TIZENKETTEDIK FEJEZET

Amelyben Alexia és Ivy találkozik

egy szakállas emberrel

LADY ALEXIA MACCON A DÉLUTÁN KÖZEPÉN ÉBREDT. A nehéz függönyök szélén sűrű, aranyos fény kandikált be. Rápillantott alvó férjére: az arca szép vonású volt, ártatlan. Alexia ujjheggyel végigsimította elegáns arcélét, és kuncogott, mert Lord Maccon az ismerős érintéstől halkan felhorkant. Alexia néha megengedte magának, hogy mélyen átérezze: ez a csodálatos férfi, bár néha túlzó, elviselhetetlen, és még farkasember is, de az övé. Annak idején, amikor még vénlányként élt, a társadalom által számkivetve, ilyesmiről nem is álmodott. Azt gondolta, talán egy kedves, jelentéktelen tudós veszi feleségül, vagy egy közepes állásban lévő hivatalnok, de hogy ilyen férjet találjon… a testvérei bizonyára irigykednek rá. Alexia maga is irigykedett volna magára, ha ez egyébként nem lenne kivitelezhetetlen dolog.

Megcsókolta a férje orra hegyét, és kimászott az ágyból. Alig várta, hogy napfényben is megnézze magának Egyiptomot.

Mindazonáltal nem egyedül tervezte kiélvezni a felfedezőút örömeit. A férjek még aludtak, de Mrs. Tunstell a dadus és a gyerekek társaságában már felkelt, és a gyerekszobának kinevezett helyiségben kávézott.

– Mama! – kiáltotta Prudence izgatottan, amikor meglátta Lady Maccont a küszöbön. Lesiklott a székéről, és boldogan odatotyogott. Alexia lehajolt, hogy felvegye, Prudence két duci kezével megfogta az anyja arcát, és határozottan magára irányította a figyelmét.

– Kis Tunstellek! Bolond! – magyarázta. – Eegyiptom!!

Alexia apró biccentéssel felelt.

– Minden szavaddal egyetértek, drágám.

Prudence komolyan az anyja barna szemébe nézett, mintha el akarná dönteni, kellő jelentőséget tulajdonított-e Alexia a fontos részleteknek.

– Helyes – válaszolta. – Indulás, indulás, indulás!

Mrs. Tunstell udvariasan félrehúzódott, miközben Lady Maccon a gyermekével társalgott, most azonban megszólalt.

– Alexia, drágám, vajon arra gondolsz, amire én is?

– Kedves Ivy, azt erősen kétlem – vágta rá Alexia.

Ivy nem sértődött meg, talán mert fel sem fogta a sértést.

– Úgy terveztük, hogy sétálunk egyet a városban. Van kedved csatlakozni?

– Ó, hogyne. Megvan még az útikönyved? Hat óra tájban a helyi étergráfnál kell lennem.

– Jaj, Alexia, valami fontosat küldesz? Milyen izgalmas!

– Nem, semmi lényegeset, csak egyeztetünk. Nem bánod, ha bevesszük az úti célok közé?

– Természetesen nem. Levegőzni annyival élvezetesebb, ha az embernek célja is van, nem úgy gondolod? Már rendeltem egy szamarat. Hinnéd, hogy a világnak ezen a felén nincsenek babakocsik? Hogy lehet így elegánsan hordozni a gyerekeket?

– A jelek szerint szamáron.

– Az nem elegáns!- jelentette ki Ivy teljes határozottsággal.

– Arra gondoltam, hogy Primrose és Percival beülhetne egy-egy olyan oldalkosárba, Prudence pedig talán élvezné a nyeregben.

– Nem! – közölte Prudence.

– Ugyan már, drágám! – rótta meg az anyja. – Lovas asszonyok hosszú sorának leszármazottja vagy, legalábbis én így szeretek rájuk gondolni. Addig kellene elkezdened, amíg elég fiatal vagy ahhoz, hogy szétvetett lábbal ülhess a lovon.

– Pttttt – fintorgott Prudence.

Valaki udvariasan bekopogott a nyitott ajtón. Madame Lefoux dugta be a fejét.

– Hölgyeim – emelte meg elegáns szürke cilinderét – és Percy! – tette hozzá, amikor eszébe jutott, hogy az egyikük, bár kicsi, de mégiscsak úr.

Percy válaszul böffentett. Primrose két karral hadonászott. Prudence udvariasan biccentett, ahogy Alexia és Ivy is.

– Madame Lefoux – üdvözölte Mrs. Tunstell. – Éppen felfedezőútra akartunk indulni a nagyvárosban. Volna kedve csatlakozni?

– Ó, hölgyeim, rendes körülmények között nagyon is volna, most azonban sajnos a saját ügyeim szólítanak.

– Nos, akkor nem is tartjuk fel – válaszolta Alexia, bár égette a kíváncsiság, miféle ügyei lehetnek a francia nőnek. Vajon a Bronzpolip-rend megbízásából cselekszik, Nádasdy grófnőéből, vagy a saját érdekéből? Lady Maccon immár nem először kívánta, bárcsak neki is a rendelkezésére állna egy ügynökcsapat, mint a NYIHÁ-nak, hogy a gyanús személyeket, ha akarja, megfigyeltethesse.

Elgondolkodva nézett a kislányára, aki éppen az ő egyik haj tincsével játszott. Talán Prudence-t kellene betanítanom a titkos eljárásokra? Egy ilyen nevelőapa mellett, mint Lord Akeldama, a fél munka már meg is lehet.

Prudence pislogott, aztán a szájába tömte a hajtincset. Talán egyelőre mégsem.

Madame Lefoux valóban elsietett; Alexia, Ivy és a dadus felöltöztették és mozgásba hozták a gyerekeket. Kijutottak a szálloda elé, ahol egy jámbor, bársonyos fülű szamár és a hozzá tartozó fiú várta őket. Az ikrek minimális nyűgösködéssel foglalták el a kosarakat; Percy kapott egy szárított fügét, hogy rágcsálja, Primrose egy darab ezüstcsipkét, hogy csodálja. Mindketten széles karimájú szalmakalapot viseltek, Primrose kifejezetten édes volt nagy, kék szemével és előkandikáló barna fürtjeivel. Percy azonban inkább egy kövér, vörös hajú hajósra emlékeztetett, aki nem bírja a hullámzást.

Prudence a szamár nyergébe telepedett, duci lábaival megsarkantyúzta, és úgy ragadta meg az állat sörényét, mint egy vén szamárlovas. Az a kevés nap is, ami a hajó fedélzetén érte, halványan lebarnította. Alexia rettenetesen félt, hogy a lánya az ő talján arcszínét örökölte.

A látvány – három idegen gyerek, a legfinomabb angol fodrokban és csipkékben, szamárháton – alapos felfordulást keltett Alexandria utcáin. Ezzel nem is volt gond, hiszen nem tudtak túl gyorsan haladni, hogy Prudence le ne essen. A dadus mellettük sétált, mindenkire odafigyelt, tengerészkék ruhában, fehér főkötőben és kötényben maga volt a tökéletes elegancia. Mrs. Tunstell és Lady Maccon elöl sétáltak napernyőik védelme alatt. Lady Maccon csodálatos, fekete-fehér csíkos sétaruhát viselt (Biffynek köszönhette), Mrs. Tunstell egy hozzáillő, sötétvörös-égkék kockás ruhát vett. Időnként megálltak, hogy belenézzenek Mrs. Tunstell útikönyvébe, amíg ez nem vett el túl sok időt; olyankor Lady Maccon egyszerűen elindult az egyik irányba.

Alexia a séta alatt mélységesen beleszeretett Egyiptomba. Az érzést nem is lehetett volna másképp megfogalmazni. Ahogy a Baedeker írta, itt nem létezett rossz idő, a tél is csak egy enyhébb nyarat jelentett. A homokkő- és vályogtégla-épületek magukba szívták a narancsos napfényt, és fejük felett a sásból szőtt árnyékolók csíkokat rajzoltak a porba. A helyiek laza ruházata állandó színfolyamot jelentett a tompa, monoton háttér előtt. Az asszonyok a fejükre tett kosárban vitték az élelmiszert; Ivy először azt hitte, ez valami különös kalap, és nagyon szeretett volna szerezni magának egyet, de aztán meglátta, hogy egy nő leveszi a kosarát, és kenyeret ad az egyik éhes szamaras fiúnak.

Egyiptom hölgyei és urai a társadalmi helyzetüktől függetlenül olyan méltósággal és velük született bájjal rendelkeztek, ami bárkit elbűvölt volna. Ugyanakkor szívesen énekeltek is, miközben dolgoztak, vagy guggoltak, vagy elnyújtóztak egy matracon. Alexia nem igazán volt zenekedvelő, és a férje, aki emberként híres operaénekes volt, egyszer, amikor Alexia a kádban énekelt, azt mondta, olyan a hangja, mint egy veszett borz vinnyogása. De még ő is hallotta, hogy ezeknek a daloknak nincs dallamuk, csak ritmusuk és szavaik. A kántálásnak meg kellett volna könnyítenie a munkát, vagy megédesíteni a pihenést, de Alexia egyhangúnak, fülsértőnek találta – azonban, ahogy a harmonikus rezonanciazavaróval tette, ezt is megtanulta háttérzajként figyelmen kívül hagyni.

Miközben boldogan ballagtak, Alexia úgy érezte, muszáj megállnia a kis boltoknál, és egy vagy két bazári árusnál, hogy megvizsgálja az árukészletet. A jelleméhez híven főleg az egzotikus ételfélék vonzották. Ivy és a gyerekeket cipelő szamár a nyomában. A dadus gondosan figyelt a kicsikre, de a fennmaradó időben mindenestől átélte a város idegensége miatti döbbenetét.

– Ó, Mrs. Tunstell, nézzen oda! Kóbor kutyák! – kiáltotta. Aztán: – Ó, Mrs. Tunstell, hinné ezt? Az a férfi keresztbe tett lábbal ül a háza lépcsőjén, és nem visel cipőt!

Mrs. Tunstellt eközben egyre jobban zavarta, hogy talán eltévednek egy idegen országban.

Prudence teljes erejével kapaszkodott, és miután a világlátott utazó kritikus szemével mindent végigmért, hátraszegte kis fejét, majdnem elveszítve a kalapját, és örömében gügyögni kezdett a város felett lebegő színes ballonok látványa miatt. Az egyiptomiak körében még nem volt népszerű a léghajós utazás, azonban már több száz éve kikötőt jelentettek a sivatagi egek léggömbös vándorainak, a beduinok bronzbőrű rokonainak. Az első angol telepesek nevezték el őket lebegőknek, és ez rajtuk is maradt. Napközben mindig sokan lebegtek Alexandria felett, vonzotta őket a piac és a turistákkal való üzletkötés. A léggömbök Ivy összes kalapjának minden színében pompáztak; sok volt köztük foltokból vagy csíkokból összeállított. Akármilyen lenyűgöző volt a helyiek élete, Prudence-t az égen szállás ígérete sokkal jobban vonzotta. Gurgulázva nevetett.

A társaság ekképpen remekül érezte magát, miközben átsétált a városon. Csak egyszer álltak meg hosszabb időre, az egyik bazárnál, ahol Alexia figyelmét megragadták a különösen szépen kikészített bőrholmik.

Amikor felnézett, látta, hogy a színes, csíkos szőnyegen szépen elrendezett áruk mögött ülő férfi nem olyan, mint akikkel eddig találkoztak. Másféle ruhát viselt, a tartása is más volt. Éles vonású, szakállas arca, határozott tekintete elszánt, kemény és tekintélyes jellemre vallott. Ráadásul nem énekelt. Nem alexandriai lakos volt, hanem a sivatagi nomád beduinok egyike, legalábbis Alexia első pillantásra így gondolta – amíg észre nem vette, hogy egy hosszú kötéllétra van a férfi háta mögött az épülethez erősítve. A hágcsó egészen az égig nyúlt, és odafenn Prudence egyik imádott léggömbjének kosarához csatlakozott. A férfi szokatlanul jóképű volt, átható, sötét tekintetével egy pillanatig mintha átdöfte volna Alexiát.

– Bőrholmikat a szépasszonynak? – kérdezte.

– Ó, nem, köszönöm. Csak nézelődöm.

– Délebbre kellené próbálkoznia. A kérdéseire a válasz Felső-Egyiptomban van, Miss Tarabotti. – A lebegő ugyan vaskos akcentussal beszélt, de a szavai értelme tiszta volt.

– Tessék? Mit mondott az imént? – kérdezte döbbenten Alexia, és Mrs. Tunstell után nézett. – Ivy, hallottad?

Mire visszafordult, a férfi már eltűnt; sebesen, macskaügyességgel mászott felfelé a hágcsóján. Szinte természetfelettien gyors volt, ami persze napfényben szóba sem jöhetett.

Alexia kissé eltátott szájjal nézte, amíg egy másik hang meg nem szólította.

– Bőrholmikat a szépasszonynak?

A szőnyegről, pontosan ugyanonnan, ahol az imént a férfi ült, egy kisfiú pislogott rá reménykedve, jellegzetes alexandriai viseletben.

– Micsoda?! Ki volt az a szakállas? Honnan tudta a nevemet?

A fiú csak nézett rá, értetlenül rebegtetve hosszú pilláit.

– Bőrholmikat a szépasszonynak?

– Alexia, végeztél már? Nem értem, mit akarsz ezekkel a holmikkal.

– Ivy, láttad azt az embert?

– Miféle embert?

– A léggömbös nomádot, aki az előbb még itt volt.

– Ugyan már, Alexia, itt írja a könyvemben, hogy a lebegők nem barátkoznak az európaiakkal. Bizonyára csak képzelődtél.

– Ivy, legdrágább kebelbarátnőm, képzelődtem én valaha?

– Mondasz valamit, Alexia. Ebben az esetben sajnálattal kell a tudtodra adnom, hogy nem volt alkalmam figyelemmel kísérni az eszmecserét.

– Sajnálhatod, mert különösen szép férfipéldány volt.

– Ó, jaj, Alexia, nem volna szabad ilyeneket mondanod! Férjes asszony vagy!

– Igen, de nem halott!

Ivy hevesen megrázta a legyezőjét.

– La, Alexia, micsoda beszéd ez?

Lady Maccon csak mosolygott, és megpörgette a napernyőjét.

– Nos, gondolom, az idő a legfontosabb. Induljunk! – Megpróbálta megjegyezni az épület helyét, a férfi ballonjának színét; lilásbíbor árnyalatok foltmunkája volt.

További fennakadások nélkül jutottak el a Ramleh sugárút nyugati végéhez, pontosan hat órára.

Alexia otthagyta ámulva gyönyörködő társait a Port Neuf kék ragyogásában a késő délutáni nap alatt, és besietett az étergráfhoz. Amikor látta, hogy angolok üzemeltetik, méghozzá kifogástalanul, beillesztette a kristályait, és pontosan időben elküldte az üzenetet Biffynek. Legalábbis remélte, hogy pontosan időben. Az étergráfokkal annyi minden balul sülhetett el.

Fodros Napernyő a helyén, írta. Ugyanekkor, ugyanitt mindennap, elutazásig. A végén még megadta az alexandriai készülék kódjait, majd lélegzetvisszafojtva várt. Ahogy rendelkezett, azonnal meg is érkezett a válasz – csakhogy nem olyan válasz, amit Lady Alexia Maccon kívánt volna.

Biffy nem aludt jól, és nem csak azért, mert Lyall professzor ágya meglehetősen keskeny volt két embernek. Bár egyikük sem volt éppen nagydarab, Biffy jóval magasabb volt Lyallnál, ezért a lába lelógott az ágy végéről. Mégsem javasolta volna egyikük sem, hogy aludjanak külön ágyban, most, hogy egymásra találtak. Ráadásul miután felkelt a nap, úgyis olyan mélyen elnyomta őket az álom, mintha holtak lettek volna: kezük-lábuk összefonódott, a lélegzetük elmélyült, meglassult. Biffy álmait mégis elmulasztott események, lemondott találkozók és elfelejtett üzenetek színezték.

A chesterfieldi Channing családból való Channing Channing aznap reggel meglátta, hogy Biffy Lyall után megy a szobájába. Néma kritika gyanánt felvonta az egyik szőke szemöldökét, de hallgatott – mégis mindketten tudták, hogy este vaskos tréfákra számíthatnak, mert az egész falka tudni fog a dologról. A farkasemberek rémesen pletykásak voltak, különösen, ha egymásról volt szó. A vámpírok szívesebben ártották magukat mások dolgába; a farkasok jobban szerették családon belül tartani az ügyeket. Tudva, hogy az új helyzet, bár a részletek még ki sem alakultak, máris mindenki beszédtémája lesz, Biffy legalább szólhatott egy talpasnak, hogy ébressze fel néhány perccel naplemente előtt – Lyall szobájában.

– Uram, uram, ébredjen! – Catogan Burbleson, egy kedves, határozott zenei tehetséggel bíró fiatalember keményen meg is rázta Biffy vállát, úgy negyedórával napnyugta előtt. Egy farkasembert alkony előtt felkelteni nehéz feladat volt, különösen egy ifjút, mint Biffy.

– Minden rendben, Mr. Burbleson? – hallotta Biffy a bétahím suttogását.

– Igen, uram. Mr. Biffy kérte, hogy rázzam fel napnyugta előtt, mert nem akar elmulasztani egy fontos találkozót.

– Ó, igen, persze.

Biffy valami motoszkálást érzett a tarkójánál, aztán éles fogak szúrtak a bőrébe: Lyall vállon harapta. Erre már felhagyott az alvás tettetésével.

– Ugyan már, professzor, ennek nem most van az ideje. Micsoda illetlenség!

Lyall erre felnevetett, igazán felnevetett, szegény Catogan pedig rémesen zavarba jött.

Biffy kigurult az ágyból. A talpasa házikabátot, selyemnadrágot, köntöst és papucscipőt adott rá. Biffy más körülmények között ki se lépett volna a szobájából – ami azt illeti, Lyalléból sem –, ha nem visel cipőt, kamáslit, hosszúnadrágot, inget, mellényt, kravátlit és zakót. Most azonban nem volt vesztegetni való ideje; később majd kedvére öltözködhet. Csak azt remélte, hogy az étergráfhoz vezető útján senkivel nem találkozik, akinek határozott véleménye van az efféléről, ez azonban egy farkasfalka otthonában hiú remény volt.

Így tehát háziruhában sietett fel a padlásra, ahol Lady Maccon felállíttatta az étermagnetikus átvivőjét.

A szerkezet kívülről csak egy hatalmas doboznak tűnt, amelybe két ló is befért volna; a padlóról egy bonyolult rugószerkezet emelte el. Kék, tűzött bársonyanyaggal vonták be, hogy a külvilág zajai ne hatoljanak be a belsejébe. A belseje két kisebb helyiségre oszlott, mindkettőben precízen beállított gépek várakoztak. Minthogy Biffynek is várakoznia kellett Alexia üzenetére az alexandriai kódokkal, beült a fogadókamrába.

Minden be volt kapcsolva; Biffy olyan mozdulatlanul ült, amennyire bírt. Tökéletes csendre volt szükség, különben a vevőegység elveszíthette az éterben szállított jelet. Erősen koncentrált, és éppen, amikor lement a nap – érezte a pillanatot farkas csontjaiban –, beérkezett az üzenet.

A szeme előtt két üveglap közé szorított fekete, szemcsés anyag táblája várakozott. Most egy kicsi, hidraulikus karhoz erősített mágnes emelkedett az üveglap fölé, és mozogni kezdett. A fekete szemcsék egyenként kirajzolták az üzenet betűit.

Fodros Napernyő a helyén.

Ugyanekkor, ugyanitt mindennap, elutazásig.

A szavakat néhány szám követte: Biffy kiváló memóriával rendelkezett, úgyhogy az emlékezetébe véste a kódokat, aztán átfutott a küldő kamrába. Amilyen gyorsan csak természetfeletti módon lehetett, betáplálta a megadott kódot a frekvenciakiegyenlítőbe. Lady Maccon ragaszkodott hozzá, hogy a legújabb, legsokoldalúbb étergráfot szerezzék be, ezért Biffynek nem volt szüksége külön szelepkristályra. Ellenőrizte a számokat, aztán felvette a savas íróvesszőt és egy fémtekercset. Gondosan rótta a nagybetűket az előre kijelölt rácsra. Az első üzenet rövid volt, azonnal el kellett küldenie.

Várjon. Folytatás következik. Magas sarkú Megfigyelő.

Becsúsztatta a fémlapot a helyére, és elindította az átvitelt. Két tű siklott át a betűhálón, egy fent, egy lent; valahányszor összeértek a betűk kimart helyén, szikra pattant át köztük. Biffy nem várt válaszra, hanem nekiállt, hogy megfogalmazza a második üzenetet, amely legújabb felfedezései lényegét tartalmazza. Rengeteg fontos dolgot kellett napernyő-nyelven elmondania, de megtett mindent, amit tudott. Végül újra elindította a küldést, majd lélegzetvisszafojtva nézte a szikrákat. Minden hiábavaló remény ellenére bízott benne, hogy az üzenete átment – és hogy még nincs túl késő.

Várjon. Folytatás következik, szólt Biffy üzenete. Magas sarkú Megfigyelő.

Lady Maccon a tisztviselőről a darabka papiruszra nézett, amit amaz az imént adott át neki, majd vissza.

– Van most foglalás a fogadókamrára?

– Néhány percig még szabad, asszonyom.

– Akkor engedje meg nekem, kérem, hogy még egy üzenet erejéig kibéreljem. – Alexia jelentős összeggel nyomatékosította a kérését. A tisztviselő szemöldöke a magasba szaladt.

– Ahogy kívánja, asszonyom. – Azzal visszasietett a nyilvános étergráf fogadó kamrájába, az egyik kezében ceruza, a másikban egy másik papiruszdarab. Néhány pillanattal később hozta is a következő üzenetet. Alexia szinte kitépte a kezéből.

Ragály terjed. 50 éve.

Alexia egy pillanatnyi töprengés után rájött, hogy Biffy bizonyára maga is eljutott az Istenölő Ragály terjedésére és annak idejére vonatkozó következtetésre; így megerősítette, amit ő és Conall gondolt. Nagyon szerette volna tudni, hogy a terjedés milyen mértékű és milyen sebességű, de ha Biffy fontosnak tartotta megemlíteni, akkor bizonyára jelentős. Az üzenetben ráadásul meghatározta az időt is: ötven éve. Mi történt Egyiptomban ötven éve? Ennek bizonyára köze van Matakara hívásához. De mit tehetek én? Vagy akár Prudence? Egyikünk sem képes egy ragály megállítására.

Alexia fején átfutott a kérdés, hogy ha Biffy meghatározta a terjedés mértékét, vajon megtalálta-e a középpontját is? Ha elég mélyre nyúlik Alexandriába, Matakara királynő alighanem kénytelen lesz kirajzani. Képes lehet egy vámpír az ő állapotában, szó szerint székhez kötve, mesterségesen fenntartott testi funkciókkal kirajzani? Valaki egyszer azt mondta, minél idősebb egy királynő, annál kevesebb idő áll a rendelkezésére a kirajzáshoz. Lehet, hogy Matakara már mindenestől túl öreg hozzá? Elveszítette a képességét?

A kételyekbe merült Lady Maccon alig vette észre, hogy kapott egy újabb papírdarabot, egy újabb üzenettel.

Lady K tudja L p. múltját. Megírta LM-nak.

Alexia Maccon szíve kicsi kővé zsugorodott, és a gyomortája környékére zuhant, ott mindent fel is forgatva. Az arcából bizseregve futott le a vér. Biztos volt benne, hogy ha ájulós típus, ott és akkor elveszíti az eszméletét. De mivel nem volt ájulós, inkább pánikba esett.

Az üzenet határozottan rejtélyes volt, azonban csak egyvalamit jelenthetett. Lady Kingair valamiképpen rájött, hogy Lyall professzor tervelte ki a Kingair-merényletkísérletet, és a Conallnak írt levelében tudtára adta a bétahímje kétszínűségét. Rendes körülmények között ez nem zaklatta volna fel ennyire Alexiát. Csak hát persze ő is tudott az ügyről. És ezzel a rettenetes tudással a birtokában néhány éve úgy döntött, hogy eltitkolja a férje elől. Házastársi árulás volt ez, és remélte, hogy amíg él, nem kerül napvilágra – hiszen Conallnak nehezére esne, hogy az ilyen mesterkedést megbocsássa.

Ebben a pillanatban jutott eszébe az ártatlan levélke, amelyet ismeretlen kézírással címeztek. Amit még az előző este vett át a hotelben, és Conall éjjeliszekrényére tett, azt gondolván, hogy valamelyik NYIHA-beosztottjától érkezett.

– Ó, a csoda vigye el! – kiáltott fel, a tenyerébe gyűrte a papírt, és köszönés nélkül elviharzott. A meglepett tisztviselő még csak jó estét sem kívánhatott neki, és mindössze Alexia távozó háta felé hajolhatott meg.

– Ivy! Mrs. Tunstell! Ivy! Azonnal vissza kell térnünk a hotelbe! – kiabálta Alexia kilépve az utcára.

Ivy és a gyerekek azonban eddigre belefáradtak a várakozásba, és újra nekiláttak a körülöttük nyüzsgő egzotikus világ felfedezésének. Az utca túloldalán valamiféle fekete köpenyes, kis öregasszony, akinek az arcvonásai kizárólag ráncokból álltak, élénken mesélt egy történetet lenyűgözött hallgatóságának. A tömeg izgatott felkiáltásokkal kísérte az előadást. Ivy is ott állt közöttük, Primrose-t és Percivalt kétfelől a csípőjére ültette. Mögötte ott állt a dadus és a szamár Ivy napernyőjével és a kicsik kalapjával. Prudence azonban sehol sem volt.

Alexia, immár kétféle pánikban, odarohant; közben csaknem elütötte egy naranccsal teli kocsi. A kereskedő káromkodva kiabált utána. Alexia a napernyőjét rázta.

– Ivy, Ivy, hol van Prudence? Azonnal vissza kell térnünk a hotelbe.

– Ó, Alexia! Ez az asszony egy Antari, történetek dalnoka. Hát nem csodálatos? Persze egy szavát sem értem, de egyszerűen figyelem a hanglejtését. Ahogy kiadja a hangot, ilyen jót még ritkán hallottam, még a londoni színpadokon sem. Micsoda prevencia! Vagy rezonanciát akartam mondani? De különben nézd csak meg ezeket az embereket! El vannak bűvölve! Tunny imádná. Nem gondolod, hogy vissza kellene mennünk a hotelbe, hogy felébresszük?

– Ivy, hol van a lányom??

– Ó! Ó! Igen, persze. Itt van, mindjárt. – Ivy az áliával intett, aztán látva, hogy Alexia még mindig csak idegesen forgatja a fejét, Ivy folytatta. – Fogd csak meg Tidwinkle-t! – Azzal barátnője kezébe nyomta Primrose-t.

Alexia a karjára ültette a kicsit. Primrose azonnal a napernyőszegélye fehér fodrainak bűvöletébe esett. Alexia udvariasan átengedte neki.

Ivy a szabad kezével a tömeg legelejére mutatott, ahol Alexia éppen meglátta a lányát. A poros úton ült, keresztbe vetett lábbal és kalap nélkül, éppen, mint maga az Antari, és érdeklődéssel hallgatta a történetet.

– Ó, igazán, egy cseppnyi illem sem szorult belé? – fakadt ki az anyja; mértéktelenül megkönnyebbült, ugyanakkor még mindig rohanhatnékja volt visszafelé, hátha idejében a szállodába érhet, és megakadályozhatja, hogy Conall elolvassa azt a levelet.

Visszafordult a dadushoz, hogy letegye nála Primrose-t, és így fel tudja szedni a saját lányát, ám ekkor valami igen kellemetlen történt. Hirtelen egy csoportnyi fehér kaftános, turbános férfi között találta magát. Az arcukat elfátyolozták, mint az itteni nők, de a szándékuk kétségkívül ellenséges volt. Húzták-vonták Alexiát, mintha el akarták volna szedni tőle Primrose-t, a napernyőt vagy a kézitáskáját – nem tudta megmondani, melyiket.

Primrose tiltakozásul magas hangon felvisított, és duci karjait Alexia napernyője köré fonta, mint egy kötelességtudó kis kiegészítőőr. Alexia haragosan kiabálva, a szabad kezével igyekezett visszaverni a támadást, közben dühösen kiabált és topogva forgott, hogy a kezek minél kisebb fogást találjanak rajta vagy a kislányon. Nem álltak jól az esélyei, de egyetlen pillanata sem akadt, hogy kézbe kapja a napernyőt, és az arzenáljával vessen véget a támadásnak.

A segítség a legváratlanabb helyről érkezett. Talán az anyai ösztön tette, vagy talán a színészkedés némi életrevalóságot is oltott Ivybe az elmúlt években, esetleg a Napernyő Protektorátus tagjaként már helyénvalónak ítélte, de Ivy Tunstell is belevetette magát a forgatagba.

Fél karral ölelte magához Percyt, és a legdurvább sértéseket kiáltozta, amikre képes volt.

– Hogy merészelik! Útonállók! Brigantik! Eresszék el a barátomat! Nem látják, hogy gyerek van nála? Viselkedjenek!

A dadus, a szamarat maga után húzva, szintén beszállt. Olyan ügyességgel forgatta Ivy napernyőjét, amit Alexia őszintén csodált; ütötte a férfiakat, és közben ő is kiabált.

Az énekmondó elhallgatott, amikor világossá vált a számára, hogy két gyerekes, külföldi hölgyet támadás ért. Egyetlen rendes ember, még ennek a vad országnak a szülötte sem hunyhatott szemet az efféle felett a nyílt utcán.

Mivel a szórakozás forrása kiapadt, a tömeg a férfiak ellen fordult. Hirtelen mindenhol ütések, rúgások és szaggatott arab kiáltások röpködtek. Alexia egy ököllel és két könyökkel igyekezett megvédeni magát és Primrose-t a sérülésektől, és attól, hogy szétválasszák őket, de a férfiak sokan voltak, és durván, erősen rángatták.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát, és kirántotta a jelenet sűrűjéből, be egy sikátor viszonylagos biztonságába. Zihálva felnézett, hogy megköszönje a megmentőjének, és a bazárban látott léggömbös nomáddal találta szemközt magát. Ezt az elegáns vonású arcot a szépen nyírt szakállal bárhol felismerte volna.

A nomád barátságosan biccentett felé.

Alexia felmérte a helyzetét. Mindössze néhány zúzódással megúszta. Primrose még mindig sírt, de épségben lapult a karjában, és szorosan ölelte a napernyőt.

Megérezte, hogy valami súly dől a lábának. Lepillantott: Prudence kapaszkodott a szoknyájába, és nagyra kerekedett, rémült szemmel pislogott fel rá.

– Hűha, mama – mondta.

– Úgy bizony. – Kettő megvan.

A lebegő újra belevetette magát a tömegbe, a köpenye lobogott utána. Alexia kifeszegette a napernyőt Primrose karjából, és élesre töltötte a hegyét. Amikor az egyik fehér kaftános kivált a többiek közül, és gyilkos tekintettel felé lódult, Alexia a legkisebb aggály nélkül mellkason lőtte. Természetfeletti lényekre a bénítónyíl csak részleges hatást gyakorolt, azonban a nappali brigantit ledöntötte, mielőtt az egyetlen további lépést is tehetett volna Alexia irányába. Fehér rongycsomóvá esett össze a koszos utcán.

Rejtélyes megmentőjük ekkor ismét megjelent, és egy sikítozó, vergődő Ivy Tunstellt vonszolt maga után.

– Ivy, az úr láthatóan a mi oldalunkon áll. Hagyd a színjátékot!

– Ó! Ó! Drága Alexia, hinnéd te ezt? Én az élet minden vergődtetései közepette még soha…!

Ivy valóban kissé megviseltnek tűnt. A kalapja eltűnt, a haja lebomlott, a ruhája elszakadt. Percival, a testvéréhez hasonlóan, vörös arccal bőgött a karján, de egyébiránt sértetlennek tűnt. A hátuk mögött megjelent a dada és a szamár – a nyugodt állatot még ez a felfordulás sem kavarta fel.

Ivy belepottyantotta üvöltő gyermekét az egyik kosárba; Alexia ugyanezt tette a másik gyermekkel. Az ikrek ugyanúgy jajongtak tovább, de nem próbáltak kimászni. Alexia lehajolt, és felvette Prudence-t. A lányát kijózanította a tapasztalat, bár jóval kevésbé zaklatta fel, mint a kisebb ikreket. Az arcát fedő porrétegben egyetlen könny nyoma sem látszott. Sőt, a szemében inkább titkos izgalom csillogott.

– Ó-ó-ó, Egyiptom! – jegyezte meg.

– Igen, drágám – értett egyet az anyja.

Ivy nekidőlt a szamárnak, és kesztyűs kezével legyezni kezdte magát.

– Alexia, mélységesen szaggatott vagyok! Észrevetted, hogy megtámadtak? Itt, a nyílt útvonalon? Igazán, mindjárt elájulok.

– Tudsz várni vele egy kicsit? Biztonságba kellene jutnunk.

– Jaj, hát persze. Különben aligha ájulhatnék el egy idegen országban fedetlen fejjel! Még elkapok valamit! – kiáltott fel Ivy.

– Pontosan.

– Erre, hölgyem! – intett szakállas megmentőjük.

Más lehetőségük nem volt, hiszen Ivy elejtette a Baedekert a tülekedésben, úgyhogy követték. A lebegő rejtett utcákon, sikátorokon, keskeny lépcsőkön át vezette őket – az irányról Alexia csak remélni tudta, hogy a szálloda felé. Egyre jobban aggódni kezdett amiatt is, hogy cseberből vederbe esett, amikor elcserélte az egyik veszedelmet a másikra. Úgy fordította a napernyőt, hogy a hegye a lebegő védtelen háta felé mutasson, mert még mindig nem ismerte fel a környéket, ahol jártak.

Végül, nagysokára, kiértek egy ismerős térre, és meglátták az Hotel des Voyageurs hívogató főbejáratát, éppen velük szemben, egy nyüzsgő bazár túloldalán. Alexia a vezetőjükre pillantott, hogy megköszönje, a férfi azonban már el is tűnt az emberek között, rájuk hagyva, hogy az utolsó métereken igazodjanak el maguk.

– Micsoda rejtélyes úriember! – jegyezte meg Alexia.

– Bizonyára vissza kellett jutnia a léggömbjéhez.

– Hogyhogy?

– Baedeker szerint a ballonok a nap korai hevétől kitágulnak és feljebb szállnak. A legtöbb lebegő hagyja, hogy éjjel, amikor lehűlnek, leereszkedjenek a sivatagban, ahol éppen vannak, amíg reggel újra fel nem tudnak szállni. Azt írta, hogy amint egy léggömb elszakadt a földtől, a lebegők estig nem hagyják, hogy újra leérjen – magyarázta Ivy, miközben átnyomakodtak a tömegen.

– Milyen ötletes!

– Szóval, érted, az otthona valószínűleg süllyed. Sietnie kell, hogy megtalálja, különben nem fogja tudni, hol ért földet.

– Ó, Ivy, alig hiszem, hogy… – Alexia elhallgatott.

A szálloda bejáratánál Lord Conall Maccon állt, a kezében egy levelet szorongatott, és nem volt jó kedve.