most mindennek vége, minden tönkrement.

– Igazán, Alexia, még sosem láttalak téged ilyen fatalisztikusnak.

– Gondolom, túl sokszor láttam a Halálesö Swansea-bent.

Lépések hangzottak fel az ajtó felől, aztán egy újabb ismerős arc jelent meg a résben.

– Mi a csoda történt? Alexia, jól van? Prudence-szel van valami? – Madame Lefoux sietett be, oda sem figyelve lerántotta a kesztyűit, ledobta a kalapját, és lehuppant a díványra, Alexia mellé. Minthogy hiányzott belőle Mrs. Tunstell természetes angol távolságtartása, egyszerűen átkarolta a barátját: csontos karjaival magához húzta, és az arcát Alexia hajára simította. Lassan, nyugtatón simogatni kezdte a hátát – ez Conallra emlékeztette Alexiát, és elapadófélben lévő könnyei újra megindultak.

Geneviéve kíváncsian nézett Ivyre.

– Ugyan, Mrs. Tunstell, el tudná mondani, mi zaklatta fel ilyen nagyon a mi Alexiánkat?

– Igen megpróbáltató vitát folytatott le a férjével. Valami levélről volt benne szó, és Lyall professzorról, és valami kulimászról. Talán melasz lehetett.

– Ó, te jó ég, ez ragacsosnak hangzik.

Ivy abszurd újraértelmezése volt a lökés, amire Alexiának szüksége volt, hogy megfékezze elszabadult érzelmeit. Igazán, gondolta, semmi értelme a bőgésnek. Össze kell szednem magam, és kitalálni, miként hozzam rendbe. Mély, reszketeg lélegzetet vett, és hosszan kortyolt a rémes kávéból, hogy megnyugtassa az idegeit. Végül sűrű csuklásban tört ki, mert amennyire meg tudta mondani, az egész világ arra törekedett, hogy őt megfossza a méltóságától.

– Régi történet – mondta végül. – A farkasemberek esetében semmi sem végleg halott, hiába reménykednénk. Legyen elég annyi, hogy Conall megtudott valamit, és részben én vagyok a hibás, amiért nem tudta meg jóval korábban. Nem túl boldog miatta. Kulimász, valóban.

Geneviéve megérezte, hogy Alexia lassan magához tér, eleresztette, töltött magának egy csésze kávét, és hátradőlt. Mrs. Tunstell, azért, hogy elüsse valamivel az időt, amíg a barátnője összeszedi az érzelmeit, roppant színes szavakkal ecsetelni kezdte a bazárban történteket. Madame Lefoux figyelmesen hallgatta, és a megfelelő helyeken szörnyülködött. Mire Ivy befejezte, Alexia már jobban érezte magát, ha nem is tökéletesen.

A francia feltalálóra fordította a figyelmét.

– Hát maga, Geneviéve? Remélem, a maga felfedezőútja a városban élvezetesebbnek bizonyult, mint a miénk.

– Nos, határozottan kevésbé volt izgalmas. Volt egy elvégzendő ügyem, amely azonban, úgy tűnik, több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt.

– Nahát!

– Bizony.

Alexia kockáztatott.

– Tudom, a grófnő látszólag azért küldte el magát, hogy tartsa rajtam a szemét, és tudja meg, mit akar Matakara Prudence-től. Az egyiptomi látogatásának valódi célja azonban véletlenül nem az, hogy a Bronzpolip-rend számára kivizsgálja az Istenölő Ragály terjedését?

Geneviéve gödröcskés mosolyt villantott rá.

– Ó, szóval maga is észrevette, igaz?

– Conall meg én már az érkezésünk estéje óta gyanítottuk, és Biffy nemrég érkezett levele megerősített benne. Nagyjából ötven éve felgyorsult és továbbterjedt.

Madame Lefoux helyeslőn oldalra hajtotta a fejét.

– Ami azt illeti, a mi álláspontunk szerint inkább negyven.

– Magának van elképzelése róla, mi mozdíthatta meg?

– Hát… – Madame Lefoux tétovázott.

– Geneviéve, ezt már egyszer eljátszottuk. Nem gondolja, hogy okosabb lenne egyszerűen elmondani, amit gondol? így nem kell felperzselnie fél Londont, és rémcsápokkal ellátott fegyvereket építenie.

A francia nő csücsörített, majd biccentett. Gyanakvó zöld szemét Ivyre vetette, végül megszólalt.

– Talán igaza van. Nem mintha pontosan tudnánk, mi okozta, inkább csak a rémes egybeesés a biztos. Hogy is fogalmazzam meg? Tudja, Alexia, az apja akkortájt Egyiptomban járt.

– Hát persze. – Alexiát nem lepte meg ez a hír. – De Geneviéve, maga honnan tud ilyeneket? Akármilyen jók is a kapcsolatai…

– Ó, igen, ami azt illeti… a gond az, hogy Alessandro Tarabotti abban az időben a Bronzpolip-rendnek dolgozott.

– Ez azután volt, hogy szakított a templomosokkal? Folytassa! Biztosan tud még mást is.

– Nos, valóban. Idejött, itt valami történt, aztán Alessandro egy szó nélkül otthagyta a Rendet is.

– Ez az apámra vall. Soha nem volt különösebben hűséges egyetlen szervezethez sem.

– Valóban, de ebben az esetben magával vitte a Rend földalatti információs hálózatának felét is.

– Meghaltak? – kérdezte Alexia, de előre félt a választól.

– Nem, csak átálltak. Életben maradtak, de azután Alessandrónak dolgoztak, nem nekünk. És az apja halála után sem tértek vissza.

Alexia gyomra kisebb hullámot vetett; ezt ő jelentőségjelzőnek nevezte magában. Valami egészen határozottan nem volt rendjén.

– A titkos tudományos adatokra vonatkozó 1855-ös törvény értelmében zárolva van. – Lyall nehéz mozdulattal huppant le Biffy mellé a hátsó társalgó kis kanapéjára, és gyengéden odébb tolta, hogy el is férjen mellette. Biffy barátságosan viszonozta a lökést, de félrehúzódott. Lyall abban a percben tért vissza a NYIHÁ-ból, a londoni éjszaka, étergráfsav és a Temze szagát hozva.

– Úszni voltál?

A bétahím nem válaszolt, csak folytatta.

– Az egész zárolva van.

– De micsoda?

– Az összes Egyiptommal kapcsolatos adat, a ragály terjedésének kezdetével egybeeső tizenkét éves periódusban. Az én rangom nem elégséges, hogy betekintsek a törvényileg titkos tudományos adatokba. Főképp, mert a természetfelettiek, de még a dolgozók, a talpasok vagy azok az emberek sem férhetnek hozzájuk, akikről gyanítható, hogy lélekfelesleggel rendelkeznek. Akkoriban a NYIHÁ-nál dolgoztam, és fogalmam sem volt a rendelkezésről, amíg törvényerőre nem emelkedett. – Úgy tűnt, Lyall professzort némileg bosszantja a tény. Nem önmagában zavarta az információ hiánya, mint Lord Akeldamát zavarta volna; inkább csak nem tetszett neki, hogy a falka életét és a NYIHA munkáját bármi is megakasztja.

Biffy felidézett néhány mondatot, amelyet annak idején még Lord Akeldama ejtett el.

– A titoktörvényt nem a korábbi hírszerzőkhöz kapcsolták, mielőtt feloszlatták volna őket?

– De igen, még az előző potentát alatt. És köze volt a Nagy Savanyúlázadáshoz meg a magánszolgaság szabadalmának eltörléséhez. Micsoda összevissza világ volt akkoriban!

– Hát, akkor erről ennyit. – Biffy tudomása szerint igen komoly intézkedéseket tettek, és még a bolyok sem tudták megakadályozni a következményként életbe léptetett szigorításokat.

– Azért nem egészen. Az egyiptomi anyagokat titkosírással kódolták, és egy ismert provokátor kódnevéhez kötötték. Egy provokatőréhez, akinek a hűségében nem lehetett megbízni, és senki sem tudhatta, kinek dolgozik valójában.

– Igen?

– Szerencsére az ő kódját anélkül is tudom, hogy a titoktörvényt meg kellene sérteni.

– Igen? – Biffy érdeklődve kihúzta magát.

– A fedőneve Panettone volt, az igazi azonban Alessandro Tarabotti.

Biffy összerezzent.

– Már megint ő? Jó ég, a volt szeretőd igazán minden lében kanál volt.

– A természeten túliak már csak ilyenek. Ezt mostanra te is tudhatnád.

– Hát persze. Rosszabbak, mint Lord Akeldama. Neki mindenről tudnia kell, Lady Macconnak viszont mindenről tudnia kell, hogy mindenbe beleavatkozhasson.

Lyall odébb csúszott a kis kanapén, hogy szembenézhessen Biffy-vel, és a kezét a térdére tette. Bár a kinézetén semmi sem utalt rá, szokásos nyugalma meginoghatott. Biffy fején átfutott, hogy vajon meg tudja-e győzni, hogy ossza meg vele a titkát.

– A helyzet az, hogy Alessandro ott volt. Tudom, hogy ott volt. Szerepel a naplójában. 1835 után többször is elutazott Egyiptomba. Csakhogy nem ír semmit arról, hogy mit csinált az ottani tartózkodása alatt, sem arról, ki bízta meg valójában. Tudtam, hogy meglehetősen sötét ügyekbe is belefolyt, de hogy hivatalosan is titkosítani kelljen…?

– Azt gondolod, hogy köze lehet az Istenölő Ragályhoz, nem igaz?

– Azt gondolom, hogy a természeten túliak, a múmiák és az Istenölő Ragály jobban összeillenek, mint a fekete ribizlis pite és a vaníliaszósz. Alessandro Tarabotti nagy erejű természeten túli volt.

Biffyt kellemetlenül érintette, hogy Lyall ilyen mély tisztelettel beszél a volt szeretőjéről, de nem hagyta, hogy a gondolatai eltávolodjanak a fontos kérdéstől. Valamennyire megnyugtatta, hogy a professzor keze még mindig a térdén pihent.

– Nos, csak egy dolgot tudok javasolni… bár Egyiptom nem éppen az erőssége. De tudod…

– Derítsük ki, mit tud Lord Akeldama hozzátenni a dologhoz?

– Te mondtad, nem én. – Biffy félrehajtotta a fejét, úgy vizsgálta Lyall éles, rókára emlékeztető vonásait, lát-e rajtuk féltékenységet. Amikor képtelen volt ilyesmit felfedezni, felállt, és meglehetősen szükségtelenül a kezét nyújtotta a bétahímnek. Bármilyen ürügy jó, ha megérinthetem.

Feltették cilindereiket, és átsétáltak a szomszédba, hogy megkérdezzék az emlegetett vámpírurat.

Lord Akeldama házában teljes volt a felfordulás. Egy igen zaklatott dolgozó nyitott ajtót, mintegy öt perccel azután, hogy harmadszor is meghúzták a csengőzsinórt.

– Elszabadult egy farkas? – kérdezte Lyall professzor.

Biffy úgy tett, mint aki elvörösödik. Eszébe jutott egy hasonló eset néhány évvel korábbról, amikor ő tört be korábbi ura otthonába. Később hosszú bocsánatkérő levelet írt, de a megaláztatás keserűsége sosem múlt el igazán. Lord Akeldama rendkívül megértő volt az incidenssel kapcsolatban, ami valahogy csak rontott az egészen.

– Nem, annyira nem rossz, bár bizonyos kellemetlenségre sor került – ismerte be a dolgozó. Biffy kíváncsian csillogó szemmel nézett körül.

Váratlanul egy csoportnyi dolgozó jelent meg az egyik folyosón – rohanvást, különböző méretű, üres befőttesüvegekkel. Ketten vastag, barna bőrkesztyűt viseltek.

– Nahát, hahó, Biffy! – kiáltott oda az egyikük izgatottan.

– Boots! Mi folyik itt?

Boots kivált a csoportból, és csúszva állt meg a két farkasember előtt.

– Ó, minden a feje tetején! Shabumpkin eleresztett egy gyíkot az első társalgóban!

– Egy gyíkot? Minek?

– Gondolom, csak úgy.

– Értem.

– Nem bírjuk megfogni az átkozottat.

– Nagy gyíkról beszélünk?

– Óriásiról! Majdnem akkora, mint a hüvelykujjam. Fogalmam sincs, Shabumpkin honnan szerezte. Hihetetlenül zöldeskék.

Az első társalgóból zuhanás, majd nyüszítés hallatszott. Boots sietősen kimentette magát, és futva indult a zaj forrása felé.

Biffy vigyorogva fordult Lyall professzor felé.

– Egy gyík.

– Hatalmas! – bólintott a bétahím megjátszott komolysággal.

– És Lord Akeldama otthonában máris minden a feje tetejére áll.

– Mintha hajlandó lennék másképp csinálni! – dalolta a vámpírúr maga; citromos pomádé és pezsgős kölni illatfelhőjében siklott eléjük. – Hallották, mit eresztett szabadon az a buta fiú a házamban? Egy hüllőt, nem mást! Mintha bármit beeresztenék, ami tojásból bújt ki! Még a baromfit sem szeretem. Sose bízz meg egy csirkében, ez az én jelmondatom. De ennyi elég is volt az én ügyes-bajos dolgaimból. Hogy vannak, bolyhos drágaságaim? Minek köszönhetem a megtisztelő látogatást?

Lord Akeldama fekete-fehér kockás blézert viselt, fekete szaténnadrágot – ebből akár feltűnésmentesen elegáns esti öltözék is lehetett volna, ám ő égetett umbraszín mellényt és narancssárga kamáslit vett hozzá.

Látható örömmel fogadta a vendégeit, és sietve bevezette őket a társalgóba. Miután azonban leültek, a pillantása némi gyanakvással vándorolt az egyik farkasember arcáról a másikra. Ha alkalom adódott volna, és persze ha nem olyan érzékeny és személyes ügy, Biffy talán megpróbált volna beszámolni volt urának a jelenlegi alvási szokásairól. Ilyen alkalom azonban nem adódott, és nem is volt várható. Az ember elvégre nem pletykál saját magáról. Egyszerűen nem.

Másfelől Lord Akeldama dolgozói igen gyenge kémek volnának, ha nem tájékoztatták volna urukat máris a bétahím új játékszeréről… vagyis a vámpírúr különös arckifejezése azt jelentette, hogy megerősítést keres. Biffyt megsebezte a gondolat, hogy fájdalmat okoz volt urának, bár két év telt el azóta, és viszonylag jól meggyőződött, hogy Lord Akeldama talált magának jobb, fiatalabb és halandóbb finomságokat. A farkasemberek is szívesen pletykáltak a szomszédjaikról.

Ahogy Lord Akeldamával gyakran előfordult, most is nagyrészt ő beszélt, végül azonban Lyall és Biffy azon kapták magukat, hogy elmondják neki az ügy lényegét. Lyall nem örült ennek, Biffy azonban nyugodt volt, mert tudta, hogy a vámpírúr élvezi az információ gyűjtését, de ritkán használja fel. Ebben hasonlított egy kis öregasszonyra, aki teáscsészéket gyűjt, majd mindet felteszi egy polcra, hogy ott csodálhassa.

Biffy végül azon kapta magát, hogy Egyiptomról mesél Lord Akeldamának, és az Istenölő Ragály kiterjedéséről. Még Lyallt is meggyőzte, hogy mondja el, amit Alessandro Tarabottiról és az egyiptomi útjairól tud, és arról, hogyan kapcsolódhatnak ezek össze.

A két farkasember, miután mindent elmondott, amit tudott, elhallgatott, és várakozón nézte a karcsú, szőke vámpírt, aki a láncánál fogva pörgette a monokliját, és homlokráncolva nézett a kerubokkal borított mennyezetre. Végül Lord Akeldama szólalt meg.

– Bolyhos drágaságaim, ez mind valóban nagyon érdekes, de nem tudom, hogyan és miképpen lehetnék a segítségükre. Vagy hogy mindez miként kapcsolódik ahhoz a parányi zökkenőhöz, amit a Kingair-falka átélt. Elvesztették a bétahímüket. Milyen szomorú! Mikor is volt ez? Múlt héten, vagy azelőtt?

– Nos, Dubh mondott Lady Macconnak valamit Alessandróról – jegyezte meg Lyall professzor.

Lord Akeldama megállította a pörgő monoklit, és kihúzta magát.

– És Matakarával is számolni kell. A bolykirálynő látni akarta az én kis kölyköcskémet. Aki a maga Alessandrójának az unokája. Dolly, drága, jogosan gyanakszik. Azonban nagyon sok szálon futnak az események, és maga nem annyira kibogozni igyekszik őket, mint inkább átrendezni, egy minta szerint, amit más határozott meg.

A vámpírúr felállt, és járkálni kezdett a helyiségben.

– Kulcsfontosságú információk nincsenek a birtokukban, és bár utálom ezt mondani, hiszen igazán kiválóan szolgál, de csak egyvalaki tudja, mi történt, mi történt valójában a maga Sandyjával, drága Dolly, amíg Egyiptomban tartózkodott.

Biffy és Lyall összenézett. Mindketten tudták, kire céloz Lord Akeldama.

– Nehéz őt szóra bírni – mondta Lyall.

– Már megfordult a fejemben, hogy tud-e mást is mondani, mint a kötelező igen, uram-ot – tette hozzá Biffy.

Lord Akeldama elmosolyodott, kimutatva a fogait.

– Így hát, kedves fiúk, ebben az esetben nem én vagyok, akitől a tudást megszerezhetik. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy komornyik fontosabb lesz nálam?

Lyall professzor és Biffy felállt és udvariasan meghajolt, mert mindketten tudták, hogy amit Lord Akeldama mondott, az igaz, és most, talán először a titkos adatgyűjtési karrierjük során, igazi kihívással szembesültek.

Szóra kell bírniuk Floote-ot.

A konyhában akadtak Lady Maccon komornyikjára, aki éppen a következő hétre tervezett ételek listáját ellenőrizte.

Biffy korábban még sosem nézte meg magának Floote-ot igazán. Nem volt szokás a személyzetet vizsgálgatni; még beavatkozásnak veszik. Floote maga volt a tökéletes alkalmazott, mindig megjelent, ha szükség volt rá, mindig tudta, kinek mi a vágya – néha még azelőtt, hogy a munkaadói rájöttek volna.

– Mr. Floote, elrabolhatjuk egy percre? – kérdezte Lyall professzor halkan.

A komornyik felnézett. Semmitmondó alkat, semmitmondó arc; még Lyall professzornál is jobb volt ebben. Biffynek csak most tűnt fel, hogy milyen viharvert a bőre, milyen mély ráncok ülnek az orra és a szája körül, és a szeme sarkában is. Azt is észrevette, hogy a háta, amely valaha szálegyenes volt, mostanra kissé meghajlott a kortól. Floote már Alessandro Tarabotti mellett is szolgált; Biffy tudomása szerint azóta, hogy Alexia apja először megjelent a NYIHA feljegyzései között. Utána Alexia mellé szegődött. Jócskán hetven év felett járhat, gondolta. Azelőtt eszébe sem jutott, hogy rákérdezzen.

– Természetesen, uraim – válaszolta Floote, ám a hangjában érezhető volt némi fenntartás.

Bevonultak a hátsó társalgóba, hagyták, hadd fejezze be az étlapot a szakács és a házvezetőnő. Floote ennek láthatóan nem örült.

Lyall egyik keskeny, fehér kezével intett; rókára emlékeztető arca megfeszült.

– Kérem, Mr. Floote, üljön le!

Floote nem engedelmeskedett. Hogy ő magasabb rangúak jelenlétében leüljön? Szó sem lehet róla! Biffy eléggé ismerte már, hogy tudja ezt. Természetesen Lyall is, de a bétahím megpróbálta kellemetlen helyzetbe hozni a komornyikot.

A kérdéseket Lyall tette fel; Biffy mindössze karba tett kézzel megfigyelte Floote viselkedését. Éppen erre még Lord Akeldama képezte ki. Nézte, miként mozdul Floote szemöldöke, hogyan tágul ki a pupillája, hogyan helyezi át a testsúlyát az egyik lábáról a másikra. Floote azonban szinte semmi jelet nem adott a faggatózás során, és a válaszait is kivétel nélkül rövidre fogta. Vagy nem volt titkolnivalója, vagy Biffy a rejtőzködés mesterével állt szemben, akinek képességei jócskán meghaladták az ő megfigyelői ügyességét.

– A naplói tanúsága szerint Sandy legalább háromszor járt Egyiptomban, de alig írt valamit arról, mit intézett ott. Mi történt az első alkalommal?

– Semmi fontos, uram.

– És a második úton?

– Akkor találkozott Letícia Phinkerlingtonnal, uram.

– Alexia anyjával?

Floote bólintott.

– Értem, de mi mást csinált még Egyiptomban? Kizárt, hogy csak azért ment, hogy egy lánynak udvaroljon.

Semmi válasz.

– Legalább annyit meg tud mondani nekünk, hogy kinek dolgozott?

– A templomosoknak, uram. Mindvégig a templomosoknak, egészen addig, amíg nem szakított velük.

– És az mikor volt?

– Miután ő és ön… uram.

– De azután is elutazott még Egyiptomba. Emlékszem az útjára. Miért? Akkor kinek dolgozott? Nem nekünk, igaz? Úgy értem, Angliának vagy a NYIHÁ-nak. Tudom, hogy Viktória királynő megpróbálta alkalmazni. Felajánlotta neki a lélekőri posztot, de Sandy visszautasította.

Floote egyet pislantott.

Lyall professzort kissé kezdte bosszantani a helyzet.

– Floote, muszáj mondania valamit! Hacsak… magát is hallgatásra kötelezték a titoktörvénnyel?

Alig észrevehető bólintás.

– Magát is! Hát persze, így már értelmet nyer az egész. Senkinek sem beszélhetett róla, még Lady Macconnak sem, mert a szerint a törvény szerint mi mind az ellenség ügynökei vagyunk. Megakadályozza, hogy természetfelettiek és a hozzájuk kapcsolódó személyek, köztük a természeten túliak, hozzáférjenek bizonyos tudományos információidhoz. Vagyis ezt beszélik. A pontos részleteket természetesen nem tudom.

Floote újra aprót biccentett.

– Vagyis Sandy valami olyan komoly dolgot fedezett fel Egyiptomban, amit a Nemzetközösség érdeke miatt belefoglaltak a törvénybe, hiába, hogy a határon túl volt.

Floote nem reagált.

Lyall professzor minden jel szerint úgy vélte, semmi egyéb hasznos dolgot nem fog tudni kihúzni a komornyikból.

– Kiváló, Floote. Visszatérhet az étrend tervezéséhez. Biztosra veszem, hogy a távollétében a szakács teljesen elrontotta.

– Köszönöm, uram – válaszolta Floote halvány megkönnyebbüléssel, mielőtt kisuhant volna.

– Mit gondolsz? – fordult Lyall Biffyhez.

Biffy vállat vont. Úgy gondolta, Floote ennél többet tud. Úgy is gondolta, hogy Floote akkor sem akarná megosztani velük a tudását, ha megtehetné. Úgy gondolta, valami más is húzódik a háttérben, ami nem pusztán a parlament papírmunkája, tudomány vagy politikai játszmák. Úgy gondolta, hogy Lyall a legjobbat szeretné feltételezni Lady Maccon apjáról, akármilyen érdemtelen is volt az emlegetett úriember. Ha Alessandro Tarabotti akármelyik egyiptomi útja alatt jó tetteket vitt véghez, ő, Sandalio de Rabiffano, megeszi a saját kravátliját. Akár a templomosoknak, akár a Bronzpolip-rendnek, akár a kormányzatnak dolgozott, Mr. Tarabotti egy percig sem volt tiszta.

Mindezek helyett annyit mondott:

– Mr. Tarabotti nem az elvek, hanem a szerelem miatt szakított a templomosokkal. Legalábbis én így gondoltam. De te sokkal jobban fel tudod mérni a jellemét nálam.

Lyall lehorgasztotta a fejét, mintha egy apró mosolyt igyekezett volna elrejteni.

– Értem, mire célzol. Az a véleményed, hogy egy teljes jogerejű törvénynél többre lett volna szükség, hogy Sandyt befolyásolja.

– A tiéd nem ez?

– Szóval meglehet, hogy Floote a törvénynek engedelmeskedik, de Sandy valami más miatt hallgatott Egyiptomról azokban az években, amit a halála előtt együtt töltöttünk?

Biffy csak felvonta a szemöldökét, időt hagyva a bétahímnek, hogy átgondolja, mit tud egykori szeretőjéről. Lyall végül lassan bólintott.

– Alighanem igazad van.