8. AMI NEM ÖL MEG...

Már mindannyian átöltöztünk és készen álltunk az indulásra, amikor Somerset kapitány visszatért, hogy megmutassa nekünk a 3-as csarnokot, ami azt jelentette, hogy remélhetőleg elkerülünk mindenféle elfenekelést. De mint azt hamarosan a saját bőrömön tapasztalhattam, nem csak egyféleképpen lehet megkínozni egy beavatottat. Valójában végtelenül sokféleképpen.

A 3-as csarnok egy nagy tornaterem volt, amelynek középpontjában egy akadálypálya állt, feladatokkal és szerkezetekkel. A központ körül egy teljes méretű futópálya húzódott, azon túl pedig mászófalak és más kiképzőeszközök voltak. Nero a Légió egy másik tagjával állt ott, egy rövidre nyírt szőke hajú, nyugodt, jóindulatú mosollyal rendelkező férfival. Mindketten sportruhát viseltek, ami nem kevés elismerő suttogást váltott ki a beavatott nőtársaimból.

- Ő itt Harker Locke őrnagy - mondta Nero, hangja áthatolt a suttogó tömegen. - Ő fog segíteni nekem a kiképzésetekben.

Az őrnagy szinte túl barátságosan intett nekünk ahhoz, hogy a Légió egyik tagja legyen.

- Most pedig térjünk a lényegre - folytatta Nero. - Most kezdődik a kiképzésetek első szakasza. Most a testeteket és az elméteket kell edzenetek, hogy bebizonyítsátok, valóban közénk tartoztok.

- Nem vagyunk már bent? - kérdezte valaki.

- Még nem. - A szó megütötte az előtte összegyűlt tömeget.

- De elvégeztük a tesztet, és túléltük.

- Túléltétek az első kortyot az istenek nektárjából - válaszolta Nero. - Az italt, amely beindította a mágiátokat, felszínre hozta azt, ami bennetek rejtőzött. De hogy megvan-e bennetek az, ami ahhoz kell, hogy csatlakozzatok az Angyalok Légiójához, az még kiderül. Ha igen, akkor még egyszer ihattok az istenek kelyhéből, hogy megkapjátok az első ajándékukat: A Vámpír csókját. Ez erőt, gyorsaságot, kitartást és fokozott gyógyulási képességet ad nektek - a vámpírok összes erejét. Megkapjátok azt a képességet, hogy ezek a tényezők felerősödjenek, ha egy másik ember életerejét fogyasztjátok.

A körülöttem lévő beavatottak izgatottan zsibongani kezdtek.

- De vigyázzatok - mondta Nero, és szavai elhallgattatták a tömeget. - Ezekkel az új erőkkel együtt a vámpírok másik oldala is megjelenik: az éhség. Meg kell tanulnotok uralkodni rajta, nem szabad hagynotok, hogy az éhség irányítson titeket. Legyetek az éhség, a vérszomj és a mágia mesterei. Különben megvadultok, és szörnyeteggé változtok. És akkor el fognak pusztítani. - Megkocogtatta az oldalán lévő fegyvert. - Ez a mágia vagy megöl, vagy erősebbé tesz. Ezt ne feledjétek, beavatottak: ami nem öl meg benneteket, az csak erősebbé tesz.

Vagy ami nem öl meg, az csak később öl meg, gondoltam.

- Hogy éltek-e vagy meghaltok, az csak rajtatok múlik. Dolgozni fogunk az erőtökön, az állóképességeteken és az akaraterőtökön, hogy esélyt adjunk nektek a Nektár túlélésére. Most kezdjük. - Nero a pálya felé mutatott. - Tíz kör. Gyerünk.

A tíz kör után Nero addig nyomatta a fekvőtámaszokat, amíg össze nem estünk. Aztán újabb tíz kört kellett futnunk. Kimerülés és ismétlés a végtelenségig. Addig szívatott minket, amíg a testünk nem remegett és görcsölt, és a földre nem rogytunk. Aztán újra neki kellett indulnunk. És a móka még csak most kezdődött.

- Gyűljetek körém - mondta Nero, miközben a szívem határozottan igyekezett felrobbanni a mellkasomban.

A körülöttem a földön elterülő beavatott társaimból ítélve ők sem jártak jobban az elmúlt néhány órában. De felkapartuk a testünket a padlóról, és odasétáltunk hozzá.

- Sokan közületek nem fogják túlélni az első hónapot - jelentette ki Nero, tökéletes arcán még egy cseppnyi együttérzés sem volt, ahogy tekintete végigpásztázott rajtunk. Az angyal éppoly lelketlen volt, mint amilyen gyönyörű.

- Ahogy már mondtam, megpróbálunk felkészíteni titeket, amennyire csak lehet - folytatta. - De végső soron az, hogy túlélitek-e az istenek első ajándékát, vagy sem, teljesen a ti kezetekben van. Ez legalább annyira fizikai küzdelem, mint amennyire mentális. És ez az, amire most edzeni fogunk.

- Most? Mi volt az, amit az előbb csináltunk? - kérdezte valaki.

- Bemelegítés - felelte Nero hűvösen.

Követtük őt a tornatermen keresztül egy kisebb terembe. A terem végén egy ajtó várt. Acélfelületét bíborvörös foltok tarkították. Vér. Vér volt rajta.

- Ki tudja megmondani, hogy mi ez? - kérdezte Nero az ajtón kopogtatva.

Nem tudtam megállni, hogy ne bámuljam a vért - vagy ne rettegjek attól, ami most következik.

- Egy robbanásbiztos ajtó. Úgy tervezték, hogy ellenálljon egy robbanás erejének is - mondta azonnal az egyik beavatott. Az arca hamuszürke volt, szinte betegesen sápadt. Olyan volt felépítése, mint egy piszkafáé, csupa bőr és csont, alig volt rajta izom. Csoda volt, hogy nem ájult el az előző gyakorlataink során. Megint csak nem mindig lehet megmondani, hogy valaki mennyire erős a külső megjelenése alapján.

- Igen - mondta neki Nero, majd mindannyiunkhoz szólt. - Ez egy félelmetes ellenfelet jelent. Nem tudjátok megtörni. Nem tudjátok legyőzni.

- Ez csak egy ajtó - suttogta valaki mögöttem.

Nero tekintete a suttogóra siklott. - Ez nem csak egy ajtó. Ez te vagy. A legnagyobb ellenséged. Ez az, ami az utadban áll. - Előre intette a suttogót.

A férfi félmosollyal az arcán ment felé. Nero következő szavai eltüntették ezt a vigyort.

- Üsd meg az ajtót - mondta a beavatottnak.

- Ez most komoly?

- Minden erődet bele fogod adni abba az ütésbe, hogy olyan erősen találd el az ajtót, ahogy csak tudod - mondta Nero. - Aztán azonnal újra megütöd.

A suttogó ajkaira lassú mosoly kezdett kúszni, de Nero hideg tekintete elhamvasztotta. A suttogó szeme Nero és az ajtó között ugrált.

- Most pedig kezdd el - mondta Nero olyan hangon, hogy libabőrös lettem tőle az egész testemen.

A suttogó nagyot nyelt, aztán beverte az ajtót.

- Azt mondtam, hogy használd a teljes erődet - mondta Nero, arca kemény volt, mint a gránit, szemei hidegek, mint a sarkvidéki vihar.

- De akkor eltörik a kezem - tiltakozott a suttogó.

- Tartsd egyenesen a csuklódat.

- Attól még fájni fog.

- Ez a lényeg. Mit fogsz tenni, amikor az ellenség először rád talál?

A suttogónak leesett az álla. - Én... Ez valamiféle büntetés?

- Ez az a feladat, amelynek elvégzésére utasítottalak - mondta Nero.

Senki sem kérdezte, mi történik, ha nem engedelmeskedünk. Azt hiszem, senki sem akarja tudni. A suttogó egy másodpercig az ajtót bámulta, aztán a teste összehúzódott, és kemény ütést mért az ajtóra. A puszta kínnal átitatott sikolya visszhangzott az acél dübörgése felett. Térdre rogyott, és a törött és vérző kezét dajkálta. Nero lenézett rá, arca szenvtelen és érzéketlen volt.

- Mondtam, hogy tartsd egyenesen a csuklódat. Harker, nézd meg a kezét.

Miközben az őrnagy egy mágikus érintéssel meggyógyította a suttogót, Nero a beavatottakat fürkészte a következő áldozat után.

- Te - mondta, és a tekintete Drake-re szegeződött. - A focista. Lássuk, hogy jobban ütsz-e, mint a teherautósofőr.

Drake elszakadt tőlünk, az ajtóhoz vonult, és olyan erővel csapott le rá, hogy a visszhangja szinte megremegtette a falakat. Drake az ajkába harapott, visszafojtva a benne forrongó gyötrelmet.

- Újra - mondta Nero, és a szó úgy csattant, mint egy ostor.

Drake lenézett a kezére. Nem tűnt töröttnek, de vérzett.

- Újra.

Drake felhúzta az öklét az ütésre - majd leejtette a kezét.

- Hiányzik az akaraterőd - mondta Nero, és egy csuklómozdulattal elküldte Drake-et.

Az angyal egyenként hívott minket ahhoz az átkozott ajtóhoz, míg végül csak én maradtam egyedül. Nem gondoltam, hogy ez véletlen volt. Az első sorból nézhettem végig mind a huszonhárom beavatott fájdalmát, akik előttem jártak, és most rajtam volt a sor. Ahogy az ajtó felé sétáltam, a szemei követtek, úgy vájtak belém, mint egy fúró, amely képes volt áthatolni a testemen, átvágva a nyers lelkemig. Elfordítottam róla a tekintetem, és az ajtóra meredtem. Aztán, mielőtt az elmém felfogta volna a valóságot, amit tenni készülök, olyan erősen rácsaptam, ahogy csak tudtam.

A fájdalom az öklömbe robbant, égő folyóként rohant végig az idegeimen, fel a karjaimon. A meglepetés vegyült a fájdalommal - meglepetés, hogy egyáltalán elég erőset tudtam ütni ahhoz, hogy majdnem eltörjem a karomat. Fogcsikorgatva küzdöttem a feltörő fájdalom ellen, és másodszor is az ajtóba vágtam az öklömet. Vérző ujjpercem acélhoz súrlódott, öngyújtófolyadékkal oltva a tüzet. Megfordultam, és szembefordultam a szadista angyallal.

Tekintete röviden a remegő kezeimről csöpögő vérre meredt. – Még dolgoznod kell ezen - mondta.

Cseszd meg, lőttem le gondolatban.

A szája összeszorult, mintha hallotta volna, amit mondtam. Talán hallotta is. Egy angyal az ő szintjén telepatikus képességekkel is rendelkezik. Arra az esetre, ha hallotta volna a gondolataimat, egy képet lőttem neki arról, ahogy lángszóróval felgyújtom a szárnyait. Ha olvasta is a gondolataimat, nem mutatott semmi érzelmet.

- Minden csatába úgy kell belekezdeni, hogy számítsatok arra, hogy megsérültök - mondta mindannyiunknak. - És meg kell tanulnotok elviselni a fájdalmat. Ha nem, meg fogtok halni. A csatamezőn nincsenek időkérések - sem a mágiában, ami átjárja a testeteket, amikor újra isztok az istenek Nektárjából. Ha az akaratotok nem elég erős, meghaltok. Itt nincsenek olyanok, akik feladják, csak a Légió katonái és halottak. Emlékezzetek erre, ha legközelebb azt hiszitek, hogy csak úgy feladhatjátok.

A beavatottak közül néhányan kényelmetlenül mocorogtak.

Nero a vérfoltos ajtóra mutatott. - Ez az akaraterő próbája volt, az akaraterőé, hogy a nagy fájdalom ellenére egyben tartsátok magatokat. És látványosan elbuktatok - jelentette ki. - Kivéve egyikőtöket. - Megfordult, hogy megkeressen engem. - Gratulálok, Leda Pierce, továbbjutottál a következő szintre.

Miért hangzott ez inkább büntetésnek, mint jutalomnak?

Nero a kezével a robbanóajtó felé suhintott. Az válaszolt a mágiájára, kinyílt, és egy farkasszerű kutya ugrott ki rajta, pokoli fogait villogtatva.

- És most harcolni fogsz - mondta Nero.