NEGYEDIK FEJEZET

Több váratlan esemény, és tea

– ASPHODEL AZ, KIRÁLYNŐM. LOVAGLÓBALESET.

A vámpírkirálynő két ujjal hívogató mozdulatot tett.

– Hozzák ide!

Amazok hárman odacipelték a dolgozót. A lány alig lélegzett, és nem mozdult.

– A halott dolgozók olyan kellemetlenek! Arról nem is beszélve, milyen nehéz egy megfelelően erős, ügyes és szép pótlást találni.

– Királynőm, azt hiszem, meg kellene próbálnia átharapni. Nádasdy grófnő kétkedve nézett vámpírtársára.

– Úgy gondolja, igaz, doktor? Azt hiszem, eltelt már némi idő, mióta utoljára próbálkoztam.

Az ajtó ismét kivágódott. Mabel Dair jelent meg a küszöbön; vörös szegélyes bronzszín lovaglóruhája csodásan állt rajta.

– Hogy van? – Besietett a szobába, átlépdelt a vastag szőnyegen, és térdre vetette magát a sérült dolgozó és Nádasdy grófnő előtt. – Ó, szegény Asphodel!

Alexia magában elismeréssel adózott a színésznő megindító alakítása előtt.

Madame Lefoux lépett előre, és nyugtatóan megszorította Miss Dair vállát.

– Jöjjön onnan, chérie! Mi most semmit sem tehetünk érte.

Mabel engedte, hogy a francia nő feltámogassa, és elvezesse a bolykirálynő elől.

– Ó, megpróbálja, ugye, kérem, asszonyom? Asphodel olyan kedves lány!

A királynő fintorgott, és lenézett.

– Tulajdonképpen tényleg meglehetősen csinos. Hát jó! Hozzák a korty-kupámat!

– Azonnal, királynőm! – Dr. Caedes felpattant, és már kint is volt.

Amíg a visszatérésére várakoztak, Alexia az újonnan érkezőkhöz fordult.

– Jó estét, Madame Lefoux. Miss Dair.

– Lady Maccon, hogy van? – viszonozta az üdvözlést a színésznő. A kezét reszkető keblére szorította, a figyelme nagy részét még mindig a haldokló lányra összpontosította.

Madame Lefoux mindössze biccentett egyet Alexia irányába, és apró, feszes mosollyal köszöntötte, majd visszafordult a színésznő felé, a kezét gondoskodón a derekára helyezve.

Dr. Caedes visszaérkezett, a kezében egy ezüstkehellyel, amelyhez valamiféle fedél volt erősítve. Úgy nézett ki, mint a bajuszos urak számára készített ivóalkalmatosságok. Átadta a királynőnek, aki fél kézzel vette el.

– Készítsék elő a lányt!

Dr. Caedes vállon ragadta az ájult nőt, és az úrnője ölébe emelte. Természetfeletti erejével még akkor is könnyű lett volna a feladat, ha a lány nem viszonylag vékony. Oldalra fordította a fejét, hogy a nyaka kifeszüljön.

A királynő belekortyolt a kupába, körbeforgatta a kortyot a szájában, aztán megállt; az arcára mélyen elgondolkodó kifejezés ült ki. Aztán kivicsorította az agyarait, mindkét párat: a táplálkozásra szolgáló nagyobbikat és a teremtő kisebbiket. Alexia nem volt teljesen tisztában a vámpír-metamorfózis pontos menetével. A királynők titkolták a részleteket, és nagyon kevés tudós – kivéve persze a vámpírtudósokat – lehetett a tanúja. Azonban ismerte az uralkodó elméletet, miszerint a táplálkozóagyarak kiszívták a vért, a teremtők pedig visszanyomták, így a metamorfózis azáltal ment végbe, hogy a királynő szó szerint a saját vérét adta az új vámpírnak.

Nádasdy grófnő szélesre tátotta a száját. A teremtőagyarairól tökéletesen kerek, sötét, szinte fekete vércseppek hullottak le. Alexia fején átfutott, hogy a kupa tartalma talán valamiféle katalizátor lehetett.

Dr. Caedes lehajolt, és megvizsgálta a királynő fogait.

– Úgy vélem, kezdhetjük, úrnőm.

Lady Maccon csak remélni tudta, hogy a vámpírok metamorfózisa kevésbé brutális, mint a farkasembereké. A férje gyakorlatilag élve megette Lady Kingairt azért, hogy átváltoztassa. Igazán ízléstelen volt. Alexia semmit sem vágyott kevésbé végignézni, mint egy háromfogásos vámpírvacsorát.

– Biztos, hogy ezt nekünk látnunk kell? – sziszegte oda Channing őrnagynak. – Az újjászületés nem csak a közeli családtagoknak való?

– Azt hiszem, tanúként vagyunk itt, asszonyom. A királynő bizonyítani akarja az erejét. – Az őrnagyot láthatólag cseppet sem zaklatták fel a kilátások.

– Igazán? Miért? Úgy néztem ki, mint aki kételkedik?

– Nem. De a mi alfánk az elmúlt három évben két sikeres metamorfózist hajtott végre. Ez bizonyára nagyon csípi a vámpírok szemét.

– Úgy érti, valamiféle örök rivalizálásba keveredtem? Ki tud több halhatatlant csinálni? Mifélék maguk, természetfelettiek, kisiskolások?

Channing őrnagy kérőn felfelé fordított tenyérrel emelte fel a kezét.

– Ó, te jóságos! – morogta Alexia, aztán elhallgatott, mert a grófnő végre harapott.

Eleinte jóval elegánsabb volt, mint a farkasemberek esetében. Nádasdy grófnő a lány nyakába mélyesztette táplálkozóagyarait, és meg sem állt, amíg a teremtőagyarak is át nem szúrták a bőrt. Akkor mindkét karjával átölelte, és vele együtt hátrahajolt, hogy a dolgozó úgy nézett ki, mint egy éppen elfogyasztott szendvics. Ernyedt, fehér arca a közönség felé fordult. Nádasdy grófnő szeme lecsukódott, a vonásain eluralkodott az eksztatikus gyönyör. Egyetlen izma sem rebbent, kivéve – Alexia jól látta – a torkán haladt végig egy-egy különös hullám, mint amikor egy tehén kérődzik, csak éppen gyorsabban és mindkét irányba.

Asphodel sokáig ernyedten hevert úrnője karjában, aztán hirtelen az egész teste megrándult – egyszer. Alexia összerezzent, ahogy Channing őrnagy is. Madame Lefoux lesújtó pillantást vetett rájuk.

Asphodel szeme ekkor felpattant, riadt tekintete éppen a megfigyelőkre esett – és a torkából feltört a szenvedés mélyről jövő, hosszú kiáltása. A pupillája kitágult, elsötétült, a szemét az írisztől kifelé haladva elborította a vörösség; majd ki is csordult a vér, lepergett Asphodel arcán, orrán. Amikor a száját is eltöltötte a folyadék, a sikolya gurgulázásba fulladt.

– Elég, királynőm! – szólalt meg Dr. Caedes. – Nem vált be. Ezt a lányt nem lehet metamorfizálni.

A bolykirálynő csak szívta a vért tovább, az arcán ugyanaz a boldogság ült – a karja azonban veszített az erejéből, a tartása meggörnyedt Asphodel felett.

Dr. Caedes előrelépett, és letépte a testet a királynő agyarairól. Alexia sejtette, hogy rendes körülmények között nem lett volna képes rá. Minden vámpír erős volt, de a királynőket tartották a legerősebbeknek; amikor azonban a grófnő kinyitotta a szemét, a tekintete tompa volt a kimerültségtől.

Dr. Caedes kirántotta a lányt a karjából, majd úgy dobta a földre, mint egy használt törlőrongyot. Asphodel még egyszer összerándult, aztán elcsendesedett. Alexia odalépett és óvatosan fölé hajolt; ügyelt rá, hogy ne érjen hozzá, mintha ez valamilyen módon még mindig a folyamat része volna, és a természeten túli érintése megakaszthatná a metamorfózist. A lány azonban mozdulatlanul hevert. Lady Maccon kérdőn nézett fel Channing őrnagyra, de ő csak megrázta szőke fejét.

A kék szalon döbbent csendjében Dr. Caedes szólalt meg.

– Királynőm, nem sikerült. Táplálkoznia kell, hogy visszanyerje az erejét. Kérem, vonja be a teremtőket! Behívom a dolgozókat.

Nádasdy grófnő értetlenül nézett a másik vámpírra.

– Nem sikerült? Egy másiknak is vége. Milyen kár! Kell majd vennem egy új ruhát. – Körbepillantott, meglátta a földön heverő lány fölé hajló Lady Maccont, és felnevetett. – Semmit sem tehet, lélekszipoly.

Alexia émelyegve egyenesedett fel. Mindenhol vér volt – átitatta a grófnő zöld ruháját, összefröcskölte a krémszínű-kék szőnyeget, tócsába gyűlt a szerencsétlen lány teste alatt. Igazán, jóval több volt, mint amit egy hölgynek el kellene viselni egy társasági vizit során.

Dr. Caedes intett Mabel Dairnek, hogy lépjen előre.

– Álljon az úrnője rendelkezésére, Miss Dair!

– Természetesen, doktor. Azonnal. – Mabel a grófnőhöz futott, hogy csak úgy rugóztak arany fürtjei, és felkínálta a csuklóját. Dr. Caedes követte, és odanyúlt, hogy megtámassza a királynő fejét.

– Tartsa észben, csakis a táplálkozókat. Legyengült, királynőm.

Nádasdy grófnő sokáig ivott a színésznő csuklójából. Mindenki csendben nézte. Mabel Dair némán és rezzenetlenül állt szép, bronzszín ruhájában, de az arcáról hamarosan elfakult a rózsapír.

– Elég lesz, királynőm – mondta gyengéden Dr. Caedes.

Nádasdy grófnő nem hagyta abba.

Madame Lefoux lépett előre; kifogástalanul szabott szmokingja alatt élesek, szaggatottak voltak a mozdulatai. Megragadta Miss Dair alkarját, és lerántotta a vámpír fogairól, amitől mindkét nő összerezzent meglepetésében.

– Azt mondta, hogy elég.

A grófnő rámeredt.

– Nekem te ne parancsolgass, te dolgozó!

– Nem ivott már elegendő vért az estére? – A feltaláló a holttest és a mocsok felé intett. Nádasdy grófnő megnyalta az ajkát.

– És mégis, még mindig éhes vagyok.

A francia nő odébb lépett, Dr. Caedes azonban a vállára tette a kezét, hogy megállítsa.

– Madame Lefoux, ugye nem akarja, hogy a királynő még többet vegyen el Miss Dairtől? Felajánlkozik helyette, igaz? Milyen nagylelkű! Különösen arra tekintettel, milyen nagyon vigyázott a vérére, amióta csak idejött.

Madame Lefoux dacosan simította hátra a haját. Amióta dolgozó lett, hosszabbra hagyta, de még mindig túl rövid volt egy nő számára. Tiltakozás nélkül kínálta fel a csuklóját, de amikor a grófnő belemélyesztette az agyarait, félrefordult.

– Talán jobb, ha az őrnagy és én távozunk – vetette fel Alexia, mert feszélyezte Geneviéve megjátszott érdektelensége. És úgy is tettek, otthagyva az elutasító Madame Lefoux-t, a kiszívott Mabel Dairt, az elfoglalt Dr. Caedest és a teázó bolykirálynőt.

A Fenchurch Street nem volt Alexia kedvenc állomása. Túl közel esett a dokkokhoz, és persze a Towerhez. Volt valami a Towerben és a kiűzhetetlen szellemeiben, amitől rátört a viszolygás. Mintha túlságosan sokáig maradó vacsoravendégek lettek volna.

Az őrnaggyal együtt leszálltak. Ez volt az éjszaka legcsendesebb órája, tehát nem is találtak kocsist. Lady Maccon egyedül, türelmetlenül ült az első osztályú váróteremben, miközben Channing elindult, hogy bérkocsit keressen.

Nem sokkal azután, hogy Channing eltűnt, egy másik férfi tört be a váróterembe. Alexia még sosem látott ilyen alakot. Tudta, hogy Londonban effélék is élnek, de nem az ő városában! A haja hosszú volt, loncsos, az arcát, akár a tengerészekét, megégette a nap, és elvadult, ápolatlan szakáll burjánzott rajta. Mégsem ijedt meg tőle, mert a férfi láthatóan nagyon zaklatott állapotban volt, ráadásul tudta a nevét.

– Lady Maccon! Lady Maccon!

Skót akcentussal beszélt, és a hangja, bár halk volt, és rekedt, ismerősnek tűnt. Alexia az élete árán sem tudta volna hova tenni a sovány, vörös arcot, főleg a rengeteg szőr miatt. Felszegte az állát, és lenézett rá.

– Ismerem magát, uram? – nézett rá fensőbbségesen.

– Igen, asszonyom. Dubh. – A férfi gyengén elmosolyodott. – Kicsinység másképp festek most, mint mikor utoljára látott.

A farkasember meglehetősen alulértékelte a helyzetet. Korábban sem volt különösebben jóképű, vagy akár kellemes arcú, de most kifejezetten elcsúfult. Igazán skót volt, és Alexia beismerte, hogy az ízlése arrafelé húzza. Dubh régebben nem viselkedett Alexia kedve szerint, még ökölharcba is keveredett Conall-lal, aminek során tönkretették a fél ebédlőt és egy egész tál habcsókot.

– Nahát, Mr. Dubh, honnan ez a borbélyügyi szükséghelyzet? Beteg talán? Anarchista támadás áldozata lett? – Alexia felállt, hogy odalépjen, mert Dubh az ajtófélfának támaszkodott, de úgy tűnt, mindjárt lecsúszik mellette, és összeesik a földön.

– Ne, asszonyom, könyörgöm! Nem bírnám ki az érintését.

– De kedves uram, hadd hívjak segítséget! Nagyon hiányolták magát. Az alfanősténye is itt van Londonban, magát keresi. Elküldhetném Channing őrnagyot, hogy hozzon…

– Ne, kérem, asszonyom, csak hallgasson! Arra vártam, hogy egyedül találjam. Ez csak magára tartozik. A családja… a családja nincs biztonságban. Nem lehet feltartóztatni.

– Folytassa!

– Az apja… amit csinált… Egyiptomban… meg kell állítania!

– Mit? Mit csinált?

– A múmiák, asszonyom, azokat…

Lövés dördült a megálló csendjében, tisztán és élesen. Lady Maccon felkiáltott: vörös vérrózsa jelent meg Dubh mellkasán. A bétahím arcára mélységes meglepetés ült ki; mindkét kezét a sebre tapasztotta, majd előrebukott, jelezve, hogy hátba lőtték.

Alexia összekulcsolta az ujjait, és rákényszerítette magát, hogy ne érintse meg, bár minden ösztöne sürgette, hogy segítsen a sérült embernek. Inkább kiabálni kezdett, ahogy a tüdejétől telt.

– Channing őrnagy, Channing őrnagy, jöjjön gyorsan! Bizonyos kellemetlenség történt!

A gammahím rohanvást érkezett, olyan sebesen, ahogy csak a természetfelettiek képesek, és azonnal az összeesett farkasember fölé hajolt.

– Kingair-falka? – szimatolt. – Az eltűnt béta? De mit keres itt? Azt hittem, Egyiptomban veszett nyoma.

– A jelek szerint nemrég visszaérkezett. Nézze, szakállas, megfogta a nap, le is fogyott. Egy ideig halandó lehetett. Csak ez van ilyen hatással a farkasemberekre.

– Az Istenölő Ragály.

– Tud jobb magyarázatot? Kivéve persze, hogy itt van, visszatért az országba. Mostanra ismét halhatatlannak kellene lennie.

– Ó, már az, különben nem lennék képes kiszagolni, melyik falkához tartozik – vágta rá Channing őrnagy magabiztosan. – Nem halandó, csak nagyon, nagyon gyenge.

– Eszerint nem halt meg?

– Még nem. Azonban jobb lesz, ha hazavisszük, és kiszedjük a golyót, mert még megteheti. Legyen óvatos, asszonyom, a támadó még mindig a közelben lehet. Én megyek előre.

– De itt van nálam Ethel. – Alexia előhúzta és kibiztosította a kis pisztolyt. Channing őrnagy grimaszolt. – Előre! – rendelkezett Alexia, és kimasírozott a váróteremből. A tekintete az árnyakat kutatta, mozgást keresett; a fegyvert lövésre készen tartotta.

Semmi sem történt.

Baj nélkül eljutottak a várakozó kocsiig. Channing őrnagy háromszoros viteldíjat ígért a kocsisnak, ha kétszeres sebességgel hajt. Rekordgyorsan értek volna vissza, ha egy cheapside-i tűzeset miatt más útvonalat nem kellett volna keresniük.

Hazaérve Lady Maccon egyetlen kiáltása elegendő volt, hogy ugrassza az összes farkasembert és a talpasokat. Közeledett a hajnal, úgyhogy a ház már csaknem tele volt; a talpasok ébredeztek, a farkasemberek lefekvéshez készülődtek. A sebesült Kingair-béta meglehetős felzúdulást okozott. Óvatosan bevitték a hátsó fogadószobába, és futárokat küldtek a NYIHA-ba, hogy hívják haza Lord Maccont és Lady Kingairt.

Dubh állapota rosszabbodott; a lélegzése reszelőssé vált. Alexia komolyan aggódott az életéért. Leült a szemközti kanapéra, és teljesen tehetetlennek érezte magát, hiszen még csak Dubh kezét sem veregethette, a homlokát sem törölhette meg.

– Baj van, asszonyom? – Floote jelent meg a könyökénél.

– Ó, Floote, igen. Merre volt? Tud bármit, ami segíthet?

– Segíteni, asszonyom?

– Dubh-t meglőtték.

– Ki kellene venni a golyót, hátha ezüst.

– Ó, igen, természetesen… maga…?

– Attól tartok, nem, asszonyom, de azonnal küldetek egy sebészért.

– Halandó?

– Természetesen, asszonyom.

– Nagyon jó. Kérem, tegyen így!

Floote biccentett egy fiatal talpas felé, aki készségesen ugrott is; a komornyik megadta neki egy sebészorvos címét.

– Asszonyom, talán egy kis levegőt a sérültnek?

– Hogyne! Uraim, ürítsék ki a szobát!

Az aggodalmas farkasemberek és talpasok kisorjáztak. Floote csendben kisuhant, és pillanatokkal később teával tért vissza.

Csendben ültek, hallgatták Dubh halkuló lélegzését. A némaságot az ajtó felől hallatszó robaj törte meg, jelezve, hogy Lord Maccon megérkezett.

Alexia elébe sietett.

– Alexia, rosszul vagy?

– Természetesen nem. A futár nem magyarázta el, mi történt?

– Dubh megjelent, a vasútállomáson talált rád, el akart mondani neked valamit, de lelőtték.

– Igen, nagyjából ennyi az egész.

– Átkozottul kellemetlen.

Lady Kingair nyomakodott be szépapja mellé.

– Hogy van?

– Attól tartok, nem jól. Megtettük, amit tudtunk, és elküldettünk egy sebészért is. Kövessen! – Alexia bevezette Lady Kingairt a hátsó fogadószobába, ahol Floote-ot találták a sebesült férfi fölé hajolva. A komornyik rendszerint szenvtelen arca az aggodalomtól ráncba szaladt. Amikor a többiek berontottak, felnézett, és megrázta a fejét.

– Nem! – kiáltott fel fájdalmában Lady Kingair, és félretaszította a komornyikot, hogy a bétahímjéhez férhessen. – Jaj, ne, Dubh!

A farkasember halott volt.

Lady Kingair felsírt; az egész testét rázta a nehéz zokogás, a gyász egy öreg barát, egy régi támasz miatt. Alexia elfordult a meztelen érzelmektől, de azt látta, hogy a férje arcára ugyanaz a szomorúság ült ki. Elfeledkezett róla, hogy Dubh valaha az ő falkájának tagja volt. Ők ketten nem álltak olyan szoros kapcsolatban, mint egy alfa és a bétája, de a farkasemberek sokáig éltek, és a falka tagjait megbecsülték. Lehet, hogy nem jöttek ki jól egymással, de egy halhatatlan halálát senki sem vette könnyen. Tragédia volt, az elveszett tudás az alexandriai könyvtár pusztulásához hasonló.

Alexia odalépett Conallhoz, és szorosan átölelte, azzal sem törődött, hogy mások is látják, aztán kézbe vette a helyzet irányítását – mindenkinek kell egy hobbi, Alexiáé éppen ez volt –, gyengéden odavezette a férjét egy karosszékhez, és beleültette. Floote-ot elküldte egy négykilós csomag formaldehidért, egy talpast megbízott, hogy kerítse elő Lyall professzort. Aztán kilépett a folyosóra, hogy megerősítse a hírt, amit a farkasemberek már úgyis megtudtak Lady Kingair zokogásából – hogy elvesztettek valakit maguk közül.