17. fejezet

 

 

Krysta az árnyékban várt a vámpírokra, ahová a zsoldosok nem láthattak le a tetőkről az épületek és a fák miatt. Csak egyetlen katona lapult egy bokorban, ő viszont alig néhány méternyire tőle.

Étienne telibe találta az álcahálót. Ha nem mutatta volna meg neki, hogy hol van a zsoldos, soha nem jött volna rá. Még a szaga is szinte érzékelhetetlen volt.

A vámpírok megtorpantak, amikor kisétált eléjük.

Na igen. Ezek a fickók valóban nem néztek ki túl jól. Bár a szemük izzott, még csak bele sem néztek Krysta szemébe. Hosszú hajuk zsíros és ápolatlan volt. A ruhájuk úgy nézett ki és úgy bűzlött, mintha napok óta nem váltották volna, és több vértípus szagát is érezte rajtuk. Csupán a leheletük is megölt volna egy embert.

Durva. Nem akarta tudni mit (vagy kit) ettek utoljára.

A száján keresztül lélegzett inkább, megvárta, hogy a vámpírok felmérjék az öltözékét és a fegyverzetét. Érdekes kontrasztokat mutattak. Ketten közülük folyamatosan megfeszültek és rángatóztak. A másik kettő halálos mozdulatlansággal állt, mint a kicsavarodott végtagú próbababák.

Ez a kettő egy kissé hátborzongató volt.

Ne becsüld alá a csendeseket, szólalt meg Étienne a fejében, pontosan ugyanolyan gyorsak lesznek, mint a másik kettő.

Te csak foglalkozz a saját dolgoddal és bízd rám ezeket a bohócokat.

Nem kérdezték meg, hogy Halhatatlan Őrző-e. Egyszerűen csak rátámadtak.

Krysta forgatni kezdte a kardjait. Új sebessége az auralátás képességével együtt, ami előre elárulta ellenfelei mozdulatait, azt az érzést keltette benne, mintha mindenki más lassított felvételként mozogna körülötte. Olyan pontossággal csapott le és talált célba, hogy ellenfeleinek esélye sem volt.

Ne bízd el magad, figyelmeztette Étienne.

Mintha ezt már mondtad volna korábban is.

Olyan könnyedén ölte meg őket, hogy ez őt is megdöbbentette, közben pedig éppen csak minimális, felületes sérüléseket szerzett.

A zsoldos a bokorban most megpróbál majd elkábítani, figyelmeztette Étienne, gyorsan kell cselekedned.

A hüvelyeikbe dugta a kardjait, és közben cikkcakkban a bokor felé iramodott.

Egy rohadt nyílvessző suhant el a feje mellett, majdnem belehasítva a fülébe.

Benyúlt a bokrok közé, és látszólag teljesen véletlenül félreütötte a zsoldos kábítópisztolyt markoló kezét, majd kihúzta őt rejtekhelyéről a nyílt térre.

Fiatalabb volt, mint amire számított. Olyan korú lehetett, mint Sean. Vagy még nála is fiatalabb. Valamiért azt hitte, hogy idősebb lesz. Az arca durva és kemény. Cserzett bőre azt mutatja majd, hogy sok órát töltött a napon.

Ennek a srácnak az arca sima volt és frissen borotvált.

Hatalmasra nyílt a szeme, az övébe dugott taktikai kése után kapott.

Krysta elütötte a kezét, megragadta a mellkasán a pólót, szorosan az öklére csavarta és odahúzta magához a fiút. Megragadta a zsoldos hátára vetett automata fegyver hevederét, majd hátra és oldalra rántotta a nyílt térről a fiatal férfit.

– Futás! – utasította, és közben megpróbálta előhívni összes középiskolás színi tagozatos tudását, hogy kellően rettegő arcot vágjon.

– Mi? – kérdezte a zsoldos, és a keze után nyúlt.

– Fuss! – Észrevétlenül rácsattintotta a nyomkövetőt a puskára, majd két kézzel ismét megragadta a zsoldos pólóját. – Menj, míg van esélyed! Már jön! Meg fog ölni!

– Te is egy vagy közülük! – köpte a fiú, de a fogását képtelen volt megtörni magán.

– Az akaratom ellenére változtattak át! – Azt kívánta, bárcsak néhány könnycseppet is ki tudna magából préselni, de ennyire jó színésznő nem volt. – Én...

– Mit művelsz? – szólalt meg Étienne mögötte.

A zsoldos szemei ismét hatalmasra nyíltak a félelemtől, ahogy átnézett a válla fölött.

Krysta elengedte a zsoldost és oldalra lépett.

Amikor az megragadta a puskáját, eléje állt. – Ne! Csak felbosszantod. Fuss!

– Mi az ördögöt művelsz? – követelt választ számonkérően Étienne. Adj bele mindent. Gondold azt, hogy ez a valóság, bíztatta gondolatban.

Krysta felemelte az öklét, és minden természetfeletti erejét összeszedve behúzott neki egyet. Fájdalom sugárzott végig a karján.

Étienne egy kaszkadőr profi mozdulatával emelkedett el a földtől, mintha egy westernfilmben szerepelne, nekicsapódott a mögötte álló épület falának, és egy hörrenéssel összerogyott.

– Menj már! – kiáltott rá Krysta a zsoldosra, aki előbb Étienne-re, majd a nőre meredt.

Azután pedig a karja felé tapogatott a walkie-talkie után.

Krysta megrázta a fejét. – Mind halottak. Hallottam, ahogy megöli őket. Ezért hagyta, hogy én védjem meg magam a szörnyek ellen, akik megtámadtak.

A zsoldos a biztonság kedvéért mégis megpróbálkozott az adóvevővel, de amikor nem kapott választ, a kétségbeesése szinte tapinthatóvá vált.

Étienne felsóhajtott, lassan felemelkedett, izzó tekintete véres bosszút ígért a zsoldosnak, de Krystára is gyanús pillantásokat vetett...

Vagy ez egyszerűen csak vágy volt?

Megragadta a zsoldos vállát, és ellökte, hogy lendületet adjon neki a mozgáshoz.

Bármi történjen is, nem akarta újra megütni Étienne-t. A keze még mindig lüktetett, és nem szeretett neki sem fájdalmat okozni. – Menj már te átkozott! – kiáltotta. – Fuss!

– Gyere velem! – kérte a zsoldos, és ez pokolian megrázta Krystát.

Vagy ő volt túlságosan jó színésznő, vagy a fiatal zsoldos akar jó pontokat szerezni a feletteseinél, hogy egymaga elfog egy Halhatatlant.

Megrázta a fejét, és Étienne-re nézett. – Utolér. Mindig utolér. És megkínoz téged, amiért segítettél nekem. – Szaggatottan vette a levegőt, és nagyon büszke volt magára, amikor ez egészen zokogásnak hangzott. – Csak menj!

Megtette.

A zsoldos futó léptei tovadübörögtek a járdán, Étienne pedig Krysta irányába kezdett rohanni. Tartsd vissza a lélegzeted és feszítsd meg a nyakizmaidat.

Nem kérdezte miért, tette, amit mondott.

Étienne a torkára fonta az egyik kezét, és a nyakánál fogva elemelte a földtől, amikor a zsoldos lelassult és hátrafordult.

Krysta megragadta Étienne csuklóját, a lábaival pedig rugdosott, úgy tett, mintha teljes erejéből harcolna, közben pedig alig volt szükség egy kevésnyire újdonsült erejéből, hogy minimálisra csökkentse a torkára nehezedő nyomást.

Étienne átfogta az egyik karjával, majd elszáguldott vele az éjszakába. A szorítás a nyakán cirógatássá szelídült. Krysta mély lélegzeteket vett, míg átszáguldottak a kampuszon. Étienne ugrott.

A föld eltávolodott, és Krysta egy tetőn találta magát.

Tulajdonképpen azt sem tudta, melyik épület tetején vannak. Az biztos, hogy még a kampuszon voltak, látták a távolban a zsoldost.

Étienne letette, majd előhúzta a telefonját.

– Reordon – szólt bele Chris.

Krysta nagyon különösnek találta, hogy a beszélgetés mindkét résztvevőjét tisztán hallja, anélkül, hogy a készülék ki lett volna hangosítva.

– Itt Étienne. Elkaptunk egy zsoldost a UNC-n, Capel Hillnél. A kampusz előtt menekül, délnek tart, gyalog van. Szükségem lenne egy takarítócsapatra is, hogy összeszedjék a többi tizenegy halott, vagy eszméletlen zsoldost.

Kinyomta a hívást, még mielőtt Chris bármit is mondhatott volna, és átölelte Krystát. – Sajnálom. Valódinak kellett tűnnie. Nem bántottalak, ugye?

– Nem. Csak egy pillanatig volt kényelmetlen.

A férfi még szorosabban ölelte, és franciául káromkodott. (Krysta már kezdett felismerni néhány szót.)

– És mi van veled? – kérdezte, hogy elterelje a figyelmét – Tévedek, vagy a kiütésem valóban felizgatott?

Étienne lenézett rá, felvillantott egy gyilkos mosolyt, és odaszorította csípőjét a lányéhoz, hogy érezhesse merevedését. – Nem voltál rossz.

– Tényleg? Azok közé tartozol, akik durván szeretik? – Soha nem gondolt még arra, hogy kipróbáljon ilyesmit.

– Eddig én sem tudtam – mondta egy zavart fejcsóválással a férfi –, de egyszerűen... – ismét felizzottak a szemei – bámulatos voltál.

– Hm. Ez olyasvalami... amit jobban is fel szeretnél fedezni? Szexuálisan?

Nem tudta hogyan működhetne ez. Anélkül is tisztában volt vele, hogy kipróbálta volna, hogy nem izgatná fel az, ha fájdalmat okozna Étienne-nek. Na és persze pokolian biztos volt abban is, hogy azt sem szeretné, ha Étienne bántaná őt. A fájdalom nem felizgatta, sokkal inkább lehűtötte.

– Nem igazán – mondta a férfi. – Csak imádom az erődet, és a robbanékonyságod izgatott fel. – Habozott, mielőtt folytatta volna. – De bármit kipróbálnék, amire megkérnél. Ágyban, vagy azon kívül is. Azt akarom, hogy boldog légy.

Krysta elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Hagyjuk meg a fájdalmat a csatatérre.

– Egyetértek. – Az arcára simította a tenyerét és mélyen megcsókolta.

A lány pulzusa meglódult.

Ahogy Étienne az ajkai közé tolta a nyelvét, Krysta a merevedésére simította a tenyerét. – Kezdjünk ezzel valamit, amíg a takarítókra várunk? – Nem tudta, hogy a még mindig a vérében keringő adrenalin okozza-e, vagy a tudat, hogy a férfi ennyire vágyik rá, de máris nedves volt, a teste bizsergett, kétségbeesetten akarta őt.

– Ez attól függ – suttogta bele a szájába Étienne –, hogy mit gondolsz a közönség előtti szeretkezésről.

– Nem az én műfajom – ismerte be. Mindig is távol állt tőle az exhibicionizmus.

Valaki torkot köszörült mögötte. – Akkor jobb lesz, ha egy kicsit távolabb állsz az öcsémtől – szólalt meg Richart –, hogy ne legyen látnivaló.

Krysta olyan hirtelen kapta el a kezét, mintha Étienne ágyéka tüzet fogott volna.

Megfordult, és egyik szemöldökét felhúzva nézett Richartra.

– Te hogy kerülsz ide? – kérdezte, és érezte, hogy az arca felforrósodik.

– Étienne felhívott, miközben a zsoldosokkal foglalkozott.

– Nem is tudtam, hogy ilyen multifunkciós vagy – nézett vissza a válla fölött Étienne-re.

– Bocsáss meg. Elfelejtettem szólni, miután megütöttél. És felizgattál. Hihetetlen hatékonysággal kergeted szét folyton a gondolataimat.

Ezt az érzést nagyon jól ismerte. A felébredő vágy vele is elfeledtette a franc-se-tudja-hol szétszórt zsoldosokat. Elmosolyodott. – Rendben. Megbocsátok neked.

Különösen azért, mert Richart hirtelen megjelenése hatékonyan izzó lávává fokozta a vágyát.

Étienne felemelte az infraszemüveget, és szétnézett. – Krysta, figyelnéd az esetleges többi zsoldost, amíg Richart és én összeszedjük a halottakat és az eszméletleneket?

– Persze. – Átvette a szemüveget.

A férfi egy csókot nyomott a szájára, majd intett a bátyjának, hogy kövesse az épület széléhez.

Krysta a jobb szeméhez emelte a lencsét, és lassan körbefordult, hogy minden irányban szemügyre vegye a kampuszt.

Ha unatkozol, szólalt meg Étienne az elméjében, nyugodtan beszélj hozzám, Richart nem hallja.

Krysta gonoszul elmosolyodott.

 

 

 

 

Zach a tetőn ülve figyelte a közelharcot. A UNC Greensboro kampusza csendes és elhagyatott volt, eltekintve a Halhatatlan harcostól, aki öt vámpírral küzdött a földön.

Szép ajkain ritka vendégként mosoly játszott.

Lenyűgöző volt, állandóan mozgásban maradt, pengéi kegyetlen gyorsasággal osztották a sebeket.

A Lisette-el harcoló vámpírok már rég elveszítették a józanságukat. Zach átkutatta a gondolataikat, és majdnem rosszul lett azoktól a dolgoktól, amiket a lánnyal terveztek.

Az egyik vámpír bevitt egy szerencsés találatot.

Vér buggyant ki Lisette hosszú kabátjának hátán a vágás mentén.

Zach felegyenesedett, a kezei ökölbe szorultak, egy ismeretlen érzés emelkedett fel benne.

A szerencsés találat szerzője a földre rogyott, és elkezdett kiszáradni. A barátai átléptek rajta, sürgette őket a vérszomj.

A nő kardja ismét bevitt egy gyilkos csapást. Egy újabb vámpír esett össze.

Zachet megzavarta valami zaj. Aztán egy illat.

Pillantása végigfutott a kampuszon, az ő szemeinek nem volt szüksége infraszemüvegre még a legsötétebb árnyékok átfésüléséhez sem.

Automata fegyverekkel felszerelt férfiak vették körbe azt a helyet, ahol Lisette volt.

Zsoldosok.

Erre nem számított. Csak azért járt a nyomában, hogy láthassa őt harc közben. De azt nem akarta látni, hogy elfogják.

Azok alatt az órák alatt, amit Seth kis szuperhőseinek megfigyelésével töltött David házának tetején hallgatózva, felfedték előtte, mit tesznek a lánnyal ezek az emberek, ha fogságba ejtik.

Az utolsó vámpír is kidőlt. Lisette mély lélegzetet vett, és beletörölte kardjai pengéjét az egyik elbukott vámpír ruhájába, mielőtt a hüvelyeikbe csúsztatta volna őket.

A halandók elfoglalták a pozíciójukat.

Egy nyíl fúródott Lisette halovány, védtelen nyakába.

Összerezzent, és odakapott, majd beazonosította a fájdalom forrását. Riadalom ült ki szép arcára, amikor megtántorodott. Előhúzott valamit a zsebéből, ami leginkább egy vastag, fehér filctollra emlékeztetett, és szinte beledöfte a combjába.

A zsoldosok gyűrűje bezárult körülötte.

Lisette a földre ejtette a tollszerűséget, és kiegyenesedett.

Eltelt egy feszült másodperc. Majd még egy.

Zach tett előre egy lépést.

Lisette olyan gyorsan mozdult, hogy elmosódott a szeme előtt, előhúzta két Glock 18-asát, és  a bal oldalán lévő épület felé rohant.

Fegyverek ugattak fel tompán, miközben a nő felugrott néhány emeltnyi magasságba, majd megkapaszkodva az épület falán, fellökte magát a tetőre.

A katonák szétszóródtak, és közben folyamatosan lövöldöztek felfelé. Négyen közülük összerogytak, vérrózsák nyíltak a mellkasukon.

Lisette karcsú testét megrázták a zsoldosok beléfúródó golyói, és bár viszonozta a tüzet, a halandók nem hátráltak meg, nem futottak el.

Zach összeszorította a fogát.

A nő vesztes pozícióban volt. Nem nyerhetett.

És nem volt ideje felhívni a testvéreit sem, hogy a segítségére siessenek.

Hátralépett a tető peremétől, és lehajolt. Kiejtette fegyvereiből a két hosszú tárat, újakat húzott elő a kabátja alól és a helyükre csattintotta őket.

Zach még soha életében nem használt fegyvert. Elbűvölve figyelte sima, magabiztos mozdulatait.

Aztán eltávolodott az alatta lövöldöző férfiaktól, az épület szembeni oldalához futott és leugrott a földre.

A zsoldos csapat háromfelé vált. Egy részük maradt a helyén. A másik két csoport kétfelől elkezdte megkerülni az épületet.

A szarba!

Lisette rohant a következő épület felé, és közben golyózáport szórt a katonákra.

Néhányan közülük összerándultak és a földre rogytak, nem egy a saját bajtársainak golyói által harcképtelenné téve.

Talán elhamarkodottan ítélte meg az esélyeket. Talán mégis győztesen kerülhet ki ebből a csatából a lány.

De még mielőtt ez a gondolat gyökeret verhetett volna Zachben, újabb tucatnyi zsoldos lépett színre.

Lisette egyenesen a csoport közepébe száguldott, akkora pusztítást okozott, amekkorát csak tudott, nyakakat tört, torkokat vágott át, miközben őt magát is golyók és nyilak találták el.

A nyilak nem aggasztották Zachet. Hallotta, amikor a Halhatatlanok megbeszélték, hogy az ellenanyag utólagosan is megakadályozza, hogy a nyugtató kifejtse rajtuk a hatását. De a golyó ütötte sebek...

Ahelyett, hogy begyógyultak volna, egyre csak véreztek, ami a gyengeség jele volt, beszivárgott és szétterjedt a lányban, ezt pedig egyre csak fokozta a további vérveszteség.

A szíve dübörgött. A légzése felületessé vált.

És egyre jobban lelassult. Még harcolt. Még mindig ölt, de egyre lassabbá vált. Rengeteg sebből vérzett.

A katonák rendezték a soraikat, és ismét támadást indítottak ellene.

Nem érzett félelmet benne. Csak elszántságot, hogy minél többet megöljön közülük, mielőtt az utolsót lélegzi.

Hát, bassza meg, ezt már nem!

Tudta, hogy a lépés, amit tenni készül, örökre megváltoztatja a jövőjét, Zach mégis szétcsapta a szárnyait, és a levegőbe emelkedett.

 

 

 

Lisette zihált, a fájdalomtól a fogát csikorgatta. Erősebben markolta meg a kardját, és felhasította vele az előtte álló katona mellkasát.

Hányan vannak még? Úgy érezte, valahányszor leterít egyet, két másik katona lép az elesett helyére.

Ő pedig gyengült, már csak olyan lassan tudott mozogni, mint egy ember, elveszítette a sebességet és az erőt, amit a halhatatlanság biztosított neki.

Egy szellő lebbentette meg a hajfonatából kiszabadult szálakat.

Szinte tapinthatóan érzett egy jelenlétet maga mögött.

A zsoldosok mind levegő után kapkodtak, meghátráltak és átnéztek a válla fölött.

Lisette megpördült... és mozdulatlanná dermedt.

Ő volt az. Az idős Halhatatlan, akit Rolanddal és Sarah-val kihallgatott.

Zach.

Nem nézett rá, ugyanolyan a sötét bőrnadrágot viselt, mint akkor, amikor elrabolták a tetőről. A szárnyait széttárta, a végeik súrolták két szomszédos épület falát.

Még több zsoldos özönlött elő.

Zach felemelte a kezét.

A zsoldosok fegyverei a földre csörrentek.

Lisette megkockáztatott egy pillantást maga mögé.

Igen. Valamennyien elejtették a fegyvereiket.

Szédülés fogta el.

Megtántorodott, már a lábán is alig tudott állni. Rég belezavarodott a számolásba, hányszor találták el.

Sötét foltok jelentek meg a szeme előtt.

Nem tudott gondolkodni, nem tudta mi történik.

Zach összedolgozik a zsoldosokkal?

Felnézett, és már a férfi tarkóját látta, hosszú, szélfútta, hollófekete haját.

– Te – mutatott rá egy zsoldosra.

A katona előrelépett.

A nagyhatalmú Halhatatlan tett egy mozdulatot a kezével, majd ökölbe szorította az ujjait. A többi zsoldos a földre rogyott, látszólag vakon meredve a semmibe az utolsókat lélegezték.

Azok a gyönyörűséges szárnyak megmozdultak Zach hátán.

A férfi megfordult, hogy szembenézzen vele.

Lisette-nek hátra kellett hajtania a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Majdnem egy fél méterrel magasabb volt nála.

– A nyomkövetőt – kapcsolódott össze izzó aranyszín tekintete az övével.

– M-mi? – kérdezte.

Feléje nyújtotta egyik nagy kezét tenyérrel felfelé. – A nyomkövetőt, amit el kell helyezned rajta. Add ide.

Eltette egyik kedves shoto kardját, és ügyetlenkedni kezdett az egyik külső zsebével, ami az aprócska nyomkövetőt rejtette, amit Chris adott neki. Az ujjai szinte működésképtelenek voltak. Nem tudott beletalálni a zsebbe, pedig még csak le sem volt gombolva.

Zach gyengéden félretolta a kezét, és ő maga nyúlt bele a zsebébe. Amikor visszahúzta a kezét, a mutató- és a hüvelykujja közé csippentve a nyomkövetőt tartotta.

Odaintette a zsoldost.

A katona úgy lépkedett oda hozzá, akár egy robot, és türelmesen megvárta, míg a Halhatatlan felvette az egyik eldobott M16-ost, és elhelyezte rajta a nyomkövetőt.

Lisette tiltakozni akart, amikor átadta a fegyvert a halandónak, de ehhez nem volt elég levegője.

– Ma éjjel nem láttál egyikünket sem. Vámpírok támadták meg a csapatot, és csak te maradtál életben – mondta Zach.

A zsoldos bólintott, majd megfordult és elkocogott.

Zach ismét feléje fordult.

– E-elmekontroll? – sikerült megkérdeznie.

A férfi bólintott.

Megpróbálta a többiekről is kérdezni, de csak inteni sikerült feléjük a fejével.

– Megrepesztettem az artériáikat. Még soha nem próbáltam változtatni egy ember egészségi állapotán, meglepődtem, hogy működött.

Lisette bólintott. A térde megbicsaklott.

Zach elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. – Nyugalom – mondta lágy, mély hangon. Lefektette őt a földre, melléje térdelt, és az ölébe húzta a felsőtestét.

Holdfény övezte a férfi fejét, amikor felnézett rá lélegzetért harcolva.

A golyók nagy kárt tettek benne. Tudta, hogy ahelyett, hogy belehalna a végzetes sebekbe, egyfajta hibernált állapotba fog esni, mint a medvék, amikor téli álmot alszanak. De még soha nem tapasztalta meg ezt, így most nem tehetett mást, minthogy félt attól, ami rá vár, amikor a szívverése lassulni kezdett. És egyre tovább lassult.

Zach a mellkasára simította a tenyerét.

Lisette akkor először érezte magán az érintését, és a sokktól néhány másodpercre minden mást elfelejtett. Csak utána jött rá, hogy Zach hüvelykujja a csupasz kulcscsontjára simul, és az ujjai nincsenek eléggé széttárva ahhoz, hogy elérjék a melleit.

A keze meleg volt, őt is megmelengette, megnyugtatta. Bizsergő érzés futott rajta végig, egyszerre okozott részegítő örömöt és fájdalmat. A mellkasából indult ki, majd szétterjedt a karjaiban és a lábaiban is. A golyók kiemelkedtek a testéből. A vérzés megállt. A sebei összezárultak. A golyók által eltört csontok összeforrtak. Összeesett tüdeje ismét kitágult. Könnyebben lélegzett. A fájdalom visszahúzódott, majd egészen eltűnt.

Végül elhúzta a kezét a mellkasáról, az ujjait lazán ökölbe szorította, a hüvelykujját pedig odadörzsölte a többihez, mintha az, hogy megérintette őt, a férfit is megbizsergette volna.

Lisette felült, de nem állt fel. Hogy ellenőrizhesse is, amit érzett, elhúzta a nyakától testhezálló pólójának nyakát, és benézett csupasz mellkasára és melltartóba burkolt melleire. Nem voltak rajta sebek. Csak alvadt vér.

Elengedte az anyagot, és csak felbámult Zachre, ahhoz nem volt elég ereje, hogy talpra álljon. A sebeit meggyógyította ugyan, de attól a súlyos vérveszteség még megmaradt.

Remegés futott rajta végig.

A férfi széttárta csodaszép szárnyait, majd köréje terítette őket, mint egy sátrat, hogy megvédje a hűvös széltől.

– Ki vagy te? – kérdezte, amikor végre rátalált a hangjára. – Igazából.

– Zach – felelte egyszerűen.

– Ez csak a neved, azt nem árulja el ki vagy.

Megvonta a vállát. – Seth kuzinnak szólít.

– Seth unokatestvére vagy? – Merde! Akkor valóban mérhetetlenül idős. Daviden kívül soha nem hallott más, ma is élő Halhatatlanról, aki hasonló korú, mint a vezetőjük. Vagy olyanról, akinek a Sethéhez fogható hatalma van.

Az pedig, hogy egyetlen érintés nélkül megölte a zsoldosokat, meglehetősen erőteljes hatalomról árulkodik.

– Miért nem hallottam rólad soha? – kérdezte. – Miért nem jöttél el meglátogatni Davidet egyszer sem? Miért tartod titokban a jelenléted?

– Sem David, sem pedig Seth nem akarna ott látni engem.

– Miért? Elkövettél valami nagy hibát?

Úgy tűnt, a férfi átgondolja a szavait. – Seth és én más utat választottunk, amikor még fiatalok voltunk, és egyáltalán nem értettünk egyet a másik döntésével.

David természetesen Seth oldalára állt. Ők ketten olyanok voltak, mint a testvérek.

– Az ellensége vagy? – Arról biztosan hallott volna már, ha ez a férfi tevőlegesen is megpróbálta volna megölni Sethet, vagy harcolt volna vele.

– Nem.

Csak egy nem. És semmi más.

Érezte, hogy nem fog pontosabb részleteket kapni, de azért próbálkozott. – Tehát egy olyan Halhatatlan vagy, aki nem a Halhatatlan Őrzők életét éli. Nem vadászol vámpírokra, nincs Szekundánsod?

– Így van.

– Ma estig.

– Technikailag ma is hagytam, hogy te öld meg a vámpírokat, csak azután gondoskodtam a zsoldosokról, miután kezdtél kimerülni.

És ezzel megmentette az életét. Ha nem lép közbe, akkor a zsoldosok elfogták volna. – Tehát beavatkoztál, pedig a múltban soha nem tettél ilyet.

Habozott pár pillanatig. – Igen.

–Miért?

A férfi álla megfeszült, a kezei ökölbe szorultak. – Nem engedhettem, hogy elvigyenek.

– Miért?

Összeráncolta a homlokát. – Nem tudom.

Ha nem lett volna annyira kevés vére, Lisette egészen biztos lett volna benne, hogy a szíve gyorsabban kezd dobogni.

Letért miatta a választott útjáról?

– Szükséged van vérre – mutatott rá Zach.

Bólintott, és legnagyobb döbbenetére izgalom futott végig rajta a gondolattól, hogy odadől a férfi széles mellkasára, és az ajkával megérinti a nyakát...

– Nem adhatok az enyémből... – mondta mély hangon, amiből kihallatszott valami... tényleg sajnálat?

– Oké. – A pokolba, mégis, mi a fenét gondolt? Vonzódik hozzá? Ahhoz a férfihoz, aki nyíltan elismerte, hogy ellentmondott Sethnek, a létező legbölcsebb embernek, akit csak ismer, és akinek az életét és a szabadságát köszönheti?

Elhúzódott tőle és a kabátjával kezdett idétlenkedni, előbb a megfelelő zsebet kellett megtalálnia, majd zsibbadozó ujjakkal kigombolni azt, hogy végre előhúzhassa a mobilját.

Vagyis azt, ami megmaradt belőle. De egy golyót sikeresen megállított, ami a mája felé tartott.

Csodálatos.

– Elkérhetem a telefonod? – kérdezte – Fel kell hívnom a Szekundánsom. – Tracy értesítheti Christ is, hogy küldjön takarítócsapatot, Richart pedig hozhat neki némi életmentő vért.

– Nem hordok magamnál telefont.

Oké. B terv.

Végignézett a zsoldosok élettelen testén. Eltüntetni őket szem elől lehetetlen küldetésnek tűnt a jelenlegi állapotában. És mivel az energiaszintje ennyire alacsony volt, ez kihatott a telepatikus képességeire is.

Étienne? szólította fiatalabbik bátyját. Ő és Krysta talán a közelben vadásznak.

Semmi. Étienne! Szükségem van rád!

Még mindig semmi.

Richart? Idősebb bátyjához még rosszabb esélyekkel fordult, hiszen ő nem tudott volna telepatikusan válaszolni sem. Csak abban reménykedhetett, hogy hallja, amit mond.

– Elviszlek oda, ahová menni akarsz – mondta Zach, akinek a tekintete egy pillanatra sem mozdult el róla.

Megrázta a fejét. – Nem hagyhatom itt ezeket a testeket. Kapcsolatba kell lépnem a Hálózattal, ki kell küldeniük a takarítókat, hogy elrejthessük a történteket az emberek elől.

Zach felsóhajtott. – Ha más ember lennék, akkor most azt mondanám, jössz nekem eggyel.

Egy mivel? És nem kellene megriasztania a gondolatnak, hogy adósa ennek az óriási erejű Halhatatlannak? – Mert megölted a zsoldosokat, és megmentettél?

– Nem, hanem ezért. – Lehunyta a szemét.

Fantasztikusan szép volt. Egyenes orr. Erős, árnyékos állkapocs. Ébenfekete szemöldökei alatt sötét barna, majdnem fekete szemek... kivéve amikor aranyszínben ragyogtak. Pont olyan volt, mint Seth.

Kinyitotta a szemét, és lenézett rá. – A segítség úton van.

– Hogyan?

– Tudsz ülni egyedül?

Lisette eddig még csak észre sem vette, hogy mindvégig megtámasztotta a hátát a karjával.

– Igen – egyenesedett fel.

Zach elhúzta a karját, és felállt.

– Köszönöm – mondta Lisette. Érezte, hogy a férfi nem fogja megvárni, amíg a segítség megérkezik.

Zach bólintott. Kissé megrogyasztotta a térdét, és felvetette magát a levegőbe, erős szárnyai szelet gerjesztettek, majd kilőtt az ég felé, akár egy rakéta, és eltűnt a lány szeme elől.

Lisette nem tudta mit gondoljon. Róla. Arról, amit tett.

Seth méterekkel távolabb jelent meg, háttal neki. – Mi van? – morogta. – Nem örülök, hogy idehívtál... – elharapta a mondat végét.

Lisette azon kapta magát, hogy pontosan olyan nyugtalansággal néz fel Sethre, mint amikor rájött, milyen hihetetlen erőt képvisel.

Árulásnak fogja tekinteni, hogy kapcsolatba került Zachel?

Seth meglátta a halott zsoldosokat, és megfordult. – Lisette! – A következő szívdobbanásakor már ott térdelt mellette, és megérintette a vállát. – Minden rendben?

Bólintott. – Csak gyenge vagyok. Sok vért vesztettem.

Néhány ember tartott feléjük, de még nem látták meg a mészárlást. Seth feléjük intett a kezével, mentálisan utasította őket. – Hívom a többieket – mondta, majd alaposabban szemügyre vette Lisette-et.

A lány nyelt egy nagyot. – Zach volt itt.

Semmi látható reakció. – Bántott?

– Nem. Megmentett.

Hosszú csend következett, ami alatt Lisette folyamatosan küzdött a késztetés ellen, hogy fészkelődni kezdjen.

A gondolatait olvassa? Visszajátssza magának az emlékeiből a történteket?

Seth előhúzta a telefonját. – Chris? Seth. Küldj takarítókat a UNCG-hez. Néhány tucat zsoldos megtámadta Lisette-et. Mind halottak. Az egyikük elfutott, magával vitt egy nyomkövetőt.

Valóban kiolvasta az emlékeit. Lisette remélte, hogy nem vette észre, mennyire elbűvölte, és igenis vonzza a másik idős Halhatatlan.

– Ők is? Kiváló! Értesíts mindenről. – Eltette a telefont. – Étienne és Krysta is zsoldosokba futott ma éjjel a UNC-n, Chapel Hillnél. Nekik is sikerült feltenniük egy nyomkövetőt. Chris már rajta van.

– Remek.

– Kibírod, míg megérkezik a takarító csapat, vagy máris elvigyelek Davidhez, hogy vérhez juthass?

– Várhatok. – Vérre talán. De egy percet sem várhat, hogy megtudja, hogyan ítéli meg Seth a Zachel való találkozását. – Dühös vagy? – kérdezte tétován.

– Rád? Nem.

– És Zachre?

– Még nem döntöttem el.

– Kicsoda ő, Seth?

Vezetőjük végignézett a körülöttük heverő testeken. – Már magam sem vagyok benne biztos.

– Azt mondta, hogy a kuzinod – suttogta a lány.

– Ezt mondta?

Egy ember közeledett feléjük folyamatosan az adóvevőjébe beszélve.

Lisette szíve megugrott. Még több zsoldos?

Seth megveregette a kezét. – A kampusz biztonsági őrsége. – Elnézett abba az irányba, amerről hangok közeledtek. A férfi megtorpant, majd megfordult és elment.

A Disturbedtől a Down With the Sickness kezdőhangjai szűrődtek ki Seth zsebéből. Fogadta a hívást. – Igen? – Ránézett Lisette-re és elmosolyodott. – Gyorsan terjed a hír. Igen. Itt van. Jól van. A telefonja tönkrement. – Feléje nyújtotta a telefont. – Tracy az. Ne említsd neki Zachet.

Lisette átvette a telefont, de közben nagyon is tisztában volt vele, hogy Seth se nem tagadta, se nem erősítette meg, hogy Zach valóban az unokatestvére.

– Két zsoldos megjelölve – mormolta, majd biztosította róla Tracyt, hogy jól van, és elmesélte mi történt vele, teljesen kihagyva a történetből Zachet. – Nagyon érdekes éjszaka volt.

 

 

 

Miután azok a Halhatatlanok és Szekundánsok, akik Davidnél maradtak, mindannyian elaludtak, David és Seth tanácskozásra vonult vissza David dolgozószobájába.

Seth beszámolt neki a Zachel és Lisette-el történtekről.

David homloka ráncba szaladt. – Segített neki?

Seth bólintott, még mindig bizonytalan volt, hogy mitévő legyen.

– Hogyan ölte meg a zsoldosokat? Nem is tudtam róla, hogy bármilyen fegyvert viselne.

– Azt mondta Lisette-nek, hogy megrepesztette az artériáikat.

– Az óriási erőt és pontosságot követel.

– Gyakorolnia kellett.

– Kiken? És miért?

– Nem tudom.

Talán mert hónapokkal ezelőtt azt mondta Zachnek, hogy ő és a többiek nem bírnának el vele, mert ő folyamatosan gyakorol és fejleszti a hatalmát, és ezzel felidegesítette.

– Honnan tudta egyáltalán, hogy Lisette bajban van? – kérdezte David.

– Azt gyanítom, hogy követte.

– Miért követné?

– Ő, Roland és Sarah pár héttel ezelőtt elfogták és kihallgatták.

David két szemöldöke még közelebb húzódott egymáshoz egy hajszálnyival. – Vagyis hagyta nekik.

– Igen.

– Miért?

– Nem tudom. Még nem.

– Mit kérdeztek tőle?

– Látogatja Amit. Meg akarták tudni, miért.

David arca minden átmenet nélkül fenyegetővé vált. –Látogatja...

– A tetőn találkozik vele.

A fenyegetésbe hitetlenkedés keveredett. – Hogy nem éreztem meg a jelenlétét?

Seth megcsóválta a fejét. – Rájöhetett, hogyan rejtheti el. Én magam sem éreztem. Ha nem olvastam volna Lisette gondolatait, semmit sem tudnék erről.

Az arckifejezéséből ítélve őt legalább annyira zavarta, hogy Zach jelen lehet a tudtuk nélkül is, mint Davidet.

– Elég nyilvánvaló – folytatta Seth –, hogy Ami viszont érzékeli a jelenlétét, és felmegy hozzá, amikor felül a tetőre.

– Az ő állapotában? – jegyezte meg rosszallóan David.

Seth felhorkant. – Olyan egyensúlyérzéke van, akár egy macskának, még soha nem vettem észre, hogy elszédült volna. Nem hiszem, hogy emiatt kellene aggódnunk.

David felmordult. – Tehát a jelenlétét képes elrejteni, az energialenyomatát viszont nem.

– Így van.

– Miért érdekli Amit?

– Ezt sem tudom – sóhajtott fel Seth. Úgy tűnt, mostanában mintha túl sűrűn mondaná ezt. – Azt hiszem, ez a legnagyobb rejtély mindenki számára.

David szemöldöke ismét összeszaladt. – De nem valami romantikus dolog, ugye?

– Nem. Ami Marcuson kívül senkit sem lát.

– Egyetértek. – David egy darabig fontolgatta ezt a rejtélyt. – Talán rád emlékezteti.

Seth grimaszolt. – Remélem nem.

Egy autó fordult be a hosszú bekötőútra, a hangja eljutott hozzájuk is. Seth éppen úgy a ház eleje felé kapta a fejét, mint David.

Az autó ablaka lesiklott, valaki beütötte a biztonsági kódot.

Miles Davis muzsikája áradt ki a kocsiból.

– Chris – mondták egyszerre.

Reordon autójában mindig Miles Davis szólt, amikor stresszes volt.

Az autó csak nagyon lassan közeledhetett, Seth úgy mérte fel, hogy Chris ennyi idő alatt akár már gyalog is besétálhatott volna a kaputól. A motor végül leállt. Nyílt egy ajtaja, majd becsapódott.

– Chris alszik egyáltalán valamikor? – kérdezte David, miközben hallgatták közeledő lépteit, majd azt, hogy belépett a bejárati ajtón.

– Nem sokat. És messze nem eleget. De nem hajlandó feladatokat átruházni.

Lépések közeledtek a folyosón.

– Voltál már nála? – kérdezte Seth.

David bólintott. – Úgy nézett ki, mintha tájfun söpört volna végig a lakásán.

– Na ne már, srácok – panaszkodott Chris, ahogy belépett –, már itt vagyok, ezt hallottam.

– Tudjuk – felelték egyszerre.

Lehuppant Seth mellé a David íróasztalával szemben álló másik székre, és a padlóra ejtette maga mellett aktatáskáját.

– Hogy ment a nyomkövetés? – kérdezte Seth.

– Nagyon jól! – Kinyitotta a táskáját, előhúzott belőle egy összehajtogatott papírt, aztán előrehajolt, és egy térképet teregetett szét az asztalon. – Mindkét zsoldos ugyanarra a találkozási pontra vezetett bennünket. – Rámutatott egy területre Chapel Hill szélén. – Egészen napfelkeltéig ott maradtak, valószínűleg annak biztosítása érdekében, hogy a vámpírok és a Halhatatlanok ne követhessék őket, aztán kerekeken mehettek tovább, mert nagyon gyorsan haladtak, a járműveket valahol azon a környéken kellett elrejteniük. – Rámutatott egy Mebane és Saxapahaw között elterülő elszigetelt területre. – Itt megint várakoztak, valószínűleg arra, aki bekötötte a szemüket és továbbszállította őket (már persze ha tartják magukat az eddigi forgatókönyvhöz), egyenesen a magánhadsereg véleményem szerint Burlington közelében lévő bázisára.

Újra a táskába nyúlt, most egy iPad került elő belőle. – Itt a műholdas térkép a területről – tartotta eléjük.

Seth elvette tőle, és az asztalra tette a táblagépet, hogy David is tanulmányozhassa. – Ezt már az egyik új kapcsolatod küldte?

– Nem. Nem vagyok hajlandó megkockáztatni, hogy részt vegyenek ebben.

Seth habozott, hogy mondjon-e bármit is. Chrisben még mindig dolgozott a bűntudat, amit az a tény helyezett a vállára, hogy korábbi kapcsolatait, azok feleségeit és gyerekeit halálra kínozta a legutóbbi zsoldos csapat, megpróbáltak belőlük információt kihúzni, majd megcsonkított, golyószaggatta testükkel hagytak nekik üzenetet. Csakhogy rengeteg más mellett éppen az tette Christ nélkülözhetetlenül szükségessé a Halhatatlan Őrzők számára, hogy hihetetlenül értett ahhoz, hogy kapcsolatokat építsen ki a legmagasabb politikai körökkel is. – Chris...

– Tudom. Igénybe veszem a segítségüket. Ígérem. Ha úgy gondolnám, hogy ettől életek függenek, most is kockáztatnám őket – szakította félbe Chris.

– Akkor ezt honnan szerezted meg? – érintette meg Seth az erdős terület műholdas képét.

– Az internetről töltöttem le. Címek, vagy GPS koordináták beírásával a neten bármiről találsz műholdas térképet, csak gyakran eléggé elavultak.

– Egyáltalán nem ismerem ezt a vacakot – morogta Seth –, nincs időm felfedezni ezt az internet szarságot.

David bólintott. – Ha van szabad öt percem, én is inkább egy jó könyvet olvasok.

– Valljátok csak be – mondta Chris –, mindketten vén trottyok vagytok, akik képtelenek követni a technológiai kihívásokat.

– Igaz.

– Ezt szégyenkezés nélkül bevallom.

Chris mosolyogva megcsóválta a fejét. – A gombok megnyomásával kicsinyíthetitek, vagy nagyíthatjátok a képet.

David megnyomta néhányszor a mínusz jelet, majd a területet tanulmányozta. – Szóval valószínűleg elavult? A zsoldosok kibővíthették az infrastruktúrát, vagy felépíthettek biztonsági elemeket?

– Igen. A terület meglehetősen átlagosnak látszik, úgyhogy azt hiszem, elég szembetűnőek lehetnek a változások. Ha a zsoldosokat bekötött szemmel, ablaktalan járművekben szállítják, akkor abban is átkozottul biztos vagyok, hogy tele vannak mindenféle felügyeleti és biztonsági berendezésekkel, amit csak megengedhetnek maguknak.

Seth elkapta David tekintetét. – Megnézzük?

– Benne vagyok.

Chris lejjebb csúszott, és elterpeszkedett a székében. – Itt várlak benneteket. Ha bajba kerültök, hívjatok.

– Menj és feküdj le – biztatta David, miközben felállt.

Chris elnehezedő szemhéjakkal megcsóválta a fejét. – Jól elleszek itt.

– Te magad mondtad – noszogatta Seth is –, nem vagyunk már fiatalok, két vén trotty lett belőlünk.

– A vezetőnk több ezer éves – toldotta meg David.

– Szóval nem kell babusgatnod bennünket – fejezte be az okfejtést Seth.

– Hogy Sheldont és Melanie-t idézzem: mondod te.

Az öregek felnevettek és a fejüket csóválták. Kiléptek a szobából, végigmentek a folyosón, majd ki a bejárati ajtón a délutáni napsütésbe.

– Teleportálás, vagy repülés? – kérdezte Seth.

David lehunyta a szemét és arccal a nap felé fordult. – Repülés.

Seth is ezt választotta volna. A repülés kész stressz oldó terápia.

Az árnyékaik hatalmas pacává terebélyesedve kúsztak végig a ház falán, amikor ő és David alakot váltottak, és felemelkedtek a magasba.