12. fejezet

 

 

David kényelmesen hátradőlt a székében, a lábait feltette az íróasztala szélére, és a legújabb Stephen King könyvet falta.

Seth az asztal másik oldalán ült, az ő nehéz bakancsai is tovább rontották az összekarcolt asztallap állapotát, és a mobilját nyomkodta.

Odakinn a nap magasan járt az égen, a természetes fény hozzájuk is beszűrődött.

Körülöttük csendes volt a ház, eltekintve az olykor felhangzó horkolásoktól. Marcus és Ami gyorsan elaludtak. Bastien és Melanie pedig úgy döntött, hogy ők is David házában töltik a napot, a doktornő így Ami közelében maradhatott.

Roland és Sarah meglepte őket azzal, hogy szintén itt töltötték a napot. Seth úgy gondolta, hogy Marcus feszültsége kezdi felkelteni Roland figyelmét. Meglehet, hogy Roland antiszociális, viszont rendíthetetlenül hűséges. Marcus pedig évszázadok óta a barátja.

Még Darnell is aludt.

Sethnek és Davidnek is pihennie kellett volna. Oly sokaknak volt szükségük a segítségükre éjjelenként, hogy gyakran napokat töltöttek el alvás nélkül. De amikor valakinek annyira éles a hallása, mint az övék, nagyon nehéz nyugalmat találnia, sokszor inkább csak így töltötték az időt.

– Azt hiszem, kiderül a titkunk – motyogta Seth.

David felmorrant és tovább olvasott. Egy pillanattal később lapozott. – Melyik?

– Folyamatosan kapom az üzeneteket Halhatatlanoktól, akik azt szeretnék tudni, miért van olyan sok Tehetséges ezen a területen.

– Mondd nekik, hogy biztosan van valami a vízben.

– Ezt mondtam. Nem veszik be.

– Véletlen egybeesés?

– Azt sem vették be.

– Túlságosan is okosak, ha a saját érdekeikről van szó.

– Ez nem intelligencia kérdése. A hír terjed. Először Roland találta meg a maga Tehetségesét, aztán Bastien és Richart is. Ráadásul mindenki úgy hiszi, hogy Marcus is Tehetségest talált.

David bólintott, de a tekintete továbbra is a sorokat követte. – Ez a szerelmi mizéria kezd járványos méreteket ölteni.

– És mindenki meg akar fertőződni.

– Csodálkozol rajta?

Seth felsóhajtott. – Nem. A boldogság lehetősége ilyen hosszú élet után úgy hangzik...

– Fenomenálisan.

– Igen – a telefonjára mutatott. – Látod? Egy újabb Halhatatlan, aki az áthelyezését kéri Észak-Karolinába. Tudják, hogy valami van itt.

– És mit gondolsz, meddig tart, míg rájönnek az összefüggésre a Tehetségesek szokatlanul nagy száma és aközött, hogy ugyanitt van a Hálózat központja?

– Nem tudom, de ha kiderül, hogy mi irányítjuk a Tehetségeseket arra a területre, ahol a Hálózat központja van...

– Itt elszabadul a pokol.

Seth bólintott. – Azt hiszik majd, hogy házasságközvetítőt játszom.

– Legalábbis a kedvenceiddel.

– Ez nevetséges.

– Szerintem is. Mindenki tudja, hogy én vagyok a legnagyobb kedvenced, mégis lesújtóan társtalan vagyok.

Seth elvigyorodott. – Akarod, hogy szervezzek neked egy vakrandit?

– A pokolba, dehogy!

Seth nevetve csóválta meg a fejét. – Megértelek. A házasságközvetítői statisztikám meglehetősen szar.

– Bethany hosszú, boldog életet élt.

– És Marcus évszázadokig kínlódott.

– Marcus nem talált volna rá Amira, ha véletlenül nem veszed el tőle Bethanyt.

– Megfájdul tőled a fejem.

David elmosolyodott.

Seth káromkodott. – Mennem kell. Friedrichnek szüksége van rám.

David felnézett a könyvéből. – Légy óvatos!

– Mindig.

Seth eltűnt.

 

 

 

Sean figyelte, ahogy Krysta és Étienne felfegyverkeznek. Tegnap este mindkettejüket rengeteg új információ tette idegessé. De most már biztos volt benne, hogy a Halhatatlanok tényleg az ő oldalukon állnak, és különböznek a vámpíroktól. Abban viszont egyáltalán nem volt biztos, hogy Étienne nem okozott-e káoszt Krysta fejében.

A férfi telepata volt, és nyilvánvalóan vonzódott a nővéréhez. Mennyire lenne könnyű manipulálnia a gondolatait, felkeltenie az érdeklődését maga iránt?

Mert felkeltette, ez is egyértelmű volt. Sean nem látta ilyennek a testvérét, egyetlen férfi sem vonta magára a figyelmét, amióta vámpírvadászatra adta a fejét.

Amikor tegnap éjjel hazaértek a vadászatból, alig tudta levenni a szemét a franciáról.

Krysta felnevetett valamin, amit Étienne mondott.

Nagyon sokat nevetett a közelében. Annak ellenére, hogy aggódott érte, Seannak el kellett ismernie, hogy jó ilyen felszabadultnak látni őt.

Önkéntelenül megdörzsölte a csípőjét, ami még mindig fájt attól, hogy meggyógyította.

Cam türelmesen válaszolgatott minden kérdésére, amíg a vadászó pár visszatérésére vártak. Biztatta, hogy pihenjen le, de Sean nem volt hajlandó aludni menni, amíg a saját szemével nem látta, hogy Krystával minden rendben van.

Egyetlen zokszó nélkül begyógyította a sebeit, és hálát adott az égnek, amiért nem szerzett végzeteseket. Nővére szemei ragyogtak az izgalomtól, ahogy elmesélte a csatájukat az öt vámpírral.

Ismét nevetett.

Igazán érdekelte Étienne. Sean meg tudta érteni, és ő maga is hálás volt a férfinak, amiért megmentette a nővére életét... de Krysta végiggondolta ezt? Valóban romantikus kapcsolatba akar kezdeni vele?

A pokolba! Ezért aztán igazán nem hibáztathatja. Az elmúlt hat-hét évben meglehetősen magányos életet élt. Nem volt hajlandó lemondani a vámpírvadászatról, de még csak vissza sem akarta fogni magát. Erre még a mai napig sem képes, neki pedig nem maradt más lehetősége, mint vigyázni rá, és megpróbálni estéről estére megmenteni. De még ha ő talált is olykor magának olyan nőt, aki nem bánta a lehetetlen randi időpontokat, nehéz volt megmagyaráznia a sebeket, amik a testén nyíltak, miután Krystát gyógyította. Így aztán majdnem ugyanolyan kevés randija volt, mint a nővérének.

De jobban szerette volna, ha Krysta választása Cameronra, vagy egy másik Szekundánsra esik, nem pedig egy Halhatatlanra. Ezt egy kissé nehezen vette be a gyomra.

Cam elkapta a pillantását. – Kész vagy?

Bólintott.

Krysta felhúzta a szemöldökét. – Kész mire?

Sean felegyenesedett az ajtófélfa mellől, amit eddig támasztott, és belépett. – Cam bevisz ma az Intézetbe. Dr. Liptonnal fogok dolgozni.

– Ő az a szép barna nő a találkozóról? Aki Bastienhez ment férjhez.

Étienne bólintott. – Ő is olyan erős harcos, mint te, de nem vadászik. Ahhoz túlságosan is értékes munkát végez az Intézet laborjában, gyógymódot keres a vírusra. Ő fejlesztett ki ellenszert a nyugtatóra is, amit a zsoldosok használnak ellenünk. – A pillantása találkozott Seanéval, miközben az utolsó tőrt csúsztatta a kabátja belsejében lévő tokba. – Ő válaszolni tud minden kérdésedre a vírussal, a vámpírokkal és a Halhatatlanokkal kapcsolatban. És természetesen a Tehetségesekkel kapcsolatban is.

Sean bólintott. Rengeteg kérdése volt.

– Nekem is lenne néhány kérdésem – mondta Krysta.

– Válaszolok rájuk vadászat közben – ígérte Étienne.

Meglepően barátságos volt Seannal annak ellenére, hogy tegnap délután egy tőrt a torkának szegezve ébresztette.

– Ő a nővéred. Meghalnál, hogy megvédd őt. Ezt teljesen megértem – mondta akkor a férfi.

Sean kételkedett ebben, amíg nem találkozott Étienne húgával, Lisette-tel. Cam szerint Lisette férjét átváltoztatták, de ő elrejtette ezt a tényt a felesége elől, amíg ki nem ütközött rajta az őrület. Akkor megtámadta, és átváltoztatta őt is, az akarata ellenére. Étienne és Richart elpusztították a férjet, és felajánlották húguknak a vérüket, elrejtették mindenki más szeme elől, nem tudták, hogy a vírusnak való gyakori kitettség szintén fertőzést okoz. Lisette-tet tehát kétszáz éve kínozta a tudat, hogy akaratlanul átváltoztatta a fivéreit.

Étienne egyszer sem tett neki szemrehányást, sőt, azt mondta, akkor sem csinált volna semmit másképp, ha tudatában lett volna a következményeknek, és ebben Richart is teljesen egyetértett vele.

Így hát Seannak el kellett fogadnia, hogy ezen a ponton azonos véleményen vannak. Ő az életét adná, hogy megmentse Krystát. Étienne az életét adta, hogy megmentse a húgáét. És ami azt illeti, Krystáért is az életével játszott, ez pedig csak még jobban megnehezítette Sean számára, hogy távolságot tudjon tartani a Halhatatlantól.

– Rendben – mondta Cam, és előhúzta a kulcscsomóját a zsebéből, miközben az ajtó felé sétált. – Mentünk. Hívj, ha szükséged lenne rám.

Étienne bólintott.

Krysta mosolyogva intett nekik.

Az út a Hálózat központjáig körülbelül negyvenöt percig tartott. Étienne is a szabad tereket kedvelte, távol élt a várostól, szomszédoktól és hasonlóktól.

Sean az épületet tanulmányozta kívülről, amíg Cam helyet keresett a parkolóban, ahol sokkal több jármű állt, mint ami ebben a késői órában természetes lett volna.

A hely teljesen közönségesnek tűnt. Krysta többször említette, hogy ez Chris Reordon, a Hálózat keleti parti vezetőjének főhadiszállása. Így hát Sean azt gondolta volna, hogy az épület kicsit többet fog mutatni, hogy... figyelemreméltóbb.

Cam leállította a motort és kinyitotta maga mellett az ajtót. – Tudom. Pokolian ártalmatlannak tűnik, mi?

– Ja. – Sean is kiszállt a kocsiból.

– Szándékosan. Chris olyasmit akart, ami nem kelti fel senki figyelmét, nem ad rossz ötleteket.

Hát, sikerült. Mindenfelől széles zöldövezet ölelte körbe, elválasztva a környező bevásárlóközpontoktól, üzleti negyedektől és lakóövezetektől. Az egyemeletes betonszerkezet kopottasnak, korosnak tűnt, leginkább egy csomagküldő szolgálat raktárhelyiségére emlékeztette Seant.

– Ez az eleje, vagy a hátulja? – kérdezte Camet, miközben odasétáltak egy egyszerű faajtóhoz.

– A hátulja. De igazából nincs sok különbség.

Az a sima faajtó egyáltalán nem volt olyan sima, fedezte fel közelebb érve. A belsejét acélszalaggal bélelték, és olyan vastag volt, mint egy páncélterem ajtaja. Ahogy Cam becsukta utánuk, Sean valami előszobaféleségben találta magát, amit csukott üvegajtó választott el egy előcsarnoknak tűnő hatalmas tértől.

Sean végighúzta kézfejét az üvegen. – A karomat tenném rá, hogy ez golyóálló üveg.

– Az előző épületben valóban golyóálló volt. Ez itt megállít egy kibaszott rakétát is.

Az előcsarnok modern bútorokkal volt berendezve, az egyik sarokban U alakban elrendezve kényelmes székek álltak. Oldalt hatalmas vitorlavirágok sorakoztak, meleggel és színekkel töltve meg a teret, ami nélkülük hideg lett volna.

Féltucatnyi őr foglalt helyet a bezárt ajtóval szemben elhelyezett gránitpult mögött. És még körülbelül húsz állt az pult mögött elhelyezkedő liftajtóknál. Ahelyett, hogy a hagyományos biztonsági őr egyenruhát viselték volna, mindannyian a Szekundánsok fekete vadászruháit hordták.

És igencsak fel voltak fegyverezve.

Cam megvárta, míg az egyik, a pult mögött állók közül odajött az ajtóhoz, majd felmutatta a személyi azonosítóját.

– Helló, Cam! – mondta az őr, és előhúzott egy lézerszkennert az egyik oldalzsebéből.

– Üdv, John. Milyen az este?

– Szép és csendes – futtatta át a férfi a szkennert a kártyán az üvegen keresztül. – Tiszta – szólt hátra a válla fölött.

Zümmögés hallatszott.

Cam megragadta a kilincset és kitárta az ajtót.

– Ki a barátod? Chris említette, hogy látogatót hozol, de nem ment bele a részletekbe.

– Sean Linz. Sean, ő John Wendleck.

Kezet ráztak.

Sean követte Camet és Johnt a liftek felé.

– Sean és a nővére, Krysta, vámpírvadászok – említette meg Cam.

John kissé oldalra billentette a fejét. – Mi nem vagyunk elég jó vámpírvadászok?

– De igen, de ők ezt önállóan csinálták, saját tapasztalatokat szereztek az elmúlt hat évben. És az önálló alatt azt értem, hogy aktívan keresték a vámpírokat, csapdába csalták és megölték őket.

John szemöldöke felszaladt. – Vámpírokra vadásztatok egyedül? A Francba! Ez marhajó!

Több őr is bólintott, amikor a trió megkerülte a pultot.

Néhány felvonó ajtaja kinyílt.

John ismét elfoglalta a helyét a többi őr között.

Sean belépett Cam mellé az egyik felvonóba, és szétnézett. – Ez egy egyszintes épület. Mi értelme van ennyi liftnek?

Cam előrehajolt és megnyomta a kapcsolótáblán az S5 feliratú gombot. – A föld alatt még van öt szint. Mi az ötödikre megyünk, ott a legszigorúbbak a biztonsági intézkedések.

Az ajtó hangtalanul becsukódott.

– Miért van szükség akkora szigorra?

– Vámpírok élnek odalenn.

Sean rámeredt. – Hozzájuk megyünk?

– Dr. Lipton irodája is a mínusz ötödiken van. Minden munkáját ott végzi, és ennek részét képezik a vámpírok, akik megadták magukat a Halhatatlanoknak.

– Ha vámpírok, miért nem ölték meg őket a Halhatatlanok? – kérdezte Sean. Mi a fene? Hiszen a vámpírok az ellenségek. Szörnyetegek.

– Először is, figyelj oda, mit beszélsz, mert a vámpírok mindent hallanak – figyelmeztette Cam. – Másodszor pedig, az őrület még nem nyelte magába őket. Rendes fickók egy elbaszott helyzetben, és a segítségünket kérték. Ezen dolgozik Dr. Lipton. Megpróbál gyógymódot találni, vagy legalább megelőzni, ha lehet lelassítani az agykárosodást, amit elszenvednek, ahogy a vírus átalakítja őket.

– Azt mondod, hogy vámpírok mozognak szabadon odalenn?

– Természetesen nem.

Megszólalt a csengő, majd halkan kinyílt az ajtó.

Sean szíve megállt.

Két vámpír állt a lift előtt, egy afro-amerikai és egy fehér, a szemeik ragyogtak, agyarak villantak meg hátrahúzott ajkuk mögött.

– Most végetek – morogta az afro-amerikai.

A félelem átszáguldott Seanon. Hogy éppen most nincs nála egyetlen rohadt fegyver sem!

A vámpír hátravetette a fejét, és felkacagott.

A fehér vámpír felüvöltött.

Egy magas, fekete ruhás alak jelent meg hirtelen a két vámpír mögött, és hátulról csattanósan tarkón csapta mindkettőt.

– Au! – kiáltottak fel azok ketten, és dörzsölgetni kezdték az ütés helyét.

– Abbahagyni ezt a szarságot – rendelkezett a Halhatatlan.

Sean felismerte a találkozóról, de a nevére nem emlékezett.

– Ó, ne már, Bastien! – mondta panaszosan az afro-amerikai. – Csak az új fickót teszteltük.

– Szerencsétek van, hogy az új fickó nem nyírt ki benneteket. Nyomás vissza a laborba!

A fehér vámpír motyogott maga elé valamit, de hátat fordított és elindult. Az afro-amerikai viszont előbb rávigyorgott Seanra, és megvonta a vállát. – Nagyon unalmas itt néha. De azért nincs harag, ugye?

Még mielőtt Sean válaszolhatott volna, ő is elsprintelt.

Sean kilépett a liftből Cam mellé. Közvetlenül a felvonó mellett egy tucatnyi férfi állt, lövésre készen tartott automata fegyverekkel.

– Nyugi – mondta Bastien –, ezek ketten ártalmatlanok.

Sean ismét szétnézett, majd az őrök felé biccentett a fejével. – Ha a vámpírok ártalmatlanok, ezek a srácok miért olyan feszültek?

A Halhatatlan elvigyorodott. – Nem a vámpírok miatt aggódnak. Hanem miattam. – Elmosódott, és eltűnt a vámpírok nyomában.

Cam megköszörülte a torkát. – Szeretnél most találkozni Dr. Liptonnal?

– Ööö... Rendben. Persze.

Kibaszottul furcsa volt ez az egész.

Még több őr állt a folyosó két oldalán.

Cam és Sean elhaladtak közöttük, bakancsaik tompán koppantak az ipari linóleumon.

– Itt mindig ekkora a biztonsági készültség? – csodálkozott Sean.

– Csak ha Bastien is itt van látogatóban.

Keserű nevetés hangzott fel mellettük a jobb oldalról, egy nyitott ajtó mögül.

Cam mutatta az utat egy hatalmas laboratóriumba, ami minden olyan berendezéssel fel volt szerelve, amit egy orvos csak kívánhat magának. A két tréfás kedvű vámpír most éppen két egymás mellé helyezett futópad motorjait igyekezett leégetni unaloműzésből. Egy fehérköpenyes, barna nő hajolt egy íróasztal fölé és jegyzett fel valamit, míg Bastien elterpeszkedett egy székben, és őt csodálta.

– Dr. Lipton? – szólalt meg Cam.

A nő feléjük fordult. A homlokáról eltűntek a barázdák, amikor elmosolyodott. – Szia, Cam! – Letette a tollat és kezet nyújtott a Szekundánsnak, majd Seannak is. – Tegnap este hivatalosan már megismerkedtünk. Melanie vagyok. Te pedig, Sean, ugye?

Visszamosolygott rá és kezet rázott vele. – Igen.

– Örülök, hogy találkoztunk. – A két vámpír felé intett. – Ők ketten Cliff és Stuart. Cliff a baloldali – mutatott a szélesen elvigyorodó afro-amerikaira –, Stuart pedig a másik. – Mindkét vámpír lába olyan sebességgel mozgott, hogy elmosódott, míg a felsőtestük jóformán mozdulatlan maradt. Bizarr látvány volt. – Ő pedig ott a férjem – fejezte be a bemutatást a doktornő.

Sean odabólintott Bastiennek, és kezet nyújtott neki. – Örülök a találkozásnak.

Bastien elsötétülő arccal felemelkedett. – Te most kurvára szórakozol velem?

Melanie szeme tágra nyílt. Bastien karjáért nyúlt, és megpaskolta. – Nem drágám. Azt hiszem, csak még nem hallotta a pletykákat.

– Milyen pletykákat? – kérdezte Sean azon tűnődve, mi a fene folyik itt.

Bastien arca megenyhült. – Ó! Nos... én is örülök, hogy találkoztunk. – Kezet rázott Seannal.

Cam a szemét forgatta. – Odakinn leszek. Sean, megvan a számom. Hívj fel, ha végeztél, és érted jövök.

Sean megköszönte neki az eddigi segítséget, bár az, hogy nem jöhet-mehet, amikor csak akar, egy kissé feszélyezte. Fogalma sem volt róla, mit művelt a Hálózat az autójával, de azt nem engedték neki, hogy használja, hiszen a zsoldosok már azonosították. Amikor javasolta, hogy kölcsönözhessen, vagy bérelhessen egy autót, Chris visszautasította az alábbi érveléssel: – Tudom, mekkora bosszúság ez, de amíg nem járunk a végére a legújabb zsoldos fenyegetésnek, muszáj korlátoznunk a mozgásodat, és gondoskodni arról, hogy mindig legyenek őrök körülötted. A te és mindannyiunk biztonsága érdekében.

A bosszúság túlságosan enyhe kifejezés volt.

Cam elment.

Sean a vámpírokra nézett. – Pontosan milyen felmérés ez? Az állóképességüket teszteled? – kérdezte, mert kíváncsi volt rá, miért is van szükség a két futópadra.

Melanie felhorkant. – Nem. Ez csak egy fogadás. Cliff fogadott Stuarttal, hogy ő a gyorsabb a futópadon.

A két vámpír ismét elvigyorodott.

– Oké.

Bastien is elmosolyodott. – Ha nem mehetnek ki, a dolgok egy idő után nagyon unalmassá válnak itt.

– Tényleg vámpírok, és nem Halhatatlanok, akik engem szívatnak? – kérdezte Sean, mert a páros egyáltalán nem tűnt őrültnek.

Bastien megcsóválta a fejét. – Tényleg vámpírok. És mivel előbb, vagy utóbb úgyis hallani fogod...

Melanie hevesen megrázta a fejét, majd többször is nyomatékosan áthúzta tenyere élét a torka előtt. Amikor észrevette, hogy Sean őt nézi, elmosolyodott, és úgy tett, mintha a nyakát vakargatná.

– Pár évvel ezelőttig azt hittem, hogy vámpír vagyok – folytatta rezzenetlenül Bastien. – Felállítottam egy nagyjából százfős vámpírhadsereget, és háborúba kezdtem a Halhatatlan Őrzők ellen, szándékomban állt az utolsó szálig megölni őket.

Sean kutatóan végignézett rajta. Így már egyáltalán nem találta furcsának, hogy a többi Halhatatlan szinte tapintható ellenségességgel viseltetett Bastien iránt a gyűlésen.

– A francba, Bastien! – tört ki Melanie – Végre valaki állhatott volna a változatosság kedvéért a mi oldalunkon is. De neeeeem, mert neked muszáj kinyitnod a szád és mindent elrontanod!

A férje vállat vont. – Csak őszinte vagyok. Sokkal kevésbé túlzóan hallhatja a történteket tőlem. – Ismét Seanra nézett. – Ja igen, egy Halhatatlant is megöltem.

Melanie megragadta a karját. – Fogd már be!

Sean felnevetett. És a vámpírok is.

A doktornő szégyenlősen elmosolyodott. – Igazából jófiú. Csak iszonyatosan nehéz erről a többieket is meggyőznöm.

– Nos, engem nem lesz nehéz – biztosította Sean. Bastien kétkedő arckifejezésére vállat vont. – Én új vagyok ebben a világban, nem vettem részt a múltjában. Mindaddig, míg nem szívózol velem, vagy a nővéremmel, kijövünk egymással.

Bastien felvonta a szemöldökét. – Azt hiszem, kedvellek.

– Srácok! – kiáltott fel meghökkent arccal Stuart. Hangos csattanás hallatszott, a futópad motorja hörrent egy utolsót, majd leállt és füstölni kezdett. Mivel Stuart még mindig csúcssebességgel futott, nekicsapódott a szerkezet elejének, majd onnan visszapattant a falhoz lapockarepesztő erővel, jókora felületen leütve a vakolatot.

Cliff felnevetett, és elkezdett lassítani.

Melanie a homlokára tapasztotta a tenyerét. – Mondtam, hogy ne rontsatok el semmit.

Stuart felsóhajtott, majd egy kissé bizonytalanul inogva talpra kászálódott. – Röhögj csak seggfej – szólt oda Cliffnek. – Nyertem!

– Haver, én nyertem, mert tudtam, hogy ez fog történni!

– Lószart tudtad!

– Tudtam. Pontosan ugyanez történt velem is, amikor Melanie először állított a futópadra.

Melanie összerezzent. – Azóta is bűntudatom van amiatt.

Holott egyáltalán nem tűnt úgy, mintha Cliff felróná ezt neki.

Bastien mosolygott. – Cliff a hadseregem tagja volt, Stuart pedig új szerzemény.

Semmi sem olyan volt, mint amit Sean elképzelt.

Melanie rámosolygott. – Kissé megdöbbentnek látszol.

Figyelte, ahogy Cliff tovább ugratja Stuartot, míg az lesöpörte magáról a vakolatmaradványokat és kirázta a port a hajából. – Még soha nem találkoztam épeszű vámpírokkal.

– Nos, a kutatásaink remélhetőleg eredményesek lesznek, és a pszichoszomatikus tüneteket mutató vámpírok kora hamarosan véget ér – mondta a doktornő.

– Szeretnék többet hallani a kutatásról, amit végzel. Orvostanhallgató vagyok a Duke-on, Chris felvett a Hálózat ösztöndíjasai közé. Azt mondta, ha beleegyezem, együtt fogunk dolgozni, és te leszel a mentorom.

Melanie bólintott. – Elfogadtad?

– Igen.

– Kiváló! – indult feléje széles mosollyal.

Bastien összevonta a szemöldökét. – Ha megöleled, meg kell ölnöm.

Melanie megtorpant és nyelvet öltött rá. – Ünneprontó.

– Féltékeny ünneprontó. – Bastien a karjaiba húzta – Itt az ideje, hogy elinduljak vadászni.

– Rendben. Van nálad ellenszer, ugye?

– Van.

Melanie csókot nyomott férje szájára. – Vigyázz magadra!

– Mindig – csapott le Bastien a nő visszahúzódó ajkaira, hogy egy kissé hosszabb csókba vonja. – Majdnem elfelejtettem – emelte fel végül a fejét –, van egy meglepetésem a számodra. – Az ajtó sarkáról egy kabát lógott, ahhoz sétált oda, hogy fellebbentse, és ezzel megvillantsa a belsejét. Ugyanúgy fegyverekkel volt teletűzdelve, mint Étienne kabátja.

Az egyik külső zsebből végül sok apró csomagot húzott elő Bastien, és odanyújtotta őket Melanie-nak.

A doktornő átfordította az egyiket és felkiáltott. – Micsoda? Valódi csokiteknősök?

A férfi bólintott és mosolygott.

A nő sikkantott egy aprót, a férje nyakába vetette magát, a lábaival átkulcsolta a derekát.

Bastien nevetett és magához szorította.

Amint a lába ismét földet ért, a doktornő izgatottan feltépte az egyik csomagolást, és a szájába vette az egész csoki figurát. A szeme lecsukódott az élvezettől. – Ó, ember – sóhajtotta tele szájjal –, ez fantasztikus.

Sean felhúzta a szemöldökét.

Melanie meglátta az arckifejezését, a szája elé kapta a kezét, és felnevetett.

Bastien mosolyogva csóválta a fejét, és odahúzta a mellkasára.

Melanie rágott és nyelt. – Csak nemrég lettem Halhatatlan, és emiatt fel kellett adnom a kedvenc ételeimet, így olykor őrülten kívánom őket – magyarázta Melanie.

– Miért kellett lemondanod a kedvenc ételeidről?

– Mert egyik sem színtisztán természetes. Az ostoba ízlelésem pedig pontosan úgy kiélesedett, mint a látásom és a hallásom. És nekem elhiheted, azok az ételek, amik mesterséges színezéket, vagy egyéb szintetikus vegyi anyagokat tartalmaznak, meg sem közelítik a természetes összetevőkből készülteket. Bastien egyszer azt mondta, hogy figyelmeztessen, hogy a vanília aroma és a valódi vanília annyira különbözik egymástól a számára ízben, mint nekünk a töltött pulyka a sült almától. – A szájába tolt egy újabb csokoládéteknőst, és mögüle igyekezett tovább beszélni. – Bastien azóta is természetes alternatívákat keres a kedvenc ételeimre, a teknősöket pedig imádom.

Bastien nevetve a nő arcára simította a tenyereit, és lehajtotta hozzá a fejét. – Túlságosan aranyos vagy – megcsókolta hosszan és mélyen –, és még jóízű is.

Melanie arca kipirult, mire elengedte.

Bastien odabiccentette Seannak. – Jó szórakozást. – Rámutatott a két vámpírra – ti ott ketten... viselkedjetek. Az édesség pedig egyedül Melanie-é. Gondolkodás nélkül szét tudja most már rúgni a seggeteket.

Cliff és Stuart összecsapták a sarkukat, és szalutáltak.

Bastien a fejét csóválva távozott.

Melanie gombóccá gyűrte a kiürült csomagolásokat, és a helyiség másik végében álló szemetesbe dobta.

– Szép dobás – mondta mosolyogva Sean.

– Kösz. Gondolom, lenne néhány kérdésed.

– Valóban. Néhány száz.

A nő mosolyogva intett az egyik szék felé, ami az íróasztala előtt állt. – Mit szeretnél először megtudni?

Sean megvárta, amíg a doktornő leül, majd utána ő is helyet foglalt. – Nos, azt például mindig nagyon szerettem volna megtudni, miért tudok gyógyítani a kezemmel.

Melanie az asztalra ömlesztette a kezeiből a maradék csokiteknősöket, és előrehajolt, az arcán kíváncsiság tükröződött. – Gyógyítani tudsz a kezeddel?

Sean bólintott.

– Ez fantasztikus! Két Tehetséges is a látóterünkbe került a közelmúltban, mindketten egy erős gyógyító leszármazottai, de egyikük sem tud gyógyítani a kezével.

Cliff odahúzott egy széket, és csatlakozott hozzájuk. – Szóval csak úgy hozzányúlsz egy sebhez és begyógyítod? – terpeszkedett el. – Ez nagyon jó. Bárcsak én is képes lennék rá.

Stuart bólintott, és ő is fogott egy széket. – Én is szeretném – mondta és miközben leült, lopva kinyúlt az asztalon heverő édesség felé.

– Ha hozzáérsz, meghalsz – figyelmeztette Melanie anélkül, hogy ránézett volna. Stuart hátrébb tolta a székét.

– Nos hát – tért vissza a kérdéshez Melanie –, azért tudsz kézzel gyógyítani, mert nagyon különleges DNS-sel rendelkezel. A halandó DNS negyvenhat kromoszómát tartalmaz, ezek hordozzák az emberi létezés kódját.

– Ezt értem – bólintott Sean.

– A tehetségesek DNS-ében hétezer kromoszóma van.

– Döbbenetes! – mondta Stuart. – Fogalmam sincs mit jelent ez.

Sean sem volt benne biztos, hogy ő érti. – Miért?

Melanie megcsóválta a fejét – ezt még mi sem tudjuk.

A megszerzett információktól egyre jobban fellelkesülő Sean az elkövetkező néhány órát egyedül töltötte egy gyönyörű Halhatatlannal, és két jóindulatú, kíváncsi vámpírral, akik kedvelték a vaskos tréfákat...

Ez volt élete legkülönösebb éjszakája.

 

 

 

Étienne halványan elmosolyodott. Ő és Krysta a Davis könyvtár tetején ültek Chapel Hillben, a UNC területén. Szükség volt némi rábeszélésre, hogy a lány vele tartson oda, de egy idő után sikerült ellazulnia. Mint sok embernek, neki is volt némi magasságiszonya.

Ez nem egyszerű félelem a magasságtól, hanem egyenesen halálfélelem, jegyezte meg Krysta.

Nem hagyom, hogy leess, ígérte neki.

Nagyon sokat jelentett a számára hogy a lány hitt neki, leült melléje az épület szélére, és lelógatta róla a lábait.

Csend vette körül őket, amit csak néha tört meg egy-egy kutyaugatás, olykor egy kandúr éles szerenádja, vagy egy áthaladó autó motorzaja.

Már majdnem két hete járőröztek együtt, mialatt Sean Dr. Liptonnál tanult. Étienne évtizedek óta nem érezte ilyen elevennek magát.

Az ilyen pillanatok voltak a kedvencei.

Krysta válla a karjához simult. Az illata összevegyült a Cam által készített csirkés szendvicsekével, és teljesen beburkolta. Már a lány puszta jelenléte is valamiféle gyógyírt jelentett a számára, amiről nem is tudta, hogy szüksége lehet rá. Lecsendesítő volt. Megnyugtató. Eloszlatta benne az ürességet.

– Imádok veled vadászni – mondta a lány, és a másik oldalára állított teás termoszért nyúlt.

Étienne pulzusa megugrott.

– Nem ettem ennyit és ilyen finomakat, amióta nem a szüleimmel élek – folytatta Krysta egy kissé erőltetett mosollyal.

Étienne felnevetett. Ostoba módon egy pillanatig azt hitte...

A következő pillanatban Krysta szemei hatalmasra nyíltak, rémület futott át a holdfény által megvilágított arcán. – Ó basszus! A szüleim!

– Mi van velük?

– Mi van, ha a zsoldosok megkeresik őket, hogy a nyomomra akadjanak? Vagy a tiedre, rajtam keresztül?

Megnyugtatóan felemelte a kezét. – Chris gondoskodott róluk, amikor te és Sean hozzám költöztetek. Állandó, erős őrizet alatt vannak.

– Tényleg? – Összevonta a szemöldökét, bekapott egy újabb falatnyi szendvicset, és lassan, elgondolkodva rágni kezdte. – Meg vagyok lepődve rajta, hogy nem hívtak fel. Mit gondolnak erről az egészről? Majdnem három hete nem beszéltem velük. Anyu mindig megérzi, ha valami nincs rendben, és nem tudtam, mit mondhatnék neki, ha megkérdi, mi újság.

– Nem tudnak a védőőrizetről. Chris emberei láthatatlanul teszik a dolgukat.

Krysta újabb falatot kapott be.

Azt is szerette, hogy jó étvágya van. Valamiért hatalmas élvezettel nézte, ahogy eszik. Talán mert tudta, hogy ő és Sean milyen szűkös időket éltek meg.

– Senki sem talált rá a szüleimre? Sehol egy zsoldos? Egy gyanús alak?

– Senki.

– Ez most jó, vagy rossz dolog?

– Nem tudjuk. Egyikünk sem futott össze a zsoldosokkal, amióta lerombolták a házatokat. Nem tudjuk, hogy ez mit is jelent pontosan, hogy újraszervezik magukat, feladták, vagy mi van. Nem tudjuk kik ezek, mekkora PKT tagjai, ki vezeti őket...

– Mi az a PKT?

– Privát Katonai Társaság. Más szóval magánhadsereg.

– Ó!

– Ha csak egy kisebb csoportról van szó, akkor talán elég kárt okoztunk, hogy meggondolják a dolgot. Ha nem, akkor viszont valószínűleg készülnek valamire.

– Hm.

A beálló csend kényelmes, megnyugtató volt.

– Ez a szendvics tényleg fantasztikus.

Elmosolyodott. – Örülök, hogy ízlik.

– Határozottan vannak előnyei a veled való vadászatnak.

Ő is nagyon szeretett a lánnyal vadászni. Hosszú órákat tölthettek együtt minden éjjel. Hozzáérhetett, olykor csókokat lophatott tőle...

Gondolj valami másra. Valamire, ami garantáltan megakadályozza, hogy felizgulj. – A szüleid – bökte ki.

A lány felhúzta a szemöldökét, a kiürült szalvétát összegyűrte, és a termosszal együtt visszacsúsztatta az uzsonnás zsákba. – Mi van velük?

– Melyikük Tehetséges?

– Mindkettő.

– Tényleg? – Az ilyesmi nagyon ritka volt ebben az évszázadban. – Akkor ez lehet az oka, hogy sokkal erősebb ajándékokkal rendelkeztek te és az öcséd, mint általában a ti generációtok.

Krysta bólintott. – Apám érzi mások érzelmeit, anyám pedig olykor a jövőbe lát.

– Bastien is érzi mások érzelmeit.

– Az a Halhatatlan, akit mindenki utál?

– Igen.

– Sean kedveli.

Étienne felsóhajtott. – Bastiennek is vannak jó pillanatai.

Újabb néhány perc telt el.

Krysta az órájára nézett. – Még jó néhány óra van hátra a vadászatból. Nem akarsz foglalkozni velem egy kicsit?

Meglepetten felnevetett – te egy igazán szemtelen nő vagy, ugye?

– Hé! Csak megszerzem, amit akarok.

Étienne egy másodperc alatt kőkemény lett.

– És engem akarsz?

– Igen – Krysta hosszasan tanulmányozta az arcát. – De a te szemeid is ragyognak.

– Mert én is akarlak.

Szellő borzolta meg a lány haját, vér illatát hozta magával.

Elkáromkodta magát. – De úgy tűnik, elérkezett a dologidő.

– Mi az?

– Vámpírok. Északra.

Felállt, lesöpörte magáról a morzsákat, és a kezét nyújtotta a lánynak.

Kicsi ujjai belékapaszkodtak, rántott egyet a kezén és már talpon is volt, gyorsan el is távolodott a tető szélétől. – Köszönöm.

Lehajolt a szájához egy csókra.

Krysta elmosolyodott. – Milyen forró vagy.

– Ne zavarj össze, te kacér nő.

Felnevetett. – Hogy csináljuk? A te módszereddel, vagy az enyémmel?

Felváltva használták Krysta csalis vadászmódszerét Étienne stílusával, ami nagyjából annyiból állt, hogy járőröztek a kampuszon, és elintéztek minden vámpírt, akibe belefutottak.

Mindkettő jól működött. Viszont sajnálatos módon egyik sem csökkentette a Krystát fenyegető veszélyt. Teljesen mindegy volt hány vámpír ellen harcoltak, hogyan fogtak a csatához, a lány mindig az öccse gyógyító kezeire szorult a végén. De ezzel minkét testvér elégedettnek tűnt, és szentül állították, hogy sokkal kisebb sérüléseket szenved, amióta Étienne-nel vadászik. Ő viszont határozottan csalódott volt, amiért nem tudta teljesen megóvni a sebesülésektől.

Vett egy mély lélegzetet, és elkezdte szétválogatni a szellő által hozott illatokat. Kissé oldalra biccentette a fejét, és sikerült beszélgetésfoszlányokat is elkapnia. – Vagy egy tucatnyian vannak. Hárman az előbb ejtettek zsákmányt, azzal dicsekszenek a társaiknak. Élveztek minden sikolyt, amit az áldozatuk kiadott. Ők menthetetlenek. A többi nem olyan nagyhangú, tehát oda kell figyelnünk rájuk, nem állíthatjuk-e őket esetleg a mi oldalunkra.

Krysta grimaszolt. – Olyan hasztalannak tűnik felkérni őket, hogy csatlakozzanak hozzánk. Azok közül, akikkel eddig találkoztunk, egy sem reagált másképp, csak hitetlenkedéssel, vagy tébolyult dühvel.

– Tudom. De Seth és David azt szeretnék, ha próbálkoznánk.

– Még mindig nagyon furcsának érzem, hogy utasításokat fogadjak el valakiktől.

– Hozzá fogsz szokni – mondta Étienne. Mindannyian megszokták. Főleg mivel az utasítások bölcsek és igazságosak voltak.

Újra a vámpírcsapat felől jövő illatokra és hangokra összpontosított.

– Olyan nagy a létszámuk, hogy talán jobb lenne trükköt alkalmazni, és beterelni őket egy sikátorba, ahol korlátozva lenne a mozgásuk.

– Igaz.

– Csináljuk az én módszeremmel, és csak essünk nekik szemtől szembe.

– Marad úgy elegendő időd, hogy mindnek beleolvass az elméjébe, és eldönthesd, milyen mértékű az őrületük?

– Annyi nem, mint a csalis módszernél. De az oldalamon akarlak tudni, amikor megkezdődik a csata, hogy védhessem a hátadat.

– Ne kockáztass túl sokat azzal, hogy állandóan engem figyelsz, oké? Nem akarom, hogy megsérülj.

Ezt nem ígérhette meg. Mostantól csak gondold, amit mondani akarsz. Közelednek, meghallhatnak bennünket.

Rendben. És ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy nem bólintottál rá arra, amit kértem.

Azt mondtam, hogy vadászhatsz velem. De azt nem mondtam, hogy megszabhatod, mit tegyek, vagy, hogy ne figyeljek rád. A karjaiba vette.

Makacs öszvér.

És te nem vagy az?

A lány szó nélkül a nyaka köré fonta a karjait.

Kész vagy?

Krysta bólintott. Amennyire csak lehet.

Lehajtotta hozzá a fejét és végigsimított a szájával az ajkain. Kapaszkodj. Lelépett a tetőről.

A lány selyemhaja belerobbant az arcába a nyolc emeletnyi zuhanás alatt. Simán landolt a talppárnáin, teste felfogta a becsapódás erejét.

Ez olyan klassz.

Rámosolygott és leeresztette a lábait a földre. És szórakoztató is. Bevallom, amikor még fiatal voltam, volt egy korszakom, amikor megpróbáltam kitapasztalni a képességiem határait azzal, hogy magasabbnál magasabb épületekről ugrottam le.

Krysta ellépett tőle. És mi történt?

Kiderült, hogy nem egy örömteli érzés megtalálni azokat a határokat. Nagyon sok csontom tört el aznap éjjel. És ezzel a szarsággal még Sethet is sikerült felidegesítenem.

Krysta elmosolyodott.

A csendes épületek közötti járdán álltak. Étienne felhasználta az érzékeit, hogy felmérje, milyen távolságra vannak a vámpírok, aztán úgy döntött, hogy ott néznek velük szembe, ahol Bastien egyszer már véres ösvényt vágott egy zsoldos csapat soraiban: egy keskeny parkolósikátorban Peabody és Sitterson Hall között.

Jönnek, figyelmeztette Krystát.