EPILÓGUS

A 41. évezred 345. esztendejének telén.

Olyan hangja volt, mint egy gleccsernek – lassú, vén, súlyos és végtelenül hideg.

– Miért? – kérdezte.

– Mert megtehetem.

A csönd sokáig sűrűsödött. A szűk kamra jelekkel televésett falait száz meg száz gyertya világította meg, s még a lángnyelvek sustorgását is tisztán hallottam.

– Miért... miért tetted ezt az alávaló dolgot velem?

– Korábban neked volt hatalmad fölöttem. Most pont fordítva van. Felhasználtál.

Megmételyezted az életem. Úgy tologattál, mint egy bábut a királyölő tábláján, míg olyan pozícióba nem hoztál, hogy a lehető legjobban szolgálhassam az érdekeidet. Most ez is pont fordítva lesz.

Vicsorogva feszült neki a béklyóinak, de még mindig túl gyenge volt, s a falak rajzolatai elszívták ereje javát.

– Légy átkozott! – suttogta, majd elernyedt.

– Megmondtam neked, hogy soha nem segítenék egy magadfajtának, te mégis rávettél, hogy megtegyem, és majdnem megúsztad büntetlenül. Ezért tettem hát. Ezért fordítottam rá ennyi időt és energiát, hogy visszahívjalak az anyagi világba, és megkösselek. Örök emlékeztetőül, hogy soha többé ne hagyjam, hogy az Ellenség hasznot húzzon a tetteimből! Egykor azt mondtad, kezdettől fogva tudtad, hogy én leszek az, aki kiszabadít Quixos béklyójából. Hogy előre láttad. Kár, hogy nem tekintettél messzebbre.

– Légy átkozott! – mordult föl újra.

– Lesz még idő, Cherubael, amikor azt fogod kívánni, bár még mindig Quixos játékszere lennél.

A démonfattyú őrjöngve rontott nekem, s csak a láncok rántották vissza. Üvöltése eloltotta a gyertyákat, s alapjaiban rázta meg a kamrát.

Miután kiléptem a helyiségből, bekapcsoltak a mentális tompítómezők, a vákuum– és nulltérpajzsok, s a büntetés tizenhárom jelével ellátott tizenhárom zárnyelv is a helyére csusszant.

Odafont megszólalt a csengő – Jarat mindenkit vacsorázni hívott. Holtfáradt voltam, de tudtam, a bor, a finom étel és a jó társaság majd segít.

♦ ♦ ♦

Felmásztam a csigalépcsőn, kóddal zártam be magam mögött az ajtót, s egy pillanatra megálltam a dolgozószobám ablaka előtt.

Idén korán látogatott el a tél a Gudrunra, s már le is esett az első hó. Fehér lepel takarta az erdőt, a rétet, de még a birtokomhoz tartozó legelőket is.

Lassan, komótosan tettem a helyükre azokat a holmikat, amiket idáig magammal cipeltem.

A szent olajjal teli üvegcse visszakerült a polcra, a rituális áldozótőr, a tükör és védőamulett a ládába. A birodalmi sast formázó nyakláncot bársonypárnára helyeztem, az óvó litániákkal telerótt tekercsek pedig ismét a tartóikba kerültek.

A rúnapálcának a megvilágított alkóvban volt a helye, a fali tartón, pont az üvegvitrin fölött, amiben Barbarisater darabjai hevertek.

Végül kinyitottam a titkos, nulltérpajzzsal óvott széfet, és visszatettem a Malus Codiciumot.

Jarat ismét megrázta a csengőt.

Bezártam a széfet, és elindultam vacsorázni.