ÖTÖDIK FEJEZET

A színészet jelmezében

MONDANI SEM KELL, hogy Lady Macconnak sok mindent el kellett rendeznie, mielőtt felvethette volna Matakara királynő ügyét a férjénél. Senki sem aludt sokat aznap, talán Biffyt kivéve. A londoni falka legifjabbja hazatérvén felvonta a szemöldökét a borzasztó kavarodás láttán, és igen értelmes módon elvonult az ágyába a Le Beaux Assemblée legújabb számával.

Lady Maccon a reggelét azzal töltötte, hogy fekete ruhát kerítsen magának, fekete mellényeket a falka tagjainak, a személyzetnek pedig gyászkarszalagokat. Dubh nem volt éppen családtagja, de a házában halt meg, és úgy érezte, megfelelően ki kell nyilvánítania a részvétét. A NYIHA fenekestől felfordult, a talpasokat felajzotta a dráma, úgyhogy rájuk is oda kellett figyelnie.

Amikor végre elérkezett az este, Lady Kingair ragaszkodott hozzá, hogy azonnal elinduljon Skóciába Dubh testével. Azt azonban kijelentette, hogy a temetés után rögvest visszatér, hogy kielégítő módon elrendezze a gyilkosság ügyét. A hangneméből egyértelmű volt lesújtó véleménye az angolok abbéli képességéről, hogy az ilyen ügyeket rendesen lezárják.

Hirtelen távozása után Lord és Lady Maccon csak állt a folyosón, az alváshiánytól kimerülten, és bután nézték egymást. Amikor valaki bekopogott az ajtón, egyáltalán nem számítottak rá, hogy a kifestett arcú Lord Akeldamát látják a küszöbön, mögötte pedig, Tizzy csípőjén lovagolva, a vidám Prudence-t.

– Papa! Mama! – köszöntötte őket a lányuk.

– Ó, drágám, jó estét! – válaszolta az anyja, és igyekezett örömteli arcot vágni. – Lord Akeldama, Trizdale vikomt, kérem, jöjjenek be!

– Ó, nem, nagyon köszönöm, pudingpofácskám. Úgy terveztük, elmegyünk sétálni egyet a parkba. Nem hiszem, hogy még sokáig lesz részünk ebben a remek időjárásban. A kölyök és én arra gondoltunk, hátha elkísérnének minket?

– Ó, milyen kedves! Bocsásson meg, uram, de meglehetősen fárasztó napon vagyunk túl.

– Valóban. Így mondták a dolgozócskáim. Az elmúlt éjjel és utána egész nap tartott a felfordulás, ha jól tudom. Valakit komoly baleset ért. Arról nem is beszélve, hogy ön, drága Alexiám, meglátogatta a Woolsey-bolyt! De hát, mesés kincsem, talpig feketében? Ez bizonyára szükséges?

Lady Maccon türelmes méltósággal várta ki, hogy a szózuhatag véget érjen.

– Ó, te jóságos, Woolsey! Conall, drágám, teljesen kiment a fejemből. Azonnal beszélnem kell veled róla. Igen, ahogy mondja, Lord Akeldama, nagyon elfoglaltak vagyunk. Sajnálom, hogy ilyen kurtán-furcsán, de tényleg nagyon kimerültem. Esetleg holnap este?

Alexia nem akarta megadni a vámpírúrnak az újabb hírek örömét, Lord Akeldama pedig megértette, mikor küldik el. Kecsesen biccentett, aztán Tizzyvel együtt visszatért a járdára, ahol egy hatalmas gyerekkocsi várta a boldog Prudence-t. Lord Akeldama nem sokkal azután csináltatta, hogy az örökbefogadás hivatalos lett. Egy Plimsaul fivérek-féle Speciális Első Osztályú Kocsi volt, magas bronzkerekein sűrűn álltak a küllők, a bőr ülőrészt bearanyozták, és felettébb sok fodorral szegélyezték. A fogó magasságát állítani lehetett, és egy porcelánmedál lógott róla, rajta indázó betűkkel a Büszke Mary név. A kocsihoz erősített védő napernyőt, amely rossz idő esetén is bevált, kurblival lehetett kinyitni és leereszteni. Az egész alkotmány – Alexia szerint eléggé derűlátón – megfelelt akár több gyerek egyidejű befogadására is. Lord Akeldama kivehető, csipkeszegélyes béléshuzattal és szalagokkal rendelte, és minden elképzelhető színből póthuzatot is csináltatott, hogy illeszkedjen Prudence bármelyik ruhájához. Az utcai gázlámpa fényében Alexia éppen látta még, hogy aznap kékeszöldben és ezüstben pompázott; Prudence aranyos, krémszín csipkeruhát viselt, Tizzy pedig hozzáillő, halványarany öltözéket. A dadus mögöttük maradt, és bosszús arcot vágott. Lord Akeldamának valahogy sikerült rábírnia, hogy magára tűzzön egy zöldeskék szalagot, együttérzése jeléül.

A kis menet elparádézott: a vámpírúr kétségtelenül felkészült rá, sőt, élvezte, hogy sok kíváncsi járókelő megállítja és megcsodálja. A séta nagyon lassúnak ígérkezett. Lord Akeldama rendkívül élvezte, ha látványosságot csinálhatott magából. Szerencsére a jelek arra mutattak, hogy Prudence hasonlóan érez. Akár két, igencsak csillogó héjú tojás.

Lady Maccon karon ragadta a férjét, és gyakorlatilag berángatta a hátsó fogadószobájukba, aztán határozottan becsukta maguk mögött az ajtót.

– Jaj, Conall, valami más is történt, és Dubh szerencsétlen sorsa miatti rémületemben teljesen elfelejtettem elmondani. Tegnap este tanúja voltam, amint Nádasdy grófnő metamorfizálni próbál egy új királynőt.

– Nem lehet igaz! – A hír némileg kizökkentette Lord Maccont a melankóliájából. Megveregette maga mellett a kanapét, Alexia pedig örömmel telepedett le.

– Eléggé elkapkodták. Az egyik dolgozója balesetet szenvedett. A kísérlet sikertelen maradt, de tudományos szempontból lenyűgöző volt. Tudtad, hogy először a táplálkozásra szolgáló agyarakat szúrják be? És mindenhol vér volt. De előreszaladtam. Nem ez a fontos rész. Mármost, hová tettem a kézitáskámat? Ó, a fenébe, bizonyára leejtettem, amikor elővettem Ethelt az állomáson. – Csettintett a nyelvével. – Semmi baj, azt hiszem, emlékszem az üzenet lényegére.

– Üzenet? Miről beszélsz, drágaságom? – Lord Maccon lenyűgözve nézte a feleségét. Alexia olyan ritkán hevük fel ennyire; imádni való volt. Felkeltette benne a vágyat, hogy megragadja, magához húzza, és addig simogassa, amíg végleg elakad a szava.

– Nádasdy grófnő azért hívatott a Woolsey-bolyba, mert Prudence-t és engem is hívattak, sőt, megparancsolták nekünk, hogy látogassuk meg az alexandriai bolykirálynőt.

Lord Maccon fejéből kiment a felesége alakja.

– Matakarát? Valóban? – Úgy tűnt, a dolog mély benyomást tesz rá. Ezen Alexia meglepődött. A férjére ritkán tettek mély benyomást a vámpírokkal kapcsolatos dolgok. Ami azt illeti, Lord Macconra egyáltalán nem sok minden tett mély benyomást, talán a feleségét kivéve, és pont.

– Azt parancsolta, hogy amint lehet, járuljunk elébe Egyiptomban. Mondom, Egyiptomban.

Lord Maccon össze sem rezzent a botrányos igény hallatán.

– Nos, ha ez a helyzet, akkor el kell kísérnem benneteket.

Alexia elhallgatott. Már mindent megtervezett: az érvelést, hogy miért kell utaznia, és majdnem kidolgozta már azt is, milyen lepel alatt fog utazni. És akkor a férje egyszerűen beadja a derekát, és vele akar menni.

– Tessék? Nem is ellenkezel?

– Volna jelentősége, ha megtenném?

– Hát, igen, de attól még elmennék.

– Szerelmem, az ember nem mond ellent Matakara királynőnek. Még a londoni falka alfahímje sem.

Alexia döbbenetében saját maga ellen fordította az egyik, szócsatára készített érvét.

– Nem akarsz itt maradni, és felügyelni a gyilkossági nyomozást?

– Természetesen igen. De semmiképpen sem hagynám, hogy egyedül menj Egyiptomba. Veszedelmes ország, és nem csak az Istenölő Ragály miatt. Lyall, Channing és Biffy jóval többre képes, mint azt én szeretem beismerni. Biztosra veszem, hogy itt mindennel megbirkóznak, beleértve Lady Kingairt és egy halott farkasember ügyének kivizsgálását is.

Alexia álla leesett.

– Igazán, ez így túl egyszerű. Miért… Ó, értem már! Utána akarsz járni, mit keresett Dubh Egyiptomban… és mit talált, igaz?

– Te talán nem? – vont vállat Lord Maccon.

– Gondolod, hogy Lady Kingair hazudott, amikor elmondta, miért küldte?

– Nem, de azt hiszem, hogy Dubh valami fontos dologra akadt. És miért pont te? Miért nem a falkája?

– Ennek az apámhoz van köze. Dubh el is kezdett mondani valamit erről, éppen, mielőtt meglőtték volna, és Matakara királynő üzenete is célzott rá, hogy tud bizonyos titkokat az apámról. A naplóiból tudom, hogy ő is eltöltött némi időt odaát. Sajnos akkoriban nem írt le semmit. Bár ott találkozott az anyámmal.

Lord Maccon pislogott.

– Mrs. Loontwill Egyiptomba utazott?

– Tudom, már a gondolat is elképesztő, igaz? – Alexia elvigyorodott a férje hökkent arcát látva.

– Nagyon is.

– Akkor megszervezzem az utat? A vámpírok bizonyára nem ellenzik, ha egy-két hónapra átvesszük Prudence-t. Végül is, az egész tőlük ered.

– A vámpírok mindent elleneznek. Alighanem el akarnak majd küldeni velünk egy dolgozót, hogy ellenőrizzen.

– Mhm. Ha te is jössz, lelassítasz minket, szerelmem. Reméltem, hogy az expressz postaléghajóval utazhatunk, de egy farkasemberrel kénytelenek leszünk hajóra szállni. – Megveregette a férje combját, hogy enyhítse a megállapításban rejlő sértést, mire Lord Maccon rátette a kezére a saját széles mancsát.

– A Félszigeti-Keleti Gőzhajózási Társaságnak van egy új közvetlen járata Southampton és Alexandria között. Tíz nap az út, és több léghajóútvonalat is keresztez, úgyhogy a posta is utolérhet minket. Lyall küldheti a híreket a Dubh-val kapcsolatos nyomozásról, miközben mi haladunk arrafelé.

– Milyen jól tájékozott vagy az egyiptomi utakkal kapcsolatban, férjem! Az ember azt gondolná, előre láttad, hogy be fog következni.

Lord Maccon, hogy elkerülje a magyarázkodást, megkérdezte:

– Hogyan fogod eltitkolni, mi az út valódi célja?

– Hadd pihenjek egy kicsit! – nevetett rá Alexia. – Éjfélkor majd meglátogatok valakit, megtudom, hogy ő hajlik-e a dologra, aztán elárulom neked is.

– Legdrágább szerelmem, utálom, ha titokzatoskodsz. Abból én soha nem jövök ki jól.

– Ugyan már, nagyon is élvezed. Legalább nem ülhetsz a formás hátsódon.

– Gyere ide, te lehetetlen nőszemély! – Conall megragadta és magához húzta a feleségét, aztán először a nyakát, majd az ajkát csókolta meg. Alexia pontosan értette, mit akar ezzel mondani.

– Feküdjünk le, drágám, pihenjünk!

– Pihenni?

Alexia nagyon érzékeny volt erre a hanghordozásra.

Felsétáltak a lépcsőn az emeletre, onnan a kis felvonóhídon át Lord Akeldama házába, ahol a harmadik ruhaszoba rejtette a titkos háló kamrájukat. Alexia nem szólt Biffynek, hagyta, hadd szöszmötöljön Conall a gombjaival és szalagjaival; jóval türelmesebben, mint Alexia maga tette volna. Lord Maccon rendkívül hamar kivetkőztette a ruhájából, fűzőjéből és alsóneműjéből, aztán Alexia ugyanolyan sebesen viszonozta a dolgot. Elég volt a számára egy hét házasság, hogy kiigazodjon egy férfi ruhatárában. És ahhoz is, hogy megszeresse Conall bőrének melegét a sajátján. Rémesen élvhajhász dolog volt ez a feltétel nélküli önfeladás, soha senkinek nem is vallotta volna be. A házaséletnek, akármilyen ragacsos tudott lenni, volt jó oldala is. Alexia éppolyan mindennapos szükségét érezte a férje érintésének, mint a teájának. Erről talán még nehezebben is mondott volna le.

Hagyta, hogy Conall felkapja, és letegye a nagy, puha matracra, majd mellé telepedjen a süppedős melegbe. Ott azonban gyengéden, de határozottan átvette az irányítást. Legtöbbször hagyta, hogy Conall akarata érvényesüljön az ágyban, hiszen szeretni való, nyers erejével elnyomta, a legjobb értelemben; néha azonban emlékeztetni kellett, hogy Alexia is alfa, és a természete nem engedi, hogy mindig kövesse a férje irányítását, az életük akármelyik területén.

Tudta azt is, hogy Dubh halála után Conallnak szüksége van a törődésre, és neki is, hogy törődhessen valakivel. Ez az éjjel gyengédséget várt el, hosszú, lágy simogatásokat, lassú csókokat, amelyek emlékeztették mindkettejüket, hogy élnek és együtt vannak. Alexia az érintésével akarta meggyőzni Conallt, hogy nem hagyja el. A szokásos viharos, nevetős, harapdálós szenvedély várhat, amíg Alexia el nem mondta, amit akart, azon a nyelven, amit Conall pontosan megértett.

Ivy Tunstell a nappalijában fogadta Alexia Maccont. Az ikrek érkezése Mrs. Tunstell életébe nem változtatta meg sem a dekorációt, amely még mindig túl csicsás volt, és pasztellszínű, sem őt magát, aki még inkább. Azt a tapintatlanságot, hogy megkérdezze, ő meg a férje miként engedhettek meg maguknak egy dadát, Alexia sosem követte volna el, azonban miután a család így kiegészült, Ivy házas boldogságát és színpadi megjelenését alig befolyásolta a váratlan, kettős áldás. Ivy voltaképpen egészen úgy nézett ki, úgy viselkedett, és úgy beszélt, mint lánykorában.

A gyermekei, Alexia lányával ellentétben, megbocsáthatatlanul jól viselkedtek. Azon kevés alkalommal, amikor találkoztak, Lady Maccon szokás szerint gügyögött nekik, a kicsik pedig visszagügyögtek, és addig pislogtak szokatlanul hosszú pilláikkal, amíg valaki át nem vette és el nem vitte őket, aminél többet egy kisbabától igazán nem is várhat el az ember. Alexia elbűvölőnek találta őket, ennélfogva perverz örömmel fogadta, hogy aludtak, amikor érkezett.

– Legdrágább Alexiám, hogy vagy? – Mrs. Tunstell őszinte örömmel köszöntötte a barátnőjét, és két kezébe fogta Alexiáét, majd közelebb húzta Lady Maccont, hogy csókokat cuppantson a levegőbe, az arca mellett. Ezt az érzelmességet Alexia rendkívül franciásnak találta, de lassan elfogadta, mint a színészekkel töltött idő mellékhatását.

– Ivy, drágám, hogy s mint ezen a kellemes estén?

– Határozottan élvezem a családos élet hétköznapi kifinomultságát.

– Ó, izé, hogyne. És hogy van Tunstell?

– Teljesen tökéletes, mint mindig. Tudod, hogy akkor vett el, amikor szegény voltam, csinos és fiatal. Persze azóta ez mind megváltozott.

– És az ikrek? – Fél évvel voltak fiatalabbak Prudence-nél; a Percival és a Primrose nevet kapták, de az anyjuk sokkal gyakrabban szólította őket Percynek és Tidwinkle-nek. A Percy még érthető volt, Alexia azonban nem bírta felfogni, miképpen lett a Primrose-ből Tidwinkle.

Ivy elmosolyodott, amolyan anya-kicsi-angyalkái mosollyal, és odaadón sóhajtott.

– Ó, a drágák! Meg tudnám enni őket. Kanállal. Alszanak az édes kincseim. És a te kis Prudence-ed, ő hogy van?

– Rémesen akaratos és szörnyen dacos, természetesen.

Mrs. Tunstell ciccegett.

– Ó, Alexia, olyan megátalkodott vagy! Hogy valaki a saját gyerekére ilyeneket mondjon!

– Legdrágább Ivy, egy szavam sem volt hazugság.

– Nos, gondolom, a kis Prudence meglehetősen… vegyes természettel bír.

– Hála az égnek, hogy van segítségem, különben térdig járnám a lábamat, elhiheted!

– Igen – bólintott Ivy gyanakvóan. – Lord Akeldama bizonyára felbecsülhetetlen…

– Most is, amíg beszélgetünk, Prudence vele sétál a parkban.

Ivy intett Alexiának, hogy üljenek le, és teáért küldte a szobalányt. Alexia engedelmeskedett. Ivy boldogan telepedett le a barátjával szemközt; örült, mint mindig, hogy a drága Lady Maccon még mindig áldoz rá az idejéből. A házasságuk eredményeképpen hatalmas szakadék tátongott közöttük, és hiába győzködte Alexia az ellenkezőjéről, Ivy mindig megtisztelve érezte magát, amiért a barátságuknak nem szakadt vége. Mrs. Tunstell számára a tény, hogy Lady Maccon, egy grófné, meglátogatja és vele teázik – a Sohóban! egy bérlakásban! –, még attól sem vált kevésbé csodálatossá, hogy Alexia kémtársa volt egy titkos társaságban.

Ettől persze még nem felejtette el, hogy Lord Akeldamát illetően gyengéden megrója Alexiát. Elvégre a személyisége túlságosan botrányos, hogy apa legyen! Az, hogy egyben vámpír is, Ivy világában jóval kisebb jelentőséggel bírt, mint közfelháborodást keltő viselkedése és feltűnő ruházata. Ennyire még a színésztársai sem voltak rosszak.

– Drága Alexia, nem keríthettél volna egy rendes dadust inkább? Hogy kiegyensúlyozza a létfontosságú érzelmi nedveket? Nagyon ajánlom.

– Ó, Lord Akeldama szerzett dadát is, és biztosíthatlak, az ő nedvei meglehetősen kiegyensúlyozottak. A lányom esetében egyébként sincs fikarcnyi jelentősége sem. Vele mindenkinek állandóan résen kell lennie, ha érted, mire gondolok. Még a legjobb napjain is kétszer olyan nehéz eset, mint az apja.

Ivy a fejét rázta.

– Alexia, igazán, te mindig a legborzasztóbb dolgokat mondod.

Lady Maccon tudta, hogy efféle kedveskedésekkel háromnegyed óráig vagy még tovább is elszórakozhatnak, úgyhogy átterelte a szót egy olyan témára, ami a látogatása céljával jobban összhangban volt.

– Tegnapelőtt este sikerült megnéznem az új darabotok premierjét.

– Ó, valóban? Milyen kedves! Nagyon patrónos szokás a részedről. Tetszett? – Ivy összekulcsolta az ölében a kezét, és nagyra kerekített, csillogó szemmel nézett a barátnőjére.

A szobalány jelent meg a teával; Alexia nyert egy percet, hogy megfogalmazza a válaszát. Megvárta, hogy Ivy mindkettejüknek töltsön, aztán kimérten kortyolt, mielőtt felelt volna.

– Mint a támogatótok, őszintén helyeslem. Büszke vagyok rád és Tunstellre. Egyedi történet, és a szerelemmel összefonódott tragédia rendkívül sajátos bemutatása. Bizton állíthatom, hogy London még nem látott ilyesmit ezelőtt, és nem is fog többé. Véleményem szerint az operatáncot lejtő dongó jelenete… bolydító volt.

– Ó, köszönöm! A szívem sarkalatáig boldoggá tesz, ha ilyeneket mondasz. – Ivy sugárzott, sűrű, göndör fürtjei remegtek gyönyörűségében.

– Azon töprengtem, meddig tervezitek a színlapon tartani az előadást ezen a helyen, és vajon gondoltatok-e már rá, hogy körútra menjetek vele?

Ivy is kortyolt a teájából, és komolyan fontolóra vette a kérdést.

– A szerződésünk mindössze egy hétre szól. Csak próbaképpen vágtunk bele ebbe az új stílusba, de terveztük, hogy kedvező fogadtatás esetén nagyobb színházakkal is leszerződünk. Miért? Tervezel valamit?

Lady Maccon letette a csészéjét.

– Valójában az jutott az eszembe, hogy megfontoltátok-e már… – a nagyobb hatás kedvéért elhallgatott egy kicsit – … Egyiptomot?

Mrs. Tunstell levegőért kapott, és apró, fehér kezét a torkához emelte.

– Egyiptomot?

– Azt hiszem, az egyiptomi színházba járó közönség igazán megindítónak találná a Haláleső Swansea-bent. A témája olyan nagyon egzotikus, és úgy tudom, van is ott egy helybeli lady, akit különösen érdekelnek az efféle előadások. Eszetekbe jutott már, hogy Londonon kívül is előadjátok?

– Nos, igen, Európában, természetesen. De elmenni egészen Egyiptomig? Van ott egyáltalán tea?

Ivy nem olyannak tűnt, mint akinek ellenére van a gondolat. Amióta csak elutazott Alexiával Skóciába, Mrs. Tunstell rákapott a külföldi utazás ízére. Alexia a kilteket okolta ezért, és tudta, addig kell ütni a vasat, amíg meleg.

– Természetesen én finanszírozom az expedíciót, és megteszem a szükséges előkészületeket.

– Ó, jaj, Alexia, kérlek, zavarba hozol. – Ivy elpirult, de nem utasította vissza.

– Mint a támogatód, kötelességemnek érzem, hogy terjesszem a darabotokban rejlő, mélyen megindító üzenetet. Már csak a dongótánc is a modern történetmesélés mesteri példája volt. Nem hiszem, hogy jogunk lenne megtagadni másoktól pusztán a távolságuk és a megkérdőjelezhető italválaszték miatt.

Mrs. Tunstell bólintott, élénk arca elkomolyodott a jelentőségteljes kinyilatkoztatást hallva.

– Amellett… – Alexia szinte suttogásig halkította a hangját. – A Napernyő Protektorátus számára is van egy ügy Egyiptomban.

– Ó! – Ivyn úrrá lett az izgalom.

– Meglehet, hogy Darázsolt Főkötő ügynökként is a segítségedet kérem majd.

– Ha így áll a helyzet, akkor beszélek Tunnyval, és azonnal megtesszük az intézkedéseket és előkészületeket! Még több kalapdobozra lesz szükségem.

Alexia ettől a készséges választól kissé elsápadt. A Tunstell házaspár truppja közel egy tucat főt számlált, hozzá még a válogatott kísérők.

– Esetleg le tudjuk szűkíteni a létszámot egy kissé? Igen kényes ügyről van szó.

– Esetleg lehet róla szó.

– Esetleg addig, hogy csak te és Tunstell gyertek velem?

– Nem is tudom. A jelmezekre is gondolni kell. Azzal ki fog foglalkozni? A történet pedig nem teljes a mellékszereplők egyike-másika nélkül. Hát az ikrek? Semmiképpen nem hagyhatom hátra az imádott babáimat. Kell a dada is, mert nélküle nem boldogulok. És aztán még ott van…

Mrs. Tunstell csak beszélt és beszélt, Alexia pedig hagyta. Hosszas és alapos tárgyalás eredményeképpen Ivy eldöntötte, hogy képes lehet a kísérete létszámát tíz főre leszorítani, Tunstellt és az ikreket nem számítva. Megígérte, hogy összeírja a neveket és összegyűjti az okmányokat, és amint lehet, elküldi Floote-nak.

Miután minden részletet tisztáztak, elhatározták, hogy a következő hétvégén indulnak.

Lady Maccon azzal az érzéssel távozott, hogy a nehezén túl van; most már csak a férjét kell meggyőznie róla, hogy nyilvánosan, színészekkel együtt utazni igenis jó álca. Küldött egy üzenetet is Nádasdy grófnőnek, hogy tudassa Matakara királynővel: ha az alexandriai boly kifejezné érdeklődését a Haláleső Swansea-ben színdarab iránt, esetleg Lord és Lady Maccon, valamint szokatlan gyermekük is meglátogatná őket. Matakara királynő követelje meg, hogy a darabot személyesen neki adják elő, az otthonában, és ezért kérje fel a Tunstell-társulatot, hogy utazzon el Egyiptomba. Alexia és Conall mint patrónusok mennek velük.

Mire elvégezte ezt a feladatot, a falka is hazaért, és mindenhol nagydarab férfiak nyüzsögtek. Conall is bedugta a fejét az ajtón, hogy közölje, nincs új híre Dubh-ról, és Alexia véletlenül nem tudja, hová lett Biffy?

Alexia azt felelte, nem tudja, de Conall legyen szíves, lépjen csak be, és hallgassa meg a tervet, mielőtt újra elgaloppozik. Conall úgy is tett, és jó sok morgás árán elfogadta, hogy muszáj lesz a színészek jelmezei alatt utazniuk.

– Most pedig – jelentette be Alexia –, megyek, és elbeszélgetek Lord Akeldamával. Meg akarom tudni, mit gondol Matakara királynő utasításáról, és tájékoztatnom kell, hogy hosszabb ideig nem veszek részt az árnyékkormány munkájában. Kénytelen lesz egyedül megbirkózni a dévánnal.

– Ha szükségesnek látod.

– Drágám, igazán tudomásul kellene már venned, hogy Lord Akeldama hasznos információkkal rendelkezik. Olyasmikkel, amikről még te meg a NYIHA sem tudtok. Ráadásul ő Prudence gyámja, szóval ha ki akarjuk vinni az országból, még ha egy vámpír kérésére is, ki kell kérnünk az engedélyét. Ez már csak így megy.

Lord Maccon nagyvonalúan intett. Alexia minden további teketóriázás nélkül át is sietett a szomszédba.

Biffyt, amikor aznap este felébredt, érthetően felzaklatta Dubh halálhíre. Azonban nem különösebben. Sosem találkozott Dubh-val, és ha a pletykáknak hinni lehetett, nem is mulasztott sokat. Ráadásul nehéz volt olyasvalakit gyászolni, aki az élete legnagyobb részét Skóciában élte le. Biffyt jobban zavarta, hogy elaludta a haját, és a felálló tincs semmi áron nem volt hajlandó visszasimulni a helyére.

Átfutott a fején, hogy vajon mások faragatlannak érzik-e a modorát. Nem akarta, hogy idáig fajuljon a helyzet. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem érezte a kapcsolatot farkasember-testvéreivel, akik alig beszéltek másról, mint testmozgásról és lövészetről. Channing őrnagy elegánsan megkötött kravátlit hordott, de még Biffy sem bírt volna egy kapcsolatot kizárólag a vonzó nyakravalóra alapozni.

Korán elsietett, hogy ránézzen a kalapszalonra; éjféltájban tért vissza, arra, hogy Lord és Lady Maccon még mindig távol van, azonban a háznép jelenlévő tagjai fekete mellényt viselnek. Sóhajtva ment átöltözni, és a ruházatára erőszakolt változtatás miatt egyszerre jobban utálta Dubh-t, mint a szerencsétlen bétahím azt érdemelte volna.

Éppen ide-oda tologatta a tányérján a füstölt halat, amikor Lyall professzor lépett be, meglátta, és megszólalt.

– Ó, remek, Biffy, éppen magát kerestem.

Biffy meglepődött. Lyall professzor mindig is gondoskodón, kedvesen beszélt vele, de azon kívül, hogy átadta neki a tervszobáért viselt felelősséget és a vele járó papírmunkát, neki meg a bétahímnek nem sok dolga volt egymással. Lord Macconra gondot viselni teljes embert kívánt, ezt Biffy nagyon is megértette. Olyan nagy és félelmetes ember volt, és annyira rendezetlen is – Biffyt részben félelemmel töltötte el, részben lenyűgözte, részben pedig sürgős vágyat ébresztett benne, hogy elvigye egy szabómesterhez.

Lenyelte a halat, és Lyall rangja iránti tiszteletből kissé kiemelkedett a székéből.

– Lyall professzor, miben lehetek a szolgálatára? – Biffy remélte, hogy egy nap eltanulja majd a professzor rendezett hajviseletének fortélyát. Csodálatra méltó önuralmat jelzett.

– Kissé elakadtunk, miközben a Fenchurch Street-i tanúkat kerestük. Nem találtunk semmi használhatót. Arra gondoltam, hátha magának vannak kapcsolatai azon a részen, még azelőttről.

– Lord Akeldama valóban megkért, hogy alkalmanként látogassak meg egy kocsmát a közelben. Az egyik kiszolgálólány emlékezhet rám.

– Kiszolgálólány? Hát jó, ha maga mondja.

– Szeretné, hogy rögtön induljak?

– Legyen szíves, és mit szólna némi társasághoz?

Biffy végigmérte a bétahímet: csendes, jelentéktelennek kinéző alak, kiváló, bár alulértékelt ízléssel a mellények terén, és általában bosszús az arca. A múltban nem ilyen társaságot választott volna maga mellé, de hát az a múlt volt.

– Hogyne, örömömre szolgálna, professzor. – Talán meg tudják beszélni, miként lehet az engedetlen tincseket uralom alá hajtani.

– Mármost, Biffy, ne füllentsen! Tudom, hogy nem érem el a maga elvárásait.

Ha még képes lett volna rá, Biffy erre a nyílt kijelentésre elvörösödik.

– Ó, uram, soha még csak célzást sem tennék rá, hogy nem pontosan megfelelő a…

– Csak ugrattam – szakította félbe Lyall professzor. – Mehetünk?

Biffy gyorsan elintézte a maradék halat, közben azon töprengett, hogy vajon a professzor másokat is ugrat-e a fehér asztal mellett, majd felállt, fogta a kalapját és a sétabotját, és követte Lyallt az éjszakába.

Egy hosszú percig csendben sétáltak. Végül Biffy megszólalt.

– Gondolkodtam valamin, uram.

– Igen? – kérdezte Lyall nagyon szelíd hangon.

– Hogy vajon az ön megjelenése nem éppen annyira kiszámítottan semmitmondó-e, mint Lord Akeldama dolgozóié, éppen csak sokkal szerényebb módon?

Válaszul egy gyors, fehér fogakat villantó mosolyt kapott.

– Nos, a bétahím dolga, hogy meghúzódjon a háttérben.

– Dubh ezt tette?

– Tudtommal nem. De ő messze állt tőle, hogy igazi béta legyen. Lord Maccon árulásért kivégezte a Kingair-falka bétáját, mielőtt elhagyta volna őket. Dubh azért állt a helyére, mert nem akadt jobb.

– Micsoda rémes katyvasz lehetett!

Lyall professzor lépteinek ritmusa a pillanat apró törtrészére megbicsaklott; Biffy, ha nincs természetellenesen éles füle, észre sem veszi a tétovázást.

– A Kingair-falka számára? Igen, azt hiszem, igaza van. Tudja, akkoriban nem is gondoltam rájuk. A Woolsey-falkának megvolt a maga baja.

Biffy hallotta a szóbeszédet, és mindent meg is tett, hogy megtanulja a falka történelmét.

– Ha jól tudom, a Lord Maccon előtti alfa… megromlott.

– Ez igen elegáns megfogalmazás, mintha csak valami étel lett volna.

– Nem kedvelte, uram?

– Ó, Biffy, nem gondolja, hogy most már szólíthatna Randolph-nak?

– Jó ég, muszáj?

– A falkában mindenki más így tesz.

– Attól még nem fog jobban a számra állni. Adhatnék más nevet magának?

– Mennyire hasonlít Lord Akeldamához! Csak ne Dollyt, kérem.

– Randy?

Savanyú csend.

– Akkor Lyall. Megválaszolja a kérdésemet, uram, vagy elkerüli inkább?

Lyall éles pillantást vetett rá.

– Igaza van. Nem kedveltem.

– Minden alfa megromlik? – Biffyt újkeletű rémület töltötte el.

– Az öregek mind, attól félek. Szerencsére a legtöbb belepusztul a kihívókkal vívott harcokba. Az igazán erősek azonban, azok, akik három- vagy négyszáz évnél is tovább élnek, ők mind, hogy a maga szavával éljek, megromlanak.

– Mennyi idős is Lord Maccon?

– Őmiatta csak ne aggódjon!

– De ő is odajut majd?

– Gyanítom, hogy azok között lesz, akik odajutnak.

– És magának van egy terve?

Lyall professzor halkan felnevetett.

– Úgy vélem, neki magának van. Ifjú kölyök, maga azt gondolja, hogy a mi világunk sokkal csúfabb, mint a vámpíroké, igaz?

Biffy nem felelt.

– Talán ők csupán jobban rejtegetik. Ez még nem jutott eszébe?

A ficsúr a drága Lord Akeldamára gondolt, a könnyű szívű, sápadt, kedves, bár agyaras mosolyú vámpírúrra, és megint csak hallgatott. Lyall sóhajtott.

– Most már közénk tartozik. Túlélte az első néhány évét. Képes az uralma alatt tartani az átváltozást. Felelősséget vállal a falka ügyeiért.

– Alig-alig. Látta, hogy áll a hajam mostanában? Kifejezetten ápolatlan.

Leintettek egy bérkocsit, és beültek.

– A Fenchurch Streetre kérem, jó uram. A Tollas Pisztrángba.

Hamar oda is értek; egy kétes kinézetű intézmény előtt szálltak ki.

A város ezen része, a dokkokhoz közel, inkább a nappali életben vett részt, ezért csendesebb volt, mindazonáltal a kocsma kellemetlenül népszerűnek nézett ki.

A helyiek elcsendesedtek, amikor az új érkezők beléptek, főleg Biffy makulátlan ruháját látva. Gyanakvó mormolás követte őket a pult felé.

A kiszolgálólány valóban emlékezett Biffyre. A legtöbb nő így volt vele ebben a társadalmi osztályban. Jó borravalókat adott, és nem fogdosta őket, nem várt el semmit – ugyanakkor elegáns öltözéke kellemes benyomást tett a női nemre.

– Nahát, itt van az én szép fiataluram, hát nem telt el már egy fél élet, hogy utoljára láthattam?

– Nettie, galambom! – Biffy elővette legkirívóbb modorosságát. – Hogy vagy ezen a csodás estén?

– Jobban nem is lehetnék, kiskacsám. Jobban nem is lehetnék. Mit hozhatok?

– Két whiskeyt kérünk, drága, és ha nem bánod, tarts velünk egy kis időre, amíg elfogy.

– Rendeljen hármat, és az ölébe is ülök, amíg megisszuk.

– Rendben! – Biffy a pultra dobta a kellő mennyiségű pénzt, nagylelkű borravalóval kiegészítve, aztán Lyall-lal átmentek egy kis asztalhoz, a tűz mellé. Nettie bekiáltott hátulról egy kisegítő felszolgálót, aztán csatlakozott hozzájuk a három, öblös pohárba töltött whiskeyvel együtt. A fenyegetéséhez híven Biffy térdére telepedett, ott kortyolgatta az italát, és csillogó szemmel leste a két férfit. Kerekded alkat volt, talán kerekebb is, mint amit Lyall kedvelt, mármint, ha Biffy jól mérte fel a bétahím ízlését, de nagyon kedves természetű, és ha megfelelő irányba terelték, szívesen és hosszasan beszélt. A haja és a szemöldöke finom szálú volt, világosszőke, csaknem fehér, amitől az arca állandó csodálkozó kifejezést öltött; némelyek ezt összetévesztették az ostobasággal. Biffy egyelőre nem döntötte el, mi az igazság.

– Szóval, hogy megy a kocsma, mióta utoljára itt jártam, Nettie, galambom?

– Nahát, hadd mondom csak el! A vén Mr. Yolenker, emlékszik, a cipőtisztító a dokkoknál. A múlt héten megpróbálta kipucolni a saját kéményét, és két teljes napra bele is szorult. Be kellett zsírozni, hogy kihúzhassák. Aztán meg…

Nettie jó húsz percig fecsegett a környéken történtekről. Biffy hagyta, hogy a pletyka hullámai átcsapjanak a feje felett. Lyall professzor kötelességtudóan figyelt, Biffy pedig elég kérdést tett fel, hogy Nettie ne hagyja abba. Végül óvatosan a tárgyra tért.

– Hallom, valamelyik este volt egy kis felfordulás az állomáson.

Nettie, ahogy illik, bekapta a horgot.

– Ó, bizony, hogy volt! Pisztolylövések! Az ifjú Johnny Gawkins a Mincing Lane-ről azt mondta, határozottan látta, hogy egy férfi szállt fel, saját léghajón! Ezen a környéken, hát el tudják ezt képzelni? És aztán meg ott volt a tűzeset is, ugyanazon az estén! Azt nem tudom, hogy jön össze a kettő, de azt sem mondom, hogy nem jönnek össze.

Biffy zavarodottan pislogott.

– Az ifjú Johnny mondott valamit arról, hogy nézett ki az a férfi?

– Csak annyit, hogy urasan. Habár biztosra veszem, hogy nem annyira, mint maga, ficsúrom. Meglehetősen érdekli, hát nem?

– Hiszen ismersz, Nettie, nekem minden botrányról tudnom kell. Mondd csak, Angie Pennyworth babája megszületett már?

– De még hogy! Ikrei lettek! És közben nincs két fillér a zsebében, az apa meg oda se tolta a képét. Rémesen kár, én mondom. Habár mind biztosra vesszük, ki az, tudja? – Nettie fehér kezével a hátsó sarokban ücsörgő, pintes korsót dajkáló, vékony fiatalember felé intett.

– Alec Weebs? Kizárt! – Biffy kellemes döbbenettel fogadta a hírt.

– Ó, de bizony én azt hiszem. – Nettie kényelmesebben elhelyezkedett. Biffy intett a helyettes kiszolgálólánynak, hogy hozzon még whiskeyt.

Lyall professzor alig észrevehetően, dicsérőn biccentett felé. Egy úriember egy magánléghajóban nem túl forró nyom, tekintve, mennyire divatba jött a léghajózás az utóbbi időben, de a semminél jobb. Legalább utána lehetett nézni, ki vett léghajót. Ez leszűkíthette a gyanúsítottak listáját.