TIZEDIK FEJEZET
Amelyben elszánt utazóink
szamárhátra ülnek
VASÁRNAPI TEAIDŐ VOLT A FEDÉLZETEN. A Tunstell-társulatot rávették, hogy adják elő a saját Macbeth-feldolgozásukat, amely komédiához méltón zajos sikert aratott az ebédlőben, amikor megpillantották Alexandria kikötőjét.
Tíz nap összezártság egy út során az együtt utazó idegeneket barátságosabbá teszi egymás iránt, mint egy egész szezonnyi városi élet. Alexia maga sem tudta, mit gondoljon erről a fraternizálásról – hiszen már az asztalnál is rögtönzött színészkedés zajlott –, de a többi utas élvezte.
Ivy fűzős, középkori ruhát viselt, és véres keze miatt jajgatott – cékla volt, egy tálnyi kiváló párolt zöldségből –, a fején pedig tornyos, de megviselt szőke paróka billegett. Mindenét beleadta a tragédia híres kés-jelenetébe, bár szokatlan és határozottan impresszionista módon értelmezte át. Tunstell a színpad jobb oldalán hevert a földön, egy cserepes növényen, ahol egyébként a konyha bejárata volt. Mr. Tumtrinkle, terjedelmes álbajuszban és párnázott termetén pattanásig feszülő mellényben, éppen áttipegett a színpadon, a kezében egy másik cserepes növénnyel, mint Macduff és a birnami erdő. A kardját egy bagett jelképezte.
A vacsorázókat mintha csiklandozták volna – különösen élvezték a felszolgálók jeleneteit, akiknek az édes zsemlét és a lekvárt a harci színeken át kellett juttatniuk.
Nem volt tehát csoda, hogy Alexandria észrevétlenül közel lopózott hozzájuk. A fontos pillanatot a sebességük csökkenése jelezte, és egy hangos dudálás. A kapitány sietősen kimentette magát, még a teáját is letette, a trupp pedig félbehagyta a komédiát, és csak állt ott ostobán.
Megkondultak a közeledést jelző gongok. Mindenki igyekezett, hogy sietsége vagy izgalma ellenére is a sietség vagy izgalom látszata nélkül fejezze be folyamatban lévő beszélgetését vagy étkezését.
– Megérkeztünk? – fordult Alexia a férjéhez. – Úgy vélem, igen.
Conall – aki számára a teázás megtestesítette a hiábavalóságot, hiszen alig jutott fehérjéhez, ellenben túl sok volt a kicsiny, ingatag szendvics, amelyeket mintha éppen azért találtak volna ki, hogy a hozzá hasonló férfiak életét megkeserítsék – kérés nélkül felpattant.
– Hát akkor, gyere, drágám, irány a kilátófedélzet!
Alexia felkapta Prudence-t, aki a korai kelés és teázás ürügye volt. A kislány még soha nem vett részt vasárnapi közös teán egy gőzhajó utasaival, és Alexia úgy gondolta, talán élvezné. Prudence valóban élvezte is, bár jó viselkedését inkább az előadásnak, mint az étkeknek köszönhették. Sokkal lenyűgözőbbnek találta a Tunstell-trupp Macbeth-értelmezését, mint a többiek, talán mert az érzelmek kifejezése éppen az ő korának megfelelően történt, és talán mert aki Lord Akeldamával él, arra mindenképpen ragad némi extravagáns színpadiasság. Rendkívül élvezte, hogy Mr. Tumtrinkle neve pillanatnyilag Macduff, valószínűleg, mert azt ki tudta mondani, míg a Tumtrinkle-t nem. A színész bajszáért különösen rajongott: ez akkor vált nyilvánvalóvá, amikor együtt felmentek a sétafedélzetre, és a színész mögöttük állt meg. Prudence valahogy áthajolt az anyja válla felett, lelopta a bajuszt, és büszkén a saját kis, pufók arcára tapasztotta.
– Ó, igazán! – jegyezte meg az anyja, de nem próbálta meg visszavenni tőle.
Madame Lefoux lépett melléjük; csillogó zöld szemmel, helyeslőn nézett végig Prudence-en.
– Szívem szerint való gyermek.
– Elég legyen! – figyelmeztette Alexia; valószínűleg mindkettőjüket. – Prudence, drágám, nézd, ott van Egyiptom!
Előremutatott. A lassan lemenő nap sugarai megfestették a Mediterráneum utolsó nagy kikötőjének homokszín épületeit. Legelőször a híres világítótorony nyert formát a színtelen partvonalból kiemelkedve – bár Alexia számára kissé kisebbnek tűnt, mint remélte.
– Nem – közölte Prudence, de odanézett.
A gőzhajó ekkor, mindenki csalódására, dohogva megállt.
– Meg kell várnunk a révkalauzt – magyarázta, általános meglepetésre, éppen Ivy Tunstell.
– Igen? – Alexia elcsodálkozva nézett le a barátnőjére. Ivy valahogy melléjük keveredett, de még mindig középkori ruháját és hosszú, szőke parókáját viselte.
Ivy komolyan bólintott.
– Az öbölbe vezető csatorna keskeny, sekély és sziklás. Baedeker megmondta.
– Akkor bizonyára így van.
Végre meglátták a feléjük pöfögő kis motoros csónakot. Egy élénk, sötét bőrű, buggyos és rosszul szabott ruhákat viselő alak szállt át a gőzösre, könnyed intéssel üdvözölte az utasokat, aztán elsietett a kapitány hídja felé. Pillanatokkal később újra felzúgtak a gőzös motorjai, és a hajó lassan beúszott Alexandria kikötőjébe.
Lady Maccon örömmel látta, hogy a város megfelel az elvárásainak. Ivy tovább magyarázott Pompeius oszlopáról, a Ras El Tin palotáról, a fegyvertárról és más, az útikönyvekben fellelhető látnivalókról, de Alexia egyszerűen csak magába szívta a hely hangulatát: az egzotikus épületek feltűnésmentes nyugalmát, amelyet csak néhol tört meg egy-egy mecset fehér márványtornya vagy egy obeliszk tűhegyű szigora. Úgy vélte, a háttérben még a romokat is látja. Minden homokszín volt, amelyet a lemenő nap narancsszínbe borított. Valódi sivatagi város, semmihez sem fogható egyetlen része sem. Ha mégis muszáj lett volna, Alexia azt mondja, vajaskeksztéglákból rakott építményre emlékezteti.
Ivy kimentette magát, és megjegyezte, hogy a többieknek is jobb lenne visszavonulnia a fedélzetről, legalábbis ki a tengeri levegőből.
– A tengeri levegőnek való túlzott kitettség káros lehet az elme stabilitására, legalábbis így hallottam.
– Mrs. Tunstell, ön már bizonyára utazott hajóval korábban is? – szólalt meg Lord Maccon.
Lady Maccon visszafojtotta a nevetést, inkább újra a part felé fordította a figyelmét. Most először érezte meg a szárazföldről feléjük áradó hőséget is. Igaz, az elmúlt napok során egyre melegebb lett, ez a forróság azonban új szagokat is hozott magával.
– Homok, csatorna, sült hús – sorolta a férje, nem sokat törődve a helyzet romantikájával. Alexia nekidőlt, szabad kezével megfogta az övét, Prudence-t pedig a korláton támasztotta meg. A kislány komolyan nézte a várost, amely egyre növekedett, ahogy közeledtek.
– Ick – jegyezte meg, aztán hozzátette: – Dama.
Alexia nem volt benne biztos, hogy a lányának egyszerűen hiányzik a fogadott apja, vagy az ősöreg hely valahogy az ősöreg vámpírra emlékeztette. Prudence a hőség ellenére megborzongott, és bajszos arcát az anyja nyakába temette.
– Ick – ismételte.
Akármilyen bonyolult és nehéz volt felszállni a hajóra, leszállni kétszer olyan borzasztó volt. Az érkezést úgy időzítették, hogy az utasok az utolsó éjjelt a fedélzeten töltsék, és reggel pihenten, kész csomagokkal ébredjenek az új helyen, az új kalandokra. Alexia és a társasága azonban éjjeli életet élt, és nem kívánták az éjszaka drága óráit a hajón elvesztegetni. Visszasiettek a kabinjaikba, és azonnal felforgatták a hajót: utaskísérőkét kerestek, hogy segítsenek pakolni, felkutatták elveszett tárgyaikat, kifizették a díjaikat, de végül leszálltak.
Ivy Tunstellnek még azután is vissza kellett mennie, nem kevesebb, mint három alkalommal, hogy mind partra szálltak, és újra imbolygás nélkül tudtak járni. Először úgy vélte, hogy elhagyta a kedvenc kesztyűjét, amelyet végül az egyik kalapdobozban találtak meg, a zöld turbánjával. Másodszor azt hitte, a Baedeker-féle útikönyve maradt az éjjeliszekrényén, de végül a retiküljében akadt rá. Harmadszor pánikba esett, mert biztosra vette, hogy az utazóágyban hagyta az alvó Percyt.
A dadus, akire az ikreket bízták, és aki egy átvetős hámban hordozta őket, felemelte Percyt a hisztérikus anya szeme láttára. Ezen a ponton a gyermek lehányt egy hatalmas turbánt, melynek tulajdonosa meggondolatlanul átvágott a tömörülésükön.
A helyi úriember igen durva mozdulatot tett, és hadart valamit arabul, mielőtt továbbsietett volna.
Ivy kétségbeesetten igyekezett bocsánatot kérni távolodó hátától.
– Ó, kedves uram, milyen rémes! Ő még csak egy nagyon kis fiú, természetesen nem uralja az emésztőrendszere rendes működését. Rendkívül sajnálom. Talán lehetséges volna, hogy…
– Már rég elment, Ivy, drágám – szakította félbe Alexia. – Legjobb lesz, ha a szállodánkra összpontosítunk. Hová megyünk?
Reménykedve nézett Conallra. Floote nélkül utazni tényleg kellemetlen volt: semmi sem ment simán, és senki sem tudta pontosan, mi a következő teendő.
Madame Lefoux lépett elő.
– Azt hiszem, az ott a vámház – intett jobbra, egy csúf, szögletes épület irányába, ahonnan egy csoportnyi katonának kinéző helyi férfi már el is indult feléjük. Alexia hunyorogva próbálta kivenni a részleteket. A nap eddigre már csaknem teljesen lenyugodott, az egzotikus épületeket árnyék fedte.
A vámtisztek, mert azoknak bizonyultak, jóformán lerohanták őket, és érthetetlenül, arabul hadartak. Ivy Tunstell előkapta az útikönyvét, és előadott néhány, Valószínűleg hasonlóan érthetetlen mondatot, ám valami különös, csak általa ismert okból ezt selypes szoprán hangon tette, ráadásul a hangzása szerint spanyolul. Tunstell, hogy segítsen, ott toporgott körülötte; vörös haja határozottan magára vonta a figyelmet. Amikor az egyik vámtiszt megpróbált lecsapni Mr. Tumtrinkle szőnyegtáskájára, Lord Maccon angolul kezdett kiabálni, heves gesztusokkal kísérve, majd, ahogy egyre bosszúsabbá vált, fokozatosan átváltott skót nyelvre.
A kavarodás alatt Madame Lefoux lépett oda Lady Macconhoz.
– Alexia, kedves, javasolhatnám, hogy a revolverét a ruházata egy hozzá nem férhető részébe tegye át, és nyissa fel az ernyőjét, mintha sütne a nap?
Alexia úgy nézett a feltalálóra, mintha megbolondult volna. Este volt, nem megfelelő idő egy napernyő számára, Ethel pedig a kézitáskájában lapult, ahogy az egy rendes fegyverhez illik.
Madame Lefoux jelentőségteljesen az egyik vámtiszt felé intett a fejével, aki éppen akkor borította ki Mr. Tumtrinkle szőnyegtáskájának tartalmát a mólóra, a tulajdonos nagy bosszúságára, és kivett belőle egy kellékpuskát. Mr. Tumtrinkle próbálkozásai, hogy megmutassa, a fegyver csak kellék, nem nyertek jóváhagyást. Éppen ellenkezőleg.
Lady Maccon Prudence mögé rejtőzve kiszedte a maga kis pisztolyát a kézitáskából, és a ruhája fűzőrészébe rejtette, majd a derekára erősített díszes láncon lógó napernyőért nyúlt, és kinyitotta. Prudence végig engedelmesen kapaszkodott belé, aztán erősködött, hogy ő akarja fogni az ernyőt. Alexia ennek nagyon örült, mert most úgy tűnt, mintha a napernyő a gyereke játéka lenne, nem az ő különcsége.
Lord Maccon arca egészen kivörösödött, miközben a vámtiszteknek bizonygatta, mennyire udvariatlan dolog nyilvános helyen kinyitni és széttúrni a csomagjaikat, őket azonban nem hatotta meg sem Conall mérete, sem rangja, sem természetfeletti mivolta. Az elsőt már látták, a másodiknak semmi jelentősége nem volt Egyiptomban, a harmadikról meg fogalmuk sem lehetett.
Már egészen besötétedett, és úgy tűnt, a gróf hamarosan teljesen elveszíti az önuralmát, amikor a legkülönösebb alak érkezett a megmentésükre.
Átlagos magasságú, átlagos testalkatú helybéli volt, bársonycsizmába tűrt bő, fekete nadrágot viselt, magas nyakú, sötét muszlininget, a derekán széles, sárga selyemövvel, a fején pedig fez ült, hosszú bojttal. A szakállát hegyes, támadó jellegű csúcsba nyírták, az arcán komor kifejezés ült. Alexia határozatlan volt a szakállat és a nadrágot illetően, de úgy vélte, egy másik kalappal és egy szablyával az összhatás egészen kalózos lehetett volna – leszámítva, hogy a férfi alkata alapján inkább jelmezbálba tartó bankárnak gondolták volna.
Az érkező tökéletes angolsággal, udvariasan bemutatkozott, mint Neshi kancellár, majd Lord Maccon dühöngése és a vámtiszt igyekezete közé helyezkedett. Alexia látta, hogy a férje orra sokatmondón elfintorodik, az arca kissé megrándul: ezt a reflexet sosem tudta legyőzni, amikor rossz szag csapta meg. Odalépett mellé, de vigyázott, ne érjen hozzá, hátha szükségük lenne Conall természetfeletti képességeire.
– Vámpír? – súgta a fülébe. A férje bólintott, de a szemét nem vette le az idegenről.
Neshi kancellár gyors, szaggatott szavakat hadart a vámtiszteknek, akik azonnal abbahagyták az erősködést, és elhátráltak.
– Ön bizonyára Lady Maccon? És a csodagyermek? – A megmentőjük kissé közelebb hajolt, mint Alexia szerette volna. Éles pillantást vetett Prudence-re, majd félrenézett, mintha a gyerek látványát sem bírná.
A kislány apró ajkát csücsörítve összpontosított.
– Dama – jelentette ki határozottan. Alexia a jobb kesztyűjébe lefogadta volna, hogy megérezte a kancellár természetét, és a szókincsének egyetlen alkalmas elemét használta fel, hogy tudassa velük.
– Igen, drágám, nagyon úgy néz ki – felelte.
– Dama, Dama, duk! – bólintott Prudence.
– Matakara királynő küldött, hogy a kísérőjük legyek a városban. Mondhatni, a dragománjuk, ha megfelel önöknek. Segítek átjutni a vámon, és eljuttatom önöket a szállodába. A későbbi órákat illetően már megszerveztem az audienciát és a fellépést, mármint, ha nem túl korai – nézett a színészekre. – Gondolom, ez az a híres társulat?
Ivy és Tunstell nyomakodott előre.
– Igen, valóban, kancellár – válaszolta Alexia. – Ő itt Mrs. Tunstell, ő pedig Mr. Tunstell, tulajdonosai, előadói és kiváló művészei a társulatnak. A királynő igazán remekül fog szórakozni.
Tunstell meghajolt; Ivy pukedlizett.
– Azt akarja, hogy azonnal előadjuk a darabot? Még szerencse, hogy a hajón próbáltunk.
A zömök férfi ránézett Ivy kalapjára, aztán Tunstell nadrágjára, és csak biccenteni bírt. Ivy egy szürke filc fejfedőt választott, amelyet acélpánt, és egy hosszú, szürke toll díszített, és amelynek felhajló karimája alól csíkos surah-selyem tekeredett Ivy feje köré, hogy a bal füle mögötti masni után a hátáig lógjon. Ivy kétségkívül úgy érezte, hogy a kalap illik az egyiptomi eleganciához, és így kívánta megtisztelni a vendéglátó országukat – habár Alexia a körülöttük dolgozó dokkmunkások és földművesek látványából úgy ítélte, kissé túllőtt a célon. Tunstell nadrágja természetesen fájdalmasan lila és zöldeskék kockás volt, és olyan szoros, mint a saját bőre.
Ekkor bevezették őket a vámházba, és megengedték, hogy viszonylagos kényelemben helyet foglaljanak. A tiltakozásuk ellenére végig kellett nézniük, hogy a táskáikat, kalapdobozaikat és bőröndjeiket alaposan átvizsgálják. A dragomán elmagyarázta, hogy legjobb, ha nem ellenkeznek, és mindent vissza fognak tenni, kivéve, ha csempészárut találnak. Láthatóan elsősorban szivarra és rágódohányra vadásztak, amely magas vámtarifa alá esett.
Prudence eltökélten fogta a napernyőt; senki rá sem pillantott. Az urak kalapját sem ellenőrizték; Alexia biztosra vette, hogy a férje oda rejtette a maga kioltó-fegyverét, Madame Lefoux pedig a támadóbb jellegű készülékeit.
Madame Lefoux kalapdoboza, amely tele volt szerszámokkal és különös ketyerékkel, kisebb felzúdulást okozott, mindaddig, amíg a francia nő szokásos magabiztos módján elő nem vett egy papírt, miszerint a pasa külön engedélyével dolgozhat majd az asyuti vízpumpákon. A tisztviselők vagy nem vették észre, hogy férfiruhába öltözött nővel van dolguk, vagy nem érdekelte őket. A vámpír dragomán Mr. Lefoux-nak szólította, és férfiként beszélt vele. Emellett állandóan hawalnak is szólította, bármit is jelentett ez.
Ivy számtalan kalapját meg néhány jelmezt és kelléket is alaposan átvizsgáltak, amíg a dragomán részletesen el nem magyarázta, hogy Matakara királynő meg kívánja tekinteni az előadást – legalábbis Alexia feltételezte, hogy ezt magyarázta. Matakara királynő kegye megolajozta az ügyintézés fogaskerekeit, mert ezután már csak egy bő óráig kérdezgették őket, és elmehettek. Az egyik fiatal tisztet lenyűgözte Ivy egyik kalapja, egy malomkeréknyi, szalmából készült darab, amelyet selyemgyümölcsök, szőlőfürtök, eprek és egy nagy, kötött ananász díszített. Nem gyanakvással nézte, inkább ámulattal: végül Lady Maccon levette saját kalapját, egy észszerű, barna modellt, amely egy gyarmati vadászkalap és egy keménykalap keverékére emlékeztetett, és a saját fejére tette a gyümölcsöst, hogy bemutassa a helyes használatát. A vámtiszt ettől heves kuncogásban tört ki, és jókedvűen, jóakarattal továbbintette őket. Alexia váltott néhány gyors szót Ivyvel, kárpótlást ígért neki, és a tisztnek ajándékozta a kalapot. Amaz nevetve tette fel a saját turbánja tetejébe, majd meghajolt, és megcsókolta Lady Maccon kezét. Alexiának az volt az érzése, hogy életre szóló szövetségest szerzett.
A városi utca egészen más volt, mint a kikötő. Mindenhol nyüzsögtek az emberek, úgy sétáltak, beszéltek, öltözködtek és társalogtak, ahogy Alexia még sosem látta. Átutazott már Európán, de ez… ez egy másik világ volt. Azonnal és teljes mértékben szerelembe esett.
Ivyt hasonlóképpen lenyűgözte a város.
– Ó, te jóságos, nézzétek a köntösös férfiakat!
Régimódi olajlámpák adtak fényt, itt-ott fáklyák; gáz nem volt, és az éjszakában a színeket felmérni nehéznek bizonyult. Lady Macconnak azonban az a benyomása támadt, hogy az emberek ruházata éppen olyan színpompás, mint amilyen egyformák az épületek.
Lord Maccon szimatolt, aztán krákogott.
Alexia érzékszerveit úgy túlterhelte a város, hogy elképzelni is alig tudta, mit érezhet Conall. Méz, fahéj és pirított diófélék szédítő illata úszott a levegőben; ebbe keveredett a füstöt vízen átvezető pipák támadó szaga a keskeny utcák szélén, kőlépcsőkön kuporgó idős férfiak felől. Mindezek alatt ott úszott az eltéveszthetetlen csatornaszag, hasonlóan a Temze bűzéhez forró nyarakon.
Conall Alexia felé fordult, szép vonású arcán széles mosoly terült el.
– Ennek olyan illata van, mint neked! – mondta, mintha valami nagy tudományos felfedezést tett volna.
– Férjem, remélem, nem arra a büdös füstre célzol, és nem is az ürülékre?
– Természetesen nem, szerelmem. Azokra a süteményekre, ott. Azoknak van olyan illatuk, mint neked. Szeretnéd megkóstolni? – Kiválóan ismerte a feleségét.
– Ivy kedveli a kalapokat? Persze hogy imádnám megkóstolni!
A gróf odasietett a legtisztábbnak kinéző utcai árushoz, és kisvártatva visszatért, a kezében egy kis, ragacsos, leveles tésztadarabbal.
Alexia tétovázás nélkül bekapta, és a következő pillanatban az érzékeit elárasztotta a méz, a diófélék, az egzotikus fűszerek és a hihetetlenül vékony, ropogós tészta ízkavalkádja.
Némán rágott. Az édesség túl ragacsos volt, hogy beszélni próbáljon.
– Csodálatos! – jelentette be hivatalosan, miután lenyelte. – Tartsd észben a nevét, drágám, kérlek, és majd rendelhetsz még nekem, miután megérkeztünk a szállodába. Örülök, hogy szerinted hasonlít az illatom egy ilyen finomsághoz.
– Te is egy finomság vagy, drágám.
– Hízelgő.
A dragomán átvette az uralmat szétszórt és szétszóródott társaságuk felett, és egy közeli ház kiugró eresze alatt várakozó szamarak és szamárvezetők sora felé terelte őket.
– Ó, hát nem édesen aranyosak? – kiáltott fel Mrs. Tunstell.
– Valóban kiváló szamarak, igaz, Ivy? Milyen hosszú és selymes a fülük! Nézd csak, Prudence! – Lady Maccon megpróbálta a lánya figyelmét a sor felé terelni.
– Nem! – csattant fel Prudence.
Ivy a fejét rázta.
– Nem, Alexia, én a szamaras fiúkra gondoltam. Nézd, micsoda szépséges, mandulavágású szemük van, és milyen sűrű a szempillájuk! De, Alexia, biztos, hogy a bőrüknek ilyen sötétnek kell lennie?
Alexia ezt válaszra sem méltatta. Ivy azonban ekkor rájött egy sokkal döbbenetesebb dologra.
– Nekünk most fel kellene ülnünk azokra a szamarakra?
– Igen, drága Ivy, úgy vélem, ez a cél.
– Na de Alexia, én nem lovagolok!
Ivy minden további heves tiltakozása ellenére a csomagokat felszíjazták a szamarakra, majd az urak is felmásztak, miközben Alexia és a hölgyek az oldalnyereggel igyekeztek megbirkózni. A gyerekeket a szamarak hátán átvetett vesszőkosárba tették; a Tunstell ikrek kerültek az egyikbe, Prudence, és ellensúlynak a gépkaticája, a másikba. A katica kacéran rezegtette antennáit a kosár pereme felett. Mr. Tumtrinkle felpattant a szamara egyik oldalán, és azonnal le is csúszott a másikon, úgyhogy végül őt is, mint a csomagokat, szíjakkal erősítették a helyére. Tunstell, miután felügyelte a felesége biztonságos nyeregbe szállását, könnyedén felült; erős volt, és kecses. Sajnos azonban a nadrágja nem volt olyan rugalmas, mint ő maga. Hangos reccsenéssel szakadt el, minekutána Tunstell skarlátvörös alsóneműje megszellőzött az esti szélben, Tunstell felesége pedig hangos sikollyal hanyatlott a szamara nyakára. Lord Maccon hangosan röhögött, Prudence elbűvölten tapsolt, Madame Lefoux pedig diszkréten odament az egyik utcai árushoz, és vett egy kaftánt, amilyet a helyiek is szívesen hordtak. Ezt Tunstell boldogan vette magára, mint a színész, aki már hozzászokott, hogy nagy közönség előtt fura holmikban jelenjen meg.
Ivy magához tért az ájulásból, észrevette, hogy a férje nyilvánosan női ruhának beillő holmit visel, és ismét elalélt. A szamár, amelynek nyergében ült, nyugodt állat volt, nem rendült meg a színjátéktól.
Conall nem ült szamárhátra, ahogy vámpír dragománjuk sem. Akármilyen békés állatok is a szamarak, még ők sem szívesen hordtak a hátukon természetfelettieket. Lord Maccon tökéletesen megértette őket. Elvégre négy lábon gyorsabb volt náluk, tehát az egész ötlet botrányos volt, és sokkal szívesebben lakmározott volna a szamárból, mint hogy ráüljön. Különösen most, hogy tíz napot töltött a tengeren, és ezalatt nem fogyasztott élő húst. Végül pedig azért sem lett volna értelme szamaragolnia, még halandóként sem, mert hosszú lábai kétoldalt leértek a földre. Ezért aztán a vezetőjükkel elöl gyalogolt, és kényszeredetten társalgott – a kényszeredettség oka nem az volt, hogy különböző kultúrából származtak, hanem hogy az egyikük vámpír volt, a másik farkasember.
Ahogy végighaladtak az utcákon, nyilvánvalóvá vált, hogy ők is akkora látványosságot jelentenek Alexandria számára, mint az nekik. A nagy kikötőváros sokat fejlődött az elmúlt évtizedekben, és a brit hadsereg is rendszeresen megjelent itt, de rangos urakat és hölgyeket, kis, sápatag gyerekeket és angol színésztársulatokat még nem láttak erre, és lenyűgözve bámulták őket.
Sok egyiptomi megállt a menet láttán. Érdeklődve mutogattak a hölgyek kalapjaira, az urak cilindereire, Alexia napernyőjére, a jelmezek és díszletek csomagjainak fura alakjára, mintha valami vándorcirkusz parádézott volna el előttük.
Alexia az út szinte minden pillanatában igyekezett minél többet magába szívni a városból a félhomályban. Véleménye szerint túl hamar érkeztek el a céljukhoz, az Hotel des Voyageurs-höz, és alig várta a másnapot, amikor majd teljes pompájában megláthatja Egyiptomot.
A várható káosz kíséretében, hosszas vita és bankjegyek átruházása után elfoglalták a szálloda egy teljes emeletét. A hölgyek visszavonultak a szobáikba teázni és pihenni, a gyerekeket letették szundítani, az urak pedig természetük szerint vagy a legközelebbi fürdőházba vonultak, vagy a hotel némileg gyanús dohányzójába.
Lord Maccon kisegítette a feleségét a ruhájából, és csak egy szemöldökét vonta fel, amikor annak fűzőjéből kiesett egy pisztoly, és zörögve pattant odébb a padlón. Ha valaki Alexiát veszi feleségül, az idővel hozzászokik az effélékhez. Ezután újra megismerkedett a felesége minden testrészével, mintha utoljára nem épp aznap reggel tette volna ugyanezt, az SS Custard fedélzetén. Alexia teljes szívvel támogatta az ötletet: már a házasságuk legelején rájött, hogy ezt a fajta testmozgást élvezetesnek és szórakoztatónak is találja. Amellett végül, általában, ellazult tőle, és békét kötött a világgal.
Nem úgy Lord Maccon; nem ezen a bizonyos estén. Még a rendkívül strapabírónak bizonyuló ágyon, Alexia mellett heverve sem bírt megnyugodni, folyamatosan fészkelődött.
– Conall, szerelmem, mi a baj?
– Idegen helyen vagyunk – válaszolta a gróf kurtán.
– És nem tudod, merre visznek az utak?
– Pontosan.
– Nos – mondta Alexia bátorító mosollyal –, akkor csak menj! Néhány óráig megleszünk nélküled.
– Biztos vagy benne, drágám?
– Igen, meglehetősen.
– Nem csak meg akarsz tőlem szabadulni?
– Mármost, Conall, miért akarnék ilyesmit?
A férje csak mordult egyet.
– Vigyázni fogsz, ugye?
– Pontosan mire vigyázzak?
– Ó, nem is tudom, valami elszabadult Istenölő Ragály van erre. Még csak most érkeztünk, jobban örülnék, ha egyelőre nem tűnnél el, és nem is halnál meg.
– Igen, igen, kapitány!
Azzal a gróf szenvedélyesen megcsókolta Alexiát, anyaszült meztelenül kipattant az ágyból, és meglehetősen látványos módon, a balkonon át, farkas alakjában hagyta el a szobát. Alexia maga köré tekerte a szőttes takarót, és jóval kevésbé kapkodva követte az erkélyre. Körülnézett, látja-e még valahol futni az utcákon a sivatag felé, Conall azonban már messze járt. A hold csak az első negyedben járt, de a gróf alig nyújtóztathatta ki a tagjait a hajón, ezért nyughatatlan volt: vadásznia kellett. Alexia igyekezett nem elképzelni, miféle szerencsétlen, sovány sivatagi lényt fog felfalni. Egy farkasember feleségeként szemet kellett hunynia az étkezés és emésztés bizonyos kellemetlen aspektusai felett.
Csak aprót szúrt belé a kétely. Conall Maccon határozottan tudott vigyázni magára, és amiben Alexandria bővelkedett, az a kóbor kutya volt. A férje egyszerűen egy nagyon nagyra nőtt példánynak fog tűnni.
Így megnyugodva elfogyasztotta a teáját, ami végül egyáltalán nem teának bizonyult, hanem a lehető legrosszabb frissítőnek, kávénak. Rengeteg mézzel adták, ami ihatóvá tette, ha nem is élvezhetővé. Végül sikeresen felöltözött. Az útra készülve csináltatott magának egy szép, gombaszínű muszlinblúzt és egy hozzáillő keménykalapot, rajta barna, porolószerű tollcsomódísszel. Úgy gondolta, a blúz kellemesen hűvös lesz a forróságban, és az erényét is megóvja. A hátán lévő kapcsokkal meggyűlt kissé a baja, és a fűzőjét egyáltalán nem tudta megszorítani, de a kisebb turnűr és felette a bő barna felsőszoknya így is viszonylag könnyen felment rá. A haja a sivatagi hőség hatására tökéletesen engedetlenné vált, és vaskos, fatörzsszerű loknikba állt össze. Kicsit vacakolt vele, aztán úgy gondolva, hogy külföldön van, ahol bizonyos elvárásokból engedni lehet, a felét feltűzte, a másik felét hagyta, hadd lobogjon kedvére.
Lent már megkezdődött a vacsora. A főbejárati csarnok kiürült, ahogy az Hotel des Voyageurs lakói lecsaptak a fogásokra.
– Nem érkezett üzenet Lady Maccon számára? – kérdezte a recepción.
– Nem, asszonyom, de érkezett egy bizonyos Lord Maccon számára.
Alexia átvette, látta, hogy a feladó kézírása ismeretlen, és feltételezve, hogy NYIHA-jelentés, betette a kézitáskájába.
– Meg lehet szervezni egy étermagnetikus átvitelt a számomra? Nálam vannak a szelepkristályok, de úgy tudom, a városban csak egyetlen nyilvános készülék van.
– Valóban, asszonyom. Ennek eredményeképpen kissé túlterhelt a vonal, de biztosra veszem, hogy az ön rangja elsőbbséget biztosít majd az ön számára. A Ramleh sugárút nyugati végén találja, a piacra vezető utca bejáratával éppen szembe.
Alexia úgy gondolta, el kell majd kérnie Ivy útikönyvét, hogy értelmezni tudja az útbaigazítást, alighanem Ivyvel együtt, de azért megjegyezte, amit hallott.
– Köszönöm, jóember. Szeretnék lekötni egy alkalmat, londoni idő szerint éppen napnyugta után, innen Angliába irányuló átvitelre. Meg tudja szervezni?
– Természetesen, asszonyom. Az valamikor délután hat óra tájban lesz, de ha megtudom a pontos részleteket, megszervezem, és tudatom önnel.
– Ön rendkívül hatékony. – Alexia újra érezte Floote rettentő hiányát. Nagylelkű borravalót adott a férfinak a szolgálataiért, és besétált az ebédlőbe megnézni, a társasága többi tagja ott van-e már.
Ivy, Tunstell, a dadus és a gyerekek éppen az egyik nagy asztal körül okoztak felfordulást. Prudence a gépkaticáján mindenki székének nekiment, válogatás nélkül. Alexia mélyen elszégyellte magát.
Mi jutott a dada eszébe, miért engedhette, hogy a gyerek egy nyilvános ebédlőbe hozza a katicát?
Tunstell széles gesztusokkal magyarázta a Haláleső Swansea-ben izgalmas cselekményét a szomszéd asztalnál ülő szerencsétlen turistáknak. Ivy a Baedekert lapozgatta hevesen, a dadus pedig az ikrekkel volt elfoglalva.
Lady Maccon felkapta eltévelyedett gyermekét.
– Mama!
– Ettél már, babám?
– Nem!
– Nos, akkor vacsorázunk. Kóstoltad már azokat a fahéjas tészta-akármicsodákat?
– Nem!
Alexia még mindig nem volt benne biztos, hogy a nem! mindössze Prudence új kedvenc szava-e, vagy tényleg tudja, mit jelent. A csípőjére ültette a lányát, a lábával irányította a katicát, és odavonult Tunstellék asztalához.
– Ó, Lady Maccon, milyen csodálatos! – kiáltott fel Tunstell, amikor meglátta. – Lady Maccon, bemutathatom új ismerőseinknek, a Pifflont házaspárnak? Mrs. Pifflont, Mr. Pifflont, ez itt Lady Maccon.
A bemutatás idején a bemutatandók még nem lehetnek biztosak benne, hogy bízhatnak-e az új ismeretség megszervezőjében, különösen, ha az Tunstell. Mindazonáltal Lady Macconnak kegyet kellett gyakorolnia, hát gyakorolta. Pifflonték, mint kiderült, egy műkedvelő itáliai ásatáson voltak régiségszakértők; csendesek, jó modornak, éppen olyanok, amilyenekkel egy ember szívesen találkozik egy szállodában. Miután Alexia kordába fogta Tunstell lobogását, és udvariasan érdeklődött, megtudta, hogy a házaspár egyiptomi útja a végéhez közeleg. Hazatérni készültek, és már csak egy-két napjuk volt, mielőtt a Nápolyba tartó gőzös kifut.
Az ezután következő, váratlanul intellektuális eszmecserét Lord Conall Maccon érkezése szakította félbe. Egy köpenyt viselt, és amennyire Alexia meg tudta állapítani, semmi mást. Egészen elrémült. Először a lánya ront rá mindenkire egy katicán lovagolva, most pedig a férje jelenik meg mezítláb. Nos, ennyit erről az ismeretségről, gondolta. Képtelen volt egyáltalán a kedves házaspár szemébe nézni.
Felállt, és az ajtóban tornyosuló grófhoz sietett.
– Conall, igazán! – sziszegte oda neki. – Legalább húzz valamit a lábadra, add meg a tisztesség látszatát!
– Te kellesz nekem, feleség. És a gyermek.
– Na de drágám, legalább egy cilindert…!
– Azonnal, Alexia. Van valami, amit látnod kell.
– Hát jó, legyen, de most menj innen! Véres a szád. Sehova sem lehet veled elmenni.
Lord Maccon eltűnt a folyosón. Alexia visszasietett az asztalhoz; elbúcsúzott, és felkapta a tiltakozó Prudence-t.
– Ne! Mama! Múmimá!
– Sajnálom, drágám, de az apád felfedezett valami érdekeset, és azt akarja, hogy nézzük meg.
Mrs. Tunstell felnézett.
– Ó, egy textilárus? Úgy hallottam, itt készítik a legcsodásabb pamutvásznat az egész világon.
– Inkább fodros napernyőnek tűnt a dolog.
Ivy felfogása lassú volt, de nem annyira.
– Ó, hát persze! – vágta rá egy rendkívül feltűnő kacsintással. – Fodros napernyők. Természetesen. Mármost, drága barátom, ne feledd, hogy néhány órán belül magánelőadásunk van. Habár tudom, hogy te nem vagy a darab szerves része, a jelenléted mégis kívánatos.
– Hogyne, hogyne. Ez nem fog sok időt igénybe venni.
– Akkor menj hát! – intett Mrs. Tunstell, bár a barátnője addigra már sietősen távozott. Alexia még hallotta Pifflontékhoz intézett szavait. – Lady Maccon a mi különcös támogatónk, tudják? Olyan nagylelkű nagyasszony!
A szálloda előtt egy hatalmas farkas várta. Hogy fokozza a látszatot, megvette az egyik engedelmes, bár érteden szamaras fiú kötelét, és Conall nyakára erősítette. Nem volt egyszerű tekerés-csavarás, hiszen nem érhetett hozzá, ugyanakkor nem ereszthette el Prudence-t sem. Végül azonban megoldotta, és úgy néztek ki, mintha Alexia egy nagytermetű kutyát sétáltatna.
Lord Maccon bánatosan nézett rá, de az illem kedvéért elviselte a megaláztatást. Átsétáltak a még mindig élettől vibráló városon; a naplemente sokkal inkább ürügynek tűnt a látogatásra, mintsem a napi tevékenység végének. Conall délnek vezette Alexiát, végig a Rue de la Colonne-on, el a bástyák mellett, végig a nyomornegyedeken, amíg el nem érték a csatornát. Alexia már aggódni kezdett az idő miatt, hogy nem érnek vissza addigra, amikor meg kell jelenniük a királynő előtt. Conallnak farkas alakban nem működött jól a távolságérzéke, és bár Alexia szívesen gyalogolt, és sosem bújt ki a testedzés alól, átvágni egy egész városon mindössze egy óra alatt mégis megerőltető volt, főleg egy unatkozó totyogóssal a karján. Végül arra jutottak, hogy Prudence az apja hátán lovagoljon, miközben Alexia szorosan fogja a kezét, így mindenki a maga bőrében és bundájában maradt.
A gróf parancsolón torpant meg a csatorna partjánál. Alexia egy pillanattal később rájött, hogy át kell kelniük.
– Ó, igazán, Conall, nem várhat holnapig?
A farkas rávakkantott.
Alexia sóhajtott, és magukhoz intett egy vonakodó fiút, akinek a nádtutaja egyértelműen átkelésre készült. A fiú kerek szemmel, sűrű fej rázással tagadta meg, hogy a hatalmas farkast a tutajra engedje, de annál jobban örült, amikor a farkas a vízbe ugrott, és maga húzta át a lélekvesztőt. Így nem kellett csáklyáznia sem. Lady Maccon inkább nem szólt semmit a víz tisztaságával kapcsolatosan.
Néhány érmével kifizette a fiút, és integetett neki, amiből talán megérthette, hogy várja meg őket. Conall eközben kirázta a bundáját. Prudence tapsolva nevetett Lord Maccon előadásán, és pörögve topogott a koszos vízpermetben. Alexia elkapta a kezét, mielőtt hozzáérhetett volna az apjához. Eszébe jutott, milyen jó dolog, hogy a helyiek már hozzászoktak az angolok különcségeihez, hiszen ilyesmit, mint Lady Maccon egy idegen város rossz környékén egymagában, csak a lánya és egy nagy farkas társaságában, a birodalom semelyik másik táján nem tűrnének el.
Mégis kötelességtudón követte a férjét, arra gondolva, hogy éppen ez volt az egyik ok, amiért hozzáment: biztosra vette, hogy az élete nem fullad unalomba. Gyakran gyanította, hogy Conall esetében is ez volt az egyik ok.
Az érzés eleinte szinte felismerhetetlen volt, de aztán egyre erősebb: zsibongás, taszítás, kicsit hasonló a léghajókon érezhető éterhullámokhoz. Csak ez a fordítottja volt. Az éter úgy bizsergette, mint apró pezsgőbuborékok a bőrén, most viszont mintha a saját bőre termelné a buborékokat. Gyenge érzet volt, szinte kellemes, mégis furcsa. Ha nem figyel rá, mit tapasztal éppen, talán észre sem veszi.
Prudence izgatottan hadonászni kezdett.
– Mama!
– Igen, drágám, furcsa, hát nem?
– Nem – szögezte le Prudence határozottan, és megpaskolta Alexia arcát. – Mama, és… – Nagy kört írt le a karjával. – Mama!
Alexia homloka ráncba szaladt.
– Azt akarod mondani, hogy a levegő olyannak érződik, mint én? Milyen nagyon különös!
– Igen – értett egyet Prudence, kimondva a szót, amiről Alexia eddig azt se sejtette, hogy tudja.
– Conall, ez az, amire gondolok? – kérdezte a farkast, a szemét még mindig nem véve le Prudence-ről.
– Igen, szerelmem, azt hiszem, az – válaszolta a férje.
Lady Maccon ijedtében majdnem leejtette Prudence-t. Felnézett, hogy megbizonyosodjon: nem a füle csalta meg. A férje ott állt néhány lépésre, teljesen meztelenül, teljesen emberként.
Letette a földre Prudence-t. A gyerek elszántan odatotyogott Co-nallhoz, aki félelem nélkül felkapta. Nem volt oka a félelemre: Prudence saját okos önmaga maradt.
Lady Maccon odaállt melléjük.
– Ez az Istenölő Ragály?
– Kétségtelenül.
– Azt gondoltam, erősebben fog majd taszítani.
– Én is.
– Másfelől, emlékszel, amikor az a múmia Londonba került? A fél város halandóvá vált, én viszont semmit sem éreztem. Ez majdnem ugyanolyan enyhe. Csak akkor éreztem igazi taszítást, amikor egy szobában voltam azzal a rémes múmiával.
– Egy levegőt szívni egy másikkal – bólintott Conall. – Azt hiszem, valahogy így fogalmazta meg az a templomos, amikor két, azonos helyen lévő természeten túliról beszélt.
Alexia átnézett Alexandria legszegényebb lakóinak alacsony vályogházai felett, ki a széles, fekete semmibe.
– Az ott a sivatag?
– Nem. A sivatagban több a homok. Szerintem régen egy tó volt, de mostanra kiszáradt. Pusztaság.
– Vagyis ott régen víz volt, de már nincs. Lehetséges, hogy az Istenölő Ragály azóta terjedt közelebb a városhoz? Hiszen tudjuk, hogy a természeten túliak erejét gátolja a víz.
– Előfordulhat. Nehéz megállapítani. Persze az is lehet, hogy a város terjeszkedett a tó felé. De ha tényleg közelebb került, elhiheted, hogy a helyi vámpírok nem örülnek neki.
– Ez lenne Matakara valódi oka, amiért elhivatott minket?
– A vámpíroknál minden lehetséges.