MÁSODIK FEJEZET

Amelyben Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher

nem vesz kalapot

– NEM GONDOLJA, HOGY EZ JOBBAN ILLENE AZ IFJÚ HÖLGYHÖZ? Biffy az elvek embere volt. Elvből nem volt hajlandó eladni egy hatalmas, háromszínű, lapos filcfőkötőt, amelyet tömérdek rózsaszín lóherevirág, fekete szeder és ónixgyöngy díszít, Mrs. Colindrikal-Bumbcrunchernek, a lánya részére. Miss Colindrikal-Bumbcruncher jellegtelen volt, fájón jellegtelen, és összehasonlításban a főkötő inkább volt sértés, mint dísz. Hiába, hogy a divat legutolsó irányzatát képviselte, Biffy meg volt győződve, hogy egy kicsi, aranysárga szalmafőkötő jobb választás lenne. Biffy fejfedők dolgában sosem tévedett. A nehézség abban rejlett, hogy meggyőzze Mrs. Colindrikal-Bumbcrunchert erről a tényről.

– Látja, asszonyom, a kifinomult elegancia kiemeli Miss Colindrikal-Bumbcruncher finom arcvonásait.

Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher nem látta, és nem is akarta látni. – Nem, fiatalember. A filcfőkötőt, lesz szíves.

– Attól tartok, az nem lehetséges, asszonyom. Azt már másnak ígértük.

– Akkor miért van kitéve?

– Tévedésből, Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher. Elnézését kérem.

– Értem. Nos, bizonyára mi is tévedést követtünk el, amikor látogatni kezdtük a maga intézményét! Máshová járok ezentúl. Gyere, Arabella!

A matróna ezzel kimasírozott, maga után rángatva a lányát. Az ifjú hölgy az anyja háta mögött néma bocsánatkérést tátogott, és vágyódón nézett a kis, aranysárga szalmafőkötőre. Szegény gyermek, gondolta Biffy, aztán mindkét fejfedőt visszatette a helyére.

A bejárati ajtóra erősített ezüstcsengő megcsendült, amikor új vendég lépett be. Bizonyos estéken ez a csengő el sem hallgatott. A szalon népszerűsége egyre növekedett, annak ellenére, hogy Biffy néha nem volt hajlandó eladni a kalapokat. Egyre inkább különcnek tartották. Talán nem annyira, mint a korábbi tulajdonost, de akadtak hölgyek, akik képesek voltak mérföldeket utazni azért, hogy egy jóképű ifjú farkasember ne adjon el nekik egy fejfedőt.

Felpillantott – Madame Lefoux állt ott. London enyhe bűzét hozta magával, és a saját szokásos illatát: vanília és gépolaj keverékét. Biffy véleménye szerint kiválóan nézett ki. A vidéki élet határozottan jó hatással volt rá. Talán nem volt olyan kifinomult, öltözködését és modorát tekintve, mint Biffy és társai, de bizonyára tudta, hogyan hozza ki a legtöbbet a józan kék és szürke ruhákból. Eszébe jutott – nem először –, hogy miként nézne ki a feltaláló egy igazi ruhában. Biffy nem tehetett róla, rendkívül kedvelte a női divatot, és nem igazán értette, hogy egy hölgy, akinek olyan sok finom lehetőség áll a rendelkezésére, miért dönt úgy, hogy férfiként él és öltözik.

– Egy újabb elégedett vevő, Mr. Biffy?

– Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher ízlése egy szinten áll egy tanulatlan előfőzött krumpliéval.

– Visszataszító nőszemély – értett egyet a francia nő barátságosan és a ruhái mindig olyan jól szabottak! Ettől csak sokkal bosszantóbb lesz. Tudta, hogy a lánya jegyben jár Featherstonehaugh századossal?

Biffy felvonta az egyik szemöldökét.

– Mint hallottam, nem ő az első.

– Nahát, Mr. Biffy, micsoda botrányos szavak!

– Ne mondjon rólam ilyet, Madame Lefoux! Én nem pletykálok. Én megfigyelek. És aztán gyakorlatilag mindenkinek továbbadom a megfigyeléseim eredményét.

A feltaláló mosolygott, még a gödröcskéi is elővillantak.

– Mit tehetek önért ma este? – vette elő Bifíy az eladói énjét. – Egy új chapeau, vagy valami más szépítőre gondolt?

– Ó, hát, talán – hangzott Madame Lefoux semmitmondó válasza, miközben körülnézett egykori szalonjában.

Biffy megpróbálta elképzelni, milyennek láthatja. Nagyrészt ugyanolyan volt: a kalapok még mindig hosszú láncokon lógtak, hogy a vevőknek át kelljen gázolni az imbolygó csápok között, de a titkos ajtót most sokkal jobban elrejtették egy lefüggönyözött hátsó részen. Biffy nemrég kiszélesítette a repertoárját, és férfikalap- és kiegészítőrészleget nyitott.

A francia nő egy szép, éjfélkék bársonycilindert kezdett vizsgálgatni.

– Az remekül állna az arcszínéhez – jegyezte meg Biffy, amikor Madame Lefoux végighúzta az ujját a karima szélén.

– Biztosra veszem, hogy igaza van, de nem ma este. Csak azért jöttem, hogy lássam a régi helyet. Nagyon jól gondját viseli.

Biffy kissé meghajolt.

– Csakis az ön elképzelését szolgálom.

– Hízelgő! – nevetett Madame Lefoux.

Biffy sosem tudta, hogy áll a francia nővel. Annyira kívül esett a tapasztalati körén: egy feltaláló, egy tudós, középosztálybeli, kifejezetten ifjú hölgyek társaságát kedveli, ruházkodási különcsége pedig túlságosan visszafogott, hogy ne legyen nagyon is tudatos. Biffy nem kedvelte a rejtélyeket – már kimentek a divatból.

– Éppen a színházból jövök, találkoztam Lord és Lady Maccon-nal.

Biffy készségesen vette fel a játék fonalát.

– Valóban? Úgy tudtam, ma a fürdő estéje van.

– A jelek szerint Lord Akeldamát magára hagyták, hogy boldoguljon, ahogy tud.

– Ó, te jóságos!

– Eszembe jutott, hogy maga meg én helyet cseréltünk.

A franciák nagyon filozofikusak tudnak lenni, gondolta Biffy.

– Hogy mondta?

– Én az akaratom ellenére vámpírok dolgozója lettem, maga pedig a Maccon-háztartás kebelén pihen.

– Ó, ön is pihent már azon a keblen? Úgy tudtam, nem jutott a közelébe. Nem a próbálkozás hiánya miatt, persze.

– Talált! – nevetett a francia nő.

A bejárati ajtó újra csilingelt.

Újholdhoz képest sűrű este, gondolta Biffy. Felnézett és mosolygott, mert tudta, hogy csinos látványt nyújt. A legjobb barna öltönyét viselte, bár a nyakravalójának csomója egyszerűbbre sikeredett, mint szerette volna – az új talpasának még tanulnia kellett és a haja kissé összekócolódott. A haja mindig kócos volt egy kissé mostanában, akármennyit is használt a Bond Street legjobb pomádéjából. A jelek szerint az ilyen megpróbáltatásokat is el kell viselni, ha az ember farkas.

Felicity Loontwill lépett be a szalonba, és málnaszín taft, valamint látványos szívélyesség felhőjében odasuhogott hozzá. Túl sok rózsavíztől és túl kevés alvástól szaglott. A ruhája nagyon francia volt, a haja nagyon német, a cipője egészen határozottan olasz. Biffy még a halolaj szagát is érezte rajta.

– Mr. Rabiffano, annyira reméltem, hogy itt találom! Madame Lefoux, milyen váratlan öröm!

– Nahát, Miss Loontwill, máris visszaért az európai körútjáról? – Biffy nem kedvelte Lady Maccon húgát. Az a fajta lány volt, aki az egyik pillanatban egy vámpírnak mutogatja a nyakát, a másikban egy kéményseprőnek a bokáját.

– Igen, és micsoda időpocsékolás volt! Két év külföldön, és semmi eredménye!

– Egyetlen téveszmés talján gróf, egyetlen francia márki sem esett önnel szerelembe? Megdöbbentő. – Madame Lefoux zöld szeme szikrázott.

Az ajtó ismét megcsendült. Mrs. Loontwill és Lady Evelyn Mongtwee lépett be. Lady Evelyn azonnal megindult egy sárgászöld-skarlátvörös kalap felé, miközben Mrs. Loontwill a másik lánya mellé lépett a pultnál.

– Ó, mama, emlékszel Mr. Rabiffanóra? A mi drága Alexiánk háztartásához tartozik.

Mrs. Loontwill gyanakodva mérte végig a ficsúrt.

– Ó, valóban? Bizonyára kellemes találkozás. Gyere onnan, Felicity!

Mrs. Loontwill egy pillantást sem vetett Madame Lefoux irányába. Mindhárman a kalapoknak szentelték teljes figyelmüket, amíg Biffy igyekezett kitalálni, mi a céljuk.

Madame Lefoux szólalt meg.

– Gondolja, hogy tényleg vásárolni jöttek?

– Úgy vélem, Lady Maccon jelenleg nem fogadja őket, úgyhogy információra is vadászhatnak. – Biffy gyanakodva a francia nőre nézett. – Most, hogy Felicity hazatért, vissza fog térni a Woolsey-bolyba?

Madame Lefoux vállat vont.

– Nem tudom, de véleményem szerint nem. Alig hiszem, hogy különösebb vonzereje lenne most, hogy kívül került Londonon. Ismeri ezeket a társasági libákat, csak a halhatatlanság fényes oldala érdekli őket. Meglehet, talál magának egy másik bolyt. Vagy egy férjet is akár.

Ezen a ponton Felicity, egyértelműen dacolva az anyja kívánságaival, visszatért hozzájuk.

– Mr. Rabiffano, hogy van az én drága nővérem? El se hiszem, milyen régen láttam utoljára.

– Jól van – közölte Biffy teljességgel érzelemmentesen.

– És a gyereke? Az én kedves kis unokahúgom?

Az arcvonásai kiélesedtek, ahogy a hírekre lesett; Biffyt egy érdeklődő pisztrángra emlékeztette.

– Ő is jól van.

– És Lord Maccon? Még mindig mindennel elhalmozza őket?

– Ahogy mondja, még mindig elhalmozza.

– Nahát, Mr. Rabiffano, ön egészen komor és kurta lett a balesete óta!

A ficsúr szeme felcsillant, és a kicsi, aranysárga szalmafőkötő felé intett.

– Erről mi a véleménye, Miss Loontwill? Igazán szerény és kifinomult darab.

Felicity sietve elhátrált.

– Ó, nem, az én szépségem túlságosan határozott az ilyen jellegtelen kiegészítőkhöz! – Elfordult. – Mama, Evy, találtatok valami fogatokra valót?

– Ma nem, drágám.

– Nem, húgocskám, bár az a zöld-piros, karimátlan darab meglehetősen figyelemre méltó.

Felicity a végszót hallva visszapillantott Madame Lefoux felé.

– Milyen kár, hogy már nem ön vezeti ezt a szalont, madame! Határozottan úgy érzem, hogy süllyedt a színvonal.

Madame Lefoux nem felelt; Biffy némán fogadta az ütést.

– Kérem, adja át a nővéremnek és a férjének szívélyes üdvözletemet! Remélem, hogy továbbra is vakon szerelmesek maradnak egymásba, bár a dolog szörnyen zavarba ejtő. – Felicity hirtelen a feltaláló felé fordult. – És természetesen a grófnőnek is adja át jókívánságaimat!

Azzal a rózsaillatú szőkeség kivezette az anyját és a testvérét az éjszakába, még csak vissza sem nézett.

Biffy és Madame Lefoux egymásra pillantott.

– Hát ez meg mi volt? – csodálkozott a feltaláló.

– Valamiféle figyelmeztetés.

– Vagy ajánlat? Azt hiszem, vissza kellene térnem Woolseybe.

– Ön igazán jó dolgozóvá válik, nem igaz, Madame Lefoux?

A francia nő kivonult, de még visszanézett, és a tekintete elárulta, jobban szereti, ha mindenki ezt gondolja.

Biffy gondosan megjegyezte magának a dolgot. Amikor legközelebb találkoznak, sok mesélnivalója lesz Lady Macconnak.

Alexia és Conall, amint hazaértek a színházból, már készen is álltak, hogy haladéktalanul eleget tegyenek a Woolsey-boly invitálásának. Nádasdy grófnő meghívását nem szokás visszautasítani, még a főurak körében sem. Alexia taft- és intrikasuhogás közepette szállt ki az aranyozott hintóból, és úgy sietett be a városi házba, hogy attól a turnűrje riasztóan imbolyogni kezdett. Lord Maccon élvezettel nézte. A derékban szűk szabásvonal egyébként is felkeltette a tetszését: kihangsúlyozta a férfikéznek való testtájakat, főleg, ha az a bizonyos férfikéz olyan nagy, mint az övé.

Alexia visszafordult a küszöbről, és ránézett.

– Jaj, igyekezz már!

Még mindig eljátszották, hogy a saját házukban élnek, ezért fel kellett kaptatniuk a lépcsőn, és a titkos deszkahídon átjutni Lord Akeldama házába, hogy átöltözhessenek.

Floote elegáns feje jelent meg a hátsó társalgó ajtajában.

– Asszonyom?

– Csak átutazóban vagyunk. A királynő magához rendelt.

– Viktória?

– Nem, rosszabb. A másik.

– Vonattal mennek, vagy szóljak, hogy fogjanak be friss lovakat?

Alexia megállt a lépcső felénél.

– Azt hiszem, vonattal. Köszönöm.

– Azonnal, asszonyom.

Prudence, mindenki örömére, aludt; a fejét Lord Akeldama macskáján pihentette, a lábát Trizdale vikomt citromsárga szaténnal fedett combjai alá dugta. A vikomt elcsigázottnak tűnt: egyértelműen meghagyták neki, hogy ne mozogjon, fel ne ébressze a gyermeket. Prudence törtfehér és levendulaszín kockás, túltengőn csipkés ruhát viselt. Lord Akeldama az összhatás kedvéért bíborlilába és pezsgőszínbe öltözött, a közelben ült, és szeretettel nézte dolgozóját és fogadott lányát. Úgy tűnt, mintha egy gyanús domborításokkal ékes borítójú könyvet olvasna, de Alexia nem igazán tudta elképzelni, hogy a vámpírúr ilyesmivel töltené az idejét. Bizonyosan tudta, hogy Lord Akeldama sosem olvasott semmit, talán csak az újságok pletykarovatait. Meg sem lepte, hogy amikor a vámpír megpillantotta őket, azonnal letette a könyvet, és felpattant, hogy üdvözölje őket.

Együtt nézték a sárga dolgozót, a teknőctarka macskát és a kockás gyermeket.

– Hát nem festményre illő? – Lord Akeldamát elsodorta a cukorka árnyalatú családi boldogság árja.

– Minden rendben? – tudakolta Alexia fojtott hangon.

A vámpír egy szokatlanul érzelmes mozdulattal a füle mögé igazított egy ezüstszőke haj tincset.

– Mértéken felül. A kölyök jól viselkedett a távozása után, és ahogy látja, nem történt más szóra érdemes incidens.

– Nagyon remélem, hogy kinövi a szappanhab iránti utálatát.

Lord Akeldama jelentőségteljesen végigmérte a felesége mögött a folyosón rejtőző Lord Maccont.

– Drága kamillabimbóm, a remény hal meg utoljára.

Lord Maccon ezen kissé megsértődött, és titkon megszaglászta saját magát.

– Conallt és engem meghívtak, hogy látogassunk el Woolseybe. Meglesznek nélkülünk az este hátralévő részében?

– Úgy vélem, talántán túléljük valahogy, kicsiny meténgvirágom.

Lady Maccon elmosolyodott, és már indult volna felfelé, hogy átöltözzön, amikor valaki meghúzta a csengőzsinórt. Mivel már úgyis a folyosón volt, Lord Maccon, remélve, hogy megakadályozhatja, hogy Prudence felébredjen, rohanvást indult ajtót nyitni, pedig ez egyáltalán nem illett farkasemberhez az ő rangjában, ráadásul más házában is volt.

– Jaj, igazán, Conall, próbálj meg nem inasként viselkedni! – korholta a felesége.

Lord Maccon nem törődött vele, sőt, egy kis cirkalmas meghajlással nyitott ajtót, ahogy az egy inashoz illik.

Lady Maccon elkeseredésében az égre emelte a kezeit.

Szerencsére csak Lyall professzor érkezett. Ha valaki hozzászokott már, mennyire nem tartja tiszteletben a jó ízlés és illem szabályait Lord Maccon, az a bétahímje volt.

– Ó, remek, uram, reméltem, hogy itt érem.

– Randolph.

– Dolly, drágám! – tette hozzá Lord Akeldama. Lyall professzornak a szeme sem rebbent a rettenetes becenév hallatán.

– Látogatója érkezett, uram – közölte Lord Macconnal kifinomultan.

Alexia már eléggé ismerte Lyall természetét, hogy megállapíthassa: valamiért feszült. Általában hatékonyságot sugárzott; ez a magára kényszerített nyugalom óvatosságra adott okot.

A férje is észrevette; talán kiszagolta a dolgot. Könnyedebb, harcra kész testtartást vett fel.

– NYIHA- vagy falkaügyben?

– Falkaügyben.

– Muszáj? Szörnyen fontos? A városon kívül van jelenésünk.

– Csak nekem – szólt közbe Alexia. – Te, szerelmem, ha jól értem, csak kíváncsiságból jöttél volna.

Conall homloka ráncba szaladt. A felesége pontosan tudta, hogy valójában nem a kíváncsiság, hanem a biztonság kedvéért akarta elkísérni. Gyűlölte egyedül elengedni egy bolyba.

Alexia meglendítette felé a kézitáskáját. Egyelőre nem volt új napernyője, de Ethel mindig nála volt, és a kioltó fegyver elég jó érv lehet egy vámpírkirálynővel szemben is.

– Attól tartok, fontos – közölte egy új hang Lyall professzor háta mögül, az utcáról. A bétahím ajka kissé felhúzódott.

– Úgy rémlik, azt mondtam, hogy várjon.

– Ne feledje, hogy alfa vagyok. Engemet aztán nem utasítgathat, mint mindenki mást.

Alexia ezt némileg igazságtalannak érezte. Lyall professzorra sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy zsarnoki lenne. Az Conall stílusa volt. Lyall professzorról inkább azt lehetett elmondani, hogy mindenkit megfelelően elrendez. Alexia cseppet sem bánta: kifejezetten élvezte a jól elrendezett dolgokat.

Az élőkért homályából egy nőalak lépett a Lord Akeldama folyosóján ragyogó, gázégős csillárok fényébe. Lyall, az udvarias férfi, oldalra lépett, hogy középre engedje váratlan vendégüket.

Sidheag Maccon, Lady Kingair, csaknem teljesen ugyanúgy nézett ki, mint három évvel korábban, amikor Alexia utoljára látta. A halhatatlanságba kissé ugyan belesápadt, de komor arcán megmaradtak a ráncok a szeme és a szája körül, és őszülő haját is egyetlen, súlyos fonatban viselte, mint egy iskolás lány. Kopott bársonyköpenye mit sem védett az éjszaka hűvöse ellen; Alexia észrevette, hogy mezítláb van. A köpeny tehát nem is a hideg ellen szolgált, csak az illem kedvéért.

– Jó estét, ópapa – üdvözölte Lady Kingair Lord Maccont. – Ómama – fordult Alexiához. Minthogy mindkettejüknél idősebbnek nézett ki, ez különös köszöntésnek tűnhetett volna azok számára, akik nem ismerősek a Maccon család berkeiben.

– Szépleányom – viszonozta Lord Maccon kurtán. – Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?

– Van egy kis gondunk.

– Nekünk?

– Úgy van. Bejöhetek?

Lord Maccon elfordult, és nyitott tenyérrel intett Lord Akeldama felé, elvégre az ő házáról volt szó. A vámpírok furák tudtak lenni, ha emberek meghívásáról volt szó. Lord Akeldama egyszer mormogott valamit a horgonyerőarány kiegyensúlyozatlanságáról, miután Lady Maccon igen hosszasan szórakoztatta Mrs. Ivy Tunstellt a fogadószobájában. Látszólag jól hozzászokott, hogy Prudence és a szülei is a fedele alatt élnek, de az Ivy-eset óta Alexiának mindig gondja volt rá, hogy a szomszédban, a saját társalgójában fogadja a vendégeit.

Lord Akeldama lábujjhegyen állva átlesett Lady Maccon válla felett.

– Ifjú hölgy, nem emlékszem, hogy bemutattak volna minket egymásnak. – A hangneme sokat elárult arról, hogy miként is vélekedik a küszöbén befont hajjal, skót akcentussal, kopott köntösben megjelenő nőkről.

Alexia félig felé fordult, és rövid meggondolás után úgy döntött, hogy Lady Kingair éppen eléggé nemes, hogy elsőbbséget kapjon.

– Lady Kingair – mondta –, bemutathatom a vendéglátónkat, Lord Akeldamát? Lord Akeldama, ismerje meg Sidheag Maccont, a Kingair falka alfáját.

Csend lett.

– Sejtettem. – Lord Akeldama kissé meghajtotta a fejét. – Le vagyok nyűgözve.

Az alfanőstény biccentett.

A két halhatatlan felmérte egymást. Alexia fején átfutott, hogy vajon botrányosnak látják-e egymást. Lord Akeldama szeme csillogott. Lady Kingair beleszimatolt a levegőbe. Végül a vámpírúr szólalt meg.

– Talán az lenne a legjobb, ha bejönne.

Alexiát elöntötte a diadal, amiért ilyen civilizáltan sikerült megoldani egy ilyen súlyos társadalmi helyzetet. Bemutatással!

Az örömét azonban megszakította egy magas hangú kérdés a háta mögül.

– Dama?

– Ah, látom, valaki felébredt. Szép estét, kis kölyköcském. – Lord Akeldama elfordult új ismerősétől, és szeretettel pillantott a folyosó felé, ahol a fogadószoba ajtaján Prudence kis feje kandikált ki. A bocsánatkérő Tizzy állt mögötte.

– Nagyon sajnálom, uram. Meghallotta a beszélgetést.

– Semmi gond, drága gácsérom. Tudom, mikre képes.

Prudence ezt meghívásnak vette, és rövid, duci lábacskáin végigtopogott a folyosón.

– Mama! Papa!

Lady Kingair, akiről pillanatnyilag mindenki elfeledkezett, érdeklődéssel nézte.

– Ő bizonyára az új üknagynéném.

Alexia a homlokát ráncolta.

– Az volna? Nem inkább szép-féltestvére? – Kérdőn a férjére nézett. – Meg kell állapítanom, hogy a halhatatlanság különleges családfákat növeszt.

Nem csoda, hogy a vámpírok nem harapnak át gyermekeseket. Rendkívül jól szervezett eljárás.

A vámpírok mindent szép rendbe szedve szerettek. Ebben a tekintetben Alexia megértette a fájdalmukat.

Lord Maccon is a homlokát ráncolta.

– Nem, azt hiszem, inkább…

Nem tudta befejezni. Prudence, amikor meglátta, hogy a kedvencei között egy idegen áll, feltételezvén, hogy mindenki, aki őt meglátja, imádja is, nekirontott Lady Kingairnek.

– Jaj, ne, várj!— mondta Tizzy.

Alexia túl későn vetődött a lánya után.

Prudence utat talált magának a felnőttek lábai között, és rákapaszkodott Lady Kingair lábára, amely a köpeny alatt meglehetősen meztelen volt.

A következő pillanatban farkaskölyökké változott, muszlinruhája cafatokra szakadt, és már futott is, vad farkcsóválással, végig az utcán, jóval gyorsabban, mint egy átlagos gyerek.

– Szóval ezt jelenti a nyúzó. – Sidheag csücsörített, felvonta a szemöldökét. Természetellenes sápadtsága odalett, a ráncai mélyebben vésődtek az arcába; halandóvá vált.

Lord Maccon szó nélkül ledobálta magáról az estélyi öltözéket; a mozdulatok gyakorlottságra vallottak. Alexia elvörösödött.

– Nos, legyen üdvözölve London városában! – kiáltott fel Lord Akeldama, előkapott egy széles, tollas legyezőt, és hevesen rázogatni kezdte az arca előtt.

– Jaj, Conall, igazán, mindenki szeme láttára! – panaszolta Alexia, de a férje addigra már félig át is változott emberből farkassá, ráadásul kifinomultan. Még akkor is, ha mindenki szeme láttára tette. Egy jó családból származó hölgy számára néha majdnem túl soknak bizonyult egy farkasember férj. Alexia fejében megfordult, hogy kiveszi Lord Akeldama kezéből a legyezőt; az ő arca is felforrósodott, a vámpírúr pedig még csak el sem bírt pirulni.

Mintha a gondolataiban olvasna, Lord Akeldama úgy fordította a legyezőt, hogy mindkettejüket hűsíthesse.

– Igazán szép legyező – jegyezte meg Alexia halkan.

– Csodálatos, igaz? Egy kis boltból való, amelyet a Bond Street mellett fedeztem fel. Rendeljek egyet önnek is?

– Kékeszöld színben?

– Természetesen, piruló tököcském.

– Bocsánatot kérek a férjem viselkedéséért.

– Savanyú uborkám, farkasemberek mindig voltak és mindig lesznek. Csak ügyelni kell, hogy a gerincünk mindig merev legyen.

– Drága Lord A, önnek bármi merev, amit szeretne. Mindig.

– Nem fáj a kislánynak? – kérdezte Lady Kingair meglehetős irigységgel a hangjában. Alexia kilépett az ajtó elé, és együtt nézték, amint a hatalmas farkas a kis kölyköt üldözi.

– Amennyire meg tudjuk állapítani, nem.

– És meddig fog ez tartani? – Sidheag egy kézmozdulattal jelezte megváltozott testi állapotát.

– Napkeltéig, ha közbe nem lépek.

Sidheag erre reménykedve nyújtotta felé meztelen karját.

– Ó, nem, nem önnél. A természeten túli érintése immár nincs önre hatással. Halandó lett. Nem, nekem a lányomat kell megérintenem. Akkor a halhatatlanság valamiképpen, nos, visszapattan önhöz. Nehéz elmagyarázni. Bárcsak jobban megértenénk!

Lyall professzor az ajkán halvány mosollyal állt mellettük, és az utcán eluralkodó káoszt figyelte.

Prudence megpróbált elrejtőzni egy rakásnyi, a járda szélére halmozott láda mögött. Lord Maccon utánarohant, rémes robajjal döntötte le a ládákat. A farkaskölyök akkor a Colindrikal-Bumbcruncher rezidencia kő kertfalának támasztott egykerekű gőzhajtány felé lódult. Mr. Colindrikal-Bumbcruncher különösen kedvelte az egykerekűjét. Példátlan költség árán rendelte, egyenesen Németországból.

Prudence bebújt a küllők mögé. Lord Maccon ezt nem tűrhette; hatalmas mancsával megpróbált átnyúlni, hogy kikanalazza onnan. A küllők kissé meghajoltak: Lord Maccon beszorult, Prudence viszont kiugrott a menedékből, vágtatva menekült tovább. A csodálatos játék örömében csak még jobban csóválta a farkát.

Lord Maccon kiszabadította magát az egykerekűből: lerázta magáról az elegáns szerkezetet, amely vészjósló reccsenéssel ért földet. Lady Maccon magában eltökélte, hogy amint lehet, bocsánatkérő üzenetet küld a szomszédaiknak.

A szerencsétlen Colindrikal-Bumbcruncher családnak az elmúlt két évben nagy megpróbáltatásokat kellett elszenvednie.

A rezidencia már generációk óta Mr. Colindrikal-Bumbcruncher családjának tulajdonában állt; mindenki tudta, és tudomásul is vette, hogy mellettük egy kóbor vámpír lakik, még ha nem is örültek neki. A legjobb kastélyokban kopogószellemeket találni, a legjobb városrészekben meg vámpírokat. Az azonban, hogy a csendes negyedbe farkasemberek költözzenek, már több volt a soknál. Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher a napokban köszönés nélkül ment el a parkban

Alexia mellett, és ha őszinte akart lenni, a grófné ezért nem hibáztatta.

Hunyorogva nézte a szomszéd házat, láthatta-e egy kíváncsi szempár Conall átalakulását Lord Akeldama küszöbén. Ha igen, akkor még komolyabb bocsánatkérésre lesz szükség, és ajándékra is. Talán gyümölcstortára. Másfelől Lord Maccon hátsó felének látványa esetleg ellensúlyozhatja a szükséges bocsánatkérés mértékét – Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher ízlésétől függ.

A gondolatmenetéből Lyall professzor meglepett kiáltása rántotta ki.

– Nagy szellemek, hát ez meg micsoda?

Alexia emlékezete szerint Lyall professzor még sosem emelte fel a hangját. Megpördült, hogy lássa, miről van szó.

Prudence jó messzire eljutott, csaknem az utca végéig, ahová a sarkon álló lámpa vetett gyenge, narancsos fényt. Ott aztán váratlanul kiabáló, meztelen gyermekké változott. Rendkívül zavarba ejtő volt minden érintett számára, de ha a haragos kiabálásnak hinni lehetett, Prudence-nek esett a legrosszabbul.

– Jaj, te jóságos! – állapította meg Alexia. – Ilyen még sosem fordult elő azelőtt.

Lyall professzorból előtört a professzor.

– Volt már rá példa, hogy ilyen messze jutott valamelyik korábbi áldozatától?

– Feltétlenül ezt a szót kell használni? – tudakolta Alexia némileg sértetten. – Áldozata?

Lyall professzor sokatmondó pillantással felelt. Alexia belenyugodott.

– Nos, ami azt illeti, sajnos valóban illik a helyzetre. De nem tudok ilyesmiről. Hát ön, uram? – fordult Lord Akeldamához.

– Drága cukorborsóm, ha tudtam volna, hogy mindössze hagyni kell, hadd fusson egy kicsit odébb, mielőtt kimerül, felőlem aztán szabadon rohangálhatott volna.

Lord Maccon, még mindig farkas alakjában, odatrappolt, hogy felszedje ember lányát. Alighanem a nyakszirtjénél fogva.

– Ne, Conall, várj! – kiáltotta Alexia.

Abban a pillanatban, hogy az apja hozzáért, Prudence ismét farkaskölyökké változott, ezúttal Lord Maccon bőrébe bújva, aki pedig ott maradt az utca közepén, anyaszült meztelenül. Prudence a ház felé rohant. Lord Maccon döcögő, kétlábú alakjában követte.

Alexia elfeledkezett a Colindrikal-Bumbcruncher család nemesebb érzéseiről, mert elragadta a tudásvágy.

– Conall, állj, maradj ott!

Lord Maccon figyelmen kívül hagyhatta volna a felesége utasítását, különösen, ha gondol a szégyenletes helyzetére vagy a környék méltóságára, de nem olyan fajta férj volt. Már kiismerte Alexia mindenféle hanghordozását, és ez a mostani azt jelentette: valami érdekesre akadt. Legjobb lesz engedelmeskedni. Megállt hát, és érdeklődve nézte, ahogy a lánya visszafut, amerről jöttek, majd elrohan a ház előtt is.

Éppen, mint azelőtt, bizonyos távolságra az áldozatától, Prudence ismét gyerekké változott. Most Alexia ment oda, hogy felvegye. Mit gondolhatnak rólunk a környéken? Kiabáló gyerek, farkaskölyök, kifejlett farkasok! Igazán, ha nem házasodott volna bele a tébolyba, semmiképpen nem lenne hajlandó elviselni.

Ahogy a karjára emelte Prudence-t, meg is látta, hogy Mr. és Mrs. Colindrikal-Bumbcruncher és az inasuk szúrós szemmel nézik őket a nyitott ajtajukból. Conall egy pillanatnyi megakadás után gyorsan újra farkas alakot öltött, mielőtt őt is észrevették volna, és valakinek el kellett volna ájulnia – a Colindrikal-Bumbcruncher házaspárt ismerve, ez leginkább az inas lett volna.

Sidheag Maccon felnevetett. Lord Akeldama gyorsan beintette a házba, közben tovább rebegtette az arca előtt a tollas legyezőt. Utánuk a négylábú Lord Maccon következett, majd Alexia és bajkeverő gyermeke – de még hallották a szomszédos ajtó határozottan rosszalló csukódását.

– Ó, egek! – jegyezte meg Lady Maccon, miután elérte Lord Akeldama fogadószobájának viszonylagos biztonságát. – Azt kell hinnem, hogy mi lettünk azok a bizonyos szomszédok.