TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Amelyben Alexia kölcsönadja a fegyverét

Mr. Tumtrinkle-nek

NESHI KANCELLÁR RÁBESZÉLTE A TUNSTELL-TÁRSULATOT, hogy adják elő a Haláleső Swansea-bent a köz épülésére is, egy nyilvános színházban. Az ókori római színházak mintájára ez is szabadtéri volt. Alexiát is rábeszélték, hogy harmadszor is vegyen részt az átkozott látványosságon, és viselje el, hátha eltereli a figyelmét a gondjairól. Lord Maccon még mindig kint volt valahol a városban, amikor elindultak a színházba.

A nyilvánosság éppen annyira imádta a darabot, mint a vámpírboly. Legalábbis Lady Maccon úgy hitte, hogy imádják – nehéz lett volna pontosan megállapítani, mert a színészeket elhalmozták dicsérettel, azonban egy általuk tökéletesen ismeretlen nyelven tették ezt. Mindazonáltal az elismerés őszintének tűnt. Lady Maccon, a támogató, az előadás után megvárta Mr. és Mrs. Tunstellt, de vele együtt várt egy csoportnyi izgatott egyiptomi is, akik nagyon szerették volna megérinteni a darab hősét és hősnőjét, apró ajándékokat nyomni a kezükbe – és egy rendkívüli esetben pedig megcsókolni Ivy ruhájának szegélyét.

Ivy Tunstell az ünneplést úgy fogadta, mint ami jár neki, mosolyogva, bólogatva.

– Milyen kedves! – ismételgette. – Nagyon köszönöm! Ó, igazán nem kellett volna! – Bár senki sem értett többet a szavaiból, mint ő a tömegéből. Alexia úgy vélte, hogy ha pontosan olvassa a testbeszédüket, a helyiek meg vannak róla győződve, hogy a Tunstell Színtársulat a la Mode valamiféle profetikus csoport, olyasmi, mint az amerikai sátoros prédikátorok. Még a mellékszereplők is, mint Mr. Tumtrinkle, váratlan hírnévre és népszerűségre tettek szert.

Alexia gratulált a barátainak az újabb kiváló előadáshoz, és mivel úgy tűnt, hogy máshogy nem szabadulnak, gyalog indultak vissza a szállodába. A rajongók és csodálok követték őket. Alexandria egyébként csendes utcáin meglehetősen nagy zsivajt csaptak.

Csak néhány órával jártak hajnal előtt, de Alexiát, amikor a szobájuk kulcsát kikérte, nem lepte meg a hír, hogy Lord Maccon nem tért vissza. Sejtette, hogy még mindig haragos.

Elbúcsúztak éjszakára: Mrs. Tunstell ügyelt Lady Maccon szomorúságára, különösen a saját öröme fényében, amit a tömeg ünneplése adott neki. A szálloda folyamatosan igyekezett kiterelni a Tunstell-rajongók seregét, amikor a lépcsőn valami rémség tűnt fel, és rontott közéjük az előtérben.

Szegény Mrs. Dawaud-Plonkot senki sem nevezte volna vonzónak, még a legjobb napjain sem. A Tunstell család dadusát nem a kinézete kedvéért választották, hanem mert képes volt elviselni az ikreket és Mrs. Tunstellt is úgy, hogy nem roppant meg a munkateher alatt, amely gyengébb nők számára túl sok lett volna. Elég idős volt, hogy a haja szürkére őszüljön, de annyira nem, hogy a karja ne bírt volna el két gyermeket egyszerre. Nem volt különösebben magas, de erős alkat volt, a karja egy bokszolóé, az arca egy buldogé. Mrs.

Dawaud-Plonk felmenői között Alexia gyanúja szerint egy kényelmes bőr karosszék is lehetett.

Mindazonáltal aznap reggel Mrs. Dawaud-Plonk egyáltalán nem volt erős. Valójában úgy tűnt, mint aki megtört. Az arcára kiült a rémület, általában kifogástalan kötényruhája meggyűrődött, a főkötője félrecsúszott, őszülő haj tincsei a vállára hullottak. A síró Percivalt szorongatta; a gyermek arca ugyanolyan vörös volt, mint a haja.

Amint meglátta Lady Maccont és a Tunstell házaspárt, felkiáltott, szabad kezét a torkához kapta, és feldúltan zokogta:

– Eltűntek, eltűntek!

Alexia kiszabadította magát a tömegből, és odasietett.

– A gyerekek, a gyerekek eltűntek!

– Micsoda?! – Alexia elrohant a zaklatott dadus mellett, fel a gyerekszobába.

Ott teljes volt a felfordulás: a bútorokat összevissza borogatták – alighanem a zaklatott dadus tette, ijedtében – az ikrek úti ágyai üresek voltak, ahogy Prudence fekhelye is.

Alexia gyomra rettentő csomóba ugrott össze: jeges félelem öntötte el az egész testét. Elfordult, de közben már kiabálta is az utasításait, erős és határozott hangon, bár senki sem állt mögötte a folyosón. Akkor meghallott egy vékony, remegő hangocskát.

– Mama?

Prudence az ágy alól mászott ki: poros volt, csupa könny, de megvolt.

Alexia odarohant, lekuporodott, és szorosan magához ölelte.

– Prudence, kicsim! Elbújtál? Milyen okos, bátor kislány vagy!

– Mama! – válaszolta Prudence komolyan. – Nem!

Alexia eleresztette, hogy megfoghassa a vállát, és egyenesen az arcába nézhessen. Két komoly, barna szempár találkozott.

– De hol van Primrose? Elvitték? Ki vitte el, Prudence? Láttad?

– Nem.

– Rossz emberek vitték el. Kik voltak?

A kislány azonban csak hátravetette barna tincseit, lebiggyesztette a száját, és könnyekben tört ki, ami egyáltalán nem segített. Alexia sejtette, hogy ez részben az anyja idegességének köszönhető, és megpróbált megnyugodni.

– Dama! – zokogta Prudence. Kitépte magát Alexia kezéből, és az ajtóhoz szaladt, onnan nézett vissza az anyjára. – Dama. Otthon. Otthon, Dama! – erősködött.

– Nem, drágám, még nem.

– Most!

Alexia odalépett, és felkapta a vergődő gyereket, majd lesietett a lépcsőn az előtérbe, ahol még mindig teljes volt a káosz. Mrs. Dawaud-Plonk, amikor meglátta a Lady Maccon karjában, biztonságban lévő Prudence-t, nyíltan könnyekben tört ki, és odafutott, hogy gügyögjön neki.

– Prudence az ágy alatt bújt el, de úgy tűnik, elvitték Primrose-t – jelentette be Alexia szépítés nélkül. – Olyan nagyon sajnálom, Ivy! Ki tudja, miért történt, vagy mit akarnak a kicsitől, de biztos, hogy eltűnt.

Mrs. Tunstell éles, magas hangon felsikoltott, és a férje karjába ájult. Maga Tunstell is úgy festett, mint aki szeretne elájulni: a szeplői élesen kirajzolódtak fehér arcán, kétségbeesett zöld szeme Alexi-ára tapadt.

– Nem tudom, hol van a férjem – válaszolta Alexia a kiolvasni vélt kérdésre. – Hogy épp most kellett sértődötten elrohannia!

A társulat nagyon szerette a Tunstell házaspárt, ezért a balszerencse nyomán minden színész hasonló idegrohamokkal fejezte ki együttérzését. A hölgyek elájultak vágy hisztériázni kezdtek, aszerint, melyik illett jobban a természetükhöz. Az urak közül néhányan hasonlóképpen cselekedtek. Az egyikük kiszaladt az éjszakába, a kezében egy kellékkarddal, eltökélten, hogy megkeresi a becstelen gonosztevőket. Mr. Tumtrinkle teletömte a száját a kis, mézes süteményekkel, aztán valamit dörmögött a szakállába. Percival még mindig teljes erővel sikoltozott, csak annyi időre hagyta abba, hogy lehányjon mindenkit, aki a közelébe merészkedett.

Lady Macconnak most igazán jól jött volna a férje dörgő hangja; tudván azonban, hogy a kötelesség rá maradt, és mert meg is könnyebbült, miután a saját lánya megkerült, a kezébe vette a helyzet irányítását. Meglehetősen aggódott Primrose biztonsága miatt, de két dologban biztos volt. Vagy azért rabolták el, hogy váltságdíjat kérjenek érte, mely esetben viszonylag hamar felveszik majd velük a kapcsolatot, vagy eltévesztették a gyereket, mely esetben várható, hogy hamarosan visszahozzák. Elvégre ki akarná megtartani egy színésznő gyerekét – akármilyen népszerű is az a színésznő Egyiptomban?

Kétségbeesetten körülnézett, kereste az egyetlen másik személyt, aki ilyen körülmények között képes lehet megőrizni a fejét, Madame Lefoux azonban nem volt sehol. Megkérdezte a recepcióst, közvetlenül elé állva, miközben a szerencsétlen ember igyekezett úrrá lenni a munkahelyét elnyelő káoszon.

– Jóember – kezdte Lady Maccon, és félrehúzta a recepcióst az egyik hisztérikus színésznőtől –, látta Madame Lefoux-t? Ő is velünk utazik, francia feltalálónő, férfiruhában jár. Talán a hasznunkra lehetne.

– Nem, asszonyom. – A recepciós sietősen meghajolt. – Távozott, asszonyom.

– Hogy érti, hogy távozott? – Alexiának cseppet sem tetszett a dolgok ilyetén alakulása. Most már két hölgynek veszett nyoma! Habár Primrose legfeljebb egy fél hölgy, Madame Lefoux pedig férfiként öltözködik, úgyhogy Alexia úgy gondolta, ketten együtt talán kitesznek egyet, na de…

Kirántotta magát elgaloppozó gondolatai közül, és visszafordult a recepcióshoz.

– Elhagyta a szállodát, asszonyom, nem egészen egy órája. Mondhatom, kifejezetten sietősen tette.

Lady Maccon némileg döbbenten fordult vissza a felforduláshoz. Geneviéve távozott… de miért? Esetleg ő küldte a gyerekrablókat? Vagy a nyomukra akadt? Esedeg ő maga lehetett a gyerekrabló? Nem, Geneviéve nem. A francia nő talán képes rá, hogy egy gigászi polipot építsen, és azzal terrorizáljon egy várost, de ez éppen azért történt, mert valaki elrabolta az ő gyerekét. Aligha tenne ki egy másik anyát ilyen szörnyűségnek. Esetleg lehet egyszerű egybeesésé

Még mindig értetlenül megállt az előtér közepén, és felmérte a helyzetét.

– Te ott! Szerezz repülősót! Te ott, hozz vizes ruhát és hideg borogatást! Mindenki más hallgasson el!

Hamarosan elérte, hogy a személyzet teljesítse az utasításait. Meghagyta nekik, hogy ne lépjenek be a gyerekszobába, mert az elkövetők esetleg nyomokat hagytak hátra. A kicsiket a még mindig hisztérikus dadával együtt egy másik szobába költöztették, amelynek jobb volt a zárja, és sokkal erősebbek voltak az ablakai. Alexia a dadát Prudence, Percy, Ivy, Mr. Tumtrinkle és több más színész társaságában hagyta ott, akik eddigre észhez tértek, és készen álltak akár harcolni is. Odaadta a pisztolyát Mr. Tumtrinkle-nek, aki biztosította, hogy a maga idején sok hősre fogott már sok kellékfegyvert, egy igazi sem lehet nagyon más. Alexia cserében biztosította, hogy amint lehet, visszatér, és legyen szíves, mindenképpen bizonyosodjon meg róla, hogy ellenséges támadás történik, mielőtt Ethellel bárkire rálőne, főleg hősökre.

Tunstellt elküldte, hogy riassza a helyi konstáblereket, a többi színészt és színésznőt visszaterelte a szobáikba, és a Tunstell-társulat mostanra meglehetősen aggodalmas rajongóit a dolgukra zavarta. Ehhez kézzel-lábbal, nyugtató hangon kellett kommunikálnia, és végül egy seprűt is be kellett vetnie.

Az ég már rózsaszínbe fordult, mire az Hotel des Voyageurs-ban lecsillapodtak a kedélyek. Az ajtóban ekkor jelent meg egy sötét árnyék – Lord Maccon lépett be, köpenyben és savanyú arccal.

Alexia odasietett hozzá.

– Tudom, hogy még mindig haragszol rám, és minden jogod meg is van rá. Szörnyű dolgot tettem, amikor elhallgattam előled a tényeket, de van egy sokkal komolyabb baj is, ami téged kíván. Most azonnal.

Lord Maccon arca még jobban elsötétült.

– Beszélj!

– Úgy tűnik, Primrose-t elrabolták. Órákkal ezelőtt vitték el a gyerekszobából, miközben a társulat előadást tartott. Én is velük voltam. Madame Lefoux szintén eltűnt. A jelek szerint a dadus elaludt, és mire felébredt, azt látta, hogy Primrose és Prudence is eltűnt.

– Prudence is? – üvöltötte Lord Maccon. A recepciós, aki eddigre elszunyókált a pultja mögött, felriadt; az arckifejezésén látszott, hogy mindjárt elpattan az utolsó idegszála is.

Alexia a férje karjára tette a kezét.

– Nem, drágám, nem, nyugodj meg! Mint kiderült, a lányunk az ágy alá menekült.

– Az én lányom!

– Igen, nagyon okos volt a részéről, bár némi nehézségbe ütközött, amikor megpróbálta leírni a gyerekrablókat.

– Végül is még csak kétéves.

– Igen, de mivel egyszer úgyis meg kell tanulnia összefüggő, egész mondatokban beszélni, most pont kiváló alkalom nyílna rá. És egyszer már kimondott egy teljes mondatot. Azt reméltem… mindegy, nem számít. Ami biztos, hogy Primrose eltűnt, ahogy Geneviéve is.

– Azt gondolod, hogy Madame Lefoux vitte el a gyereket? – A gróf a homlokát ráncolta, és az alsó ajkát harapdálta; Alexia imádta, amikor ezt csinálta.

– Nem, dehogy. De meglehet, hogy a gyerekrablókat követi. Az elkövetés ideje táján a szállodában volt, és a recepciós szerint sietősen távozott. Talán meglátott valamit az ablakából. A szobája a gyerekszoba mellett van.

– Lehetséges.

– Elküldtem Tunstellt a helyi hatóságokhoz. Senki mást nem engedtem a szobába. Azt gondoltam, talán te ki tudsz szagolni valamit.

Lord Maccon kurtán biccentett, szinte tisztelgett.

– Még mindig haragszom rád, feleség. De azért csodálom a hatékonyságodat a válsághelyzetben.

– Köszönöm. Induljunk ellenőrizni?

– Mutasd az utat!

Sajnos a gróf a lépcsőházban és a gyerekszobában sem szagolt ki semmi fontosat. Annyit mondott, hogy talán Madame Lefoux szagát érezte, és lehetséges, hogy dulakodott a támadókkal, vagy egyszerűen csak bedugta a fejét, hogy lássa, mi történt. De akár az előző estéről is maradhatott az illatfoszlány. Az egyiptomi utcák szagának nyomát is megérezte, de ennél többet nem. Akárki rabolta el Primrose-t, banditákat bérelt fel a feladat elvégzésére.

Még mindig szimatolva lépett ki a folyosóra

– Aha – mondta itt van Madame Lefoux újra. Gépolaj és vanília. És itt is. – Megindult lefelé a lépcsőn. – Tudod, feleség, úgy hiszem, megvan a nyom. Elindulok utána.

Ledobta a köpenyét, feltárva lenyűgözően masszív és szőrös mellkasát, aztán alakot váltott. Szerencsére az előcsarnok üres volt, a rendkívül zaklatott recepcióst leszámítva, aki tátott szájjal nézte, amint a tisztelt vendége, egy igazi angol gróf, a szeme előtt farkassá változik. Végül lecsukódott a szeme, és jó pár hölgy esti példáját követve ő is összecsuklott a pult mögött.

Alexia nézte, amint elzuhan: túl kába volt, hogy segítsen neki. Visszafordult a férjéhez, aki immár farkasként gondosan a fogai közé vette a köpenyét.

– Conall, igazán, a nap már majdnem felkelt. Gondolod, hogy lesz időd…?

Lord Maccon azonban már ott sem volt: kiszáguldott az ajtón, az orrát a föld felett tartva, mint a kopó a róka után.

Jóval napkelte után tért vissza. Alexia a teljesen kétségbeesett Mrs. Tunstellt nyugtatgatta. Végre sikerült meggyőznie, hogy vegyen be egy granum mákonyt, az idegeinek megnyugtatására – minek eredményeképpen Ivy meg az idegei egyaránt széteső zavartságba merültek.

Amikor Lord Maccon halkan bekopogott, Ivy mindössze a szemét bírta felemelni az ölében alvó Percyről. Mr. Tumtrinkle, aki az ajtóval szemben ült, Alexia pisztolyával az ölében, felriadt, összerándult, és a grófra sütötte Ethelt. Lord Maccon az egész estés futást követően, és azután, hogy jó pár óráig még emberként is járkált a perzselő egyiptomi nap alatt, a szokottnál lassabban mozdult – de a golyó így is elvétette.

Alexia rosszallón csettintett a nyelvével, és a pisztolyáért nyúlt. A színész visszaadta, sűrűn bocsánatot kért Lord Maccontól, és zavart csendben ült vissza. Lady Maccon mindazonáltal látta, hogy a keze ügyébe készítette az egyik színpadi tőrt – meglehetősen haszontalan tárgy volt, de Alexia gyanította, ha Mr. Tumtrinkle elég kitartóan próbálkozik, meg tud vele bökni valakit.

– Nahhát, Lord Maccon! – kiáltott fel Ivy; a feje hátracsuklott, a szeme összevissza járt. – Ön azz? Van valami friss sír… nem: hír?

A gróf fájdalmas pillantást vetett a feleségére.

– Laudánum – foglalta össze Alexia tömören.

– Nagyon sajnálom, Mrs. Tunstell, egyelőre semmi. Feleség, ha volna egy perced a számomra?

– Alessia!

– Igen, drága Ivy?

– Meny… menjünk táncolni!

– De Ivy, Egyiptomban vagyunk, és a lányod eltűnt.

– Viszont innen nem látom magamat!

Alexia felállt zavarodott barátja mellől, némi nehézség árán meggyőzte Ivyt, hogy eressze el a kezét, aztán követte a férjét, ki a folyosóra.

Lord Maccon fojtott hangon beszélt.

– A dahabija-kikötőig követtem Madame Lefoux nyomát. Különös hely az. Ott elvesztettem, attól tartok, hajóra szállt. Megyek, megtudom, mit intézett Tunstell a helyi hatóságokkal, aztán, azt hiszem, a nagykövetséget is értesítenünk kell. Rossz, nagyon rossz fényt vet ez rá: egy elveszett angol kisgyermek a felelősségi területén.

Alexia biccentett.

– Én akkor visszamegyek a kikötőkhöz, rendben? Hátha a női bájaim segítségével ki tudom deríteni, kinek fizetett Madame Lefoux, és hova vitette magát.

– Neked vannak női bájaid? – kérdezte a gróf őszinte meglepetéssel. – Azt hittem, egyszerűen addig nyaggatod a fickót, amíg be nem adja a derekát.

Alexia sötét pillantást vetett Conallra, aki erre felhorkant.

– Ha valaki dahabijára szállt – mondta aztán –, csak egy irányba haladhat.

– Fel a Níluson, Kairóba?

– Pontosan.

– Hát, legalább annyit meg tudnak majd mondani egy nőnek, ha az egyik utas gyerekkel volt. Talán arról is meg lehet győzni őket, hogy árulják el, ha üldözött valakit.

– Ám legyen, Alexia, de vigyázz magadra, és vidd a napernyődet!

– Természetesen, Conall. Szükségem lesz egy napernyőre, minthogy fenn van a nap. Ne mondd, hogy nem vetted észre.

– Igen, nagyon humoros, feleség.

Az alvásról egyikük sem beszélt, bár Alexia már kezdett kimerülni, hiszen az előző délután négy óra óta fent volt. Az ágy várhat: meg kellett keresniük egy kisbabát, és követniük kellett egy francia nő nyomát.

Biffy naplemente előtt ébredt. Negyedóráig küzdött a hajával, majd visszatért a térképekhez, amelyeket Egyiptomról és az Istenölő Ragály terjedéséről készített ki. Azzal a határozott érzéssel nyitotta ki a szemét, hogy valamit figyelmen kívül hagytak. Újra megnézte a köröket, amelyeket berajzolt, és átolvasta a jegyzeteit a ragály terjedésének idejéről és általános helyzetéről, majd megpróbálta visszafelé követni, hogy felrajzolhassa az útvonalát. Mi van, ha a ragály mindig is terjedt, csak nagyon lassan? Mi van, ha van egy kiindulási pontja?

Annyira belemerült, hogy csaknem elmulasztotta a megbeszélt időt Lady Maccon étergráf-kapcsolatára. Magával vitte a térképeket a fogadóhelyiségbe, és amíg az üzenetre várt, addig is azokat tanulmányozta.

Ott, abban a kicsiny helyiségben, a padláson jött rá a kirakós hiányzó darabjára. Minden jel arra mutatott, hogy az Istenölő Ragály epicentruma Luxor közelében van, a Királyok Völgye mellett, a Nílus egyik határozott kanyarulatában. A könyveiben alig talált valamit a környék régészeti jelentőségéről, bár egy helyen olvasta, hogy abban a folyókanyarulatban állt Hatsepszut temetkezési kápolnája, a fáraónőé, akit mindenki gonosznak tartott, és akiről nem beszéltek. Biffynek fogalma sem volt, mi köze lehet ennek a ragályhoz, de eltökélte, hogy ha Lady Maccon jelentkezik aznap este, tudatja vele.

Már majdnem ki is lépett a kamrából, hogy savat és fémlapot hozzon, amikor a fogadószerkezet működésbe lépett, az üveglapok között átrendeződtek a részecskék, és olvashatóvá vált az üzenet.

Fodros Napernyő. Conall bosszús. Primrose-t elrabolták. Felzúdulás.

Biffy megrándult. Ugyan, miért érdekelné az egyiptomi gyermekrablókat Mr. és Mrs. Tunstell lánya? Színészek gyermeke? Milyen különös!

Várt, de semmi új információ nem érkezett. Akkor átment a másik kamrába, beállította a szelepkristályokat, és elküldte a maga üzenetét.

IR központja Hatsepszut temploma, Nílus, Luxor.

Magas sarkú Megfigyelő.

Nem jött válasz.

Negyedóra elteltével Biffy feltételezte, hogy az üzenete célba ért, és nem volt más, amit még el kellett volna küldeni. Kikapcsolta az étergráfot, megbizonyosodott róla, hogy a saját üzenetét biztos helyre tette, majd megette a papírdarabot, amelyre lefirkantotta Lady Macconét. Korábban látta, hogy Lyall hasonlóképpen jár el az érzékeny információkkal, és úgy döntött, ezt a farkasember hagyományt követni fogja. Ezután elindult, hogy megkeresse a bétahímet, mert nem volt benne biztos, hogy joga van bármit is továbbadni abból, amit megtudott.

Miközben a gondolatai azon jártak, ki rabolhatta el Primrose-t, és hogyan lesz képes Lady Maccon megbirkózni ezzel az új válsággal – gyanította, hogy erőszakosan –ráébredt még valamire. Az új gondolattal járó elkerülhetetlen, rettentő következtetés nyomában irányt változtatott, és az alkalmazottak szobái felé indult.

Floote egyedül ült a hatalmas konyhaasztal mellett, és a bronz gyertyatartókat fényesítette; a dereka köré erős vászonkötényt kötött. A zakóját levette, az egyik közeli szék hátára terítette. Amint meglátta Biffyt, már mozdult, hogy felvegye, de Biffy sietve leintette.

– Ne, Floote, kérem, ne zavartassa magát! Csak egy kérdésem volna.

– Uram?

– Amikor Mr. Tarabotti Egyiptomban járt, meglátogatta Luxort is? – Biffy könnyedén odalépett a komornyik mellé, egy kicsit túl közel, mintha a bronz fényességét ellenőrizné. Le is hajolt, mint akit különösen érdekel a gyertyatartó, majd a háta mögött átnyúlva, sebesen, mint egy vámpír, kiemelte a kis pisztolyt Floote zakójának belső zsebéből. A fegyver a saját ingujjába siklott, és Biffy agyán átfutott a gondolat, hogy vajon miért nincs több vámpír és farkasember bűvész. Természetfeletti képességekkel a trükkök nagyon könnyűek voltak.

– Igen, uram – felelte Floote, és fel sem nézett a fényesítésből.

– Nos, hát, rendben. Köszönöm, Floote, folytassa!

– Igenis, uram.

Biffy a saját szobájába sietett, bezárta az ajtót, és elővette a pisztolyt.

Az egyik legkisebb volt, amit valaha látott, szép kialakítású, gyöngyház markolattal. Nagyjából harmincéves lehetett, egylövetű – a modern revolverek mellett idejétmúlt. Alighanem Floote csak az érzelmi értéke miatt tartotta meg, mert fegyvernek nem volt épp hasznos. Öt lépésnél messzebbre nehéz lehetett vele célozni, ráadásul szinte biztosan félrehordott. Biffy nagyot nyelt, és mindennek ellenére remélte, hogy nem azt találja majd benne, amitől tartott.

Egy laza mozdulattal kinyitotta a fegyvert, és belenézett a tárba. Töltve volt. Kirázta a golyót a tenyerébe. Ilyen kis apróság, és mégis teljesen tönkretehet egy embert… A töltény keményfából készült, fém orral, hogy bírja a hőséget, ezüsthálóval bevonva. A modern példányoktól persze különbözött, de kétségtelenül kioltógolyó volt.

Biffy eleinte nem akarta elhinni. Floote azonban szabad volt aznap este, amikor Dubh-t meglőtték, hiszen egyetlen munkáltatója sem tartózkodott a házban. Hozzáfért Lord Akeldama léghajójához – egyetlen dolgozónak sem tűnhetett fel, ha Lady Maccon komornyikja megjelenik a vámpírúr házában. Floote pisztolyt hordott magánál, ráadásul éppen olyan kioltógolyóval, amilyennel Dubh-t is eltalálták. Később, amikor Lady Maccon hazahozta a sérültet, Floote egyedül maradt vele – Dubh pedig meghalt. Floote számára egyértelműen nyitva állt a lehetőség. De miért? Tényleg képes lenne ölni a komornyik, hogy megóvja halott gazdája titkait?

Biffy sokáig ült egy helyben, a tenyerében görgette a golyót, és töprengett.

Udvarias kopogás riasztotta fel a gondolatai közül. Felállt, és kinyitotta az ajtót.

Floote lépett be, csendesen, immár zakóban.

– Mr. Rabiffano.

– Floote. – Biffy furcsamód bűnösnek érezte magát, ahogy ott állt, a kezében Floote fegyverével, amely egyértelműen nagy értékkel bírt a komornyik számára, másik kezében a bizonyíték erejű golyóval.

Biffy Floote-ra nézett.

Floote Biffyre.

Biffy tudta, és azt is tudta, hogy Floote tudja, hogy ő tudja. Visszaadta a komornyiknak a pisztolyt, de a golyót, mint bizonyítékot, a mellényzsebébe tette.

– Miért, Floote?

– Mert ő adott először utasításokat, uram.

– De megölni egy farkasembert egy halott utasítása miatt?

Floote ajkán a halványnál is halványabb félmosoly jelent meg.

– Elfelejti, uram, mi volt Alessandro Tarabotti. Hogy minek képezték ki a templomosok. Hogy ő miféle segítségnek képzett ki engem.

Biffy elsápadt a rettenettől.

– Nem Dubh volt az első farkasember, akit megölt?

– Mr. Rabiffano, nem minden farkasember olyan, mint maga, vagy Lyall professzor, vagy Lord Maccon. Néhányan Lord Woolseyhez hasonlítanak. Kártevők, akiket ki kell irtani.

– És ezért ölte meg Dubh-t?

Floote figyelmen kívül hagyta az egyenes kérdést.

– Mr. Tarabotti meghagyta az utasításait, uram – ismételte. – Jóval azelőtt, hogy bárki más így tett volna. Az én dolgom, hogy végrehajtsam. Ezt ígértem, és így is tettem.

– Mi mást tett még, Floote? Mi mást tart mozgásban? Mr. Tarabotti volt a felelős az Istenölő Ragály terjedéséért? Azért ment oda?

Floote az ajtó felé indult.

Biffy utánalépett, és a karjára tette a kezét. Nem akarta természetfeletti erejét alkalmazni, viszolygott a gondolattól, hogy esetleg rákényszerülhet – Lady Maccon alkalmazottján! Valakin, aki régóta szolgálja a családot! Már csak az ötlet is…!

Floote megállt, Biffy helyett a folyosó szőnyegére nézett.

– Tényleg ki kell tisztíttatnom ezt a szőnyeget. Szörnyen néz ki.

Biffy kissé erősebben szorította meg a karját.

– Két dolgot hagyott meg nekem, uram. Hogy vigyázzak Alexiára, és hogy védjem a Törött Ankh Felségterületét.

A komornyik arca ezzel bezárult; Biffy tudta, hogy aznap este már nem szed ki belőle többet. Csakhogy nem engedhette meg magának a tévedést sem. Bár tudta, hogy ezzel veszélybe sodorja a háztartás zökkenőmentes működését, tudta, hogy idehaza és a távolban is veszély fenyeget, tudta, hogy Floote már idős, tudta, hogy ha megteszi, a farkasemberek félrekötött nyakravalóval fognak mászkálni, félretette az aggályait. Felemelte az öklét, természetfeletti erővel és sebességgel olyan keményen ütötte halántékon a komornyikot, hogy az rögtön elvesztette az eszméletét.

A ficsúr nagyon szomorú sóhajjal, de könnyed mozdulattal vetette elegáns vállára Floote ernyedt testét, majd levitte a borospincébe. Ott elszedte a fegyvereit – mint kiderült, kettő is volt nála –, átkutatta a zsebeit, talál-e még valami érdekeset, majd bezárta. A helyzet iróniája az volt, hogy a borospincét alig két éve azért építették át börtönné, hogy őt, Biffyt tárolják benne.

Nem érzett diadalt. Nem érezte úgy magát, mint aki megoldott valami nagy rejtélyt. Egyszerűen bánatos volt. És hálás is, hogy Lyall dolga lesz elrendezni a következményeket. A drága bétahímjének kell majd eldöntenie, hogy elmondja-e Lady Kingairnek, vagy sem. Azt a beszélgetést sem irigyelte senkitől.

Nehéz szívvel és még nehezebb hírekkel indult, hogy megkeresse Lyallt.

Alexia nem akarta felébreszteni Conallt – egy igen mozgalmas nap után néhány órára leheveredett –, de hírei voltak, és ő maga is csaknem összeesett már a kimerültségtől.

Több mint huszonnégy órája nem aludt, de szegény Primrose-ról nem tudott meg semmit. Nem érkezett üzenet a váltságdíjról, nem akadt nyom, semmi. A napnyugta már alig egy órára volt, és Alexia úgy érezte, egy örökkévalóságig kérdezősködött.

– Conall!

A gróf beleszuszogott a párnába.

Alexia odanyúlt, és megérintette meztelen vállát kesztyűtlen kezével, ezzel halandóvá változtatva. Még ez sem ébresztette fel. Teljesen kidőlt: az ég tudja, mi mindent csinált, először dühösen lófrált valahol, aztán a gyerek nyomát kereste, végül politikusokkal egyezkedett. Bizonyára nagyon elfáradt. Ráadásul Egyiptomban a nap is forrón, fényesen perzselt.

– Conall, igazán! Ébredj fel!

A gróf pislogott, és kinyitotta melegbarna szemét, aztán mielőtt Alexia megszólalhatott volna, derékon kapta és magához húzta. Az örök hősszerelmes, a férje. Végül azonban eszébe jutott, hogy nem csak válsághelyzetben vannak, de ő még külön dühös is Alexiára, amiért Lyall professzor oldalára állt. Dacosan, mint egy kisgyerek, eltolta magától a feleségét.

– Igen, Alexia?

Alexia sóhajtott. Tudta, Conallnak idő kell, hogy megbocsásson neki, ha egyáltalán megteszi, de nehezére esett, hogy ilyen idegtépő körülmények között sem ölelhette át.

– Épp most kaptam üzenetet Biffytől. Jobban mondva, az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy megbeszéltük az étergráfos eszmecserét. Sikerült a tudtára adnom a jelenlegi válsághelyzetet, nem mintha bármit is tehetne, de úgy gondoltam, az otthoniaknak is tudniuk kellene. Válaszolt is. Aztán be kellett fejeznem. Az átvivőt lefoglalták, engem meg kirúgtak. Engem! És éppen most! Tudod, megpróbáltam hosszabbítani, de a sorban mögöttem álló kis öregasszonynak rendkívül fontos üzenetet kellett elküldenie az unokája részére, és nem hallgatott a szóra!

– Alexia, egy nap te leszel az a kis öregasszony.

– Ó, hát nagyon köszönöm, Conall.

– És az üzenet? – tudakolta a férje.

– Biffy visszakövette az Istenölő Ragályt a kiindulópontig, a Nílus egy bizonyos kanyarulatához, Luxor mellett.

– Ennek mi köze van Primrose-hoz?

– Lehet köze, mert sikerült, nos, megvesztegetnem néhány dahabija-kapitányt a kikötőben.

A gróf felvonta egyik szemöldökét.

– Madame Lefoux tényleg hajót bérelt, az egyik legjobbat és leggyorsabbat, hogy vigye fel a folyón. De nem Kairóba, csak arrafelé. Nem, az ő célja Luxor volt, legalábbis az egyikük ezt mondta, abból ítélve, hogy mennyi pénzt látott gazdát cserélni. Geneviéve egy titokzatos csomagot vitt, és rengeteget kérdezősködött. Mit gondolsz?

– Rendkívül gyanús. Azt gondolom, hogy utána kellene menni.

– Én is! – Alexia szinte ugrált.

– Hogy van a Tunstell házaspár? – váltott témát Lord Maccon.

– Viszonylag jól. Tunstell legalább válaszol az egyenes kérdésekre. Ivy nehezebb eset, de hát Ivyről beszélünk. Azt hiszem, néhány napra magukra hagyhatjuk őket, hogy kövessük Geneviéve-et fel a Níluson.

– Akkor rendben. Minél hamarabb, annál jobb. – Conall kigurult az ágyból.

Alexia megpróbált észérvekkel élni.

– De szerelmem, mindkettőnknek pihenni kell.

– Még mindig haragszom – mordult rá a férje a becézést hallva.

– Ám legyen! De Conall, mindkettőnknek pihenni kell.

– Örök gyakorlatias vagy. Majd pihenünk a kairói vonaton. Azt hiszem, még elérjük. Nem lesz olyan gyors, mint Madame Lefoux, főleg, ha gőzhajtású dahabiját bérelt. De így csak egy nap lesz az előnye.

– Rendben – bólintott Alexia. – Én összepakolok, te szólj a többieknek! És kérlek, hozd Prudence-t is! A gyerekszobában alszik. Nem hagyom hátra, miközben itt gyermekrablók garázdálkodnak.

A gróf nehéz léptekkel kivonult – mezítláb volt, az inge lógott széles vállán mielőtt Alexia megállíthatta volna, hogy rábírja a rendes öltözködésre, de úgy vélte, Tunstell és Ivy egyébként is túl zaklatottak lesznek, hogy megnehezteljenek rá.

Sebesen csomagolni kezdett, mindent, ami eszébe jutott, bedobált két kis csomagba. Fogalma sem volt, meddig maradnak, de úgy számolt, minél kisebb a poggyász, annál jobb. Prudence-nek egy időre búcsút kell vennie a gépkaticájától.

Lord Maccon negyedórával később tért vissza, hóna alatt az alvó Prudence-szel, a nyomában Tunstell-lel.

– Bizonyos benne, hogy nem kísérhetem el, uram? – A vörös hajú idegesnek tűnt, és a nadrágja sem volt olyan feszes, mint egyébként.

– Nem, Tunstell, a legjobb lesz, ha marad. Tartsa itt a frontot! Lehet, hogy rossz nyomon indulunk el, és nem Madame Lefoux a vétkes, vagy nem a vétkeseket követi. Valaki, akinek van valamicske felelősségérzete, maradjon itt, és tartsa a kapcsolatot a hatóságokkal, piszkálja őket, dolgoztassa őket.

Tunstell most az egyszer komoly arcot vágott, nem mosolygott.

– Ha így látja a legjobbnak…

Conall megbiccentette kócos fejét.

– Így látom. Mármost, ha tekintélyre van szüksége, nyugodtan hivatkozzon rám!

– Köszönöm, uram.

– Ha Ivy elég erősnek érzi magát, minden este hat után üzenetet kapok az étergráf-állomáson. Itt a meghatalmazás Mrs. Tunstell részére, hogy helyettem fogadja őket. Lehetséges, hogy a távollétemben nem fogadják el a helyettest, de ilyen rövid idő alatt csak ezt tehettem. De csak ha elég jól van hozzá, mondom.

– Igenis, Lady Maccon. Biztos benne, hogy én nem felelek meg? – Tunstell egyértelműen visszaesett talpasi szerepébe, hogy kezelni tudja a helyzetet.

– Sajnos attól tartok, nem, kedves Tunstell. Aki Londonból az üzeneteket küldi, csak nekem vagy Ivynek válaszol.

Tunstell értetlenül nézett, de nem kérdőjelezte meg Lady Maccon szavait.

– Sok sikert, Tunstell. És őszintén sajnálom, hogy ez történt magukkal.

– Köszönöm, Lady Maccon. Sok sikert maguknak is. Remélem, elkapják a kurafiakat.

– Én is, Tunstell. Én is.