1. PURGATÓRIUM
Akkor tudod, hogy az életed új mélypontra jutott, amikor a hatvanéves, részeg szomszédod felajánl neked egy "gyors menetet" a Boszorkány Bisztró pultja mellett. Még mindig a diplomatikus válaszon törtem a fejem, amikor bedobott egy üveg zavaros piát, hogy kívánatosabbá tegye az üzletet.
- Mit mondasz, Leda? – mondta akadozva, és az ajkával cuppantott egyet. A leheletének acetonszaga volt.
Vagy háromszor annyi idős vagy, mint én. Emlékeztettem magam, hogy részeg - és hogy nem szép dolog a szomszéd arcába önteni az ember italát.
Nem ő volt az egyetlen. A Boszorkány Bisztró ma este tele volt, ami a fizetésnap és a péntek este összekapcsolódásának elkerülhetetlen következménye. A bárban mindenki részeg volt - mindenki, kivéve engem. Dolgom volt, és nem volt időm a holdfényre.
- Dale - mondtam mosolyogva. Igen, részeg volt, de ez nem ok arra, hogy elfelejtsem a jó modoromat. - Ez hízelgő. Tényleg, de azt hiszem, Cindy nagyon csalódott lenne, ha elfogadnám az ajánlatodat. - Egy apró kézmozdulattal intettem a szoba túloldalán álló bögyös vörös felé.
Dale követte a tekintetemet Cindyre. Amint a tekintete a nőre esett, akinek telt ajkai fülledt mosolyra húzódtak, megmozdult a székében, és egyik nagyon hosszú lábát lazán átvetette a másikon. Miniszoknyája néhány centivel felcsúszott a combjára, ami Dale számára megpecsételte a dolgot. A férfi lebotladozott a bárszékről, és a nő felé tántorgott, úgy kidüllesztve a mellkasát, mint egy páva.
Biztonságos távolságba csúsztattam az üveg otthagyott holdfényt, majd kortyoltam egyet az ananászléből, hogy megtisztítsam az érzékeimet. Megkérdőjelezhető ízlése ellenére - hogy igazságosak legyünk, ezt itta a fél város - Dale igazából nem volt rossz ember. Általában nagyon csendes és barátságos volt. Valószínűleg reggelre megbánja trágár szavait. Feltéve, ha egyáltalán emlékezik rájuk.
A sarokban álló fényes, piros zenegép életre kelt, és egy humoros dalt játszott egy boszorkányról, aki beleszeretett egy vámpírba. A zenegép nemrég érkezett New Yorkból, és Brooke, a Boszorkány Bisztró tulajdonosa nagyon büszke volt rá. Az is lehetett. Ez a bár volt az egyetlen a városban, ahol volt zenegép.
Itt kint a Határvidéken, a civilizáció és a szörnyektől hemzsegő Pusztaság közötti határvonalon, nem sok kényelemmel rendelkeztünk. Nem csoda, hogy a csapás túlélői Purgatóriumnak nevezték el ezt a várost.
A zenegépen kívül a Boszorkány Bisztró úgy nézett ki, mint egy régi western szalon, valószínűleg a berendezési tárgyak is ebből a korszakból származtak. Kézzel készített faasztalok és székek, ócskák, de tiszták, várakoztak a helyiség szélein, a zenegép mellett egy kis táncteret hagyva.
A fejünk felett egy öreg ventilátor lassan forgott, felkavarva a sűrű nyári levegőt. A legtöbb dolgot itt a jó öreg víz vagy a hagyományos gőz hajtotta, és ez alól a ventilátor sem volt kivétel. A zenegép azonban egészen más kategóriába tartozott. Az energiaforrása a varázslatos gőz – vagyis a Magitech - volt, egy olyan energiaforrás, amelyet az istenek ajándékoztak az emberiségnek két évszázaddal ezelőtt. Legalábbis, ha valaki olyan szerencsés volt, hogy a világ egyik high-tech városában élt. Mindenki más számára a varázslatos energia nehezen - vagy egyáltalán nem - volt elérhető. És mindenkinek irtó drága volt.
- Jól nézel ki ma este, Leda.
Megfordultam, hogy szembenézzek a következő hódolómmal. Ma este ő volt már a hatodik srác. Talán a levágott top és a forrónadrág mégsem volt a legjobb öltözet. De valahogy fel kellett hívnom magamra a célpontom figyelmét. Ha már egy órája ideért volna, ahogy Calli forrása mondta, akkor mostanra már rég elmentem volna.
A hatos számú csodáló Jak volt, egy félénk, kocka srác, aki harmadik óta belém volt zúgva - és mégsem szólt hozzám összesen három szónál többet. Egészen ma estig. Ma este a szavak csak úgy ömlöttek belőle.
- Szóval, szeretnél... ööö, úgy értem... csak ha szeretnél...
A keze a holdfényes üvegbe kapaszkodott, hogy életben maradjon. Tehát innen eredt a hirtelen kitörő bátorsága. Lenyúlta Dale üvegét a pultról. Itt kint az volt a mottó, hogy "Ki mit talál, övé", és a legtöbben ezt egyszerűen elfogadták. Különben is, Dale túlságosan el volt foglalva az új barátjával való hancúrozással ahhoz, hogy észrevegye a hiányzó holdfényét.
- ...Arra gondoltam, hogy jó lenne... tudod, hogy mióta ismerjük egymást...
- Köpd ki, Jak - mondtam, visszafogva a türelmetlenséget a hangomban. Nem az ő hibája volt, hogy a célpontom késett, vagy hogy öt másik férfi is rám hajtott, mielőtt ő odatévedt volna.
- Táncolsz velem? - fakadt ki. Olyan erősen szorította az üveg nyakát, hogy minden szín kifutott a kezéből.
- Tűnj el, fiú - mondta valaki Jak mögött, amitől ő megugrott.
Jak vetett egy pillantást a férfi csillogó, hideg, sötét szemére, majd elrohant. Az új jövevény undorodó pillantást vetett a holdfényre, majd whiskyt rendelt.
- Mark vagyok - mondta a férfi, és kezet nyújtott. Erősen kölni- és borsmentaillata volt.
Éppen annyira nem illett ebbe a bárba, mint a fényes, piros zenegép a sarokban. A bár többi vendége kifakult pamutinget és farmert viselt. Az arcuk maszatos volt, és kosz volt a körmük alatt. Mark úgy nézett ki, mintha egy kifutóról lépett volna le. Fekete selyeminget viselt, ami félig ki volt gombolva, hogy felfedje izmos mellkasát. Az alakformáló fekete bőrnadrág fölött enyhén magas sarkú csizma egészítette ki az együttesét. Haját hátrafésülte és zselével formázta meg. Platinaszőke volt, majdnem olyan halvány volt a haja, mint az enyém. Kivéve, hogy az övé festett volt, nyilvánvalóan drága festés egy előkelő városi szalonból.
- Leda - válaszoltam, és szerényen mosolyogtam a célpontomra. A körözési plakátján lévő fénykép nélkül is felismertem volna. Egyszerűen kilógott a sorból. És az iróniát, hogy a célpontomat (a célpont angolul mark) Marknak hívják, nehéz volt figyelmen kívül hagyni.
- Leda - mondta, mintha a nevem minden egyes betűjét kiélvezné. - Milyen gyönyörű név. - Átnézett a pohara fölött, viszonozva a mosolyt. - Egy ilyen gyönyörű nőnek.
Csiszolt. Igazán elbűvölő. Könnyed modorban beszélt, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Mintha nem menekült volna a törvény elől.
- Nem idevalósi vagy - mondtam, és végigfuttattam a tekintetemet rajta, mintha csak őt vizslatnám. Nem viselt semmilyen fegyvert, amit láthattam volna rajta.
- A városból jöttem. New Yorkból - tette hozzá egy összeesküvő kacsintással.
- Ó - ziháltam. - Mindig is el akartam menni oda. - Hosszú szempilláimat rebegtetve néztem fel rá.
Bekapta a csalit. - Talán egyszer majd elviszlek - mondta, és átkarolt.
Közelebb léptem hozzá, körbefogtam, hogy végigsimítsak a kezeimmel a hátán. Nincs fegyver. Lefelé haladtam a lábaihoz. Semmi. Vagy nagyon jól elrejtette őket, vagy egy idióta. Én inkább az idióta felé hajlok. Elvégre megadta az igazi nevét. Úgy tűnt, azt hitte, hogy itt, a civilizáció határán biztonságban van.
- Tényleg elvinnél? - kérdeztem.
- Persze, drágám.
Hazug. A New York-i hatóságok elől menekült, emberrablással és a Légió tulajdonának ellopásával vádolták. Csak bilincsben mehetett vissza a városba. Lehetőleg az enyémben.
- Olyan jó illatod van - motyogta a fülembe. - Mondta ezt már neked valaki?
Csak mind az összes srác, aki a bugyimba akart férkőzni.
Megcsókoltam a sima állkapcsát, aztán hátrahúzódtam, hogy a legjobb fülledt pillantásommal nézzek rá. Az órák ellenére, amelyeket a tükör előtt töltöttem ennek gyakorlásával, még mindig nem ez volt a legjobb ágyba hívogató tekintetem, de úgy tűnt, Markot ez nem érdekelte. Rám bámult, miközben egyik kezemmel az ananászlevet kevergettem. A másik kezemmel diszkréten a táskámba nyúltam a bilincsekért...
- Helló, Leda! - dörmögte egy hang a bárpult túloldaláról.
Túl jól ismertem ezt a hangot. Ránéztem a felém közeledő fejvadászra. Fekete-piros bőr motorosruhát viselt, ami százszor menőbb volt nála. Jinx. Így hívta magát, nem tudtam az igazi nevét. Csak azt, hogy dögevő volt. Egy átkozott hiéna.
- Szia, édesem. - Jinx vigyorogva megállt előttem.
- Ismered ezt a fickót? - kérdezte Mark.
- Sajnos - morogtam.
- Leda és én régóta ismerjük egymást - mondta Jinx. - A Sunset meló során találkoztunk.
Fogd be. Megpróbáltam elküldeni neki ezt az üzenetet minden mentális frekvencián, de nem vagyok telepata, így az üzenetem süket fülekre talált.
- Vagy a blacktown-i ügy volt az? Ha az életem múlna rajta sem emlékeznék, melyik. - Nevetett. - Olyan sok munkát csináltunk már együtt.
Nem, sok munkát elloptál tőlem, te tolvaj rohadék.
- Miféle üzletben utaztok ti ketten? - kérdezte Mark.
- Fejvadászat - válaszolta Jinx kedvesen. - Ha már itt tartunk, Leda, elkaptad már azt a fickót New Yorkból?
A székeket felborítva, a padlón csikorogva Mark az ajtó felé szaladt, és úgy rohant ki a bárból, mintha égne a farka. Rámeredtem Jinxre, de nem volt időm szidalmazni - és nem voltam elég erős ahhoz sem, hogy közelharcban legyőzzem. De gyors voltam. A pulthoz bilincseltem, mielőtt megmozdulhatott volna, aztán kirohantam a célpontom után, miközben Jinx dühödt káromkodások özönével árasztott el.
Most már a nyílt utcán, olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak tudtam. A csizmám alig érintette a kavicsos talajt. El kellett kapnom Markot, mielőtt megszökik - vagy ami még rosszabb, Jinx elkapja. A bilincs nem sokáig tartotta vissza a másik fejvadászt.
- Leda, a célpontunk most fordult be a Harmadik utcába. A nyomában vagyok - mondta az öcsém, Zane a rádión keresztül. A fülbevalómba rejtett apró Magitech-üzemű készülék egy kisebb vagyonba került, de minden pénzt megért. Lehetővé tette az ilyen csapatmunkát.
- Tartsd a szemed Jinxen - mondtam neki.
Nem engedhettem, hogy az a dögevő elvegye a zsákmányunkat - ezúttal nem. Nem engedhettük meg magunknak, hogy elveszítsük ezt a fejpénzt. Már előre elköltöttük, hogy kifizessük a húgunk, Bella első tandíját a New York-i Boszorkánytudományi Egyetemre.
- A francba.
- Zane? - kérdeztem.
- Mark a fal felé tart.
Ha átjut a falon, elveszítjük az esélyt a fejpénzre. Figyelmen kívül hagytam az izmaimban tomboló pokoli tüzet, és gyorsabb mozgásra késztettem tiltakozó testemet, miközben a sarkon átsprinteltem a Harmadik utcára. Gyors futó voltam. Ez alapvető képesség egy olyan ember számára, aki mindig embereket üldöz. Minden nap keményen és hosszan gyakoroltam, és ennek eredményeként szinte bárkit le tudtam futni.
De Markot nem. Gyorsan mozgott, különösen ahhoz képest, hogy egy szoros bőrnadrágot viselt.
A fal magasan és impozánsan állt az utca végén. Azon túl a Pusztaság feküdt, ahol a szörnyek szabadon kószáltak, ellenőrizetlenül, féktelenül, megállíthatatlanul. Ez a fal volt minden, ami a város és a totális mészárlás között állt - ez a fal és a paranormális katonák, akik őrködtek rajta. A katonák nézték, ahogy Mark a fal felé fut, és még a puskájukat sem emelték fel. Az volt a feladatuk, hogy távol tartsák a szörnyeket. Ha valaki el akart szökni a Pusztaságba, a kisujjukat sem mozdították volna, hogy megállítsák, akár bűnöző volt, akár nem. Tudták, hogy a szörnyek úgyis elkapják, és ők így is, úgy is megkapták a fizetésüket.
Mi viszont csak akkor kaptunk pénzt, ha élve vittük be Markot. Ami nem történik meg, ha elszökik a Pusztaságba. Talán még a szörnyek előtt elkaphatnánk, de nem akartam kockáztatni az életünket odakint. Lehet, hogy őrült vagyok, de annyira nem. Nem annyira, mint más fejvadászok.
Mark a levegőbe ugrott, és a falnak csapódott. Fel akart mászni rá. A fal több mint harminc láb magas volt, és úgy gondolta, hogy puszta kézzel is meg tudja oldani.
Talán igaza volt. Meglepően gyorsan haladt. Túl gyorsan. Soha nem tudtuk volna megelőzni.
Még mindig túl messze voltam. Ezért elővettem a pisztolyomat, és lábon lőttem. Mark felüvöltött, a kiáltása túlharsogta a tücskök esti énekét. Amikor nem engedte el a falat, újra rálőttem - ezúttal a kezébe. A marka megcsúszott, és visszaesett a köves felületről. Amint a lába földet ért, megpördült, hogy Zane-re nézzen, a szemében jellegzetes ezüstkék csillogás lüktetett.
- Egy vámpír - zihálta Zane a fülhallgatómba.
Nos, ez megmagyarázza a sebességét.
- Az aktája szerint ember - mondtam, és odafutottam hozzájuk.
- Gondolom, tévedtek.
Fantasztikus. Mark előrevágott, és hátba vágta Zane-t az út túloldalán. Az öcsém keményen a földre zuhant. Felemeltem a fegyverem, hogy újra lelőjem a vámpírt, de egy pillanat alatt elém került. Morogva kiütötte a kezemből a fegyvert, majd a falhoz csapott.
Rugdostam és hadakoztam a vasmarkolat ellen, de egy fikarcnyit sem engedett. Ezért nem harcoltam senkivel közelről, főleg nem vámpírokkal. A rejtélyes természetfeletti véremnek köszönhetően - úgy tűnt, senki sem tudja, milyen természetfeletti vagyok - erősebb és ellenállóbb lettem, mint egy ember. Máskülönben már rég halott lennék. De nem voltam erősebb egy vámpírnál. Ez tagadhatatlanul nyilvánvaló volt, ahogy Mark keze a torkom köré zárult, és egyre szorosabbra fonódó szorítása lassan kipasszírozta a levegőt a tüdőmből.
Aztán egyszerűen elengedett. A teste eldőlt, és feltárult mögötte Zane, aki egy sokkolóval állt mögötte. A vámpír vicsorgott, és a földhöz vágta Zane-t.
Még mindig zihálva köhögtem, és körbefordultam, keresve valamit - bármit -, ami segíthetne egy vámpír ellen. Nem találtam semmit. A paranormális katonáknak varázsitalok és varázsgolyókkal ellátott fegyverek segítettek a természetfeletti gonoszok elleni harcban. Az én lehetőségeim korlátozottabbak voltak. Megragadtam egy acélrudat a falról, és a lábamat megtámasztva kiszabadítottam. Ahogy a vámpír elfordult Zane-től, hogy szembeforduljon velem, a fejéhez vágtam a rudat. Az ütés ereje a földre taszította.
Mire dühösen felugrott, én már mozgásban voltam, a fegyverem felé futottam. Felkaptam a földről, és mindenemet belé ürítettem. Ha tudtam volna, hogy ma este egy vámpírral kell szembenéznem, valami erősebbet hoztam volna magammal, mint ezek a gyenge nyugtatók. Még abban sem voltam biztos, hogy bármit is csinálnak a vámpírokkal - nos, azon kívül, hogy felidegesítik őket.
A golyók lelassították, de nem eléggé. Felém rohant, szemében gyilkos tűz csillogott. Elkerültem az első ütést, de a másodikat nem. Túl lassú voltam. Ahogy megfordultam, az ökle súrolta a bordáimat. Ha egy másodperc töredékével lassabb lettem volna, az ütése eltörte volna őket. A következő ütése keményen fejbe vágott. A fejem forgott, a látásom elhomályosult, és a földre zuhantam.
Feltápászkodtam, de a keze a lábam köré fonódott, és lefogott. Dühösen kaparva a talajt, felkaptam két marék száraz földet, és beleszórtam az embertelen ezüstkék szemekbe. A kezét az arcához kapta, megpróbálta letörölni a port. Felugrottam, nem törődve az oldalamban fellobbanó fájdalommal. Lesz időm később megsebesülni - amikor egy feldühödött vámpír nem próbál megölni.
Lekaptam egy régi pulóvert egy közeli ruhaszárítóról, és a legnagyobb kő köré tekertem, amit találtam. Aztán a vámpír fejéhez vágtam. A fickó felüvöltött, és hátraesett. De mielőtt újra eltalálhattam volna, felugrott, és a földre lökött a kövemmel együtt. Újabb adag fájdalom hasított az oldalamba. Aztán rám meredt, és letörölte a vért a szájáról.
- Nem kellett volna utánam jönnöd - mondta, és a fejem fölé emelte a csizmáját.
A fájdalom és a döbbenet forrongott a gyomromban. Megragadtam a lábát, megpróbáltam ellökni a csizmáját az arcomról.
- Igazán kár - mondta, és a csizmája egyre erősebben rám tapadt, elnyomva erőtlen próbálkozásaimat, hogy kiszabadítsam magam. - Olyan csinos lány vagy. Utálom széttaposni a koponyádat. - Vágyakozóan elmosolyodott. - De tényleg nincs más lehetőség.
Minden erőmmel megpróbáltam eltolni, rúgtam és ütöttem. És nem ért semmit. A lábát a gyilkos mozdulatra igazította.
Aztán egyszerűen csak abbahagyta.
Zane mögé lépett, és halkan kántált. A vámpír hátratántorodott, a fejét fogva, kínjában üvöltve.
- Hagyd abba - morogta Mark, és a hangja recsegett. Térdre ereszkedett.
De Zane nem állt meg. Folytatta a telepatikus támadását. A vámpír üvöltött és dühöngött, vad mozdulatai felborították Zane-t. Düh árasztott el, kiszorítva a fájdalmat, erővel töltött fel. Felugrottam, és letéptem egy régi redőnyt egy közeli épületről. Az adrenalin elöntött, és a vámpír felé lendítettem, egyenesen a hasába vágva. Döbbenet szikrázott a szemében, aztán elájult.
Odabicegtem Zane-hez, a lecsengő adrenalin visszaadta a fájdalmat. - Jól vagy? - kérdeztem, miközben talpra segítettem az öcsémet.
- Rendben vagyok. - A vámpírról rám nézett. - Mi a fene volt ez, Leda?
- Mérges lettem.
A szemei tágra nyíltak. - Azt látom.
- Oké, elég a mókából - mondtam. - Kötözzük meg és vigyük be ezt a vámpírt, mielőtt úgy dönt, hogy felébred.