KETTŐ

Tipikus Betancore.

Az elesettek.

Gyülekező.

Attól a pillanattól kezdve, hogy a Boszorkányvadász lábai előtt elvesztettem az eszméletem, egészen odáig, hogy huszonnégy óra múlva magamhoz tértem a kutter fedélzetén, semmire sem emlékszem. A szívmasszázsról, a szívizomzatba fecskendezett ellenméregről és a hét újraélesztési kísérletről is csak mások beszámolóiból értesültem.

Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem, olyan gyenge voltam, mint egy újszülött kismacska, és napokig ki se tudtam kelni az ágyból.

Azt is Bequin mesélte el vagy két nap múlva, hogyan szabadultak meg Tantalidtól.

Tipikus Betancore–módszerrel.

Alizebeth a sarkamban volt, amikor a boszorka után eredtem, így azt is látta, amikor a Boszorkányvadász megérkezett.

Azonnal felismerte. Tantalid az egész szubszektorban hírhedt volt.

Én anafilaktikus sokkban vergődtem a lábainál, ő meg épp nekikészült, hogy végezzen velem.

Bequin felkiáltott, és előrántotta a fegyverét, amikor...

Vakító fény áradt be az ólomüveg ablakokon, s a kutter a templom fölébe emelkedett.

Bequin sejtette, hogy mi következik, s azonnal a földre vetette magát.

Bekapcsolt a hajó gigafonja, majd Betancore hangja dübörgött végig Szent Kiodrus templomán.

– Birodalmi Inkvizíció! Azonnal lépjen odébb az inkvizítor mellől!

Tantalid a fényözön felé fordította csúf teknőcfejét.

– A Ministorum ügynöke vagyok! – bődült el, s a páncélzatába épített hangszórók a sokszorosára erősítették a hangját. – Vissza! Ez az eretnek az enyém!

Bequin szélesen elvigyorodott, ahogy elmesélte, mi volt erre Betancore válasza.

– Soha ne vitatkozz egy felfegyverzett kutterrel, seggfej!

A hajó gépágyúiból nyitott tüzet. Az üvegablakok berobbantak, viharvert szobrok törtek darabokra, s a padló masszív járólapjai is nem egy helyen beszakadtak.

Legalább egyszer Tantalidot is eltalálta, mire a boszorkányvadász eltűnt a füstölgő romok közt. Mivel azonban a teste nem került elő, jó okom volt feltételezni, hogy életben maradt a rohadék.

De legalább volt annyi esze, hogy eltakarodjon.

Rajtam egy karcolás sem volt, annak ellenére, hogy körülöttem az egész oldalhajót rommá lőtte a kutter.

Tipikus Betancore–féle megoldás.

Vakmerő és ügyes.

Pont, mint az apja.

♦ ♦ ♦

– Küldd be hozzám! – mondtam Bequinnek, s ahogy visszatettem a fejem a párnára, úgy éreztem, menten végem.

Medea Betancore pár perc múlva kopogott be a kabinomba. Akárcsak az apja, ő is a glaviánus pilóták vörös sraffozású, fekete egyenruháját viselte, s fölötte a néhai Midas hímzett, cseresznyepiros kabátját.

Sötét bőrű volt, mint a népéből mindenki. Csak a mosolya volt hófehér.

– Jövök neked eggyel – nyögtem ki nagy nehezen.

A lány azonban csak a fejét rázta.

– Az apám is megtette volna ugyanezt – mondta, és letelepedett az ágyam szélére. – Bár, mondjuk, ő megölte volna Tantalidot.

– Jobban lőtt – motyogtam fáradtan.

Ismét az a vakító mosoly.

– Igen... jobban.

– De idővel te is belejössz.

Tisztelgett, s már ment is.

♦ ♦ ♦

Midas Betancore már huszonhat éve halott volt, de még mindig hiányzott.

Bequin és Aemos a bajtársaim voltak, az életemet is rájuk bíztam volna, de Midas...

Ő a barátom volt.

Hiszem, hogy Fayde Thuring a pokolban ég majd egy napon azért, mert elragadta őt az élők sorából. És hiszem, hogy a Császár akaratából ismét a nyomára bukkanok majd – és akkor egészen biztosan így lesz.

Medea egy hónappal az apja halála után született, így soha nem ismerhette őt személyesen.

Ő is a Glavián látta meg a napvilágot, s akárcsak az apja, ő is pilótakiképzést kapott.

Megígértem Midasnak, hogy én leszek a lánya keresztapja, s aznap, amikor a Nagykorúság Rítusának részeként egy hosszú orrú siklóval repült át a Cölöphegyek viharos légörvényei között, én is ott voltam a légiparádé nézői sorában.

S elég volt néhány percig figyelnem, hogy biztos legyek benne, éppolyan remek pilóta lesz, mint az apja.

Arianrhod Esw Sweydyr meghalt. Csakúgy, mint Gonvax és Qus. Az áldozókamrában dúló csata rövid volt és roppant véres. Ravenor végzett a homonkulusszal, de a sötét elda közben felhasította a tanítványom gyomrát, és leszelte Zu Zeng bal fülét.

Gideont Léthé legnagyobb kórházának baleseti sebészetén operálták éppen, s egyelőre senki nem tudta megmondani, mikor lesz túl a nehezén.

Vagy hogy mivel kell szembenézzen, amikor kitolják a műtőből. Nagyon szerette Arianrhodot, s azért fohászkodtam, hogy képes legyen feldolgozni a nő elvesztését.

Magam is meggyászoltam Qust és a pengemestert. Az exgárdista tizenkilenc éven át volt mellettem.

Nagy árat fizettem, hogy elkaphassam a boszorkát.

Qust a Léthé Major birodalmi gárdisták számára fenntartott sírkertjében temették el, hősnek kijáró pompával. Arianrhodot a sós mocsaraktól északra, egy csupasz hegyoldalban hamvasztották el.

Túl gyenge voltam, hogy bármelyik szertartásra elmehessek.

♦ ♦ ♦

Miután a pengemester máglyája leégett, Aemos elhozta nekem a nő kardját. Vízhatlan szövetbe csomagoltam, majd egy selyemkendőbe csavartam. Tudtam, hogy mihamarabb vissza kell juttassam az Esw Sweydyr törzs vezetőihez, akik Barbarisater jogos tulajdonosai voltak.

Ez legalább egyéves csillagközi utat jelent, és erre egyelőre nem volt időm.

Az utazóládámba tettem a kardot, bár felért egy bűvészmutatvánnyal, mire sikerült beleszuszakolnom.

Miközben a kórházi ágyamon pihentem, sokszor eszembe jutott Tantalid.

Amaut Tantalid a Missionaria Galaxia tábori lelkészei közül emelkedett ki, s vált jó hetven évvel ezelőtt a Ministorum egyik legfélelmetesebb boszorkányvadászává. Mint oly sokan a hozzá hasonlók közül, ő is Sebastian Thort követte, méghozzá olyan megalkuvásmentes pontossággal, ami már a megszállottság határát súrolta.

A Birodalom lakóinak többsége nem is igen tudott volna különbséget tenni egy magamfajta inkvizítor és egy boszorkányvadász között. Mindketten a sötétség lényeire vadásztunk, amik az emberiség körül ólálkodtak, mindkettőnket rettegés és iszonyat övezett, és – legalábbis a többségnek úgy tűnhetett – mindketten fölötte álltunk a törvénynek.

A hasonlóságok ellenére alapjában véve nagyon is különbözőek voltunk. Úgy gondolom, hogy az Adeptus Ministorumnak, a Birodalom gigantikus egyházi szervezetének csak és kizárólag az emberek vallási életével kellene foglalkoznia, az eretnekek felkutatását és kiiktatását pedig az Inkvizícióra kellene hagynia.

Mivel azonban ez nem így van, a két szervezet érdekszférái gyakran ütköznek, és emiatt – csak az elmúlt évszázad során – két belháború is kirobbant.

Tantaliddal is kétszer akasztottunk már tengelyt. Először öt évtizeddel ezelőtt, Bradel Világán, ahol egy zsinat márványcsarnokában csaptunk össze érvekkel. Mindketten magunknak követeltük a jogot, hogy ítélkezhessünk Elbone Parsuval pszi felett.

Akkor ő diadalmaskodott, köszönhetően annak, hogy a Ministorum helyi elöljárói maguk is szigorúan thoriánus elveket vallottak.

Aztán, nyolc évvel ezelőtt a Kuumán ismét találkoztunk.

Tantalid pszik iránt érzett fanatikus gyűlölete – bár a tőlük való félelem talán közelebb állt a valósághoz – ekkorra már betegessé vált. Én pedig soha nem rejtettem véka alá, hogy a nyomozati módszereimben a pszi metódusok is jelentős szerepet kapnak. A kíséretemben mindig is voltak, akik bírtak az elme hatalmával, mi több, az évek során a saját képességeimet is igyekeztem mind magasabb szintre fejleszteni.

Birodalmi inkvizítor vagyok, s ez jogomban áll.

Az én szememben Tantalid nem volt sokkal több elvakult vallási fanatikusnál, az övében én boszorkányok és eretnekek fattya voltam. És a Kuumán már szó sem volt civilizáltnak tűnő érvelésről. Azon a délutánon, amikor a balszerencse ismét az utamba vetette, szabályos háborút vívtunk Unat Akim oázisvárosának utcáin.

Huszonnyolc látens pszit gyűjtöttek be Kuuma fővárosában – egyikük sem volt idősebb tizennégynél s arra vártak, hogy az egyik Fekete Hajó eljöjjön értük. Egy részüket asztropatának szánták, hogy képességeikkel a Birodalmat szolgálják, egy részükre pedig az a megtiszteltetés várt volna, hogy lelkükkel táplálják a Császárt.

Zavartak voltak, és féltek, de tudtam, hogy így lesz nekik a legjobb. A hipertér szennye még nem érintette meg őket, s egyelőre nem jelentettek veszélyt a társadalomra.

Akár így, akár úgy végződött volna az útjuk, az megváltást jelentett volna nekik. De még mielőtt megérkezett volna a Fekete Hajó, az Administratum néhány korrupt hivatalnokával együttműködő rabszolga vadászok rabolták el őket. A feketepiacon vagyonokat lehet keresni regisztrálatlan, érintetlen elméjű pszikkel.

A rabszolgakereskedők nyomába eredtem Unat Akim homokdűnéi közt. Tantalid szintúgy, bár ő megölni indult a psziket, nem kiszabadítani.

Mire az összecsapás véget ért, az embereimmel együtt kiűztük a boszorkányvadászt és katonáit – a többségük a Frateris Militia fegyverese volt – az oázisvárosból. Két pszi meghalt a kereszttűzben, a többségüket azonban sikerült megmentenünk.

Tantalid ezek után megpróbált eretneknek nyilváníttatni, de a vádakat pillanatok alatt elejtették. A Ministorum nem akart egy újabb konfliktust az Inkvizícióval.

Én azonban biztosra vettem, hogy találkozom még ezzel az állattal. Ez most már személyes ügy volt a számára, bár a vereség fölött érzett dühét és sértett hiúságát a fanatizmusa időközben szent küldetéssé desztillálta.

Amikor legutoljára hallottam felőle, épp az Ophidian szubszektorban tevékenykedett, ahol már egy évszázada dúlt a Tisztogató Hadjárat.

Elképzelni sem tudtam, mi hozta a Léthé–11–re épp most.

♦ ♦ ♦

Amikor két hét múlva – már a saját lábamon – távoztam a kórházból, a Setétségnek vége volt, és bár csak nagy vonalakban, de már tudtam a választ.

A Léthé Major egyik gazdag külvárosában béreltem egy pazarul berendezett kúriát, s ennek belső udvarán róttam szokásos köreimet – botra támaszkodva sétáltam, s próbáltam ismét megerősíteni a sebesült lábam –, amikor Aemos meghozta a hírt.

A nagy Ophidiánus Hadjárat befejeződött.

– Dicső győzelmet arattunk – mondta. – Az utolsó ütközetre négy hónappal ezelőtt került sor Dolsene mellett, s utána a Hadúr bejelentette, hogy a szubszektort megtisztították. Fényes diadal, nem igaz?

– De – biccentettem. – Legalábbis remélem. Elég soká elpepecseltek vele.

– Gregor, Gregor... még egy akkora haderővel is, mint a Scarus–flotta, egy egész szubszektor megtisztítása irtózatos léptékű feladat. Nem is csodálom, ha közel száz év kellett hozzá. Az Extempus szubszektor megtisztítása például négyszáz...

Egy pillanatra elhallgatott, majd összehúzott szemmel kezdett méregetni.

– Te most csak szórakozol velem, ugye?

– Igen – bólintottam.

Olyan könnyű volt felültetni.

Aemos hitetlenkedve csóválta meg a fejét, majd lassan, nyögve ereszkedett le az egyik bőr karosszékbe.

– Még mindig tart a szükségállapot, és a szubszektor kulcsfontosságú világain új kormányt iktatnak be. A Hadúr viszont ezt már nem várja meg, és a sereg javával – száz év óta először – hazatér.

Az üvegezett veranda egyik ablaka mellé álltam, és Léthé Major szürke háztetőit bámultam, amik úgy borították be a környező dombokat, mint valami ősvilági sárkánygyík pikkelyes bőre. Az ég halványlila színben játszott, s langyos szellő lengedezett.

Nehéz volt most magam elé idéznem ezt a helyet a Setétség hetekig tartó éjszakájában.

Most már volt elképzelésem róla, miért is jött ide Tantalid. Az Ophidiánus Hadjárat véget ért, és most ismét előszedte a régi, szent küldetését.

– Emlékszel, amikor kihajóztak?

Ostoba kérdés. Aemos negyvenkét éves kora óta, amikor egy vírus megfertőzte az agyát, adatfüggő volt. Gyakorlatilag mindent megjegyzett, és nem felejtett el semmit.

A vén tudós–szakértő megvakarta kampós orrát, ott, ahol az AR–lencséi az orrnyergével találkoztak.

– Hogy is feledhetné azt el bárki? A 41. évezred 240. esztendeje volt, amikor az Ötvenes Gudruni Lövészezredet is alapították. Mi pedig a Glaw–páholyra vadásztunk.

Így volt. A Hadúr – aki akkor még főtengernagy volt –már tűkön ült, hogy végre kihajózhasson, és megindíthassa az offenzívát, amikor az eretnek Glaw famíliát érintő nyomozásom az események olyan lavinaszerű láncolatát indította be, ami később Ilelican Szkizmaként vonult be a történelembe. Lázadások, szabotázsakciók, eretnek felkelések robbantak ki az egész szubszektorban, és Honorius Hadúr – legnagyobb bosszúságára – kénytelen volt a saját háza táján bevetni a seregét, hogy rendet tegyen.

Honorius Magnus. Most már így nevezték.

Soha nem találkoztam vele személyesen, és nem is nagyon vágytam rá. Kegyetlen fickó volt. Olyan, aki képes egész népeket kiirtani, és bolygókat lakhatatlanná tenni, hogy példát statuáljon, és megtörje az eretnekeket.

– A diadalmenetet a Trákia Primarison tartják – folytatta Aemos. – És az Ecelesiarchia szent zsinatot hívott össze. Az a pletyka járja, hogy maga Lord Helican is jelen lesz, elsősorban azért, hogy a Hadurat protektori rangra emelje.

– Biztosra veszem, hogy a Hadúr roppant elégedett lesz –dünnyögtem. – Még egy súlyos kitüntetés, amit hozzávághat a szárnysegédjeihez, amikor elborul az agya.

– Te nem szándékozol megjelenni?

Felnevettem, ami – tekintve, hogy a béna arcidegeim miatt nem tudtam mosolyogni – különösen ijesztő volt mindenki számára, aki nem ismert.

Már rég vissza szerettem volna térni a Trákia Primarisra, ami a szubszektor legnagyobb és legnépesebb ipari központja volt. A Szkizma után pedig végleg elragadta a Gudruntól az elsőbbséget, és formálisan is a régió központi világa lett.

Ezernyi jelentést kellett volna megírnom, és erre a legjobban az ottani birtokom magányában leszek képes rávenni magam. Annak ellenére, hogy nem kedveltem a Trákia Primarist. Csúf hely volt, s csupán azért költöztem oda, mert az Inkvizíció főhadiszállása is ott volt.

A fesztiváloktól, fogadásoktól és színpompás ünnepségektől azonban kirázott a hideg.

Talán mégis inkább Messinába kellene mennem. Vagy a Gudrunra, ahol szintén volt egy apró, kényelmes birtokom.

– Az inkvizítorok szép számmal lesznek jelen a rendezvényen – szőtte tovább a szót Aemos.

– Maga Lord Rorken is...

– Most meg te szórakozol velem – legyintettem.

– Nem én!

– Nincs talán más dolgunk?! Sürgős ügyeink, amiket be kellene fejeznünk, ahelyett hogy...

ország–világ előtt parádézunk?! – csikorogtam.

– De, akad.

– Akkor, azt hiszem, tudod, hogy mennyire szándékozom megjelenni.

– Tudom, Gregor – bólintott, majd fölkelt a székből. – Épp ezért fölkészültem rá lélekben, hogy tiszta szívedből megátkozol, amikor ezt átadom.

Azzal egy apró adattáblát húzott elő a zöld kaftánja zsebéből.

Asztropaták továbbította, kódolt üzenet volt rajta.

Meg az Inkvizíció hivatalos pecsétje.