9. A KÉTSÉGBEESETT LELKEK KÍNZÓJA
A kutya előreugrott, és felém csattogtatta a fogait. Félreugrottam, a lábam épphogy elkerülte, hogy a tőröket tartalmazó szája felnyársalja. Villámgyorsan ismét felém indult - és ezúttal nem voltam olyan szerencsés. Fájdalom hasított a combomba, véres vízesésként hullámzott végig a lábamon. Hátratántorodtam, próbáltam elmenekülni a fenevad elől.
Várt rám.
A hátsó lábaira emelkedett, és a vállamba harapott. A hegyesen fogazott állkapcsok szorosan összeszorultak, és a földre rántottak. A harmadik harapása a vádlimba fúródott.
- Le kell győznöd a fájdalmat, és keresztül kell küzdened magad rajta - mondta Nero hangja az elmémet elhomályosító ködön keresztül.
Fekete foltok táncoltak a szemem előtt. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam eszméletemnél maradni. A kutya egy nagy, homályos folt volt valahol a lábam mellett. Belerúgtam. Biztosan az orrát találtam el, mert felnyüszített a fájdalomtól, és hátrált egy lépést. Ez volt az én esélyem. Megpróbáltam kihasználni ezt a pillanatot, hogy felálljak, de a testem nem volt hajlandó megmozdulni. És a pillanat túl rövid volt. A kutya állkapcsa újra és újra rám csattant. A fájdalom egyetlen tömör kínfolyamba olvadt össze. Zsibbadás, majd sötétség következett.
Amikor magamhoz tértem, Harker állt fölöttem, keze a lábamon. A kezéből aranyszínű ragyogás áradt, amely gyengéd, bizsergető hullámokban terjedt szét a bőrömön. A sebeim összezárultak, és a fejem eléggé kitisztult ahhoz, hogy lássam a pár lépéssel arrébb álló Nerot, aki mellett ott ült a kutya. A fenevad szemei vadul táncoltak, mintha be akarná fejezni, amit elkezdett, de bármilyen varázslatot is bocsátott rá Nero, az a helyén tartotta.
- Jól vagy? - kérdezte Harker bátorító mosollyal, miközben a kezét a lábamról a karomra tette.
Mosolyt erőltettem fájó ajkaimra. Minden fájt a testemben, bár ez az érzés gyorsan elszállt. Néhány másodperc múlva talán újra embernek fogom érezni magam, nem pedig valami kutya gumicsontnak.
- Jól vagyok - mondtam Harkernek, és hagytam, hogy talpra segítsen.
Rám kacsintott, aztán odament Nero mellé. A kutya visszasétált a robbanásbiztos ajtóhoz. Amint a túloldalon állt, az acéllemez becsapódott mögötte.
- Ezt még egyszer gyakorolnod kell - mondta Nero.
- Megint? - válaszoltam elborzadva. A testemet szaggató fenevad állkapcsának emléke borzongást küldött végig a gerincemen. - Megint ezt kell tennem?
Felém lépett. - Ezt és még többet is kell majd tenned minden nap.
Felém nyújtotta a kezét. Megpróbáltam elhúzódni, de gyorsabb volt. A keze a csuklóm köré zárult. Ahogy a másik keze végigsimított a bőrömön, fájdalom tört fel bennem.
- Kihagytál egy helyet - mondta Harkernek.
Harker ajkára mosoly ült ki. - Így van.
Nero ujjbegye aranyszínben és vakítóan ragyogott. A karomon lévő vágáshoz érintette. Melegség áradt szét a testemben, a szívverésemmel együtt lüktetve, a mágia gyönyörű, mámorító dallamában. Mélyen belélegeztem, magamba szívva a varázslat finom illatát.
- Miért vagy itt? - kérdezte, hangja a fejemben kavargó édes dallam akkordjain táncolt.
Kinyitottam a számat, hogy mindent elmondjak neki, hogy minden titkomat eláruljam. Az övéi voltak. Mindegyik az övé volt.
Megálltam. Mit is mondtam? Nem mondhattam neki semmit. Ő egy angyal. És elvarázsolt engem. Ellöktem magamtól, és nem próbált megállítani. Csak nézte, ahogy az utolsó varázslatos dallam is eloszlik a fejemben. A mélységes veszteség érzése eltiporta korábbi elégedettségemet, és ott hagyott reszketve és szomorkodva. Újra érezni akartam a mágiáját, még akkor is, ha tudtam, hogy nem valódi. Semmi sem volt valódi. Ez egy játék volt, amit ő játszott, egy angyal játéka. Újabb lépést tettem hátra. Nem engedhetem, hogy ilyen hatalma legyen felettem.
Smaragdzöld szemeiben meglepettség villant fel. Talán még soha senki nem állt ellen a szirén énekének. De ez a leheletnyi meglepetés gyorsan gránittá keményedett, amikor megfordult, hogy szóljon az összes beavatotthoz.
- Itt az akaraterőt fogjátok gyakorolni - mondta. - Ellent kell állnotok a fájdalomnak, a félelemnek és minden ellenségnek, akivel a csatában találkozhattok. De soha nem szabad ellenállnotok azoknak, akik parancsolnak nektek.
Bár a tekintete a beavatottak tömegét fürkészte, éreztem, hogy engem figyel.
- A Légiónak nincs haszna a parancsokat megkérdőjelező katonákból. Tudnunk kell, hogy a csatában hallgatni fogtok a feletteseitekre, hogy azt teszitek, amit mondanak nektek. Nincs félelem. Sem habozás. Nincs megkérdőjelezés. - A tekintete rám rögzült. - Vagy önszántatokból engedelmeskedtek nekem, vagy én kényszerítelek engedelmességre.
Tiszta erőhullám lövellt ki belőle. Körülöttem a beavatott társaim térdre estek. Nero mágiája széttépett, ezúttal inkább vadul, mint édesen. A mágiájának puszta ereje olyan volt, mintha egy hegy lenne a vállamon, amely centiről centire nyomott lefelé. Fájt ellenállni - jobban fájt, mint az ajtó ütlegelése, jobban, mint a kutya, amelyik szétmarcangolt -, de minden porcikám fellázadt az irányítása ellen.
Nem szabadna ellenállnod, mondta egy hang a fejemben. Nem úgy hangzott, mintha Nero hangja lenne. Hanem inkább a sajátom.
És a hangnak, az értelmes részemnek igaza volt. Nem szabadott volna ellenállnom. Viselkednem kellett. Azért voltam itt, hogy megszerezzem az öcsém megmentéséhez szükséges tehetséget, nem pedig azért, hogy bebizonyítsam, hogy képes vagyok szembeszállni egy angyallal. Így hát abbahagytam a harcot. Azonnal megkönnyebbülés árasztott el - megkönnyebbülés a vállamra nehezedő súlyos teher gyötrelmei alól, megkönnyebbülés a gondolkodás alól. Olyan könnyű volt engedelmeskedni, hagyni, hogy valaki meghozza helyettem a döntéseket. A mágia meleg takarója beborított mindannyiunkat, megvédett, vezetett minket. Egyesített minket.
- Az engedelmesség minden - mondta Nero. Milliónyi csiszolt gyémántként ragyogó glória világította meg a testét. - Gyűlölhettek engem, amennyire csak jól esik, de követni fogjátok a parancsaimat. Megértettétek?
Mindannyian bólogattunk, nem tudtunk megszólalni.
- Jó - mondta, és elengedte az elménket. Ahogy a varázslatának rétegei feloldódtak a levegőben, a könnyű elégedettség, amit éreztem, elszállt. - Most álljatok fel, beavatottak, és fussatok még tíz kört.
A következő hetek a gyötrelem ismétlődő ciklusaiban teltek el. Nero addig futtatott minket, amíg nem bírtunk megállni, addig fekvőtámaszoztunk, amíg a karunk meg nem adta magát, és addig ütöttük azt az átkozott ajtót újra és újra, amíg a vérünk be nem szennyezte azt is. Nagy magasságokból ugráltunk, és olyan akadálypályákon futottunk keresztül, amelyeket úgy terveztek, hogy összetörjék a testünket. És mindezt gyakran mindössze két óra alvás után tettük. Az alvásmegvonás volt Nero egyik kedvenc módszere.
Kutyákkal kellett harcolnunk - és aztán egymással kardokkal, késekkel és mindenféle más fegyverrel a Légió arzenáljából. A vérzés nem volt mentség a feladásra, és a hiányzó végtagok sem. Nero rámutatott, hogy a harc után meg tudja gyógyítani a sebeinket. Ha jól harcoltunk, és nem adtuk meg magunkat, ezt azonnal meg is tette. Ha nem... nos, akkor várt egy kicsit a gyógyítással.
A férfi egy őrült, szadista szörnyeteg volt, és még az első hét vége előtt meg akartam ölni. A második hét végére úgy döntöttem, hogy a halál túl jó neki. Előbb szenvednie kell.
Az első hónap végére túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy a megöléséről fantáziáljak. Az egyetlen dolog, ami életben tartott, az volt, hogy meg kell mentenem az öcsémet.
- Gyorsítsd fel a tempót, Pandora - kiáltotta Nero.
A Pandora becenevet adta nekem. Úgy látszik, az első beszélgetésünk nyomot hagyott benne, az, amikor a családi vállalkozásunkról, a Pandora szelencéjéről beszéltem. Szóval én voltam minden baj és a káosz hozója? Nos, ez jobb volt, mint a kétségbeesett lelkek kínzójának lenni.
Ez volt Nero feladata. Már majdnem vége volt a napnak, és a testem remegett. Még csak félúton voltam a mászófal tetejéig, és kétségbeesetten könyörögtem az izmaimnak, hogy ne adják fel. Persze Nero a mászófalat a pokoli akadálypálya végére hagyta, amikor már mindenki hússzor túllépett a kimerültségen, és a kudarc húsz méter zuhanást jelentett. És még biztonsági háló sem volt. Úgy látszik, az csalás lett volna, mert az életben sem létezett biztonsági háló. Azt hiszem, inkább örülnöm kellett volna, hogy az angyal nem tett tüskéket az aljára.
Elmormoltam néhány válogatott káromkodást az orrom alatt.
- Kevesebb átkot a létezésemre és azokra, akik erre a világra hoztak, és több mászást, beavatott - szólt felém Nero. - Ez a mászás időhöz van kötve, és ha ez az idő lejár, felmegyek és ledobom a segged.
Átkozódtam még egy kicsit, de tovább másztam, egyre erősebben hajtottam magam. Nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa, ahogy a halálba zuhanok. Felértem a csúcsra, és megnyomtam a csengőgombot.
- Harmincegy másodperc volt hátra - mondta Nero. - Kicsit szoros volt a határidő, nem igaz, beavatott?
Undorral teli pillantást vetettem rá, de azt hiszem, nem is látta. Már azzal volt elfoglalva, hogy a következő beavatottat zaklassa, aki megpróbált feljutni a falon. Lassan ereszkedtem lefelé, próbáltam visszaérni a szilárd talajra anélkül, hogy leesnék. Amint földet értem, egyenesen a vizeskorsó felé vettem az irányt.
- Még négy kör - mondta Nero, miközben a hűvös víz megérintette az ajkaimat. - És még négy az engedély nélküli ivásért.
A lábam ólomnak éreztem, de a poharamban lévő víz maradékát is lenyeltem, aztán futásnak eredtem a pályán. Láttam, hogy Ivy megbotlik és elesik. Odasietettem hozzá, és megpróbáltam talpra segíteni. De a barátom csak remegett, és mély, ziháló lélegzetvételeket vett.
Hirtelen Nero állt fölöttünk. - Pandora, Szömörce (szóvicc: Poison Ivy = Mérges szömörce), induljatok.
Felnéztem rá. – Ivy kivan. Hát nem látja? Adjon neki néhány percet.
- Az életben nem kérünk időt - válaszolta hűvösen. - Ha egy csata kellős közepén vagy, nem pihenhetsz egy percet sem.
- Egy tornateremben vagyunk, nem egy csatatéren - érveltem, és felálltam, hogy szembenézzek vele. - Még a katonák is pihennek néha.
- Majd akkor pihenhetsz, ha már halott vagy.
Összeráncoltam a homlokom. - Ne legyen már ilyen keményfejű.
Ivy ma sok mindenen ment keresztül. Nem szerepelt jól a kutya ellen - és az ellenfelével sem utána. Minával, a Légió egyik porontyával került szembe. A kéz, amit Mina levágott Ivyről, még mindig rángatózott, még akkor is, ha Harker visszagyógyította.
Harker most is ott állt felettünk. A fenébe, ezek a fickók gyorsan mozogtak. - Nero, nekem tetszik a csaj - mondta kuncogva.
Nero rávillantotta a tekintetét, de a kioktatását csak nekem tartogatta. -Figyelmeztettelek, hogy a szád miatt még bajba kerülsz. Ha nem tanulod meg befogni a szádat, nem fogsz itt túlélni.
Találkozott a szemünk, túl makacs voltam ahhoz, hogy elfordítsam a tekintetem. Tudtam, hogy viselkednem kellene, hogy meg kellene ijednem. Az angyal ereje megdöbbentő volt. De túl dühös voltam ahhoz, hogy racionális legyek, vagy akár csak megijedjek. A védelmezői hajlamomnak tulajdonítottam, annak, hogy segíteni akartam a barátomnak. Továbbra is bámultam őt.
- Óvatosan - figyelmeztette Nero.
- Vagy mi lesz? - követeltem.
- Nem hagynád pihenni azt a szegény lányt, Nero? - mondta Harker.
- Rendben. - Intett Ivynak. - Menj, ülj le a pálya szélére, halott lány. Holnap, amikor mindenki más ebédel, te futni fogsz. - Erre Ivy egyszerre megkönnyebbült és nyugtalan arccal elkószált, a férfi ismét rám szegezte a tekintetét. - Most pedig, Pandora, te újabb köröket fogsz futni.
- Gyerünk, Nero. Hagyd őt békén - tiltakozott Harker.
- Itt nincsenek szünetek - jelentette ki Seggfej ezredes. - Ha nem akarja, hogy a barátja fusson, akkor neki kell teljesíteni az övét is.
Harker kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de én gyorsabb voltam. - Jól vagyok. Vállalom a köreit - mondtam nekik. Nerora néztem, az állam felemelkedett a makacsságtól, és ismét futásnak eredtem a pályán.
A düh és az a makacs vágy, hogy megmutassam Neronak, hogy nem fogok meghátrálni, végigvitt a körök nagy részén, de az utolsó körben az elmém már nem tudta figyelmen kívül hagyni a jeleket, amelyeket a testem kiabált. A lábaim megroggyantak, és a földre zuhantam.
- Megérdemli, amiért visszabeszélt egy angyalnak - kuncogott Mina a futótársának.
- Ez majd megtanítja, hogy hol a helye - értett egyet a másik, miközben elszáguldottak mellettem.
Egy másik pár légiós poronty ment el mellettem, és a saját gúnyolódásaikkal halmoztak el. Küzdöttem, hogy felhúzzam magam, de a testem nem hallgatott rám.
- Ha beszélni tudtok, akkor nem fáj eléggé - szólalt meg Nero hangja a tornaterem túloldaláról. - Még hat kör mind a négyőtöknek.
Öröm bugyogott fel bennem, és mosolyra görbült az ajkam.
- Neked is, Pandora - mondta Nero. - Még hat kör. Ha tudsz mosolyogni, akkor futni is.
Nem lett volna szabad látnia a mosolyomat. A férfinak sólyomszemei voltak.
- Kelj fel, vagy még hatot hozzá adok - mondta nekem.
A fenébe vele. Küzdöttem a saját kimerültségem ellen, eredménytelenül.
Harker odaszaladt hozzám. - Tessék - mondta mosolyogva. - Gondoltam, jól jönne egy kis segítség.
- Köszönöm - mondtam, és megpróbáltam viszonozni a mosolyt.
De túl fáradt voltam ahhoz, hogy mosolyogjak. Sikerült mozgatnom az ajkaimat, de nem hiszem, hogy több lett volna belőle, mint egy fájdalmasnak tűnő arckifejezés. Harker lefelé nyúlt, összekulcsolta a karját az enyémmel, hogy talpra rántson. Nagyon sokat segített nekem. Oké, mindenkinek segített. De nekem még többet. Valószínűleg azért, mert Nero állandóan kiakadt rám. Az az átkozott angyal egy rabszolgahajcsár volt. Ez a fickó viszont kedves. Amennyire meg tudtam állapítani, a legjobb barátok voltak, ami bizonyára a Föld egyik legnagyobb rejtélye volt. Hogy lehet két ennyire különböző ember barátságban?
- Fuss, Pandora - parancsolta Nero.
- Jót akar - mondta Harker. - Csak mindenkit fel akar turbózni, hogy elég erősek legyetek ahhoz, hogy túléljétek a beavatási szertartást.
- Azt hiszem, pikkel rám.
- Úgy tűnik, keményebben bánik veled - értett egyet. - Általában senkivel sem szokott ilyen kemény lenni. Biztos különleges vagy.
Forgattam a szemem. – Milyen szerencsés vagyok.
Kuncogott. - Minden rendben lesz - mondta.
- Persze, hogy az lesz. Túl makacs vagyok ahhoz, hogy meghaljak - válaszoltam, és végre sikerült mosolyognom. Aztán újra futásnak eredtem.
Hangos dudaszó hallatszott a csarnokban, amikor befejeztem az utolsó körömet. Reményeim, hogy felszabadulok ebből a kínzásból, szertefoszlottak, amikor Nero elkezdett minket párokba osztani a közelharc gyakorlatra. Legalábbis ő így nevezte. Az edzőtársam, Jace, a legnagyobb és leggonoszabb légiós poronty, gyorsan átváltott a Lédát szarrá verjük edzésbe. Az úgynevezett harcunk végére monokli volt a szemem körül, feldagadt az ajkam, és úgy éreztem, mintha égne a testem egyik oldala. De legalább most nem karddal harcoltunk.
- Nem sokszor verekedtél, mielőtt idejöttél, ugye? - kérdezte Harker, miközben varázslattal gyógyította be a sebeimet.
- Rengeteg verekedésben volt részem - mondtam neki. - De elég okos vagyok ahhoz, hogy távolról harcoljak, amikor az ellenfelem sokkal nagyobb és erősebb nálam.
- Az elkerülés itt nem stratégia - mondta Nero, és odalépett hozzánk. - Nem fogtok tudni mindig elmenekülni. Meg kell tanulnod, hogy minden helyzetben kezeld a helyzetet. - Odadobott nekem egy botot. - Támadj meg!
Harkerre pillantottam, akit mintha szórakoztatott volna valami. Nem voltam benne biztos, hogy Neron vagy rajtam nevetett. Nem hibáztattam volna, ha rajtam. Egy vicc voltam. Egyáltalán nem tudtam harcolni. Neronak ebben igaza volt. Átkozott angyal. Utáltam, amikor igaza van.
Óvatosan megindultam Nero felé, majd meglendítettem a botomat. Ő hárította az ütésemet, majd hátba vágott a sajátjával.
- Túl lassú vagy, Pandora - dorgált meg. - Visszafogod magad. Ne állj ott, mint egy rémült kislány, hanem támadj úgy, mintha komolyan gondolnád.
Előre rontottam, egyenesen feléje. Egy pillanatra meglepetés villant a szemében, mintha nem számított volna arra, hogy ilyesmit teszek. Nos, tele voltam meglepetésekkel. Meglepetése a másodperc töredékébe került, így egy erős ütést mérhettem a bordáira. Meglendítettem a botot egy második csapásra, de a szerencsém elpártolt tőlem. Nero elkapta a botomat az ütés közepén, és kitépte a kezemből. Ahogy a fegyverem elrepült, az ellenfelemnek vetettem magam, és a földre vittem.
Legalábbis ez volt a terv. A földet érve megperdült, és magával rántott engem is. A kezei a karom köré szorultak, és a földhöz csapott. A hátam a vereség hangos puffanásával csapódott a gumiszerű talajba. Rúgtam, próbáltam kiszabadulni, de ő a térdeit a lábamba mélyesztette, leszorítva azt. A kezei a csuklóm köré fonódtak, és a fejem fölött a földhöz szorította őket.
- Még mindig túl lassú vagy, Pandora - mondta halkan. Ritka kuncogás hallatszott az ajkáról, de olyan gyorsan megszűnt, hogy azon tűnődtem, vajon csak képzelődtem-e.
Ő is eltűnt, fölöttem állt, és a kezét nyújtotta felém. Megfogtam, és amikor a bőrünk összeért, újra éreztem a varázslatnak azt a szikráját. Gyorsan elszakítottam magam. Ez kezdett túlságosan furcsa lenni. Miféle varázslatot akart rajtam alkalmazni?
Mindenki abbahagyta a küzdelmet, hogy nézzék, ahogy Nero szétrúgja a seggem. A légiós porontyok szétröhögték az agyukat, de én nem törődtem velük. Ivy szeme találkozott a tekintetemmel, és egy vigyor lassan szétömlött az arcán. Remek. Most egész este azt fogom hallgatni, hogy "Szexi Angyal ezredes" hogyan szorított le a földre. A szobatársaim majdnem annyira le akartak lefeküdni az angyallal, mint amennyire meg akarták ölni. Kivéve Drake-et; ő csak hasonlítani akart hozzá.
Nero a többi beavatott felé fordult, és azok igyekeztek folytatni a gyakorlatot a társukkal, mielőtt még több kört rendelt volna az istenek által elhagyott pályán. Jace, a barátságos ellenfelem, összedörzsölte a kezét, és úgy vigyorgott rám, mintha élvezné, hogy vérezni fogok. Igyekeztem nem megrándulni. Az csak még jobban felbosszantaná. Ehelyett csak álltam, és vártam, hogy felém jöjjön.
Előrevágtatott, és a fejem felé lendítette a botját. Elhajoltam, és a mennyezetről lelógó vastag kötelekből álló függöny felé menekültem. Ő erős volt, de én gyors. A fal felé hátráltam, ő pedig követett, szemében vidámság táncolt. Amikor újra felém lendült, felugrottam a mászófalra, és felszaladtam rajta. Ő követett, megpróbált megragadni, de én egy éles rúgással lerúgtam a cipőm, ami az arcába csapódott, ő pedig a földre zuhant. Megragadtam az egyik plafonról lelógó kötelet, és leugrottam. Miközben ő többször pislogott, próbálta kitisztítani a látását, a kötél végét a bokája köré csomóztam. A kötél másik végét a fal egyik rúdja köré hurkoltam, és felemeltem. Fent a mennyezeten a kötél átcsúszott a csigán, és felrántotta Jace-t a lábáról. A kötél végét egy másik, alacsonyabb falrúdra kötöttem, majd átmentem az ellenfelem alatt. Tizenöt láb magasan, fejjel lefelé lógott, rúgkapált és lóbálta a karját, miközben átkokat zúdított rám.
Csak nevettem. És nem én voltam az egyetlen. A többi beavatott többsége is nevetett - tulajdonképpen mindenki, kivéve a légiós porontyokat.
- Gyere velem.
Megugrottam Nero hangjára, ami közvetlenül mögülem hallatszott. Tényleg abba kellett volna hagynia az ilyen lopakodást.
- Bajban vagy - skandálták a légiós porontyok, miközben követtem Nerot a tornateremből. Olyan érettek voltak, mint az óvodások.
Miután kettesben maradtunk a folyosón, Nero becsukta mögöttünk az ajtót, és rám szegezte acélos tekintetét. - Mit képzelsz, mit csinálsz?
- Harcolok.
- A botoddal kellett volna legyőznöd az ellenfeledet, nem pedig mászókötéllel.
Megvontam a vállam. - Egyesek ezt leleményesnek neveznék.
- Mi itt nem így intézzük a dolgokat.
- Nos, talán itt az ideje, hogy valaki változtasson ezen.
Nero lassan megrázta a fejét. - Tudtam, hogy csak a baj lesz veled. Ez nem az Ultimate Street Fighter 2020, Pandora.
- Akkor át lettem verve. Mi a fene volt azzal a robbanásbiztos ajtóval? Vagy a kutya? Ez a legmocskosabb utcai harc.
Hideg szemmel figyelt engem. - Ez az Angyalok Légiója - folytatta, mintha nem is mondtam volna semmi érdemlegeset. - Az Angyalok Légiójában rendes fegyvereket használunk a harchoz, nem pedig köteleket és törmeléket az utcáról. Amikor holnap újra folytatjuk, a kijelölt fegyvereddel - és csakis a kijelölt fegyvereddel - fogsz harcolni az ellenfeleddel. És ezt addig fogod folytatni, amíg el nem sajátítod a civilizált harc művészetét.
Ez nagyon jól hangzott tőle. Semmi sem volt civilizált ebben a kiképzésben. De ezt nem mondhattam, ezért inkább viccelődtem.
- A kijelölt fegyveremmel? Pedig azt reméltem, hogy valamelyik menő lángoló kardot kapom - cukkoltam.
- A tűzkard egy angyali fegyver. Méltóságteljes fegyver. Nehéz vele bánni.
- Hát, valamikor meg kell tanulnom használni. Vagy várjak a tanulással, amíg angyal leszek, hogy véletlenül leégessem a saját szárnyaimat. Az nem lenne túl méltóságteljes.
Felvonta a szemöldökét. - Miből gondolod, hogy valaha is angyal leszel?
- Gondoltam, nem lehet olyan nehéz. - Kedvesen rámosolyogtam. – Maga is megcsinálta.
- Csak légy óvatos - figyelmeztetett mély és sötét hangon.
- Mindig az vagyok.
Ez egy horkantást váltott ki belőle. - Lehet, hogy élvezed a tűzzel való játékot, Leda Pierce, de nem engedlek a tűzkard közelébe, amíg meg nem tanulod megszelídíteni ezt a vad harcmodort. És a vad szádat is.
- Talán nem lehet megszelídíteni - ellenkeztem. Egyszerűen nem tudtam megállni. Valami komoly baj volt velem.
- A tiédnél vadabb lelkeket is megtörtem már - mondta, és szavai olyan heves ígéretnek tűntek, amit nyilvánvalóan szándékában állt betartani.
Volt egy erős gyanúm, hogy a "törés" több ezer kört jelent a pályán és fekvőtámaszokat. Sok-sok fekvőtámaszt. És talán egy pokoli kutyákkal teli szobába zárnak.
- Most pedig indulj, beavatott. - Az ajtó felé intett. - Vissza a tornaterembe.
A légiós porontyok rám vigyorogtak, amikor újra csatlakoztunk a többiekhez a tornateremben. Láthatóan örültek a szidásnak, amit kaptam. Jace ismét a földön ült, és a botját a kezéhez csapkodta, a szemeivel pedig a teremben végig követte a haladásomat. Igen, csak arra várt, hogy rám ugorhasson a folyosón, amikor senki sem figyel. El kell kezdenem magammal hordani azt a különleges paprikaspray-keveréket, amit Bella kevert nekem. Lehet, hogy nem volt a Légió által jóváhagyott fegyver, de határozottan helyeseltem bármit, ami megakadályozta, hogy véres péppé verjenek.
- Az első hónapnak vége - jelentette ki Harker a tömegnek, amikor Nero csatlakozott hozzá. - Gratulálok, hogy nem haltatok meg.
Néhány beavatott nevetett.
- Ma este a Légió partit rendez a Tűzeső Klubban - folytatta. - Egy óra múlva kezdődik. És mindannyian meg vagytok hívva.
Valaki egy éljenző kiáltást mert hallatni.
- Az Angyalok Légiójának tagjai is jelen lesznek - mondta Nero. - Mutassatok tiszteletet. Ne járjon a szátok. Ők nem olyan elnézőek, mint én.
Néhányan nevettek. Nero olyan elnéző volt, mint egy kaktusz. És azok a hideg, engesztelhetetlen szemek rám szegeződtek, mintha azt hitte volna, hogy odasétálok a Légió katonáihoz a Tűzesőben, és elkezdem hergelni őket. Rákacsintottam, amitől csak még jobban felizzott a szeme. Miközben folytatódott a Seggfej ezredessel folytatott bámulási versenyem, lassan kezdtem észrevenni, hogy a többi beavatott elszállingózik a tornateremből.
- Gyere, kislány - mondta Ivy, és belém karolt. - Mosakodjunk meg, együnk valamit, aztán bulizzunk!
Rápillantottam. A parti ígérete nagyon feldobta a hangulatát. Amikor visszanéztem Nerora, az angyal eltűnt, mintha a semmibe veszett volna.