TIZENEGYEDIK FEJEZET

Amelyben Prudence

egész mondatokban kezd beszélni

A MACCON CSALÁD MÉG IDŐBEN ÉRT VISSZA A SZÁLLODÁBA, hogy átöltözzenek és szalonképessé tegyék magukat, mielőtt Matakara királynő és az alexandriai boly elé kísérték volna őket. Neshi kancellár feszülten várta őket az előtérben.

A Tunstell-társulat nem sokkal utánuk indult; az első felvonás jelmezeiben jöttek le a lépcsőn, a díszlet darabjait vonszolva, bár az urak mind cilindert viseltek. Ha a helyiek kíváncsian figyelték az érkezésüket, ez az indulás még nagyobb érdeklődést vonzott. Mrs. Tunstell ezüst szaténruhát viselt, rettentő mennyiségű hamis gyöngygyel díszítve; Mr. Tunstell öltözéke bármely elegáns úr számára megfelelt volna, leszámítva, hogy bíborvörös szaténból készült, és az egyik vállára, akár egy muskétás, rövid, aranyszín köpenyt vetett. Mr. Tumtrinkle, kravátlitól kamásliig gonosz, fekete bársonyt viselt, gyémántgombokkal, kék bőrkesztyűvel és éjfélkék szaténköpennyel, amely minden lépése nyomán kavarogva lebbent ide-oda, mintha szárnya lenne.

Ezúttal nem volt szükség szamarakra. A bolykirálynő gőzhajtányt küldött értük: a szerkezet még Madame Lefoux érdeklődését is felkelthette volna. Mindazonáltal a feltaláló nem volt sehol. Gyorsabban eltűnt a maga dolgára, mint Alexia gondolta volna. Alexiának be kellett ismernie, hogy kissé elhagyatottnak és jelentéktelennek érezte magát. Elvégre azt gondolta, hogy Madame Lefoux-t azért küldték Egyiptomba, hogy őutána kémkedjen, most pedig úgy találta, ő érdekli a francia nőt a legkevésbé.

A lokomotív karcsú, morgós fenevad volt, kicsit emlékeztetett egy nyitott tetejű postakocsira. Lapos hátulját gyékénnyel bélelték, valószínűleg az utasok nagyobb kényelme kedvéért, mert ülések nem voltak. A keskeny, szamarakra tervezett utakon és utcákon átrobogva a szalma vajmi keveset segített. Alexiának korábban még sosem volt része ilyen zötyögős útban. A hajtány két magas kéménye gőzfelhőket böfögött a sötét éjszakai égre, és a gép hangos zúgása lehetetlenné tette a társalgást.

Prudence, a rettenetes gyermek, az egészet élvezte, minden zökkenőt és gödröt fel-le pattogva ünnepelt. Alexián úrrá lett a rettegés, hogy kékharisnya hajlamai megsokszorozódtak a lányában. A gyermeket rajongással töltötte el minden, amiben a legkisebb gép is volt, és a léghajókra meg egyéb szállítóeszközökre irányuló imádata egyre csak növekedett.

Az alexandriai bolyház a város keleti részén állt, a Rue Ibrahim mellett, rálátással a Port Vieux kikötőre. A kétemeletes épület homlokzata görög stílusban épült; az alsó szinten egymástól távol álló, vaskos márványoszlopok sorakoztak, a felsőn kisebb oszlopok tartották a széles erkély tetőzetét. Bent azonban jobban hasonlított az elképzelésre, amelyet Alexia a Királyok Völgyének híres sziklasírjairól alkotott. Az előcsarnokból ajtó nélküli ajtónyílások vezettek többfelé; a padlón szövött sásszőnyegek hevertek. Ősi, állatfejű istenek bazaltszobrai álltak a falak mentén, mint őrszemek egy jelmezbálon; mögöttük, a kőre festve, más állatistenek vettek részt színes, gyönyörűen részletezett mitológiai jelenetekben. Itt-ott hullámvonalasra faragott fabútorok álltak, de a vonalvezetésük egyszerű volt, és dísztelen. A szigorúság, a luxus hiánya legalább olyan mély áhítatot ébresztett a szemlélőben, mint az angliai vámpírok túlzó vagyona. Ez a boly tudta: a gazdagsága az általa teremtett világban rejlik, nem az összegyűjtött tárgyakban.

A Tunstell-társulat a Maccon házaspár mögött lépett be, és megrendült csendben állt meg. A hangulat még rájuk is hallgatást parancsolt egy időre.

Neshi kancellár hangosan tapsolt. Ivy összerezzent, halkan felkiáltott – Istenem! –, és a következő pillanatban húsz szolga lépett elő az árnyékos ajtónyílásokból. Jóképű, sötét bőrű férfiak voltak; az illem kedvéért fehér ágyékkötőt viseltek, és semmi mást. Várakozón odakuporodtak a vendégek lábai elé. Alexia Neshi kancellárra nézett, és mély döbbenettel értette meg, hogy a fiatalemberek a cipőjét akarják levenni. Nem csak az övét, hanem mindenkiét! A férfiak, akik ekkor emelték le a fejükről a cilindert, most sietve visszarakták, és elkerekedett szemmel néztek egymásra.

Alexia rájött, hogy mindenki tőle várja az első lépést. Feltette az egyik lábát a fiatalember térdére, és hagyta, hogy a dolgozó kifűzze és lehúzza egyszerű, barna sétacsizmáját. A példáját látva a társaság többi tagja is hagyta, hogy megfosszák őket a lábbelijeiktől. Alexia borzongva látta, hogy a férje nem visel zoknit, Tunstell viszont felemásat vett. Csak Prudence örült a mezítlábaskodásnak, de ő eleve nem is kedvelte a cipőket.

Neshi kancellár elsietett, alighanem azért, hogy bejelentse az érkezésüket. Ekkor Ivy Tunstell törte meg a csendet.

– Te jóságos ég! – kiáltott fel meglepetten. – Ott, annak az istennek a feje csak egy toll!

– A neve Ma’at – válaszolta Alexia, akit különösen érdekelt az ősi mitológia. – Az igazság istennője.

– A beceneve lehetne Tollseprű – vetette fel Tunstell, általános derültségre. Ezzel az őket körülvevő ősi világ áhítata meg is tört.

Neshi kancellár tért vissza.

– A királynő készen áll a fogadásukra – jelentette be.

Egy hideg kőből faragott lépcsősoron vezette fel őket a második szintre, ahol még több hűvös, sötét, ablaktalan kőhelyiség sorakozott, mint a fáklyákkal megvilágított sírboltok. A fenti erkélyről egy hosszú folyosóra léptek be, amely egy kis, nyitott ajtórésben végződött; mögötte hatalmas helyiség várt. Belépve látták, hogy valóban elég nagy egy színdarab előadásához. Az ajtóval szemközti fal mentén és kétoldalt alacsony fadíványok álltait, rajtuk vörös párnák. A padlóra itt is aprólékos mintában szőtt sásszőnyegeket terítettek, a falakat freskók díszítették. Hasonló stílusban készültek, mint az ősréginek tűnő lentiek, de a jelenkori események hosszú sorát ábrázolták, az ottomán inváziótól a nyugati technológia térnyeréséig, a nagy Szerecsendió-háborútól a régiségkereskedelemig és turizmusig. Ragyogó színekben, aprólékos részletezettséggel ábrázolta Egyiptom modern történelmét. Különös volt látni a befűzött, turnűrös európai alakokat, a brit egyenruhákat és csatahajókat – mindezt a papiruszábrázolások esetlen, gyerekes stílusában.

A falak mellett, a díványokon szép és komoly alakok ültek, akik bizonyára a boly dolgozói lehettek. Helyi ruhát viseltek, de ahogy

Alexia érdeklődve látta, a helyi szokások ellenére sem a nők, se a férfiak nem fedték be a fejüket. Úgy vélte, ez a helyi vallás elvetését jelenti, a királynő és a boly iránti mély tisztelet és hűség jeleként.

Éppen az ajtóval szemben, a legfontosabb helyen egy hatalmas ernyő függött a mennyezetről; a széléről mély, élénk színű, csodálatosan szép selyemfüggönyök lógtak, egyfajta sátrat képezve, amelyben egy személy éppen felállhatott. Alexia nem bírt megszabadulni az érzéstől, hogy akárki van odabent, bizonyára kilát, és minden mozdulatát figyeli is.

A lepelernyő egyik oldalán négy vámpír ült. Vámpír mivoltukhoz kétség sem fért: valami Angliától idegen szokás szerint mind kivicsorították az agyaraikat az érkezők felé. A londoni vámpírok a bemutatkozás és a szándékok pontos deklarálása előtt ritkán mutatták meg az agyaraikat.

A másik oldalon egyetlen vámpír ült; Neshi kancellár odalépett mellé. A dragomán mellett két üres hely maradt.

A hat vámpír egy pillanatig némán nézte az arisztokratákból és túlöltözött színészekből álló, különös csoportot, aztán mind felálltak.

– Ez a teljes alexandriai boly – súgta oda Lord Maccon a feleségének.

– Megtiszteltetés – felelte Alexia.

Egy döbbenetesen szép női dolgozó lépett elő; kecses léptekkel szelte át a helyiséget, végül megállt előttük. Arca markáns volt, mégis nőies: szemöldöke vastag, buja ajkát tehetséges művészet színezte sötétvörösre. Hosszú, bő szárú, fekete nadrágot viselt, amely bokában összeszűkült, hosszú, fekete tunikája a karjára és a felsőtestére simult, de a csuklójától és a derekától szabadon bővült, az urak frakkjához hasonlóan. A nadrág és a tunika bő részeit arany levélminta díszítette; a nő az ujjain, a csuklóin, a nyakán, a bokáin és a lábujjain is temérdek aranyat viselt.

– Legyenek üdvözölve az alexandriai bolyban! – szólalt meg tökéletes birodalmi angolsággal, és a karjával táncoshoz méltó, kecses mozdulatot tett. Sötét, feketével vastagon kihúzott szeme végigsiklott az előtte álló színészeken. – Lord és Lady Maccon?

Alexia kétségbeesetten szeretett volna a férje kezébe kapaszkodni, de úgy gondolta, Conallnak bármelyik percben szüksége lehet a természetfeletti képességeire, úgyhogy csak feljebb igazította Prudence-t a csípőjén, és a gyermek jelenlétéből merítve valami különös megnyugvást, előrelépett. A szeme sarkából látta, hogy Conall is kilép a csoportból.

A sötét szemű dolgozó közelebb lépett; először Conallhoz fordult.

– Lord Maccon, üdvözöljük Alexandriában! Sok évszázad telt el, mióta egy farkasember meglátogatta ezt a bolyt. Reméljük, ezután nem kell majd olyan sokáig várnunk, hogy a következő megtiszteljen a jelenlétével.

Lord Maccon meghajolt.

– Úgy vélem – válaszolta, mert semmi tapintat nem volt benne –, ez nagyban függ majd a mostani éjjel kimenetelétől.

A dolgozó biccentett, és Alexiára fordította sötét szemét.

– Lady Maccon, a lélekszipoly. Önt is üdvözöljük. Nem ítéljük meg a leányt az apa cselekedetei alapján.

– Nos, ezért bizonyára hálás lehetek. Különösen, hogy nem is ismertem őt.

– Nem, valóban. És ez itt a gyermek?

Prudence-t lenyűgözte a szép hölgy. Talán a csillogó aranydíszek és ékszerek, vagy sima, kecses mozgása; Alexia remélte, hogy nem kizárólag az arcfestés. Semmi sem hiányzott volna neki kevésbé, mint egy lány, akit nagyon érdekelnek a női praktikák. Minden ilyen irányú képzést Lord Akeldamára kellene bíznia.

– Légy üdvözölve az alexandriai bolyban, léleklopó. Hozzád hasonlót még sosem volt szerencsénk vendégül látni.

– Légy udvarias, drágám! – súgta Alexia a lányának, de nem fűzött sok reményt a dologhoz.

Prudence azonban váratlanul jól felelt meg a kihívásnak.

– Hogy van, hölgyem? – kérdezte tiszta kiejtéssel, és egyenesen a női dolgozóra nézve.

Alexia és Conall felvont szemöldökkel összenézett. Kiváló, gondolta Alexia, igazán temperamentumos.

A dolgozó félreállt, és kecsesen a Neshi kancellár melletti két szabad ülőhely felé intett.

– Kérem, foglaljanak helyet! A királynő azt kéri, hogy a darab haladéktalanul kezdődjön el.

– Ó, de hiszen nincs is itt! – tiltakozott Ivy. – Lemarad a nyitójelenetről!

Tunstell átfogta a felesége derekát, és elvonszolta az egyik sarokba, hogy felkészüljenek.

A dolgozó tapsolt; újra tucatnyi szolga jelent meg. A segítségükkel a társulat a helyiség felét berendezte színpadnak, paravánnal takarva el középen az ajtót. Az összes fáklyát és lámpát áthordatták oda, így a nézőtér, ahol a dolgozók és a vámpírok ültek, különös árnyékba borult.

A Haláleső Swansea-ben nem az a darab volt, amelyen a második megtekintés bármit is javít; mégis volt valami tetszetős, ha nem is szórakoztató, Ivy és Tunstell ripacskodásában. Mr. Tumtrinkle igen aljasul settenkedett fel-alá, pödörgette gonosz álbajuszát, és vészjóslón lebegtette nehéz köpenyét. A farkasember-hős Tunstell ide-oda járkált, közben a nadrágja éppen csak el nem hasadt izmos combján, ha kellett, megmentett mindenkit, és rengeteget ugatott. Ivy minden adódó alkalmat kihasznált az ájulásra, és olyan kalapokban lebegett végig a színpadon, hogy az volt a csoda, hogy a feje nem szakadt be a súly alatt, mint a piskóta. A kiegészítő szereplők száma természetesen lecsökkent, így felváltva játszottak vámpírokat és farkasembereket, ahogy a darab megkívánta. Hogy időt nyerjenek, a pillanatnyi szerepüktől függetlenül egyszerre viselték az álagyarakat és a rózsaszín tüll szalagcsokorral felerősített, nagy, loboncos füleket is, alaposan megnehezítve ezzel a cselekmény megértését.

A dongótánc tökéletesen sikerült: a vámpírok és dolgozók lenyűgözve nézték. Alexia azon gondolkodott, vajon megértették-e a metaforát, vagy hozzá hasonlóan értékelik-e a nevetségességet. Eddig még csak Neshi kancellárt és a szép dolgozót hallotta megszólalni; még az is lehetséges volt, hogy a többiek egy szót sem értettek az egészből.

A végén Ivy, a vámpírkirálynő, visszatért a farkasember Tunstell karjába, és a hosszas, fájdalmas elválás után ismét minden édes fénybe borult. A fáklyákat eltakarták, majd magasba emelték; a szolgák még többet hoztak be, hogy a helyiséget narancsszín ragyogásba borítsák.

Alexia és a színészek visszafojtott lélegzettel vártak. És akkor, ó, és akkor, az összegyűlt vámpírok és dolgozók felpattantak, rajongva kiabáltak, trillázó, zengő szavaik elkeveredtek egymással, de az értelmük csakis színtiszta dicséret lehetett. Alexia megpillantotta, hogy egy-két vámpír megtörli érzelmektől túlcsorduló szemét; a csodás sötét szemű, szép dolgozó takaratlanul sírt. Aztán ő is felugrott, és tárt karokkal rohant Ivy és Tunstell felé, hogy gratuláljon.

– Ez csodálatos volt! Csodálatos! Még sosem láttunk ilyen előadást! Milyen komplex, milyen zseniális! Az a tánc a sárga-fekete csíkokban, tökéletesen ragadta meg, milyen érzés a halhatatlanság! Szavakkal le sem lehet írni… mélyen megindító. Megtiszteltek minket, őszintén, megtiszteltek!

Tunstell, Ivy, de az egész társulat is meglehetősen döbbenten fogadta a lelkes reakciókat. Mindketten mélyen elpirultak; Mr. Tumtrinkle a fölös érzelmektől dadogni kezdett.

A dolgozó odasiklott Ivyhez, és melegen átölelte, aztán egyik karját Ivyébe öltötte, a másikat Tunstellébe, és gyengéden kivezette őket a helyiségből.

– Egyszerűen muszáj elmondaniuk annak a szimbolikus résznek az értelmét, a közepén. A lélek állandó küzdelmét ábrázolta a végtelenséggel, vagy társadalmi kommentár volt a természetfeletti és a természetes világ folytonos konfliktusáról, szállásadóként és élelemforrásként is?

– Mindkettőből egy kevés, természetesen – vágta rá Tunstell jókedvűen. – Látta a kis ugrásokból álló sorozatot, amelyeket a színpad jobb oldalán hajtottam végre? Mindegyik egy szökellés volt az örökkévalósággal szemben.

– Láttam. Igen, valóban láttam!

Így társalogva vonultak ki a folyosóra; aztán némi zaj hallatszott, és Ivy rontott be ismét, elszakadván a kísérőiktől. Odasietett Lady Macconhoz.

– Alexia – súgta jól hallhatóan –, nálad van a fodros napernyőd?

Alexia valóban elhozta a napernyőt. Hosszú évek tapasztalata alapján úgy vélte, jobb a biztonság, ha egy bolyt látogat meg. A csípője felé intett, ahol a kiegészítő lógott finom láncán. Ivy oldalra hajtotta a fejét, és jelentőségteljesen kacsintott.

– Ó! – Alexia végre megértette. – Kérlek, ne aggaszd magad emiatt, Ivy! Menj, élvezd jól megérdemelt pihenődet! A napernyővel minden rendben.

Ivy lassan, sokatmondón bólintott, majd mivel úgy érezte, hogy a titkos társaság felé viselt kötelezettségeit imigyen lerótta, sietősen a férje után indult. Némi tétovázás után a többi dolgozó is csatlakozott a társulathoz, és aki beszélt angolul, bemutatkozott. Az udvariassági formulák után felmerült a kávé gondolata, és ezzel őket is kiterelték a helyiségből. Odabent így már csak Lord és Lady Maccon maradt Prudence-szel és a hat vámpírral.

Neshi kancellár felállt.

– Készen áll, királynőm? – kérdezte a sátortól.

Nem érkezett szóbeli válasz, de a drapériák enyhén meglebbentek.

– Természetesen, királynőm – válaszolta Neshi kancellár, aztán intett Lord és Lady Macconnak, hogy álljanak fel, és járuljanak a lefátylazott ernyő elé; majd félrehúzta a függönyöket, és kétoldalt aranyzsinórral rögzítette őket.

Ha Alexia nem tölt annyi időt Madame Lefoux tervszobájában, még mielőtt abból a falka börtöne lett, talán meglepi a szeme elé táruló szerkezet. Ő azonban Londonban már látott tomboló octomatont is; egy rajnyi gépkatica először megtámadta, aztán megmentette; ornitopterrel repült Párizsból Nizzába. Ez itt semmiség volt – mégis a modern kor talán leggroteszkebb találmánya lehetett. Rosszabb, mint az üvegben tárolt, levágott kéz a firenzei templom alatt. Rosszabb, mint egy holttest a kísértetlétet meghosszabbító tartályban. Még a Hypocras-féle gólem viaszarcánál is rosszabb volt, mert azok vagy halottak voltak, vagy emberkéz készítette őket. Ami a függöny mögötti emelvényen ült, még mindig élt, és még mindig halhatatlan volt – részben legalábbis.

A nő, mert Alexia feltételezte, hogy nőnemű, egy csakis trónnak nevezhető építmény tetején foglalt helyet, amely bronzból készült. Az alja két, vízszintesen elválasztott tartályból állt: az alsóban bugyborékoló sárga folyadék tartotta melegen a felsőt megtöltő sűrű vörösséget, ami csak vér lehetett. A trón karfáin mindenféle emeltyűk, csövek, szelepek voltak: némelyik a trónon ülő aszott karja alatt, némelyik benne végződött.

Úgy tűnt, a nő és a trón már régen eggyé lett, generációk óta nem váltak el egymástól. A bronztrón helyenként közvetlenül a nő tagjaihoz volt erősítve, és az arcának alsó felét, az orrától az álláig, bronzmaszk takarta el – feltételezhetően azért, hogy biztosítsa az állandó vérutánpótlást.

Lady Maccont csak jó neveltetése mentette meg attól, hogy szándéktalan, ámde undorító módon vissza ne tálalja gyomortartalmát a sásszőnyegre. Különösen rémes volt a tudat, hogy a királynő halhatatlan lévén a helyek, ahol a trón a húsába vájt, folyamatosan gyógyulni igyekeztek.

Neshi kancellár ekkor valami rendkívül megalázót tett: letérdelt a padlóra, és meghajolt, a homloka a sásszőnyeget érte. Majd felállt, és intett Alexiának és Conallnak, hogy lépjenek előre.

– Királynőm, engedje meg, hogy bemutassam Lady Maccont, Lord Maccont és Lady Prudence-t. Maccon család, bemutatom Matakara Kenemetament, Alexandria királynőjét, a Ptolemaiosz-boly ad infinitum uralkodóját, az Örök és Tiszta Arany Hórusz Asszonyt, Nút leányát, a legidősebb vámpírt.

Így, hogy az arcának felét nem látták, nehéz volt meghatározni, hogy is néz ki Matakara királynő. A szeme nagy volt, sötétbarna, lesoványodott arcában óriásinak hatott. A bőre sötét volt, mint minden született egyiptominak, és még inkább megsötétedett, ahogy rászáradt a csontjaira, akár egy múmiáé. A feje tetején kék parókát viselt, rajta türkizszemű kígyót formázó arany fejpántot. Ahol nem rögzítették a székhez, a testét egyszerű, merevre keményített fehér pamutvászon fedte, és persze arany és lápisz ékszerek.

Akármilyen groteszk is volt a trónus, és akármilyen szánalmas a rajta ülő test, Alexiát lenyűgözte a hatalmas, feketével kihúzott szempár, amely egyre őt figyelte. Határozottan érezte, hogy a királynő valami nagyon fontosat szeretne tudatni vele, azonban ő, Alexia Maccon, túlságosan buta, hogy felfogja. A királynő szemében ülő tekintet mérhetetlen kétségbeesésről és örök nyomorúságról árulkodott.

Lord Maccon meghajolt, széles ívben intve a cilinderével. Egészen elegánsan csinálta. Nem látszott annyira meglepettnek a királynő kinézete miatt, mint amilyennek Alexia érezte magát. Az ő agyán átfutott, vajon a NYIHA kapott-e valamiféle előzetes figyelmeztetést. Úgy vélte, sikerült eltitkolnia a saját döbbenetét, miközben pukedlizett. Prudence csöndben állt mellette, szorosan fogta a kezét, és a rémségről az anyjára pillantott, majd vissza, mielőtt bemutatta volna a maga fél meghajlás, fél pukedlijét.

A szerkezet mélyéről undorodó hang tört fel.

– Azt akarja, hogy hajoljanak meg – szisszent a kancellár.

– Épp most tettük meg.

– Nem, Lady Maccon, egészen!

– Mint egy keleti? – Alexia igazán megdöbbent. A ruhája aligha tette lehetővé, hogy letérdeljen, a fűzője pedig biztosan meghiúsított volna minden előrehajlást.

A gróf is ugyanolyan hökkenten nézett.

– Egy uralkodó előtt állnak!

– Igen – értett egyet Alexia elméletben –, de hogy a földre térdeljünk?

– Tudják, hány idegent engedett a színe elé a királynő az elmúlt néhány évszázad során?

Lady Maccon megkockáztatta a találgatást. Végül is, ha ő nézne ki ilyen rosszul, mint Matakara…

– Nem valami sokat?

– Egyetlenegyet sem! Ez nagy megtiszteltetés. Illően meg kell hajolniuk. A királynő nagyszerű asszony, ősöreg, és megérdemli a tiszteletüket.

– Igen?

– Ha Rómában jársz… – sóhajtott Conall.

– Éppen erről van szó, drágám. Alexandriában járunk.

Csakhogy már késő volt: a férje másodszor is lekapja a kalapját, letérdelt és előregörnyedt.

– Jaj, Conall, a nadrágod térde! Ne tedd le a fejed egészen! Nem tudjuk, ki járt ezen a padlón! Ó, jaj, Prudence, nem kell apád után csinálnod! Ajvé, hát persze, hogy utánacsinálja.

Prudence-ből teljesen hiányzott az anyja vonakodása. Fodros sárga ruhácskájára ügyet sem vetve leborult, és készségesen a padlóhoz szorította a homlokát. Alexia érezte, hogy már csak ő tartja vissza a dolgokat. A férjére meredt.

– Fel kell majd segítened. Kizárt, hogy egyedül boldoguljak anélkül, hogy a ruhám szétszakadna.

Azzal lassan letérdelt, és addig dőlt előre, amíg az alsóneműi engedték – ami nem volt sok. Majdnem el is dőlt balra; a fűzője nyikorgott a túlerőltetéstől. Conall állította ismét talpra, egy pillanatra emberré válva.

Neshi a királynője mellé lépett, egy dobogóra, amelynek segítségével éppen Matakara szája elé tarthatta a fülét, de nem volt magasabb nála.

A vámpírkirálynő suttogva szólt hozzá. Alexia kérdőn nézett Co-nallra, hátha természetfeletti hallásával megért valamit.

– Ezt a nyelvet nem beszélem – válaszolta Conall.

– A királynő azt mondja, hogy az európaiak mindent rosszul csinálnak. Balról jobbra írnak, feltárják a fejüket, ha belépnek valahová, de a lábukat nem. – Neshi kancellár mindezt egyenes derékkal adta tovább, mint a városi kikiáltó, a királynője szócsöve. Végül anélkül, hogy választ várt volna a civilizálatlanság eme vádjaira, újra hallgatózni kezdett.

– A királynőm tudni szeretné, miért néz ki minden idegen gyermek ugyanúgy.

Alexia szabad kezével a lánya felé intett, aki szokatlanul szelíden állt mellette.

– Nos, ez a bizonyos gyermek itt Prudence Alessandra Maccon Akeldama.

– Nem – szólalt meg Prudence. Senki sem figyelt rá. Zsenge kora ellenére ez nagyon is sokszor előfordult vele.

Neshi kancellár tovább tolmácsolta a királynő szavait.

– A pokol kutyájának lánya a nevét egy lélekszipolyról és egy vérszívóról kapta. A királynő tudni kívánja, működik-e.

– Tessék? – Alexia összezavarodott.

– Széth követője? Léleklopó?

Lady Maccon megfontolta a választ. Természetesen jogos kérdés volt, ő azonban túlságosan tudományosan gondolkodott, hogy egyszerűen csak rávágja az igent.

– Magára veszi egy természetfeletti lény tulajdonságait, miután megérintette, ha erre gondol – felelte óvatosan.

– Egy egyszerű igen is megtette volna, lélekszipoly – válaszolta a kancellár.

Lady Maccon elszántan Matakara királynő szemébe nézett.

– Persze, de nem lett volna igaz. A nevek, amelyekkel ön illeti, nem az én szavaim. Tiszteletre méltó királynő, csak azért hívatta el a leányomat és engem, hogy sértegessen?

Neshi kancellár ismét hallgatózott, aztán mintha rövid vitát folytatott volna le a királynővel. Végül újra visszafordult.

– A királynőm látni kívánja az igazságot.

– Pontosan miféle igazságot?

– A lányuk képességét.

– Mármost, várjunk egy percet! – kiáltott fel Conall.

– Gondokat okozhat – óvatoskodott Alexia.

Matakara királynő egyik ujja megrezzent a trón karfáján. Szikra pattant a levegőbe: ez jel lehetett, mert a boly egyik vámpírja előrerontott, és egy gyors mozdulattal felkapta Prudence-t. A kislány elengedte az anyja kezét, egyébiránt nem zaklatta fel a dolog. Alexia haragosan felkiáltott. A vámpír azonban azonnal el is ejtette a gyermeket, amikor váratlanul elvesztette a kétségkívül századok óta élvezett erejét. Bizonyára egyébként is képes lett volna felemelni egy kislányt, ám a meglepetés úrrá lett rajta. Az agyarai eltűntek. Prudence huppanva esett a padlóra, azonban pillanatnyilag halhatatlan lévén, nem esett baja. Felpattant, kimeresztette kicsiny agyarait, duci kezeit előrenyújtotta. Lenyűgözte a bronz trón, és rajta a rengeteg kapcsoló és kar. Prudence mindig inkább cselekedett, a kérdéseket későbbre halasztotta. Sokkal későbbre, talán felnőttkorára, amikor egész tanulmányt írhat majd az esetekből. A viselkedése általában kimerült a gyerekes lelkesedésben, és nem okozott több bosszúságot, mint a kis Primrose állandó vadászata a ruhaszegélyek és tolldíszek után, ám most, vámpírként, bőven elegendő ereje volt, hogy komoly kárt tegyen a trónszékben.

Lady Maccon előrevetette magát. Szerencsére Prudence ámulatában nem is gondolt menekülésre, így Alexia gyorsan meg tudta markolni a kezét, elhárítva a katasztrófát.

A vámpírok mind dermedt rémülettel nézték, mi történik – ekkor egyszerre ugrottak fel, hogy a Maccon család és a királynőjük közé álljanak. Mind pergő nyelvű, arab vádakat vagdostak a fejükhöz: az egyikük előrelépett, és felemelte a kezét, hogy arcul üsse Alexiát.

Alexia két kézzel tartotta Prudence-t, így nem tudta kinyitni az ernyőjét, még ha egyébként elég gyors is lett volna. Hátrarándult, ösztönösen Prudence fölé hajolt, hogy megvédje a csapástól. Hirtelen azonban megjelent közte és a vámpír között egy nagyon nagy, nagyon dühös, márványos bundájú farkas. A hátán égnek állt a szőr, minden fogát kimutatva vicsorgott, a szájából nyál fröccsent a padlóra. Bárki számára ijesztő lehetett volna vele szembenézni, hát még azoknak, akik évszázadok óta nem láttak farkasembert.

Lord Maccon a felesége és a boly közé állt, majd hátrálni kezdett, amíg Alexia szoknyájához nem simult. Alexia kihasználta az alkalmat, hogy a vámpírok figyelme az új fenyegetésre terelődött, a csípőjére ültette Prudence-t, és szabad kezével leakasztotta láncáról a napernyőjét, majd felemelte, és élesítette a bénítónyíl-kilövőt. Mindeközben, mivel megértette, miért nyomakodik Conall a szoknyájának, lassan hátrálni kezdett az ajtó felé.

Az egyik vámpír úgy tett, mintha megtámadná a grófot; ugyanabban a pillanatban egy másik Alexiára vetette magát. A farkas gondolkodás nélkül az első lábába harapott, térd felett, és nekivágta a másiknak. Mindketten elterültek egy pillanatra, de azonnal magukhoz is tértek. Alexia rögtön lelőtte egyiküket a bénító nyíllal. A vámpír újra elterült, és ezúttal egy darabig fekve is maradt, mielőtt támolyogva felállt volna.

Alexia gyorsabban lépdelt az ajtó felé, de nem vette le a szemét az előtte nyüzsgő haragos vámpírokról. Conall a közvetlen közelében maradt, vadul morgott, ugatott, hörgött, ezzel elérte, hogy a boly tagjai ne érjenek közelebb a feleségéhez és a lányához.

Neshi kancellár indult meg feléjük, lassan, a kezét kérőn feltartva.

– Kérem, Lord Maccon, nem vagyunk az ilyen jelenetekhez hozzászokva.

Conall csak egy halk, dühös morgással válaszolt.

Ha Alexia bocsánatkérést várt, keserűen csalódnia kellett. Neshi – nem kevés bátorságról téve tanúbizonyságot – tovább araszolt, és mint egy portás, az ajtó felé intette a farkast.

– Erre, uram! Köszönjük a látogatást.

Alexia ezt az utolsó mondatot engedélynek vette: megfordult, és kisietett. Felesleges maradni, ha nem látnak szívesen. Conall egy pillanatnyi tétovázás után követte. Prudence kapálózott Alexia karjában, de az anyjának erre az estére már elege volt ebből, és szorosan tartotta.

– Ne! Mama! – kiáltotta a kislány éles hangon, és a terem felé nyújtózott. – Ne! Szegény Dama!

Alexia, a lányát hajtó kényszert megérezve, visszafordult. A boly vámpírjai egy csomóban álltak a királynő előtt, Matakarát azonban a trónus elég magasra emelte, hogy Alexia a szemébe nézhessen. Újra megérintette a mélységes boldogtalanság, amit ott látott, és a hit, hogy a királynő valamit akar tőle, és eléggé akarja, hogy még Egyiptomba is elrángatta érte. Hogyan segíthetnék én neked bármiben is?

Rántást érzett a ruhája szegélyén. Conall a fogával ráncigálta, hogy mozgásra bírja. Alexia engedelmeskedett.

Neshi kancellár kénytelen volt futólépésre váltani, hogy utolérje őket. Egy pillanatnyi megfontolás után a vámpír Alexiához intézte a szavait pillanatnyilag szőrös férje helyett, és mintha semmi kellemetlen nem történt volna, udvariasan megkérdezte:

– Megkínálhatom önöket egy kis kávéval, mielőtt távoznak?

– Nem, köszönjük – válaszolta Alexia ugyanolyan udvariasan; elindultak lefelé a bejárathoz vezető hideg kőlépcsőn. – Azt hiszem, jobb, ha megyünk.

– Mama, mama!

– Igen, drágám?

Prudence mély lélegzetet vett, aztán lassan, megfontoltan így szólt:

– Mama, vedd ki onnan!

Alexia meglepetten nézett a lányára.

– Most már egész mondatokban beszélünk, Prudence?

A kislány gyanakodva sandított az anyjára.

– Nem.

– Ó, nos, mindenesetre ez attól még egy érdekes elmélet. Úgy gondolod, csapdába került? Az akarata ellenére? Feltételezem, ez sem kizárt.

Biffy és Lyall úgy töltötte az éjjelt, mintha semmi jelentős dolog nem történt volna az azelőttin. Találkoztak Lady Kingairrel, folytatták a nyomozást, mintha semmiféle harcra, semmiféle életre szóló döntésre és semmilyen romantikus kezdeményezésre nem került volna sor.

Lady Kingair beleszimatolt a levegőbe, amikor beléptek, és gyanakodva mérte végig őket, de nem tett megjegyzést a változásokra. Ha észrevette, hogy oldottabban viselkednek egymással, vagy hogy néha megérintik egymást, anélkül, hogy észrevennék, nem szólt rá semmit.

Biffy biztosra vette, hogy Floote tudja, mert Floote, úgy tűnt, mindig tudja az efféléket. A komornyik ugyanolyan alapos hatékonysággal szolgálta ki őket, mint mindig; talán még inkább, hiszen most, hogy Lady Maccon igényei nem foglalták le az idejét és figyelmét, mindig kéznél volt, hogy bármiben segítsen.

Lyall átnézte a londoni magánléghajó-tulajdonosokról korábban összegyűjtött adatokat, és összevetette őket a politikusok és kereskedők egyiptomi érdekköreivel, de képtelen volt felfedezni a kapcsolatot. Lady Kingair a kioltógolyók készítését és eladását követte nyomon, hátha meg tudja határozni, kinek lehetett hozzáférése és miért, ám ez sem vezetett eredményre. Biffy Egyiptomra összpontosított, és arra, mit találhatott ott Dubh. Bizonyára belépett az Istenölő Ragály által sújtott zónába, azért tért vissza ennyire legyengülve. Biffy összegyűjtötte az Egyiptomból kifelé tartó hajók és vonatok utaslistáit, és megpróbálta megszerezni a poggyászlistákat is, abból kiindulva, hogy Dubh leromlott állapotát legalább egy természeten túli múmia testrészének közelsége okozhatta a hazaúton. Bizonyára megszabadult tőle, vagy ellopták, hiszen Londonban egyetlen természetfeletti sem tapasztalt rossz hatásokat, amikor Dubh visszatért.

Biffy figyelmét nem volt könnyű elvonni, de miután órákon át böngészte az ilyen-olyan listákat, azon kapta magát, hogy egy jó ötvenéves esszét olvasgat az Istenölő Ragály természetéről. Ebben egy másik tanulmányra hivatkoztak, a legelső régiségvadász-expedícióról, nagyjából százhúsz évvel korábban. Valami miatt furcsának találta az írásokat, bár nem tudta volna megmondani, miért is. Friss lendülettel szedte össze a könyvtárban fellelhető, Egyiptomról szóló köteteket, Floote-ot pedig elküldte a külügyminisztériumba, hasonló tárgyú feljegyzésekért. Az Istenölő Ragály a nappali népeket igen kevéssé érdekelte, a vámpírok és farkasemberek pedig inkább hallgattak róla, ezért nagyon kevés tényszerű információ állt a rendelkezésére.

– Biffy, nem akarlak megzavarni az olvasásban, de úgy látom, kissé eltértél az eredeti célunktól.

Biffy felnézett a bétahímre, és álmosan dörgölte a szemét.

– Hmm?

– Úgy látom, egyre messzebb haladsz, visszafelé az időben. Távolodsz a gyilkossági nyomozásunktól. Valami fontos nyomra akadtál?

– Ezzel a járvánnyal valami nincs rendjén.

– Mármint azt leszámítva, hogy egyáltalán létezik? Egy megsemmisítő ragály, amely csak a természetfelettiekre hat?

– Igen.

– Pontosan mire akadtál rá? – Lyall lekuporodott a padlón, az utaslisták és könyvek között ülő Biffy mellé. Lady Kingair felnézett a saját papírjaiból. Biffy az egyik régebbi szöveg egy sorára mutatott.

– Nézd, itt, százhúsz éve még Kairóból is jelentettek ragályos eseteket. Itt azt írja, hogy a piramisok tiszták.

Lyall oldalra hajtotta a fejét, jelezve Biffynek, hogy folytassa.

– És itt, egy hasonló említés. Senki sem akadt, aki feltérképezte volna a ragály pontos kiterjedését, valószínűleg, mert ahhoz egy tudományos vizsgálatok iránt érdeklődő farkasember kellett volna, aki hajlandó átgyalogolni a sivatagon, úgy, hogy közben rendszeresen halandóvá változik. De amennyire meg tudom mondani, az Istenölő Ragály ötven éve Aswantól még mindig Kairóig terjedt.

– Igen?

Biffy kirázta a Nílus-völgy térképét.

– Ha a topográfiát nézzük, és figyelembe vesszük a vízválasztókat és a területi határokat, ahogy maguk a farkasemberek és a vámpírok is teszik, a ragály nagyjából eddig terjedhetett. – Egy rajzszéndarabbal elnagyolt kört rótt a térképre. – Vagyis amennyire meg tudom állapítani, az eredeti kiterjedése itt több ezer éven át megmaradt, mióta a farkasembereket megfosztották az uralmuktól, és a ragály feltűnt.

Lyall érdeklődve hajolt a térkép fölé.

– De mi ebben az aggasztó? Ez éppen úgy van, ahogy a régi énekek mondják. Ramszesz az utolsó fáraó, aki elvesztette az átalakulás képességét, és fogatlan vénséggé vált az Istenölő Ragály miatt.

– Igen, csak nem sokkal az utolsó jelentés, az 1824-es után, elmozdult.

– Micsoda? Mi mozdult el?

– Nos, talán nem elmozdult. Talán a kiterjedt jobb szó lenne. Nézd csak a frissebb jelentéseket, amelyeket a NYIHA szerzett meg, néhány évtizeddel korábbról! Igaz, hogy az alexandriai bolyból származnak, és egy magányos farkastól, aki valamiféle vallási lázban vágott neki a sivatagnak, de azért óvatos becslés alapján azt mondanám, hogy az Istenölő Ragály területe az elmúlt ötven év alatt nagyjából száz mérfölddel nőtt. – Biffy egy nagyobb kört is rajzolt a térképre. – Most magába foglalja Siwah-t, Damanhúrt, és egészen Alexandria külső kerületeiig ér.

– Micsoda?

– Valami történt ötven éve, aminek hatására a ragály új erőre kapott.

– Ez nem jelent jót – állapította meg Lyall professzor komolyan.

– Gondolják, hogy a mi Dubh-unk ezt a hírt akarta visszahozni nekünk? – töprengett Lady Kingair.

– Azért küldte, hogy természeten túliak múmiái után kutasson. Mi van, ha több mindent talált, mint amire akármelyikünk is gondolt volna?

– De miért akarta olyan megszállottan értesíteni Lady Maccont a dologról? – Lady Kingair számára, úgy tűnt, ez különösen fájó pont volt.

– Nos, ő maga is természeten túli – jegyezte meg Biffy.

– Azonnal étergramot kell küldenünk az információval – mondta Lyall professzor. – Biffy, van megbeszélt időpontod Lady Maccon-nal?

– Igen, én… Honnan tudtad?

– Mert a helyedben én is így csináltam volna. Mikor?

– Holnap napnyugtakor.

– Tudatnod kell a hírt Lady Macconnal.

– Természetesen.

– És figyelmeztetned kell, hogy… tudod. – A professzor a fejével Lady Kingair felé intett.

– Igen, hogy a titkod kiderült, és a falkánk meg fog változni. Tudom.

– Még mindig nem törődtél bele a változásba? – kérdezte Lyall halkan, oldalra hajtott fejjel.

– Elhagysz, és nagy felelősséget hagysz itt velem – sandított fel rá Biffy; az érzelmeit palástolandó úgy tett, mint akit még mindig Egyiptom térképe érdekel.

– Úgy vélem, éppen most adtad bizonyságát, mennyire jól tettem, hogy megbíztam benned.

– Nos, uraim – szakította félbe őket Lady Kingair –, mi lenne, ha Lord Maccon bizalmát is megszolgálnák, és kiderítenék, ki lőtte le a bétámat?