ÖT

Diadalmenet.

A Spatian Kapu.

Zűrzavar.

A Novena minden kínzatása ellenére el kell, hogy ismerjem, a Diadalmenet engem is büszkeséggel töltött el.

A Primaris utcáin – ami Trákia legnagyobb és legbefolyásosabb bolyvárosa volt – a hajnal közeledtét harangok, szirénák, riasztók és vészjelzők őrült kakofóniája jelezte.

Az Ecclesiarchia Emlékművére felszerelt hangszórók egész nap zsoltárokat harsogtak, s minden elektronikus hirdetőtábla élőben közvetített istentiszteletet sugározott. Anderucias hercegprímás hurutos torokhangja töltötte be a Felsőboly utcáit, s szavai önmagukkal alkottak idegtépő kánont.

Zarándokok és polgárok áradata hömpölygött az utcákon – milliók, akik kifejezetten a parádéra érkeztek –, megakasztva a forgalmat, járműveikkel elsötétítve az eget, és elfoglalva minden parkolóhelyet. Sokakat visszafordítottak az arbitrátorok, így ők a felvonulás útvonalától csak jóval távolabb, amfiteátrumokba és arénákba telepített, hatalmas kivetítőkön keresztül kísérhették figyelemmel a parádét.

A nappali ciklus remekül indult. Az elmúlt éjszaka folyamán az Officio Meteorologius szakembereinek egy csoportja olyan vegyszereket bocsátott a légkörbe, amik gyors és elsöprő erejű időjárási változásokat idéztek elő. Hajnal előtt órákig tartó záporeső mosta tisztára az utcákat, és tüntette el a levegőből a füstködöt.

Évtizedek óla először volt tiszta az ég a bolyváros felett. Még nem kék, de már nem is kénes–sárga, s a gigantikus épületeken ülő vízcseppek vidáman csillogtak a napsütésben.

Az érmének persze volt egy másik oldala is, és ez a drasztikus beavatkozás az időjárásba szélsőséges reakciókat produkált a bolygó más pontjain. Még a hét vége előtt hurrikánokat prognosztizáltak a déli féltekén, arról nem is beszélve, hogy a város csatornarendszerét máris túlterhelte az órákig tartó felhőszakadás. S a mocskot, amit kimosott a város beleiből, a tengerekbe öklendezte, ezzel is hozzájárulva azok pusztulásához.

Lord Helican azonban ragaszkodott hozzá, hogy a diadalmenet alatt sütnie kell a napnak.

♦ ♦ ♦

Az elképesztő méreteket öltő forgalomra való tekintettel korán érkeztem az ünnepségre.

Ravenort is magammal hoztam, s mindketten büszkén viseltük a jelvényünket a legjobb díszegyenruhánk gallérjára tűzve.

Medea a légierő hajóinak fenntartott platformok egyikén tette le a kuttert, nem messze az itt állomásozó gépesített hadosztály depóitól. Ekkorra azonban már a légifolyosók is annyira bedugultak, hogy esélye sem volt felszállni. Kénytelen volt a nap hátralevő részét a leszállópályán tölteni, a hajónk mellett. Jó szórakozást kívánt hát a parádéhoz, és elindult, hogy összeismerkedjen egy katonai csapatszállító személyzetével.

A Nunciátus egy limuzinja vitt minket tovább a Lampenor sugárútra, oda, ahol annak idején a bolyvárost megalapították. Az inkvizítorok itt gyülekeztek, s a terv szerint majd itt csatlakoznak a felvonuláshoz.

A limuzin ablakaiból jól láttam az utcákról felszálló gőzt. Lord Helican minden szándéka és akarata ellenére már azelőtt felhős lesz az ég, hogy a nap delelőre hágna.

Előrehajoltam, és megigazítottam Ravenor interrogátori jelvényét. Nem tűnt ijedtnek, inkább... szemtelenül fiatalnak. Úgy festett, mint egy fickó, aki épp a barátaihoz siet a Zansipel utcán álló Szomjas Sasba, hogy legurítson velük pár italt.

– Mi az? – kérdezte mosolyogva.

– Mindegy – legyintettem. – Egészen jó napnak nézünk elébe, Gideon. Készen állsz rá?

– Teljes mértékben.

Láttam, hogy az Esw Sweydyr klán jelvényét is az uniformisára tűzte.

– Jól áll – biccentettem a jelvény felé. – Arianrhod örülne neki.

– Én is úgy gondolom – bólintott.

♦ ♦ ♦

A diadalmenet tízkor vette kezdetét. Ismét fölharsantak a szirénák, amit a tömeg lelkes éljenzése követett. Közel húszmillió ember üvöltése harsant.

Olyan hang, amit nem felejtek el, míg élek.

♦ ♦ ♦

Kezdetét vette hát a Diadalmenet.

A csapatok egy tizennyolc kilométeres úton masíroztak végig, a fegyverraktáraktól le a Diadal Sugárútján, egészen az Ecclesiarchia emlékművéig, ami a bolyváros szívében állt.

Elképesztő méretű tömeg szegélyezte az útvonalat, zászlókat lengető, éljenző, integető, virágszirmokat szóró, arctalan embermassza.

Az élen az Ötödik Trákiai Páncélos Hadosztály nyolcvan, lobogókkal ékes harckocsija haladt, mögöttük az Ötvenes Gudruni Lövészezred rezesbandája, mely a Primarchák Indulóját játszotta.

Utánuk a zászlóvivők következtek: ötszáz szálas gárdista, akik a Hadjáratban részt vett seregek jelvényeit magasba emelve masíroztak végig a széles sugárúton.

A nyomukban a Császár sasos lobogóját hozták, ami akkora volt, mint egy sétahajó vitorlája. A Fehér Konzulok Űrgárdista Káptalan egy ősrégi rombolója emelte a magasba, s a sas szinte életre kelt a sugárúton fúvó langyos szellőtől.

A romboló mögött öt Démonölő–osztályú, szupernehéz tank dübörgött – a halottakat szállító tizenötezer nehéz, Rinó csapatszállító kísérteties elővédjeként. A feketére festett járművek mellett az Auróra Űrgárdista Rendház száz páncélos csatatestvére haladt, kezükben gyásszínű szalagokkal díszes, hosszú póznára erősített transzparensekkel, amiken a halottakat apró, aranyozott levelek jelképezték.

Már dél is elmúlt, mire az Auróra Rendház többi, imperátor vértezetet viselő harcosa is végigmasírozott az úton. Az emberek már mostanra rekedtre ordították magukat, pedig a helyi csapatok még csak most következtek. Hatvanezer trákiai gyalogos, a nyomukban harmincezer gudruni, nyolcezer messinai és négyezer sameteri.

Utánuk a Scaras–flotta alakulatai talpaltak rendezett sorokban, majd az élő szobrokra hasonlító Fehér Konzul űrgárdisták.

Őket a Munitorium, az Administratum és az Adeptus Astropathicus hivatalnokainak és alkalmazottainak végeláthatatlan sorai követték. Az asztropaták körül vibrált és fémízű lett a levegő.

Aztán megremegett a föld, és az Adeptus Mechanicus titánjai dübörögtek végig a Diadal Sugárútján. Négy csillogó Hadúr, nyolc csikorgó Harcikutya és egy hegynyi gépezet, egy Imperis Volcanus nevezetű szupertitán.

A harci gépek lábai tökéletes szinkronban mozogtak, s hatszáz technopap és technomágus haladt közöttük.

A narmeniánusok és scuteránusok tankjai követték az isten–gépeket – ötezer, füstöt okádó páncélos, tisztelgésre emelt ágyúcsővel. Hatalmas, félpáncélosok vontatta Földrengető– lövegek következtek, majd Hidra–ütegek ezrei, amik komótosan mozgatták jobbra–balra osztott ágyúcsöveiket.

Aztán az Ecclesiarchia papjai is feltűntek, akiket Rouchefort kardinális vezetett hajadonfőtt és mezítláb. Anderucias hercegprímás az emlékműnél várta a diadalt aratott csapatokat, hogy megáldja őket.

Ahogy a papok elhaladtak előttünk, mi is beálltunk a menetbe. Hatszáz inkvizítor, a Helican szubszektorban tevékenykedő vizitátorok krémje.

Mi voltunk az egyedüliek, akik nem rendezett sorokban, egységes egyenruhát viselve vonultunk föl. Mindenféle nemű, korú, külsejű és stílusú akadt köztünk. Ki fekete holmit és bőrt viselt, mások selymet és elegáns ruhákat. Volt, aki nagy kíséretet hozott magával, mások egyedül vagy párban vonultak. Akadt, aki antigrav–trónuson lebegett az út fölött, és akadt, aki személyre szabott nulltérpajzs álcája alatt vonult föl. Ravenorral mi Eudora inkvizítor extravagáns sleppje nyomában haladtunk.

Orsini nagymester vezetett minket, akinek hosszú, püspöklila köpenyét harminc szervitor cipelte. Mellette haladtak az ordók vezetői: Lord Rorken, a Xenos; Lord Bezier, a Malleus; illetve Lord Sakarof, a Hereticus első embere. Ők hárman alkották Orsini kis triumvirátusát.

Egyik hangrobbanás követte a másikat, ahogy a Viharmadarak alkotta díszkíséret gépei elszáguldottak a fejünk fölött. A nyomunkban tűzijáték izzó virágszirmai nyíltak az égen.

Mögöttünk az általam látott legnagyobb aurochother harci fenevad cammogott, púpos hátán pedig egy kényelmes, selyemmel és díszpárnákkal bélelt kasban a Hadúr és Lord Helican foglalt helyet.

A fenevad nyomában a két nobilitás tízezer fős kísérete talpalt. Utánuk az aurochother lovasság kétszáz morgó, gyanakodva szimatoló behemótja következett, majd nyolcszáz Hódító–osztályú harckocsi, mellettük felfegyverzett suhanók és siklók.

Mögöttük pedig a hadifoglyok.

A halottakhoz hasonlóan ők is a látványosság részét képezték, s egyben a birodalmi csapatok – és legfőképp a Hadúr – hősiességét jelképezték.

Láncra vert, rongyos gyalogosok százai botorkáltak végig az úton, kettes sorban, a Trák Elit Gárda veteránjainak felügyelete alatt. Aki lemaradt, azt neuro–korbáccsal vagy elektromos ösztökével noszogatták egy kicsit.

A tömeg vérszomjasán üvöltött a foglyok láttán, és szeméttel meg kövekkel kezdték hajigálni őket.

A gyalogosokat hat, a Hadúr színeit viselő, harckocsi méretű traktor követte, amik együttes erővel vontattak egy olyan járművet, amin szupernehéz tankokat szoktak szállítani. Ezen, adamantiumbilincsbe verve, harminchárom nulltérpajzs vibráló buborékjába zárva gubbasztott az ellenség vezérkara.

Homályos, zöld fénygubóik mélyén kuporogva alig–alig tűntek embernek, s a Fehér Konzulok harcosain kívül kétszáz asztrotelepata ügyelt rájuk folyamatosan. Az ő mentális hatalmuk – a nulltérpajzsokkal együtt – volt az, ami kordában tartotta a foglyok rettentő erejét.

Ennek ellenére a kocsin vastagon ült a dér, s a masszív alkotmány fölött kéken izzó pszichés tompítómező vibrált.

A sort a Trákiai Bolygóvédelmi Erők húszezer katonája és ötszáz páncélosa zárta, akik a Trákia Primaris és a Hadúr lobogói alatt vonultak.

Tizenöt perc bőven elég volt hozzá, hogy eltompuljon az ember. A tömeg moraja csontig hatolt, s minden egyes alkalommal, amikor a vadászgépek elhúztak fölöttünk, vagy a titánok szirénái bekapcsoltak, görcsbe rándult a gyomrom. A diadalmenet minden képzeletet felülmúlt, s egy idő után már egyszerűen túl sok volt a bejövő inger és információ.

Soha nem nyűgözött még le ennyire a saját fajom ereje és hatalma.

És még soha nem éreztem ennyire, hogy milyen apró fogaskerék is vagyok ebben a gigantikus, Birodalomnak nevezett gépezetben.

♦ ♦ ♦

A Diadal Sugárútját követve a menet áthaladt a Spatian Kapu sima, fehér boltíve alatt is. Az ősrégi diadalív olyan hatalmas volt, hogy még a titánok is gond nélkül átfértek alatta.

Annak idején Lorpal Spatian admirális tiszteletére emelték, aki az Ophidian Hadjárat korai időszakában esett el, az Uritule IV. mellett vívott hatalmas, csillagközi ütközetben.

Annak a dicső összecsapásnak a legjelentősebb pillanatait a boltív belső felületén sorakozó freskók örökítették meg, bár a magas kupola alatt összegyűlő nedvesség miatt elég gyakran kellett őket restaurálni.

Magam személyesen is ismertem Spatiant – még a Helican Szkizma idejéből –, bár csak futólag. Most, hogy a boltív alá értem, valamiért mégis úgy éreztem, illene megállnom egy pillanatra, hogy lerójam a kegyeletem az itt égő örökmécses előtt.

– Valami gond van? – kérdezte Ravenor, ahogy félrehúzódtam.

– Menj csak! – intettem neki. – Mindjárt utolérlek.

Ahogy Gideon továbbindult, én leguggoltam, meggyújtottam egy fogadalmi gyertyát, és a Spatian admirális sírja előtt égő ezernyi másik mellé tettem.

Mögöttem – akár egy lassan araszoló, páncélos féreg – ezernyi lábon haladt tovább a menet.

Voltak, akik megálltak, és gyertyát gyújtottak, néma tiszteletadásként a halott hős emléke előtt, de a többség szótlanul masírozott a belváros felé.

– Eisenhorn?

Egy idősebb tengerésztiszt állt mellettem, s kemény alakján feszült a makulátlan, fehér egyenruha.

– Madorthene! – nyújtottam neki kezet, ahogy felismertem.

Jó néhány éve nem találkoztam már Olm Madorthene–nel, aki időközben Madorthene Lord Prokurátor lett.

Annak idején először a Gudrunon találkoztunk, még a Necroteuch–fiaskó idején, amikor ő még csak egy volt a Haditengerészet biztonsági tisztjei közül. Most viszont már ő vezette a Biztonsági Szolgálatot, s az elmúlt évek során hasznos és megbízható szövetségesnek bizonyult.

– Szép kis ünnepség... – biccentett halvány mosollyal a szája szögletében.

A titánok szirénái ismét felharsantak, s a tömeg új fent felmorajlott.

– Engem is lenyűgöz – értettem egyet. – És azt hiszem, még a Hadurat is.

– A morálnak is jót tesz – bólogatott.

Az örömömbe, hogy találkoztunk, cseppnyi üröm vegyült, bár nem tudtam volna megmondani, hogy miért. Talán a tömeg tehetett róla, amit kezdtem egyre elviselhetetlenebbnek találni, és a tudat, hogy itt kell lennem, de... mióta Ravenorral kiszálltunk a kutterből, nyugtalan voltam, s az érzés minden múló perccel egyre csak erősödött.

Hogy emiatt álltam–e meg épp itt, a boltív alatt?

Talán.

– Furcsán festesz, uram – jegyezte meg Madorthene. – Nem repesel a gondolattól, hogy itt kell lenned.

– Nem igazán – ingattam a fejem.

– Valami... baj van?

Baj? Valami...

A prokurátorral az oldalamon visszasétáltam a Spatian Kapu déli boltívéhez, és végignéztem a diadalmenetben vonuló ezreken. A Hadúr kísérete ekkor érte el a diadalívet.

Fanfárok harsantak, s a tömeg hangja úgy támadt föl, mint a vihar.

Virágszirmok kavarogtak a levegőben. Erre tisztán emlékszem. Virágszirmok tömege örvénylett a feltámadó szélben.

Tizenkét Villám–osztályú vadászgép repült a diadalív felé dél felől, alacsonyan, zárt formációban. Végigszáguldottak a sugárúton, s lassan felzárkóztak egymás mellé, úgy, hogy a szárnyvégek között alig kéttenyérnyi távolság maradt. A Flotta legjobb pilótái repültek ezekkel a gépekkel – más nem is tudta volna kivitelezni ezt a nagy tapasztalatot, kiváló reflexeket és hidegvért igénylő manővert.

A vérnyomásom megugrott, és ez már nem nyomasztó előérzet volt, hanem pánikba hajló félelem.

– Hogy az a...

– Nézd! – kiáltotta Madorthene. – Ott!

A vadászgépek már csak fél kilométerre voltak a diadalívtől, amikor a bal szélen repülő Villám hirtelen megbillent...

... és bevágott jobbra.

A mellette repülő pilóta azonnal bedöntötte a gépét, hogy elkerülje az ütközést, de a szárnya beleakadt a közvetlenül mellette száguldóéba. A két vezérsík szörnyű reccsenéssel szakadt le, aztán... a formáció egyszerűen szétesett. A vadászok félelmetes sebességgel közeledtek a diadalív felé, s az a kettő, amelyiknek megsérült a szárnya, már egészen közel repült a talajhoz.

Túl közel.

S közben egyre több gép ütközött össze véletlenül.

Az egyik Villám – közel tíz tonna, majdnem hangsebességgel száguldó fémdarab – megperdült a levegőben, majd a sugárút nyugati oldalán várakozó tömegbe csapódott.

Tucatnyi embert zúzott azonnal halálra, majd a sérült, összetört gép felrobbant, lángba borítva a széles utat.

Még a lángok harsogása sem tudta elnyomni a halálsikolyokat és fájdalomüvöltéseket, ahogy a prométeum bűze sem az égő emberi húsét.

Valami villant, s a másik sérült gép alig néhány méterre húzott el a diadalív mellett. Aztán jött egy harmadik, aminek a bal vezérsíkját szabályosan leszelte a Kapu felső boltíve. A vadászgép ugrott egyet, akár egy sérült állat, s a hatalmas emlékmű túloldalán csapódott a talajba.

A felvonuló egységek – a bámészkodókkal egyetemben – eddigre már százfelé szaladtak.

Aki elesett, azt pillanatok alatt halálra taposta a rémülten menekülő emberáradat.

Megragadtam Madorthene karját, és magam után húztam, vissza, Spatian Kapujának viszonylagos biztonságába.

Egy újabb gép zuhant le, egyenest a menekülő tömegbe. Katasztrófa. Rettenetes, rettenetes katasztrófa!

És ez még csak a kezdet volt.