5. fejezet

 

 

 

– Oly szép vagyok!

Krysta összerezzent és felegyenesedett.

– Arcom ragyog! Olyan piros és csinos a szááááááám!

Nyújtózott egyet a vászonszékben, és megdörzsölte a nyakát. Valószínűleg elaludt.

Rápillantott Étienne-re.

Ugyanúgy feküdt azóta, hogy Sean és ő befejezték a lemosását, és sebei ellátását. Mellkasának emelkedése és süllyedése olyan ritka és alig érzékelhető volt, hogy inkább csak illúziónak tűnt.

Felkapta a férfi mobilját, amit maga mellé tett a kisasztalra. Sean is előbotorkált a szobájából alvástól duzzadt szemekkel, pólóban és boxerben, rövid, fekete haja szanaszét állt.

– Hogy van a fejed? – kérdezte Krysta.

– Jobban.

Rápillantott a telefonra. – Már megint az a Richart nevű.

– Felveszed, vagy hagyod, hogy bejelentkezzen a hangposta?

Krysta Étienne-re nézett és megnyomta a hívásfogadást.

Még mielőtt egyáltalán megszólalhatott volna, francia szóáradat zúdult rá a készülékből. Beharapta az ajkát, és várta, hogy a hívó a végére érjen mondandójának.

Elérkezett a várakozásteljes csend.

Krysta rögtön ki is használta. – Beszél angolul?

– Igen – felelt azonnal a férfihang, hajszálra olyan akcentussal, mint Étienne-nek volt. – Ki maga? Hol találta ezt a telefont?

– A tulajdonosa zsebében. Maga kicsoda? – kérdezett vissza.

– Hol van?

Ránézett Seanra, aki barázdált homlokkal figyelte. – Nem válaszolt a kérdésemre.

– A bátyja vagyok.

Hát ez egészen váratlan volt. – A vámpíroknak vannak testvéreik? – kérdezte, de rögtön rá is jött, hogy ez egy roppant idióta kérdés volt. Persze, hogy vannak. Hiszen mindannyian emberek voltak valaha. Nehéz emlékezni erre azok után a szörnyűségek után, amiket elkövetnek.

Sean szemöldöke is felszaladt a homloka közepére. – A testvére?

Bólintott.

Feszült csend támadt.

– Helló? – szólt bele a telefonba nagysokára Krysta.

– Ha bármilyen módon is kárt tettél benne... – szólalt meg a férfi, mély hangja olyan fenyegető volt, hogy ténylegesen átfutott Krystán a félelem.

– Én nem – szinte hallani vélte a határtalan megkönnyebbülést a vonal másik végén –, de valaki más igen. És kicsit aggódom amiatt, hogy talán utána jönnek.

Sean bólintott, osztozott vele ebben az aggodalomban.

A hírekben még mindig nem esett szó az incidensről, és nem tudták eldönteni, hogy ez jó vagy rossz dolog. De mindketten azt gyanították, hogy rossz.

– Milyen súlyosan sérült meg?

– Egészen biztos vagyok benne, hogy vérre lenne szüksége.

– Adtál neki?

– Ööö... Nem.

– Mégis tudod, mi ő.

– Ha ezt úgy érted, hogy tudom, hogy vámpír, akkor igen.

Újabb hosszú szünet. – Mondd meg, hol találom.

Krysta letakarta a tenyerével a telefont. – Tudni akarja, hol vagyunk – suttogta.

Sean pontosan olyan nyugtalannak tűnt, mint amilyennek ő is érezte magát. – Nem is tudom...

– Ki van még ott? – követelt választ Richart.

– Az öcsém.

– És még?

Az ajkába harapott. Ha Étienne kétszáz éves, és él a bátyja, akkor Richartnak is vámpírnak kell lennie. Mi van, ha Richart magával hozza néhány vérszívó barátját? Mi van, ha ő nem osztja öccsének ritka, az emberek védelmére törekvő gondolkodásmódját?

– Habozol – mutatott rá a férfi.

– Nézd. Nekem nem szokásom vámpírokkal bratyizni. Honnan kellene tudnom, hogy nem hozol magaddal egy egész hadsereget, hogy megöljetek mindkettőnket?

– Nem lenne szükségem hadseregre, hogy megöljelek – felelte egyszerűen Richart.

A szarba.

– Na de, drágám – hallott meg egy akcentus nélküli, amerikai angolt beszélő női hangot a háttérben –, az ilyen megjegyzések nem nagyon segítenek abban, hogy megnyugtasd, hogy nem akarod bántani.

Krysta szemöldöke felszaladt.

Sean rosszul viselte a feszültséget. – Mi van?

– Azt hiszem, barátnője is van – suttogta.

– Étienne-nek?

– Nem – legalábbis remélte, hogy nem –, a testvérének.

Várjunk csak. Miért számítana egyáltalán, hogy van-e Étienne-nek barátnője, vagy nincs?

– Egyedül jövök – ismételte meg Richart –, fegyvertelenül. Nálatok annyi fegyver lehet, amennyit csak akartok.

Lenézett a sápadt, mozdulatlan Étienne-re.

Abban a reményben, hogy nem követ el végzetes hibát, megadta a címüket Richartnak.

Sean visszament a szobájába, és alig egy perc múlva zokniban, nadrágban, cipőben jelent meg ismét, a kezében két kilencmilliméteressel.

Krysta is felállt, és az egyik shotójáért nyúlt.

Richart elismételte a címet. Krysta gépelés neszeit hallotta a háttérben.

– Itt van – szólalt meg az előbbi női hang ismét.

– Van róla műholdas fotó? Vagy egy utcakép?

– Ez itt a legközelebbi utca – felelt a nő –, és néhány kilométernyire van egy benzinkút.

– Köszönöm, szerelmem.

Krysta megesküdött volna, hogy csókolózni hallja őket.

– Vigyázz magadra – intette Richartot a nő.

– Mindig – mormolta a férfi, majd ismét Krystához szólt. – Egy pillanat.

– Oké.

– Mi van? – nézett fel rá Sean a cipőfűzői megkötéséből.

– Nagyon furcsa. – Soha nem gondolt másképp a vámpírokra, mint szörnyetegekre.

Meglepett nevetés hangzott fel a telefonból. – Hát ez működött – mondta Richart.

– Micsoda?

– Nyisd ki az első ajtót.

Krysta homlokráncolva elsietett Sean mellett, és a bejárati ajtóhoz ment.

A keze rászorult kardja markolatára.

Sean megállt a hálószobája ajtajában, az egyik Rugerrel a bejárati ajtóra, a másikkal az ágyon fekvő Étienne-re célozva.

Krysta elfordította kilincset azzal a kezével, amiben a telefont tartotta, kinyitotta az ajtót, majd hátrahajtott fejjel felmeredt a teraszon álló alakra.

Étienne tükörképe nézett rá vissza.

– Szent szar... – suttogta – Richart?

A vámpír pillantása elsiklott mellett, felmérte aprócska otthonukat, figyelmét nem kerülte el Sean sem. Vett egy mély lélegzetet, az orrlyukai megrezzentek, majd bólintott. – Bejöhetek?

Krysta nyelt egy nagyot és hátralépett.

Richart odabólintott Seannak, aki visszabiccentett, de a fegyverek nem moccantak a kezében.

Krysta becsukta az ajtót. – Étienne erre van.

Richart súlyos bakancsa nagyokat koppanva indult a hálószobája felé.

Sean behátrált a szobába, de egy pillanatra sem mozdította el fegyvereit a két vámpírról.

– Sean.

– Semmi baj – szólalt meg Richart meglepve őt –, teljességgel érthető. – Amikor beért a szobába, az öccse fölé hajolt és lehúzta róla a takarót. – Nem gyógyulnak a sebei?

– Nem.

– Étienne, mon frère{12}?

Semmi reakció.

– Milyen mélyek a vágások?

– Nem vágások – korrigált Krysta –, golyónyomok.

A férfi rámeredt, majd Seanra pillantott. – A ti fegyvereiteket nem használták mostanában.

– Mert nem mi lőttünk rá – szólt közbe Sean. – Kiszedtem a golyókat, de nem varrtam össze a sebeket, mert már nem véreztek. Csak bekötöztem őket.

– Végtelenül hálás vagyok – mondta Richart egy kicsiny meghajlás kíséretében. Aztán visszafordult a testvéréhez, és elkezdte lehántani róla a kötéseket, és közben franciául motyogott.

Krystának nem először jutott eszébe, hogy franciát kellett volna tanulnia.

Richart megfogta Étienne alkarját, és a szájához emelte a csuklóját. Ahogy szétváltak az ajkai, az agyarai megnyúltak.

– Várj! – tiltakozott Krysta.

A férfi ránézett. – Mi az?

– Nem gondolod, hogy már elengedő vért vesztett?

Richart egy pillanatig elgondolkodva tanulmányozta az arcát, majd úgy tűnt, döntésre jutott. – Az agyaraink úgy működnek, mint az injekciós tűk. Ha közvetlenül vénába harapunk, vért szívhatunk magunkba, de ugyanígy adhatunk másoknak is a saját vérünkből.

Sean kissé lejjebb eresztette a revolvereit, eluralkodott rajta az orvosi kíváncsiság. – Igazán? Vérátömlesztést adhatsz neki pusztán azzal, ha megharapod?

– Igen – bólintott Richart, majd visszafordult a testvére felé, és belemélyesztette agyarait a csuklójába.

Krysta megosztott Seannal egy „szent szar” pillantást.

Egyáltalán nem tartott sokáig, ami igazából elég ijesztő volt. Ha ilyen gyorsan át tudja adni a vérét a testvérének, ugyanilyen gyorsan kiszívhatja egy emberét is.

Vagy Étienne-ét.

Richart végül leeresztette öccse karját, és elkezdte leszedni róla a még megmaradt kötéseket. – Köszönöm, hogy törődtetek vele, és bekötöztétek a sebeit.

A halandó testvérek bólintottak.

A férfi még a fegyvereit is leeresztette.

– Miért tettétek? – képtelen volt ellenállni a kérdésnek. Hiszen nyilvánvalóan nem Szekundánsok voltak, nem is a Hálózat emberi alkalmazottai, és egyértelműen vámpírként azonosították Étienne-t.

– Megmentette az életemet – szólalt meg a nő. – Tegnap éjjel meghaltam volna, ha nem teszi.

Ahha. – Vámpír támadott meg?

– Háááát, olyan is volt. De nem ők...

– Több vámpír?

– Igen. Hatan voltak, de elintéztük őket.

Richart a szemetesbe dobta az elhasznált kötszereket, majd rámosolygott. – Együtt harcoltatok?

– Igen.

– Mindketten segítettetek neki?

– Nem. Az öcsém csak később jött, hogy kimenekítsen bennünket.

Lenézett Étienne-re. Furcsa volt rajta az a rengeteg golyónyom. A vámpírok általában a pengékhez ragaszkodnak még a legmélyebb őrületükben is, akárcsak a Halhatatlanok, jól tudván, hogy ha túlságosan nagy figyelmet vonzanak magukra, az a kiirtásukhoz vezethet.

Étienne sebei lassan elkezdtek összezárulni és begyógyulni. Egyik ember sem csodálkozott rá a folyamatra, mint ahogyan azt Richart elvárta volna egy halandótól, aki először lát ilyet.

Hmm.

Étienne sokkal jobban nézett ki, mint amikor megérkezett, de a gyógyulás folyamata lassabban zajlott, mint ahogyan annak történnie kellett volna. És fel sem ébredt.

Megrázta. – Étienne.

– Semmi.

A gyógyító álom talán nagyon mély.

Keményebben megrázta. Elég keményen ahhoz, hogy az akár a legmélyebb gyógyító álomból is felébressze. – Étienne! Réveiller{13}!

Semmi mozgás.

– Valami nincs rendben – motyogta aggodalmasan.

– Azt hiszem a drog miatt – mondta a nő.

Felkapta a fejét. – Mi?

– Nyugtató.

– Benyugtatóztad? – Düh rohant át rajta. Csak egyetlen szer létezett, ami kiüthetett egy Halhatatlant. És ha ennek a kettőnek a birtokában van ilyesmi, az azt jelenti, hogy ellenségek.

Ellenségek, akiknek hónapokkal ezelőtt meg kellett volna semmisülniük.

Mindkét halandó óvatosan hátralépett, amikor a szemei izzani kezdtek.

A férfi újra felemelte a fegyvereit.

– Nem! – csattant fel a nő – Nem mi nyugtatóztuk be! Ezt próbáltam elmondani az előbb. Nem a vámpírok voltak a legnagyobb fenyegetés. Katonák jöttek, miután legyőztük a vámpírokat.

Káromkodott. – Katonák?

– Igen.

– Mondj el mindent.

Megtette, elmondott mindent onnantól kezdve, amikor Étienne-nel vállvetve legyőzték a vámpírokat.

– Lehetetlen – suttogta. Az emberi fenyegetést felszámolták. Teljesen. Darnell eltüntette az összes számítógépről az összes fájlt. Seth és David törölték mindazok emlékeit, akiket életben hagytak. A zsoldosok maradékát megölték.

Nem lehetséges. Nem hagyhattak ki egyetlen láncszemet sem.

A Halhatatlanok már nem is hurcolták magukkal az ellenszert, mert senki sem rendelkezett a nyugtatóval. Senki, csak a Hálózat kutatóorvosai, ők viszont nem használnák Halhatatlanok ellen, hiszen éppen az ő segítésük volt a feladatuk.

A nő elmozdult, az egyik lábára helyezte a testsúlyát. – Kik voltak azok? – Már akkor is húzta a lábát, amikor bevezette a szobába. Valószínűleg megsérült.

– Még a nevedet sem kérdeztem meg – mondta még mindig előrehajolva.

– Krysta Linz. Ő pedig az öcsém, Sean.

Röviden meghajolt feléjük. – Richart d’Alençon. – Csak egyetlen módon bizonyosodhatott meg róla, hogy ugyanazzal a szerrel van-e dolguk. – Bocsássatok meg egy pillanatra. Azonnal visszajövök.

Túlságosan zaklatott volt ahhoz, hogy törődjön a reakcióikkal, amikor hazateleportált. – Sheldon!

– Igen? – Az ifjú szekundáns egy szendviccsel a kezében lépett be Richart szobájába. Amikor meglátta az arcát, elkomorodott. – A szarba. Mi történt?

– Van itthon ellenszer a nyugtatóhoz? – kérdezte, és közben összekapkodott néhány ruhadarabot Étienne számára.

Sheldon bólintott, letette a szendvicset, és kifordult a szobából. Richart követte a fürdőszobába, ahol Sheldon az elsősegély készletét tartotta.

A doboz egyik fiókjában egyetlen ellenszeres auto-injektor árválkodott.

Jenna akkor jelent meg az ajtóban, amikor Sheldon egy szó nélkül kivette, és átnyújtotta a rudacskát.

Richart talán még sohasem látta ennyire aggodalmasnak a fiatalember arcát. – Köszönöm. – Pillantása összetalálkozott Jennáéval.

– Étienne-nek? – kérdezte a felesége.

Bólintott. Tudta, hogy meg fogja érteni, ha csak később magyarázza el. Visszatért öccse mellé, és ledobta a ruhákat az ágyra.

Krysta és Sean összerezzent.

Richart eltávolította a kupakot, és Étienne nyakához nyomta a fecskendőt.

– Az EpiPen? – kérdezte Sean.

Richart megrázta a fejét. Az EpiPen nem lenne hatással egy Halhatatlanra. Összesen két szerre reagáltak csak, a zsoldosok által használt nyugtatóra, és a Dr. Lipton által készített ellenszerre, amit épp a drog hatástalanítására fejlesztett ki a doktornő.

Öntudatlanul forgatni kezdte a kezében a kicsiny auto-injektort, miközben várakozott.

 

 

 

Étienne kinyitotta a szemét.

Az első dolog, amit meglátott, bátyja fenyegetően fölé magasodó hatalmas alakja volt. A második pedig Krysta és az öccse.

A nyugtató zsibbasztó hatása gyorsan halványult, Étienne felült és körülnézett. A halandók otthonában voltak, konkrétan Krysta hálószobájában. Csak a boxeralsója volt rajta, deréktól lefelé takaró fedte. A felsőteste véres vörös helyett teljesen tiszta volt, gyógyult, és Krystára emlékeztető halovány citrusillatot árasztott.

– Jól vagy? – kérdezte a lány. A szavak szinte kipattantak az ajkai mögül, mintha képtelen lenne féken tartani őket.

Bólintott. Pillantása a Richart kezében tartott auto-injektorra esett. – Hogyan találtál meg?

– Krysta fogadta a hívásomat.

– Tud róla valaki más is, hogy itt vagy?

– Jenna és Sheldon tudják, hogy veled vagyok, de azt nem, hogy hol.

Étienne Krystához fordult. – Feltételezem, ti hoztatok el onnan. Köszönöm. Mindkettőtöknek.

– Megmentetted az életem – mondta Krysta. – Újra. Úgyhogy én köszönöm.

Sean bólintott. – Én is köszönöm.

Richart felemelte az auto-injektort Étienne szemmagasságába. – Van egy problémánk.

Egy enyhe kifejezéssel élve is kolosszális problémájuk.

Étienne szemei nagyra nyíltak, amikor eszébe jutott valami. Ó a szarba! Kérnünk kell egy takarítóbrigádot közölte fejben Richarttal. Kész csoda lenne, ha ez emberek még nem találták volna meg a holttesteket, amiket hátrahagytunk.

Richart eltette az auto-injektort és káromkodott. Most megyek Chrishez. Kinézett az ablakon. Mindjárt felkel a nap. Velem jössz? Vagy maradsz és intézed itt ezt? pillantott közönségükre.

Maradok. És nehogy megadd Chrisnek ezt a címet! És a nevüket se!

Étienne, túl sokat láttak.

Jenna talán nem látott túl sokat, amikor még halandó volt?

Richart állkapcsa megfeszült. Jenna megbízható volt.

Krysta és Sean is azok. Megmentették az életemet. Ha ez nem megbízhatóság, akkor mi az?

– Khm – köszörülte meg a torkát Krysta –, mi folyik itt? Mindketten nagyon... feszültnek tűntök.

Csak tégy meg mindent, hogy megnyugtasd Christ, amikor elmondod neki mi történt.

Ahogy akarod, testvér. Hívj fel, ha szükséged lenne rám.

Richart odabiccentett Krystának és Seannak, majd eltűnt.

– Ez nagyon klassz – sommázta véleményét Krysta.

Elmosolyodott. – Tényleg az. Mindig is irigyeltem a tehetségét. – Felkelt, és a nadrág után nyúlt, amit Richart hozott.

Krysta nem is tett úgy, mintha nem nézné, tekintete úgy járta be a testét, mintha ujjak lennének, és ettől Étienne-nek az jutott eszébe, bárcsak ne lenne velük a szobában az öccse.

– Te nem tudsz? –kérdezte a lány. Vajon ő vetkőztette és mosdatta le?

– Teleportálni? Nem.

– Miért? Ő az egyetlen vámpír, aki képes erre?

– Oly szép vagyok! Arcom ragyog! Olyan piros és csinos a szááááááám!

Étienne összevonta a szemöldökét. Mi a pokol ez?

– Ó! – Krysta felkapott valamit a kisasztalról, és feléje nyújtotta. – Bocs. Itt a telefonod.

Ez az ő telefonjából jön?!

Sean szájsarka megrándult.

Összeráncolta a szemöldökét. – A fenébe is! Ki szórakozik a csengőhangommal? – Fogadta a hívást. – Helló?

– Végre! – üvöltött a fülébe Cam. – Hol a pokolban vagy? Az előbb hívott Sheldon, teljesen maga alatt volt, és azt mondta, hogy megsérültél! Vagy benyugtatóztak!

– Így történt, de már jól vagyok.

– Hol vagy? Akarod, hogy odamenjek?

– Nem, itt biztonságos.

– Biztos? Mert Richart is hívott és ő elég bizonytalannak tűnt.

– Biztos.

– Nem mondott részleteket. Mi a helyzet? Mit kell tennem?

– Semmit. Csak maradj a seggeden. Majd elmondok mindent, ha napnyugta után hazamegyek. – Étienne hangja parancsolt, hiszen jól tudta, hogy barátja másképp visszautasítaná, hogy megköti a kezét.

– Frankó. De te vagy a főnök – tette hozzá Cam, majd felcsattant –, és Étienne!

– Igen?

– Richart megkért, hogy mondjam el, Chris már tud a nőről.

Klikk.

Merde{14}!

Becsúsztatta a telefont a Richart által hozott nadrág zsebébe, majd a pólóért nyúlt és magára húzta.

– Ki volt az? – kérdezte Krysta.

– A barátom.

Sean összevonta a szemöldökét. – Miért nem szerepel a hírekben, ami tegnap éjjel a Duke-on történt?

– Arra számítottunk, hogy valaki utánunk jön, megpróbál követni bennünket – tette hozzá Krysta.

És be is jön, ha Richartnak nem sikerül megfékeznie Chris temperamentumát.

Sean káromkodni kezdett.

– Mi van? – kérdezte homlokráncolva Krysta.

– Nemsokára indulnom kell dolgozni.

– Jelents beteget. Még mindig fáj a fejed.

– Nem tehetem. Szükségünk van arra a pénzre, nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a melót, ha Ed felkapja a vizet. – Sean átment a szobán, de az ajtóból még visszanézett Étienne-re. – Ha bármilyen módon kárt teszel a nővéremben, levadászlak és kinyírlak. Ez nem fenyegetés. Ígéret. És nem játszom olyan sportszerűen, mint ő. Nappal csinálom, amikor sebezhető vagy.

Étienne nem tett említést arról, hogy az csak egy hiedelem, hogy a vámpírok gyengébbek nappal. A napfényt ugyan kerülniük kell, de attól még seggbe rúghatnak bárkit. Ehelyett azonban csak ennyit mondott: – Nem akarom bántani őt. És téged sem.

Sean bólintott, majd elment felkészülni a munkába indulásra.

Néhány hosszú pillanatig Étienne és Krysta csak nézték egymást.

– Tényleg jól vagy? – kérdezte végül a lány.

Bólintott. – És te? Te is megsérültél.

– Jól vagyok. Sean összefércelt.

És emellett kézrátétellel begyógyította a legrosszabb sebeit, gondolta Étienne.

Krysta tekintete az éjjeliszekrényen álló digitális kijelzőjű ébresztőórára siklott. – Sean késésben van. Tartsunk egy kis szünetet, amíg reggelit csinálok neki. Nem akarom, hogy a múlt éjszaka után még végigdolgozzon egy egész műszakot is üres gyomorral.

Étienne elég sokat kihallgatott a beszélgetéseikből ahhoz, hogy tudjon pénzügyi nehézségeikről, így azzal is tisztában volt, hogy Sean nem állhat meg útközben valahol, hogy vegyen magának valami ennivalót.

Követte hát Krystát az aprócska konyhába, és ott maradt vele, amíg a lány pirítóst készített, rántottát sütött, narancslevet töltött.

Sean egy perc alatt eltüntetett mindent, és vetett még egy utolsó, figyelmeztető pillantást Étienne-re.

– Meg vagyok lepve, hogy elment – ismerte be őszintén Étienne.

Krysta vállat vont. – Pénzszűkében vagyunk. Az iskola drasztikusan lecsökkenti a vállalható munkaórák számát. És a vámpírvadászat is drasztikusan lecsökkenti a vállalható munkaórák számát. De megoldjuk.

A mosogatóba tette Sean tányérját és poharát, majd mosogatószert és vizet öntött rájuk. – Aggódsz.

Étienne-t sokadjára lepte meg ez a nő. Honnan tudja?

– Már a telefonhívás előtt is aggódtál, de azóta meg... – nem fejezte be a mondatot.

– Van egy problémánk – ismerte be. Chris tud Krystáról. Még ha Richartnak sikerül is megfékeznie Reordon első felindulását, a Hálózat vezetője, vagy az emberei mindenképp fel fogják keresni a testvérpárt. És jobb lenne, ha Étienne ott állhatna mellettük, amikor ez megtörténik.

– Nekünk?

– Neked és nekem – magyarázta.

– Hadd találgassak. A tegnap éjszakai katonáknak vannak barátai, akik most a vérünket akarják.

– Igen. – Ezt is meg kell majd magyaráznia. – De én egy egészen más problémáról beszélek.

A lány összevonta a szemöldökét. – Valaki más is a vérünket akarja?

– Nem. Csak a tiédet. Képletesen szólva.

– A vámpír barátaid?

– Az ember barátaim.

Krysta szemei nagyra nyíltak. – Mi?

– Talán az lenne a legjobb, ha az elejéről kezdeném.

– Reméltem, hogy ott akarod kezdeni.

– De előbb szeretnék feltenni egy kérdést.

– Oké. – Krysta karba fonta a kezeit, nekidőlt a háta mögött álló pultnak és őt nézte. A haja kissé kusza volt, Étienne szívesen eligazgatta volna a tincseket az ujjaival. Lenyűgözően szép arcán nem volt smink, az apróbb horzsolások, és baloldalt az állkapcsán, és a járomcsontján lilálló foltok nem igazán voltak annak nevezhetőek.

Karcsú alakjára egy top és egy feszes rövidnadrág simult. A kabátja és válogatott fegyverzete nélkül annyira törékenynek tűnt. Nehéz volt felismerni a finom, gyengéd halandóban azt a vámpírvadászt, akit már két hete követett.

– Miért nem mentél el? – Tudnia kellett a választ.

Félrebillentette a fejét. – Úgy érted Seannal? Hogy miért nem mentem vele?

– Nem. A Duke-ról. Miért nem futottál el, amikor esélyed nyílt rá?

– Miután belöktél az épület mögé?

– Igen. Azért maradtam és harcoltam, hogy időt szerezzek neked.

– Pontosan ezért – mondta a lány, és a tekintete egy pillanatra sem mozdult róla. – Elmenekülhettél volna. Valószínűleg még benyugtatózva is elég gyors lehettél volna, hogy magad mögött hagyd őket.

– Megölhettek volna, ha elmegyek. A drog pedig legyengített, lelassított annyira, hogy nem vethettelek át a vállamon, és futhattam el anélkül, hogy azt kockáztattam volna, hogy megölnek, ha utánunk lőnek. Vagy egy nyugtatónyíl talál el. Nem engedhettem, hogy valamelyik is megtörténjen.

– Én sem hagyhattam, hogy megöljenek. Vagy elkapjanak. Vagy akármilyen szarságot terveztek veled. Nem engedhettem, hogy feláldozd magad.

Ez sokkal többet jelentett Étienne számára, mint kellett volna.

Közelebb lépett a lányhoz. – Miért?

Krysta leeresztette a karjait, és lehajtotta a fejét. – Nem tudom.

Nagy tenyerét rásimította finom arcára, hallotta, ahogy a lány lélegzete és pulzusa felgyorsul, akár a sajátja. Forróság öntötte el. – Megmentetted az életem – suttogta.

Krysta felnyúlt, és a csuklója köré fonta puha ujjait.

Étienne visszatartott lélegzettel várta, hogy elhúzza magától a kezét. Amikor nem tette...

– Köszönöm – mondta.

A lány bólintott, Étienne pedig lehajtotta a fejét az ajkaihoz.

 

 

 

A finom érintéstől lángok süvöltöttek végig Krysta erein. Étienne bársonypuhán cirógatta az arcát, meglepően meleg ajkai átsuhantak a száján.

Mit művelek?

A férfi nyelve kutatón végigfutott az ajkain, gyengéden megpróbálta szétválasztani őket.

Mi az ördögöt művelek?! ismételte meg magának a kérdést, mielőtt engedte volna elmélyülni a csókot, és végképp abbahagyta volna a gondolkodást.

A szíve úgy rohant a mellkasában, olyan erővel csapódott a bordáinak, hogy azt Étienne-nek is éreznie kellett.

Ha eddig nem is, most már mindenképp, hiszen előredőlt, hozzányomta hatalmas, erős testét, odaszorítva őt a pulthoz.

Nagyon jó érzés volt. Olyan nagyon jó. A férfinak jó íze volt. És jó illata. Ismerős. A saját szappanjával mosdatta le, amit minden nap használt, és az enyhe citrusillat fantasztikus kombinációt alkotott Étienne saját, férfias illatával.

Ahogy nekidőlt, Krysta minden izma összeszorult, öröm táncolt rajta keresztül mindenhol, ahol egymáshoz értek.

A férfi átölelte. Forrósága szinte sütött, ahogy megakadályozta, hogy Krysta elhúzódhasson. Mellei nekiszorultak kemény, izmos mellkasának. A hasuk egymáshoz nyomódott. Öle ébredező merevedéséhez.

Abba kell ezt hagynom hasított bele a józan ész hangja a kábulata ködébe, hiszen ő egy vámpír.

Étienne karjai még szorosabban fonódtak köréje, a nyelve intenzívebben csábította, izgatta.

Nem fekszem le vámpírokkal. Vadászom rájuk. Elpusztítom őket. Gyűlölöm őket. A fenébe, eszméletlenül tud csókolni! Le akarom tépni róla ezt az átkozott ruhát!

Végül majdnem felnyögött tiltakozásul, amikor Étienne visszahúzódott. Nagy nehezen felnyitotta elnehezült szemhéjait, felnézett a férfira, és elállt a lélegzete.

A szemei mély borostyánszínben ragyogtak. Éles agyarak vége kandikált ki az ajka mögül. És ez mérhetetlenül felizgatta Krystát, olyan érzése támadt tőle, hogy a férfi fel szeretné falni mindenestől.

A fenébe.

Hirtelen morgás tört ki Étienne torkából, ismét lehajtotta a fejét, és lopott egy újabb, kemény, gyors csókot.

Ó, igen.

Amikor megszakította (egy hatalmas szívességet téve ezzel Krystának, aki kénytelen volt legalább magának bevallani ezt), újra felegyenesedett, de ezúttal el is hátrált tőle háromlépésnyit.

A lány szíve folytatta a tombolást. Nem kis bosszúságára észrevette, hogy zihál. Ráadásul az egész teste bizsergett.

De ez sokkal jobban zavarta volna, ha nem látta volna meg a férfi nadrágja elejét, ami minden szónál ékesebben elárulta, hogy Étienne is legalább annyira felizgult, mint ő.

Megköszörülte a torkát. – Nem vagyok vámpír.

Krysta pislantott. – Mi?

– Nem vagyok vámpír.

– Mondja a férfi, hatalmas agyarakkal és izzó szemekkel. Aki nem mellesleg szupersebességgel és szupererővel rendelkezik.

– Nem a vámpírok az egyetlen természetfeletti lények, akik hasonló tulajdonságokkal dicsekedhetnek.

Ó a szarba! Léteznek más természetfeletti lények is?

Étienne megcsóválta a fejét, és a nappaliban álló kanapé felé intett. – Leülsz velem, hogy elmagyarázzam?

Krysta beleegyezően bólintott, majd követte a férfit a kanapéhoz.

Egyszerre ültek le és fordultak egymás felé, a térdük összeért.

És ez nagyon tetszett neki. Ugyanúgy tetszett a véletlen érintés, mint ahogyan a csók is tetszett. Eltöprengett rajta, hol is kezdődött pontosan, hogy kezdi elveszíteni az átkozott eszét.

Vámpír. Vámpírvadász. Emlékszel? rótta meg magát fejben.

– Nem vagyok vámpír – ismételte el a férfi harmadjára is, és a karját átvetette a kanapé háttámláján. – Halhatatlan vagyok.

Krysta csak bámult rá. Nem minden vámpír halhatatlan? Vagyis halhatatlan, hacsak meg nem ölik? Hiszen végül is nem öregszenek meg, nem lesznek betegek, és gyakorlatilag mindennel szemben ellenállók, ami az embereket megöli. – Mi a különbség?

– A különbség az, hogy a vámpírok emberek voltak az átváltozásuk előtt. Én és a Halhatatlan társaim viszont olyanok voltunk, mint te.

A lány szíve, ami épp megpihent egy kissé az iménti ámokfutásból, ismét meglódult. – Nem tudom, mire gondolsz. Én ember vagyok.

– Nem, nem ember vagy. Vagyis inkább csak így gondolom, mert az öcséd sem az. Édestestvéred, ugye, nem csak féltestvér?

– Édestestvérem. És ember. Mindketten azok vagyunk.

– Nem vagytok azok. Mások vagytok.

Honnan tudja? Nem mondott, nem tett semmit, amivel leleplezhette volna sajátságos ajándékát. Seannel pedig éjjel lépett először kapcsolatba.

Vagy nem?

Szelíd mosolyra húzódott a férfi szája. – Ne nézz már olyan aggodalmasan, Krysta. Ha valakinél, nálam biztonságban van a titkod. Olyan vagyok, mint te. Vagyis olyan voltam valaha. Különleges képességekkel, tehetségekkel születünk, amilyenekkel a hétköznapi emberek nem rendelkeznek. Évszázadok óta Tehetségeseknek nevezzük magunkat.

– Tehetségesek – ismételte el a lány. A testvérétől és a szüleitől eltekintve soha nem találkozott más Tehetségessel.

– A bátyám – folytatta Étienne –, a teleportálás képességével született. A te öcséd kézrátétellel gyógyít.

– Honnan tudsz erről?

– Már az első éjszakán követtelek benneteket hazáig, láttam, hogy meggyógyította a sebeidet.

– Benéztél az ablakon? – követelt választ Krysta. A pokolba is, hiszen leselkedett, mint egy perverz!

A férfi elégedetlenül ráncolta össze a homlokát. – Igen, de nem vagyok perverz. Nem néztelek meg a zuhany alatt, vagy ilyesmi. Csak tudnom kellett, ki vagy. Emlékezz vissza, megpróbáltál megölni, azt hitted, hogy a vámpírok egyike vagyok, akikre vadászol.

Krysta homloka is ráncba szaladt. Étienne telibe találta a perverz szót, amire gondolt. Honnan tudja, mire gondol? Az arca azért ennyire nem kifejező, nem igaz?

– A húgom és én azzal a képességgel születtünk, hogy olvasni tudjuk mások gondolatait – ismerte be a férfi.

Krysta elméje előbb teljesen kiürült, majd elárasztották az érzelmek, az aggodalom, a félelem káosza.

Olvasta a gondolatait? Végig olvasott a fejében?

A düh, a rémület és az elárultság nevetségesen oda nem illő érzése örvénylett benne. – Olvastad a gondolataimat?! – szinte kiabált. Akkor arról is tudnia kell, mennyire felizgatta őt azzal a bemutatóval első éjszaka, amikor találkoztak. Hogy azóta állandóan rá gondol. Hogy alig öt perce a ruhát akarta letépni róla, hogy az ágyára lökje.

Az álnok kígyó!

Étienne védekezően felemelte mindkét kezét. – Nem mindet! A legtöbbet nem. Igazából csak itt-ott kapok el egyet-egyet.

Krysta érezte, hogy paprikavörösre pirul, amiért a kétségbeesését ennyire nyilvánvalóan elárulta haragja.

– Néhány Tehetségesnek, mint amilyen te is vagy, természetes védelmi rendszere van, őket nagyon nehéz olvasni – folytatta a férfi.

– Mennyire nehéz? – mordult fel a lány, készen állva rá, hogy seggbe rugdossa, ha rossz választ ad.

– Nagyon nehéz – sietett megnyugtatni Étienne –, rendkívül nehéz. Néha egyáltalán nem tudom olvasni. Máskor egy-két szót csípek el.

Egy-két szó. Az azért sokkal kevésbé terhelő rá nézve. Lehet, hogy az elméje eléggé zárt ahhoz, hogy a férfi ne tudja, hogy vonzónak találja.

– Hát... nem. Ezt tudtam – mondta Étienne.

Krysta szája elnyílt a döbbenettől. A pokolba! Semmi titka sem maradt előtte?!

– Sok titkod van még előttem.

– Azonnal hagyd abba, hogy olvasod a gondolataimat!

– Sajnálom. Ez csak... hangosan sugárzod őket, Krysta és... Semmi okod sincs rá, hogy zavarban legyél.

– Könnyen beszélsz! Nem a te agyadban lapszemlézgetnek, hogy mennyire tetszik neked a seggem!

Döbbent kis nevetés szökött ki a férfiból, de gyorsan visszakomolyodott. – Vonzódsz hozzám. Tudom. De én is vonzódom hozzád. Azóta az első éjszaka óta, amikor megláttalak, ahogy kibotorkáltál abból a rohadt klubházból, és úgy tettél, mintha részeg lennél. Felpillantottál az égre, és úgy tűnt, mintha egyenesen rám néznél.

Krysta elméje elcsendesedett. – Tényleg?

– Igen. És most sem tudom olvasni a gondolataidat, szóval, ha ez sért téged... nos, akkor sem kérek elnézést. Egy erős, gyönyörű nő vagy, aki jól bánik a pengékkel. Úgy találom, hogy – vett egy mély lélegzetet, végignézett rajta, amitől a lányt ismét forróság árasztotta el – hihetetlenül vonzó vagy. Elnézést kérek viszont, ha ez a véleményem bármilyen kényelmetlenséget okoz neked.

Mi a fenét kellene erre válaszolnia?

Legjobb lenne talán, ha témát váltanék, és közben igyekeznék nem kifelé ordítani a gondolataimat, bármi istenharagját jelentsen is ez. – Mondd el újra, miben különböznek egymástól a Halhatatlanok és a vámpírok.

A Tehetségesekkel kezdte a magyarázatot, és ezen elgondolkodott. Az öccse, a szüleik és ő mindig is tudták, hogy mások, mint a többi ember. De azt nem tudták, hogy miért. Soha nem derült ki, hogy fejlettebb DNS-el rendelkeznek.

Ahogyan azt sem tudta, hogy a vámpírizmust egy vírus okozza.

– Tehát ez a vírus agykárosodást, és ezzel összefüggésben őrületet okoz az emberekből lett vámpírokban, de ez a hatás nem jelentkezik a Halhatatlanok esetében?

– Pontosan. Minket megvéd a fejlett DNS-ünk.

– Honnan származik ez a fejlett DNS?

– Ezt nem tudjuk.

Felidézte magában azokat az alkalmakat, amikor vámpírvér fröccsent a szájába, azt az esetet, amikor megharapták, na és eszébe jutott a hosszú, nedves csók is, amit Étiennel váltott. Kissé szorongva tette fel a kérdést – mennyire fertőző ez a vírus?

A férfi elmosolyodott. – Nem fertőz meg, ha kapcsolatba kerülsz vele. Ha néhány csepp vámpírvér keveredik a tiedbe, az sem. Nem kaphatod el csókon keresztül. Vagy szex közben.

Ezt az információt nem ártott elraktározni a későbbiekre.

– Csak kétféle módon változhatsz át: ha majdnem teljesen kivérzel, és egy vámpír vagy Halhatatlan ad a véréből. Vagy ha hosszabb ideig folyamatosan ki vagy téve a vírus kisebb adagjainak. Haraptak már meg vámpírok vadászat közben? – Úgy tűnt, maga a gondolat is felidegesíti.

– Csak egyszer. – És az sem olyan vámpír volt, akire vadászott.

A férfi arca elsötétedett, barna szemei ismét felragyogtatták borostyánfényüket. – Írd le a vámpírt, amelyik megharapott.

Miért izgatja fel, hogy le akarja vadászni a vámpírt, aki beléje mártotta a mocskos agyarait?

– Nincs rá szükség – biztosította –, én magam öltem meg.

Lassú mosoly jelent meg a férfi arcán, ahogy hátrahajtotta a fejét, és megtámasztotta tarkóját a kanapé háttámláján.

– Mi az? – kérdezte Krysta.

–Minden egyes dologtól, amit megtudok rólad, csak egyre jobban kedvellek.

Elmosolyodott. – Te is igazán kedvelhető vagy.

– Most, hogy már tudod, hogy nem vagyok vámpír?

– Akkor is kedvelhetőnek tűntél, amikor még vámpírnak hittelek. És ez igazán bosszantó volt.

A férfi felnevetett, megvillantak gyöngyházfényű fogai.

Ha ugyanazzal a vírussal fertőződött meg, mint a vámpírok, neki is vérre van szüksége. A saját szemével látta, hogyan harapta meg a bátyja a csuklóját, hogy a sajátjából adhasson neki. – Ha olyan vámpírokra vadászol, akik emberekre vadásznak, ez azt jelenti, hogy te nem...

– Nem ölök embereket?

– Igen. – Nem akart ennyire nyilvánvalóan rákérdezni, részben azért, mert nem volt benne biztos, hogy tetszene neki a válasz.

– Nem táplálkozom emberekből, és nem vadászom rájuk úgy, mint a vámpírok. De mint az éjjel láthattad, megölöm azokat az embereket, akik fenyegetést jelentenek rám, vagy az enyéimre.

Az éjjel vajon őt is a sajátjai közé sorolta? Villámgyorsan le is hülyézte magát gondolatban. – De szükséged van vérre?

– Igen. Gondolom, Richart is adott nekem vért, míg eszméletlen voltam.

Bólintott. – Ő... hmm... beleharapott a csuklódba, úgy... táplált, vagy mi.

– Általában zacskós vérrel táplálkozunk. Az emberek, akik nekünk dolgoznak, rendszeres időközönként vért adnak, élő testből nem iszunk, hacsak rá nem kényszerítenek bennünket erre az extrém körülmények.

Vért iszik. Durva.

– Nem isszuk – mondta. – Az agyaraink egyenesen a vénáinkba juttatják.

Tényleg. Ezt Richart is mondta. – Megint a gondolataimat olvasod?

– Nem. Kiült az undor az arcodra.

– Ó! Sajnálom. – Nem az ő hibája, hogy vérre van szüksége.

A férfi elmosolyodott.

A fenébe! Jóképű volt, amikor mosolygott.

És újra csak a fenébe! Akkor is az volt, amikor nem mosolygott.

Étienne előrehajolt. – Figyelj, azok az emberek, akik nekünk segítenek...

Annyira furcsa volt hallani, hogy vannak emberek, akik végig tudtak erről az egészről. – Igen?

– Az elsődleges feladatuk az, hogy megvédjenek minket, Halhatatlanokat vagy Halhatatlan Őrzőket, ahogy mi nevezzük magunkat.

Micsoda kifordított gondolatmenet! A gyengébb halandók védik az erős halhatatlanokat? – Ők védenek téged?

– Igen. Ez az ő érdekük is. Végül is mi vagyunk az egyetlen dolog, ami a vámpírok útját állja abban, hogy lemészárolják az embereket. Nagyon hosszú ideje harcolunk az emberek védelmében. Tehát a Hálózat...

– A Hálózat?

– Így nevezzük az emberi szervezetet, ami segít bennünket. A Hálózat nem csak a vérellátásunkról gondoskodik, védi az identitásunkat, és távol tartja a titkot a nagyközönségtől, hogy léteznek vámpírok, Halhatatlanok és Tehetségesek. Szinte kivitelezhetetlen lenne, ha nem lehetetlen, hogy vadásszunk a vámpírokra, hogy kiiktassuk őket, ha az emberiség tudomást szerezne a létezésünkről, elkezdenének vadászni ránk.

– De nem segítenétek inkább nektek, ha tudnák? Miből gondolod, hogy...? – Iszonyú rettegés szorította ökölbe a gyomrát, ahogy felvillant előtte, hogyan üldözték Étienne-t azok a katonák. – Ez történt a Duke-on is? Az emberek tudomást szereztek rólatok?

A férfi bólintott. – A közelmúltban már szembesültünk egy ilyen fenyegetéssel, de megszüntettük. Biztos vagyok benne, hogy nyom nélkül eltüntettük. Annak az éjszakai támadásnak nem lett volna szabad megtörténnie. Még csak lehetségesnek sem kellene lennie. A Hálózat alkalmazottain kívül nem lenne szabad tudnia rólunk senkinek.

– Azok a katonák mégis tudtak rólatok. És... – ó basszus! – én is.

– Pontosan. – Leemelte a kanapé háttámlájáról a karját, és Krysta vállára simította nagy kezét. Melege ismét váratlanul érte a lányt. Az lenne a logikus, ha a vámpíroknak, és ha már tudott róluk, akkor a Halhatatlanoknak is hideg lenne az érintése.

– A Hálózattól beszélni akarnak majd veled – mondta komoran Étienne. Akkora aggodalom ült az arcán, hogy attól Krysta is ideges lett. Eddig azt hitte, a vámpírok jelentik rá nézve a legnagyobb fenyegetést. De Étienne arca mást mondott.

– Te azt mondod, beszélni – jegyezte meg –, én viszont ezt úgy hallom, hogy kikérdezni és eltüntetni.

– Semmi ilyesmi nem fog történni.

– Biztos vagy ebben? Elég aggodalmasnak tűnsz.

– Nem aggódom. – Elfordult, motyogott valamit franciául, majd visszanézett rá. – Oké. Nem hazudok neked. A Hálózat keleti parti emberi vezetője elég kíméletlen lehet, ha arról van szó, hogy meg kell védenie bennünket az észlelt halandó fenyegetéstől.

A rémület még jobban felerősödött Krystában. – Hát nem nyugtattál meg. Azt akarod mondani, hogy meneküljünk? Mert Sean is tud rólatok.

– Ne, ne meneküljetek. Az csak tovább rontana a helyzeten. Chris a hóviharban is megtalálna egy fehér galambot.

– Ki az a Chris?

– A Hálózat feje.

– Nagyszerű.

– Nem akarlak megijeszteni, Krysta. Míg nem nézel minket, Halhatatlan Őrzőket rosszfiúknak, és nem kezdesz el vadászni ránk, minden rendben lesz. Valójában pedig, ha Chris megtudja, hogy mindketten Tehetségesek vagytok, és hogy elképesztően sikeresen vadásztál a vámpírokra, nagy valószínűséggel alkalmazni akar majd.

Az nem lenne rossz. Sőt, potenciálisan igazán jó dolog lehetne. Milyen klassz lenne már olyan emberekkel dolgozni, akik szintén azon vannak, hogy felszámolják a vámpírveszélyt? Ezért netán még fizetnek is?

Fizetnek. Kolosszális!

– Igazából ez nem hangzik túl borzalmasnak.

– Igen, szerintem sem – értett egyet a férfi. – Te és Sean jobban boldogulnátok, ha a Hálózatnak dolgoznál, és az támogatna benneteket.

– Akkor te miért nem örülsz ennek?

– Mert míg meg nem bizonyosodik róla, hogy te és az öcséd nem jelentetek fenyegetést ránk nézve, Chris egy rohadtul kőkemény szemétláda lesz, és nem szeretném, ha kiborítana.

Étienne amiatt aggódik, hogy ő esetleg kiborul?

Ez annyira nagyon édes. Egészen megolvadt tőle minden a bensőjében. És elgondolkodtatta... – Miért? – kérdezte – Miért zaklatna az fel téged, ha én ideges lennék?

– Őszintén?

– Igen.

A férfi megcsóválta a fejét, és az ujjai közé fogta egy hajtincsét. – Mert jobban kedvellek, mint kellene.

Krysta szíve rövid időn belül harmadjára kapcsolt teljes sebességre. – Úgy mondod, mintha az, hogy kedvelsz, rossz dolog lenne.

De hát ő is így gondolta eddig, nem? Az elmúlt hat évben olyan emberekre vadászott, akiket ugyanaz a vírus fertőzött meg, mint Étienne-t. És nagyon nehezen akarta csak elhinni, hogy ő nem olyan, mint a vámpírok, holott mind a szavai, mind pedig a tettei átkozottul meggyőzőek voltak. Na meg...

A férfi halhatatlan.

Ő halandó.

Túlságosan belegabalyodniuk egymásba néhány igen komoly következménnyel járna.

Étienne halványan elmosolyodott. – Annyira szóról szóra gondolod a gondolataimat, mintha fennhangon mondtam volna őket.

– Ne olvasd a gondolataimat – mormolta már-már automatikusan, harag vagy pirulás nélkül.

– Ne sugározd kifelé őket – mormolta ugyanolyan halkan a férfi. – Még nem mondtad el, mi az ajándékod, Krysta.

Nem szeretett volna beszélni erről. – Nem hagyhatnánk ezt egy másik alkalomra? – Mindenki, akinek beszélt a képességéről, mármint a családján kívül, úgy nézett rá, mint egy diliházi szökevényre.

– Ahogy akarod. De máskor sem fogsz sem gúnyt, sem elítélést tapasztalni tőlem. Egész életemet szürreális, paranormális képességek között éltem le. Nagyon kevés meglepetés érhet ezen a téren.

– Remek. – Remélve, hogy ő lesz az egyetlen ember, aki nem akar rá kényszerzubbonyt húzni, vagy nem hiszi, hogy oltári nagyot hazudik, vett egy mély lélegzetet, megparancsolta magának, hogy ne érezzen fájdalmat, ha Étienne kineveti, és kimondta. – Látom az aurákat.

– Aurák. Azok a fényesen ragyogó burkok, amik körülveszik az embereket. Tényleg léteznek?

Krysta egy kicsivel könnyebben lélegzett. Étienne kíváncsinak tűnt, nem pedig kétkedőnek. – Igen.

– Hogyan tud ez segíteni a vadászatban?

– Hogy érted ezt?

– Csak olyan halandók képes csaták sokaságában tartani magukat vámpírok ellen, akiknek a tehetsége valamiféle plusz segítséget nyújt ehhez. Hogyan segít téged az aurák látása?

Habozott, de szerette volna elmondani neki.

Étienne rámosolygott. – Még nem állsz rá készen, hogy megbízz bennem?

– Sok mindent kellene belevennünk. Nem akarok...

– Ne aggódj – érintette meg ismét a vállát –, megértem. Kivárom, amíg saját magadtól akarod majd elmondani nekem. – Rákacsintott. – Nem kell most azonnal megosztanod velem az összes titkod.

Ez pedig egyértelműen arra utalt, hogy a férfi úgy tervezi, hogy több időt fognak egymással tölteni, így lesz ideje később is megosztani vele a titkait.

Krysta pedig sokkal jobban megörült ennek a feltételezésnek, mint kellett volna.