2. fejezet

 

 

 

Sebastien belépett David házának ajtaján. Annak fényében, hogy mennyi időt töltött itt mostanság, visszanézve meglehetősen ironikusnak látta, hogy milyen lelkesen hagyta maga mögött ezt a helyet néhány hónappal ezelőtt.

Na persze, nem úgy távozott, ahogyan azt oly sokszor elképzelte annak idején. Azt hitte, hogy beolvas majd a Halhatatlan Őrzőknek, megmondja nekik, hogy megcsókolhatják a seggét, aztán pedig elmegy, és soha többé nem látja őket, a másik verzió szerint pedig halálig harcolt volna ellenük, majd hullaként elbomolva távozik. És utóbbi tűnt valószínűbb forgatókönyvnek.

Ehelyett viszont beleszeretett egy halandó orvosba (aki most már Halhatatlan), mindenféle bajt zúdított a nő fejére, aztán feleségül vette, és beköltözött vele egy vidám otthonba, ugyanebben az államban.

Az élet olykor pokolian furcsa fordulatokat produkál. Ki az ördög láthatta volna ezt előre?

Nos, talán Seth. Neki látszott a szemén, hogy majdnem mindent tud. Ami hihetetlenül bosszantó volt.

Senki sem üdvözölte Bastient, amikor becsukta maga mögött az ajtót. A francia Halhatatlanok, Étienne, Richart és Lisette, Richart feleségével együtt a kanapén lustálkodtak, valamilyen filmet néztek, amiben rengeteg robbantás volt, és pita chipset ettek.

Lisette csak rávillantotta a tekintetét. Richart odabiccentett, Jenna kísérletképpen rámosolygott. Étienne viszont semmilyen jelét nem adta, hogy észlelte volna a jelenlétét. Tracy, Lisette Szekundánsa a nappali túlsó végében állt egy férfival, aki Bastien tippje szerint talán Ethan Szekundánsa lehetett. Sheldon, Richart Szekundánsa pedig épp a konyha felől lépett be, a kezében egy kibaszott nagy, kocsikerék méretű pizzával.

Amikor észrevette Bastient, odabólintott neki. – Vacsorázol? – Hirtelen megtorpant. – Haver. Mi van a kabátoddal? Mozog.

– Itthon van David? – kérdezte Bastien anélkül, hogy magyarázatot adott volna.

Sheldon egy pillanatra sem vette le a szemét a kabátzsebéről. – Igen, a dolgozószobájában van.

Bastien a sötét folyosó felé indult. – Kösz.

Éppen elérte David dolgozószobájának ajtaját, amikor meghallotta Sheldon Richartnak címzett suttogását. – Azt hiszem, valami nagyon nincs rendben Bastiennel. Csak úgy megköszönt valamit.

Frusztráltan felsóhajtott. Melanie van rá rossz hatással.

A hatalmas, masszív íróasztal mögött ülve David tanulmányozott valamit, amit Bastien első pillantásra valamiféle orvosi szövegként azonosított. Hosszú, raszta fonatait a szokásos módon egy bőrszíjjal fogta össze.

– Van egy perced? – kérdezte Bastien.

A második legidősebb Halhatatlan felemelte a fejét, majd az udvarias kérdés hallatán a szemöldökeit is, és a kezével intve beljebb invitálta.

Bastien belépett, és becsukta maga után az ajtót is, nem mintha ez bármit is számított volna. Hacsak nem üldögélnek idebenn teljes némaságban, a házban lévő összes Halhatatlan hallani fogja a beszélgetésüket.

David azon túl, hogy a földön élő második legidősebb Halhatatlan volt, hihetetlen erővel és hatalommal rendelkezett. A fiatalabb Halhatatlanoktól eltérően, akiknek csupán egy-két ajándék adatott meg, David nagyon sokkal rendelkezett. Olyan erőteljes gyógyító volt, hogy akár leszakadt végtagokat is képes volt visszaforrasztani. Alakot tudott váltani, amiről csak nagyon kevesen tudtak a legutóbbi, Emrys zsoldosai ellen vívott nagy csatáig. Az elméje puszta erejével áthajíthatta volna Bastient a szobán. És bár ő volt az összes Halhatatlan között a leghiggadtabb, legkiegyensúlyozottabb, mindazonáltal mégsem volt tanácsos felbosszantani, vagy keresztbe tenni neki.

Bastien soha nem érezte igazán jól magát David társaságában. Melanie nem értette miért, és legnagyobb meglepetésére Bastien el sem tudta neki magyarázni. David mindig kedves volt hozzá, szívélyesen fogadta az otthonában, és megvédte a többi Halhatatlantól, akik mindannyian a fejét követelték. Lezseren, szeretetteljesen viselkedett vele a legelső pillanattól kezdve, amikor találkoztak. Mint egy testvér.

És Bastien sosem jött rá, hogy miért.

– Ettől még messze nem leszünk négyszemközt – figyelmeztette David amikor az íróasztalához lépett.

– Voltaképpen ennek kiküszöbölése miatt jöttem.

– Meghibbantál?

Bastien nevetett. – Olvasd az elmém, hogy anélkül beszélgethessünk, hogy a többiek hallanák.

– Rendben.

Hallasz? kérdezte Bastien a szellemi csatornán. Ő maga nem volt telepata, csak hallani tudta az erőteljes Halhatatlan gondolatait, ha az egyenesen a fejében szólalt meg.

Egy pillanat. Lisette?

Egy kis szünet. Igen?

Lépj ki az elméinkből.

Bastien erre nem gondolt. Még mindig nem szokott hozzá a telepatákhoz maga körül.

Kész, felelte Lisette kelletlenül.

Étienne?

Semmi.

Étienne, lépj ki az elménkből.

Ismét semmi.

Étienne!

Mi van már? Miért bökdösöl?

Mert David beszél hozzád, mondta Lisette. És én is csak onnan tudok erről, David, mert előre eltervezted. Én már kinn vagyok.

Most akkor mi van? értetlenkedett Étienne.

Ne lépj az elmémbe, zárta rövidre a dolgot David, és belenézett Bastien szemébe. Neki teljesen máshol jár az esze, nem fog zavarni bennünket. Kezdj bele.

Bastien a zsebébe nyúlt, és elkezdte kipakolni a nemrég talált, elanyátlanodott kiscicákat. Iszonyatosan picik voltak, a szemük alig nyílt ki, kétségbeesetten, remegve igyekeztek egymáshoz csúszni-mászni David íróasztalán, kialakítva egy szőrös, mocorgó kis halmot. Azt hiszem, hogy biztosíthatnak némi időt.

David bár összevonta a szemöldökét, az egyik kiscicának mégsem tudott ellenállni, felmarkolta az asztalról és simogatni kezdte. A fehér-narancs szőrgombolyag óriásira nyíló szemekkel figyelte az éjfélfekete bőrű Halhatatlant.

Biztosíthatnak, vagy kívánnak időt? Nagyon gyakori táplálásra van szükségük. Hol az anyjuk?

Elütötte egy autó. És igen, táplálásra van szükségük. Azt hiszem, két óránként, ami úgy hiányzik, mint egy pattanás a seggünkre. De... hallgasd.

A kiscicák nyávogni kezdtek, ahogy versengtek egymással a halomban elfoglalt legjobb helyekért. A vékonyka kis hangok alatt azonban...

Szívdobbanások, ragyogott fel a megértés David arcán.

Amíg nem döntetek úgy, hogy a többieket is beavatjátok Ami terhességébe, el fogják rejteni a baba szívverését. Ezek a skacok hamarosan szanaszéjjel rohangásznak a házban, és ha valaki meghallja a baba szívét, azt fogja gondolni, hogy valamelyikükét hallja. A kurva életbe, végül is... ki töltött itt valaha is annyi időt egy terhes nő közelében, hogy meg tudná különböztetni egymástól a kettőt?

Igaz. David a testvérei mellé helyezte a fehér-narancs gombócot, de máris elcsábította egy fekete-fehér. Okos gondolat. Elmosolyodott, amikor az apróság imbolyogva, ám halálmegvető bátorsággal felkapaszkodott a karjára, és belesüllyesztette tűkarmait az egyik raszta fonatába. Megfogta, mielőtt teljesen belegabalyodott volna, és az arca elé emelte. Nagyon édes, nem?

Bastien elmosolyodott. Ja. Bementem egy kisállat kereskedésbe, vettem macskatejet, vagy mit, cumisüvegeket, meg minden mást is, amire szükségük lehet. Kint vannak a kocsiban.

Akkor menj ki értük. Találkozunk a nappaliban.

Bastien kiment a kocsihoz, és kivette a hatalmas bevásárlótáskát. Biztos volt benne, hogy jó néhány dolog felesleges benne, de az eladó hölgy nagyon kedvesen beszélte rájuk, és nem szaladt el előle, ahogyan a legtöbb ember tette volna. Ahogy visszatért a házba, David éppen akkor lépett be a nappaliba, mind a hat cicát hatalmas tenyereiben hordozva.

A televízió kikapcsolódott.

– Hé! – fordultak feléje többen is tiltakozólag.

– Mi a fenék ezek? – kérdezte Sheldon a kölykökre meredve.

– Az új feladataid.

 

 

 

Krysta idegei szinte rezegtek a feszültségtől, miközben a kihaltnak tűnő kampusz területén sétálgatott, olykor megjátszva, hogy ki-kibillen egyensúlyából.

Az elmúlt két hétben minden éjjel vadászott, de sehol semmi. Nem történtek vámpírtámadások. Nem voltak halott vámpírok sem. És... olykor érzett magán egy rejtélyes tekintetet. Azét a furcsa vámpírét, aki megmentette a seggét.

Miért volt annyira más az aurája? Hiszen nyilvánvalóan vámpír volt. Ugyanolyan agyarak. Ugyanolyan izzó szemek. Ugyanaz a természetfeletti erő és sebesség. Csak éppen az aurája nem narancssárga.

Felhuhogott egy bagoly.

Miért segített neki?

Mi volt a terve?

És miért nem látta azóta egyszer sem?

Egy kellemes szellő fújta ki az haját az arcából.

Kezdett arra gyanakodni, hogy minden éjjel követi őt, amikor vadászni indul.

És nem csak követi. Vigyáz rá.

Ez az elképzelés már maga is őrültség volt. Mint a vámpírok őrültsége, amit annyira gyűlölt.

Annak ellenére sem került sor egyetlen összetűzésre sem, hogy voltak pillanatok, amikor esküdni mert volna, hogy vámpírokat vonzott magához, mint akkor éjjel, amikor találkozott Mr. Nagyszerű Sötét Dögössel.

Nem is dögös.

De igen, az.

A fenébe is, tényleg az!

Voltak éjszakák, amikor halk lépések neszeit hallotta maga mögött, olykor lopakodó árnyakat is látott, amik becserkészték. És minden ilyen árnyéknak narancssárga aurája volt. Tovább alakította a részeg, védtelen diáklányt, míg biztos nem lett benne, hogy követik, aztán pedig eltűnt egy sikátorban, vagy valami más sötét helyen és...

Tökéletesen egyedül találta magát. Biztonságban. Senki sem támadta meg.

Ennek így semmi értelme sem volt.

Tegnap éjjel például hallott egy halk csattanást, amit fémes csörömpölés követett, de amikor előhúzta a fegyvereit, és harcra készen szembefordult a vámpírokkal, akiknek a jelenlétében teljesen biztos volt, csak a teljesen üres sikátor ásított az arcába. Visszarohant, befordult a sarkon, és ott talált a földön egy vörösen csillanó, hosszú pengéjű kést a járdán. Egy tipikus vámpírfegyvert.

Nem említette a testvérének. Ha Sean úgy gondolná, hogy az az új vámpír elkaphatja, vagy valami furcsa játékot játszik vele, Krysta pokolian biztos volt benne, hogy ragaszkodna hozzá, hogy abbahagyja a vadászatot.

Márpedig ez egy játéknak tűnt. Csak éppen ő sem a végcélját nem ismerte, sem a szabályait.

A kedvenc diákszövetségi épületében ismét szólt a zene. Árnyékok táncoltak a függönyön.

Krysta felsóhajtott, és elindult lefelé a domboldalon feléje.

Igazán nem volt most semmi kedve ahhoz, hogy emberek között legyen. Különösen pedig részeg, bizalmaskodó emberek között. De ez volt a munkája.

Ahogy közeledett a járdán az épülethez, az utca túloldalán megmoccantak az árnyékok. Egy narancsszín aurájú sötét alak siklott a sarokhoz. Egy másik is csatlakozott hozzá.

Tökéletes. Legalább nem kell sokat társalognia. Részeg emberek körül lenni csupán akkor mókás dolog, ha ő is részeg.

Folytatta az ittas botorkálást, majd előadott egy műbotlást, és elejtette a táskáját. Maga elé motyogva felmarkolta, majd oldalra tántorgott. Megcsóválta a fejét, majd visszafelé indult a domboldalon, és megállt egy útkereszteződésnél.

Lassan, elbizonytalanodva elnézett mindkét irányba, és eközben lehetőse adódott a szeme sarkából elcsípni egy pillanatra a ragyogó, narancssárga aurákat.

Kapás!

Végre. Harc. Szüksége volt rá, hogy megtisztítsa a pókhálóktól. Hogy megszabaduljon a felgyűlt, frusztrált energiától. Hogy bosszút álljon.

Az adrenalin szétáradt az ereiben, miközben átkelt az úttesten és befordult egy keskeny, sötét mellékutcába. Nem látott olyan jól éjjel, mint a vámpírok, de ellenfelei aurája szerencsére mindig hajlandó volt kellőképpen megvilágítani a számára a csatateret.

A léptek koppanásai elhaltak mögötte. Diadalmasan elmosolyodva kirántotta a kardjait, megfordult és...

– A fenébe!

Nem álltak szemben vele kísérteties vámpírok gonosz szándékkal. Semmilyen vámpírok sem álltak szemben vele.

Egyedül volt. Megint.

Suhogó hangokat hallott.

Visszarohant a főutcára, szinte kiperdült a sarkon, és megállt.

Semmi. Csak az éppen zöldet mutató közlekedési lámpa.

Aztán félreismerhetetlen hang hasított a levegőbe több háztömbnyire tőle. Fém siklott végig fémen.

– Ó nem, nem te fogod! – morogta, és meglódult. Nem érdekelte, hogy teljes sebességgel rohan lefelé egy dombon, így akkor sem tudna megállni időben, ha muszáj lenne. Ahogyan az sem, hogy mindkét kezében pengéket szorongatva fut. (Az édesapja, és az édesanyja figyelmeztetése, hogy soha ne rohangáljon ollóval a kezében, éppen ezt a pillanatot választotta ki, hogy táncra perdüljön az agyában.) Az sem érdekelte, hogy ha bárki meglátja, az valószínűleg azonnal hívja a rendőrséget, és bejelenti, hogy egy őrült rohangászik kivont kardokkal Capell Hillben, azonnal tartóztassák le.

Egyetlen cél lebegett a szeme előtt: kinyírni azokat a rohadt vámpírokat, mielőtt Miszter Misztikus teszi meg helyette ismét, mint az elmúlt két hétben mindig, hogy aztán újra eltűnjön az éjszakában.

A szíve dübörgött a mellkasában, de szerencsére lefékezett annyira, hogy amikor hirtelen be kellett kanyarodnia a csata színhelyére, nem a fenekén csúszva vitte véghez a nagy belépőt.

Aztán csak megállt és bámult.

A sötét ösvény teljesen elhagyatott volt, egy körülbelül huszonöt méternyire álló kukától eltekintve, ha nem vette számításba a járdán heverő élénkpiros edzőcipőket, farmert és dühödten kék pulóvert, amik úgy feküdtek ott, mintha egy gondos anya terítette volna ki őket holnapra egyetemista fiának.

Felmorrant dühében. Odaszáguldott arra a helyre, ahol nyilvánvalóan kivégeztek egy vámpírt, eltette egyik kardját és felmarkolta a kék pulóvert. – Ó, gyerünk már! – kiáltott fel. A hangja felverte az álmos éjszakát. Az ég felé rázta a ragacsos ruhadarabot. – Merre vagy? – kérdezte. Körbefordulva alaposan megnézett mindent a sétány környékén szemmagasságban csakúgy, mint a környező tetőkön.

Sehol sem látta megvillanni Miszter Misztikus egyedülálló lila-fehér auráját. Már elment volna?

Krysta undorodva eldobta a pulóvert. – Ez egy szar átverés.

Halk nevetés hallatszott az éjszakában.

A nő szemei hatalmasra nyíltak, előhúzta másik kardját, és lassan körbefordult. – A fenébe is! Mutasd magad!

– Mivel ilyen szépen kérted... – dorombolta mögötte egy mély férfihang francia akcentussal.

Félig guggolva megpördült, és felemelte shotóit.

Újra megragadta a csuklóját. – Csak óvatosan. – Szelíd figyelmeztetés volt csupán, nem volt benne sem harag, sem rosszindulat.

Krysta felbámult rá.

Az érintésétől mintha áramütés kanyargott volna fel a karján. Meleg volt a keze, hosszú ujjai bőrkeménykedésektől mentesek.

A nő szíve nekicsapódott a bordáinak, gyomrában pillangók röppentek fel.

Dühösnek kellene lennie. De legalábbis rémültnek. Ehelyett mégis olyan izgatott volt, mint az első randija előtt.

A szarba!

Hátralépett, és elhúzta a csuklóját a kezéből.

Elengedte, és félrebillentett fejjel tanulmányozni kezdte azokkal a transzba ejtő, izzó, borostyánszín szemeivel.

Hát igen, meglehetősen dögös volt.

Rövid, éjfélfekete haján megcsillant a holdfény. Borosta vont halvány árnyékot erőteljes állkapcsára. Egyenes orr. Széles vállak. Nyilvánvalóan izmos, jó felépítésű test rejtőzött a póló alatt, ami rátapadt az imént ráfröccsent vámpírvértől. Keskeny derék. Ugyanolyan csípő. Mindezt a nyitott, hosszú fekete kabát két szárnya közötti rés fedte fel.

Nem engedélyezte magának a lentebbi nézelődést. Az utolsó dolog, amire szüksége volt, hogy elpiruljon, mint egy iskoláslány, ha a férfi nadrágján jókora dudort lát.

A csábító ajkak lassú mosolyra húzódtak.

 

 

 

A halandók elméjét Étienne általában pimaszul könnyedén olvasta. Krysta gondolatai azonban valamiért meglehetősen megfoghatatlanok voltak a számára, bár mintha a nadrágdudorjával kapcsolatban elcsípett volna valamit.

Elvigyorodott.

A gyönyörű barna szemek összeszűkültek. – Ki vagy te?

Gavallérosan meghajolt, és a kezét nyújtotta. – Étienne d’Alençon.

A lány felhúzta az egyik szemöldökét. – Ha úgy gondoltad, hogy ettől elteszem a fegyvereimet, találj ki más tervet.

Aligha várhatott mást ettől a lenyűgöző harcos nőtől. – Ahogy óhajtod.

Krysta a vámpír ruhája felé intett, amit még nem volt ideje eltüntetni. – Mi történt itt?

– Pontosan az történt, amit gondolsz. – kiiktatta a vámpírokat, akik Krysta nyomába eredtek, és közben magában átkozódott, amiért a nő ennyire ragaszkodik hozzá, hogy veszélybe sodorja magát.

– Megölted a vámpírt?

– Valójában hármat.

– Hol a másik kettő?

– Bomlanak a tetőn.

A lány felpillantott a közeli épület tetejére, majd a tekintete visszatért hozzá. – Ott harcoltál velük?

– Nem. Idelenn.

– De... mi a csodának vitted fel akkor őket oda?

– Dobtam. Mindkettőt. Az utolsót már nem volt időm feldobni, mielőtt megjelentél. – Ismét elmosolyodott. – Nagyon gyors vagy egy halandóhoz képest.

A nő felnézett rá, és ő ismét megpróbált olvasni a gondolataiban, de nem tudott. Vajon ő is Tehetséges, mint az öccse? Ha igen, mi az ajándéka? Nem beszéltek erről akkor éjjel, amikor követte őket hazáig. És azt sem látta, hogy használta volna.

– Miért ölted meg őket? – kérdezte. – Ez valamiféle bandaháború köztetek, és megsértették a területedet? – Milyen gúnyos és lenéző. Egyáltalán nem illett ahhoz a dallamos hangjához.

– Nincs területem. Legalábbis itt az Államokban nincs, hacsak nem számítod annak azt az aprócska birtokot, amin jelenleg élek.

– Kriptában alszol, vagy valami ilyesmi?

Felnevetett. – Nem, szeretem a kényelmet. És nem, nem veszek részt bandaháborúban, ahogyan te nevezted. Azért öltem meg a vámpírokat, hogy megvédjelek.

Harag villant a szép szemekben. – Először is, nincs szükségem védelemre.

– Annak az éjszakának az eseményei, amikor először találkoztunk, nekem egészen mást sugallnak.

– Az egy különleges helyzet volt. A vámpírok általában nem járnak csapatostól.

– Ez a megjegyzés elgondolkodtat azon, hogy mennyi ideje vadászhatsz rájuk. – A tény, hogy még életben van, arra engedte következtetni Étienne-t, hogy ez viszonylag újsütetű törekvés lehet.

– Évek óta – felelt őszintén a lány.

Lehet, hogy a gondolatait nem tudja olvasni, de ha nagyon összeszedi magát, azt azért tudja, mikor mond igazat. De még ekkor is kételkedett a szavaiban. – Hány éve? Hiszen huszonötnél te sem vagy idősebb.

– Huszonhét vagyok, de ez nem tartozik rád. És hat éve harcolok vámpírokkal.

Étienne egészen megdöbbent. Ez a törékeny, halandó nő hat éve harcol vámpírokkal, vadászott rájuk, és életben maradt, hogy ezt elmondhassa neki? A Hálózat segítsége nélkül?

Túl sok minden történt Észak-Karolinában az utóbbi években. Felkelések. Csaták. És ő mindezek közepette vámpírokra vadászott?

– Ez lehetetlen.

– Nyilvánvalóan nem az, másképp nem beszélgethetnénk itt. – Hirtelen összeráncolta a homlokát. – Várj csak! Azt mondtad, rájuk.

– Mi?

– Azt mondtad, hogy vadásztam rájuk, nem azt, hogy rátok.

A férfi halkan káromkodott.

– Mi vagy te?

– Agyaraim vannak. Izzanak a szemeim. Gyorsabban gyógyulok, mint kellene. Természetellenesen gyors és erős vagyok. Mit gondolsz, mi vagyok? – Amíg egészen biztos nem lesz benne, hogy ő és az öccse mindenkitől függetlenül dolgoznak, nem jelentenek új fenyegetést, és pláne, hogy nem Emrys zsoldos csapatának tagjai-e, akiket nemrég legyőztek, nem volt hajlandó elárulni neki, hogy Halhatatlan.

Nagyon reménykedett benne, hogy olyan, mint az öccse, egy Tehetséges, természetfeletti képességekkel született halandó, akinek különleges DNS-e megfékezi az őt megfertőző vírust. A vámpírok emberek voltak, mielőtt megfertőződtek volna, akiken a fejlettebb DNS hiányában hamarosan eluralkodott a vírus által kiváltott agykárosodás következtében a téboly.

A lány határozottan megrázta a fejét. – Te más vagy. Egyáltalán nem olyan, mint a többiek.

Felvonta az egyik szemöldökét. – Mert nem próbállak megölni?

Krysta továbbra is a fejét csóválva végigfuttatta rajta a tekintetét. – Más vagy.

Ráncba szaladt a homloka. Nem úgy tűnt, mintha a nő egyszerűen végignézne rajta. Sokkal inkább olyan volt, mintha tanulmányozná.

Lát rajta valamit, ami megkülönbözteti a vámpíroktól?

– Hogyan vagyok más?

– Mondd meg te.

Az ki van zárva.

Krysta ismét összevonta a szemöldökét, és hátralépett. – Miért követsz?

Észrevette volna?

Nos, a kíváncsiság vezérelte, hogy megfigyelje a tevékenységét. És be kellett látnia, hogy kiváló vámpírcsali. Nem is tudta, mikor ölt meg utoljára ennyi vámpírt naponta.

Meg kellett volna adnia a nevét és a címét Reordonnak. De volt benne valami... amitől nem tudta kiverni a fejéből.

Na, nem mintha ezt beismerte volna.

– Jó csali vagy – mondta végül megfontoltan.

Krysta arcán felvillant a harag.

– Mi vagyok?!

A fenébe, kibaszottul gyönyörű! – Jó csali. A vámpírvadászat még sosem volt ennyire egyszerű. Csak követlek téged és kiiktatom a tökfejeket, akik nem tudnak ellenállni neked, és utánad osonnak.

– Te... én... most sértegetsz? Azt akarod mondani, hogy csak a tökfejek vonzódnak hozzám?

Ha ez így van, akkor a legnagyobb tökfej itt áll előtted. Ezt szerette volna mondani. Nem ezt mondta. – Természetesen nem. De csak a tökfejek akarnának megölni.

– Ó! Hát ezt nem csinálhatod. Nem követhetsz és nem nyírhatod ki a vámpírokat, akik beleesnek a csapdámba!

Megvonta a vállát. – Megállítani viszont nem tudsz benne, igaz?

– Pokolian biztos lehetsz benne, hogy meg foglak állítani!

– Nos, legfeljebb akkor, ha abbahagyod a vadászatot és a vámpírölést – javasolt megoldást Étienne.

Krysta megint rámeredt. – De most komolyan. Mi vagy te?

– Te mi vagy?

– Hogy érted ezt? Én ember vagyok.

– Az öcséd nem az.

A következő tizedmásodpercben megérezte a lány kardjának hegyét a torkán. – Mit tudsz a testvéremről?

– Hogy egy gyógyító. Egy Tehetséges.

– Nem tudom mi az a Tehetséges, de az pokolian biztos, hogy békén hagyod! – vicsorgott rá a lány.

– Mindaddig, míg segítséget nyújt neked ebben a lehetetlen küldetésben, sajnos nem tehetem.

– Nem viccelek! – ideges arckifejezéssel előrehajolt – Maradj. Rohadtul. Távol. Tőle!

– Ha félted a biztonságát, csak magadat hibáztathatod. Te vezettél el hozzá.

Rémület és önvád suhant át a szép arcon.

– Csak idő kérdése, hogy vámpírokat is odavezess – mutatott rá Étienne –, már ha eddig nem tetted volna meg.

– Nem. Nagyon óvatosan jártam el.

– Biztos vagy ebben? Tudsz róla, hogy követtelek?

 

 

Rettegés futott át Krystán.

Idióta! Idióta! Idióta!

Annyira ostoba volt! Túl magabiztos, túl öntelt! Teljesen biztos volt benne, hogy minden vadászat után egyedül térnek haza!

Közben pedig egyenesen Seanhoz vezette a vámpírt?

Ráadásul még most sem tudna erről, ha ő maga nem árulta volna el neki.

Remegni kezdett a keze.

Hányszor kérte Sean, hogy hagyja abba? Hányszor mondta, hogy ez túl kockázatos? Hát nem vallotta be ezerszer, mennyire fél, hogy elveszíti? Most pedig talán ő veszíti el a testvérét a saját hülyeségének és gondatlanságának következtében.

Leengedte a kardját. – Ne bántsd! Ha meg akarsz ölni valamelyikünket, ölj meg engem.

– Miért ne ölnélek meg mindkettőtöket?

– Mert ez az én küldetésem.

– Mi a lényege ennek a küldetésnek?

– Megölni minden vérszívó vámpírt.

Étienne összeszorította a száját. – Ez meglehetősen nagy feladat. Kétszáz éve ölöm őket, mégsem értem el átütő sikert.

A döbbenet belefojtotta Krystába a szót.

Kétszáz év? Nem is tudta mi sokkolta jobban. Hogy a férfi ilyen idős (egy nappal sem nézett ki többnek harmincnál), vagy, hogy ennyire sok vámpír van a bolygón.

– Ezt most komolyan mondod?

– Teljesen.

– Én azt hittem...

– Hogy a vámpírok jelenléte valamiféle regionális dolog?

Bólintott. Hogy tudta ilyen pontosan kitalálni, mire gondol?

– Nem az – mondta a férfi, és kedvesség volt a hangjában. Együttérzés. Egy vámpírtól.

Egy olyantól, aki (ha egyáltalán hinni lehet neki), kétszáz éve öli a többi vámpírt.

Hirtelen a Phineas és Ferb animációs sorozatból a Mókusok a nadrágomban (Squirrels in My Pants) című betétdalának kezdő hangjai töltötték meg a levegőt.

Étienne a hátsó zsebéhez nyúlt, és előhúzta a mobilját.

Egészen eddig a pillanatig Krysta észre sem vette, hogy a fegyverei teljesen leeresztve csüngenek a kezeiben. A férfi egyetlenegyszer sem lépett fel fenyegetőleg vele szemben a beszélgetésük folyamán.

Étienne ránézett a hívásazonosítóra. – Egy pillanat, bocsáss meg – pillantott rá a szeme sarkából. – Oui? Maintenant? ... Je suis dans le milieu de quelque chose... – felnyögött – Bien. Bien! Deux minutes{3}!

Zsebre vágta a telefont.

– Mókusok a nadrágomban? – Krysta képtelen volt ellenállni a kérdésnek.

Halvány mosoly jelent meg a jóképű arcon. – Ez olyan bennfentes poénféle. Attól tartok, hogy most mennem kell.

– Valamiféle vámpír partira?

Megrázta a fejét és hátralépett. – Menj haza, Krysta.

Honnan a pokolból tudja a nevét?

És miért reszket meg ő az örömtől, amikor a szájából hallja?

– Nincs több vadászat – parancsolta. Vagy inkább könyörgött érte.

Képtelen volt elmenni ezen a fickón. Vonzódott hozzá, és emiatt átkozottul elítélte magát. Tehát nem mondott semmit.

– Ígérd meg – kötötte az ebet a karóhoz a férfi.

– Megígérem – mondta végül –, nincs több vadászat.

A jóképű arcon megkönnyebbült vigyor terült szét.

– Ma éjjel – tette hozzá a lány. – Nincs több vadászat ma éjjel. – Vissza kellett lépnie, és fel kellett dolgoznia minden információt, amit ezen az éjszakán megtudott.

A mogorva tekintet visszatért. – Makacs nőszemély! Akkor holnap ismét találkozunk. – Meghajtotta magát feléje – bonne nuit{4}.

Az alakja elmosódott, és szempillantás alatt eltűnt a sarok mögött. Olyan gyorsan mozgott, hogy egyszerű emberi szem azt képtelen lett volna követni. Elfuthatott bárki mellett, és az csak annyit észlelt belőle, hogy egy szellő simít végig az arcán.

De Krysta követhette az auráját. Az szinte izzott az éjszakában.

A sarki épülethez rohant, és kilesett mögüle.

Étienne már csak egy távoli árnyék volt, ami folyamatosan követte ragyogó, világítóan fehér-lila auráját a klubház felé.

Egy szempillantás alatt egy másik alak csatlakozott hozzá, és döbbenet! Neki ugyanolyan aurája volt!

Megdermedt. Az a másik aura semelyik irányból sem közelítette meg azt a helyet. Egyszerűen... csak... ott termett. A semmiből.

Az idegen megérintette Étienne vállát. És eltűntek.

Krysta térdei elgyengültek, nekitámasztotta a hátát az épület falának.

Ketten vannak. Két vámpír, olyan gyönyörűséges, lenyűgöző aurával, amilyet még soha nem látott.

És az egyikük tud teleportálni.

Vagy mindkettő? Ma éjjel nem látta és nem is hallotta Étienne közeledését. Addig a másodpercig, amíg nem szólította fel, hogy mutassa magát. Akkor viszont közvetlenül a háta mögött szólalt meg.

Miután beszélt vele, azt feltételezte, hogy a tetőről ugrott le. Teleportált volna?

Vagy mi a fenének hívhatják ezt? Nem teleportálásnak? Tisztára, mint egy sci-fi. Egyáltalán nem vámpíros.

Felsóhajtott, előhúzta a mobilját és felhívta Seant.

Egy pillanattal később a kopott kis Dodge Shadow megállt előtte, és kinyílt az ajtaja.

Öccse tekintete szinte átszúrta, amikor beült mellé, és becsapta maga után az ajtót.

– Nem volt szerencséd ma éjjel? – kérdezte.

Olyan durva éjszakája volt, hogy az még a kifröccsenő vér hiányát is elmulasztotta.

Megcsóválta a fejét.

Sean bátorítóan rámosolygott. – Talán már mindet megölted.

Felnevetett. – Bárcsak!

A testvére elindult hazafelé. – Valószínűleg elriasztottad őket. Mégiscsak elterjedhetett közöttük a híred, hiszen néhány éve harcolsz már ellenük.

Kiadott valami semmi kis lekicsinylő hangot, közben pedig szinte felemésztette a bűntudat. Beszélnie kellene neki Étienne-ről. Már a száját is kinyitotta háromszor vagy négyszer, hogy megtegye, miközben a motor dadogott, küzdött, hogy hazavihesse őket. De mit mondhatna? Az a jóképű vámpír, akit két héttel ezelőtt láttál. Nem, nem akar megölni. Azt állítja, hogy megvéd. Igen, minden tekintetben véd bennünket. Megöli a vámpírokat, akikre vadászom. Nem, nem tudom, miféle játékot űz. És igen, vonzódom hozzá. Helyesebben, vonz engem. Szeretném meztelenül látni. És képtelen vagyok kiverni ezt a fejemből. Az idióta szívem összevissza kalapál, ahányszor csak a közelembe jön, és marhára nem a félelemtől, hogy talán meg fog ölni.

Kinézett az oldalablakon a mély sötétségbe.

Volt valami a férfiban. Valami megbabonázó.

Az ablak visszatükrözte összeráncolt szemöldökeit.

Ő is elvész? Hatévnyi vámpírvadászat elegendő lehet ahhoz, hogy magába nyelje a téboly? Vagy...

Végigfutott rajta a hideg.

A vámpírok őrültsége terjedt át rá? Megfertőzték vele?

Hét évvel ezelőtt megharapták. És mivel nem vált egyik éjszakáról a másikra vámpírrá, feltételezte, hogy hosszabb távon sem kell következményekkel számolnia. De mi van, ha tévedett? Mi van, ha a vámpírokat lassan felzabáló őrület loppal, alattomosan benne is tanyát vert?

A félelem úgy karcolta az ereit, akár a gyémánt.

Így lenne? Igaz lehet ez?

Még ha nem is amiatt a harapás miatt történt, a csaták során számtalan esetben került érintkezésbe a vérükkel. Hányszor?

– Jól vagy? – kérdezte az öccse.

– Csak elfáradtam – hazudta.

– Biztos vagy benne? – fordította feléje a pillantását Sean az útról, hogy végignézzen rajta. – Amiatt a vámpír miatt aggódsz, aki segített?

Éles pillantást vetett rá. – Hogy érted ezt?

Sean vállat vont. – Csak furcsa, hogy segített neked. Előtte soha nem futottál össze egyetlen vámpírral sem, amelyik ne akart volna megölni, vagy átváltoztatni. Aggódtam, hogy talán... Nem is tudom... visszajött, hogy befejezze, amibe bele se kezdett.

– Ha meg akart volna ölni, arra bőven lett volna lehetősége.

Sean szemöldökei összerándultak. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Lehet, hogy csak megjátszotta magát neked. Nem jutott be a fejedbe, ugye?

Egyszerre árasztotta el a harag és a megkönnyebbülés, amiért az öccse talán a fején találta azt a közmondásos szöget.

Ez az egyetlen mondat elnyomott minden mást a fejében, amit Sean mondott.

Ez az! Pontosan így történt! Étienne szó szerint bejutott a fejembe. Hiszen ha teleportálni képes, egy kis elmeirányítás már igazán semmiségnek mondható.

Ezt más vámpírok is megtehetik. Hiszen a vámpírok létezéséről azért nem tud a világ, mert az áldozatok, akiket megharapnak, semmire sem emlékeznek az egészből, így a támadóikat sem tudják leírni. Még akkor is kinevették a teóriáját, ha Krysta a vérszívók karmai közül tépte ki őket, akik épp lelkesen lecsapolni igyekeztek a vérüket.

A vámpírok egyetlen áldozata sem tarthatta meg az emlékeit, legalábbis azok közül, akikkel beszélt. Ha ez nem elmevezérlés, akkor mi az?

A harag szinte megdermesztette. – Úgy szét fogom rúgni a seggét... morogta maga elé.

Sean szemöldöke ismét felszaladt. – A lila-fehér vámpírnak?

Beszélt neki Étienne furcsa aurájáról. – Igen.

– Miből gondolod, hogy újra összefuttok?

– Ó, egészen biztosan összefutunk. Okkal hagyott életben engem. És én addig fogom rugdosni a seggét, míg meg nem mondja mi az az ok.

Sean homlokráncolása visszatért. – Csak ne kezdd el keresgélni, Krys. Komolyan. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.

– Nem fogom – felelhette teljesen őszintén.

Ha ragaszkodik az eddigi menetrendhez, akkor Étienne fogja megkeresni őt. És akkor...

Zord mosolyra húzódott a szája.

Meg fogja bánni, hogy szórakozott a fejével.