HÉT

Spekulációk.

Esarhaddon.

A nulltéren át.

De nem haltam meg.

A sorozatvető, Brytnoth könyvtáros testvér ajándéka, ami évtizedeken át megbízhatóan szolgált, csütörtököt mondott.

A gyerek felsikoltott, azzal felpattant, és a legközelebbi utca felé iramodott.

Három alak rohant el mellettem, s vette üldözőbe a szörnyeteget. A levegő hirtelen lehűlt, s úgy fodrozódott, mint a víztükör.

Inkvizítorok, akik mentális hatalommal rendelkeznek.

Az egyikük – ezt biztosra vettem – Lyko volt.

Lassan leeresztettem a megállíthatatlanul reszkető kezem, amit – akárcsak a sorozatvetőmet – jég borított. Úgy tűnt, az összefagyott závárzat mentette meg az életem.

Ahogy megfordultam, Commodus Voke–kal találtam szemben magam. Vén arcára újabb ráncokat vésett az összpontosítás, s hosszú, fekete köntösén dér csillogott.

– Célozz... más... irányba! – zihálta. – Nem... tudom... tovább... feltartani!

Azonnal a fejem fölé emeltem a fegyvert. A kioldó mechanizmus abban a pillanatban működésbe lépett, s az eddig a csőbe fagyott lövedék a levegőbe repült.

Voke megtántorodott, de a törékeny testét tartó külső váz szervói azonnal kompenzálták a mozdulatot, és nem engedték elesni.

Azonnal ott termettem mellette, hogy megtámaszkodhasson a karomon.

– Köszönöm, Commodus!

– Szóra sem érdemes! – suttogta erőtlenül, aztán csillogó dögkeselyűszemeivel rám hunyorított. – Csak egy bátor vagy egy bolond akaszt tengelyt egy alfa pluszos besorolású pszivel.

– Akkor én most vagy mind a kettő vagyok, vagy egyik sem! – horkantam föl. – Én voltam a legközelebb a fogolyszállítóhoz, és nem nézhettem tétlenül, hogy egyszerűen elsétálnak.

♦ ♦ ♦

A hátunk mögötti hangzavar emlékeztetett mindkettőnket arra, mi is folyik még az utcákon.

Fegyverropogás, robbanások, sikolyok és azok a gyomorforgató hangok, amik a világ folyamatos átalakulásával jártak.

Az eretnek pszik akarata és mentális ereje elméket zúzott szét, megolvasztotta az anyagot, s átformálta a valóságot. Alig húsz méterre tőlünk egy asztropata lassan a magasba emelkedett, miközben a testét zöld lángok emésztették el – belülről.

Vérszökőkutakat láttam, és savas–kénköves esőt, ami csak a sugárúton esett.

Minden irányból inkvizítorok érkeztek a testőreik védelme alatt, s a nyomukban űrgárdisták tucatjai. Aztán megremegett a föld, ahogy az egyik titán átdübörgött a Spatian Kapu alatt.

Amint átért, lézerágyúiból azonnal tüzet nyitott.

Robbanások sora rázta meg a közeli épületeket, ahogy az eretnek pszik dühödt vérszomjjal romboltak le mindent, amit csak elértek.

Ragadozó–osztályú birodalmi vadászgépek süvítettek el a fejünk felett, a koromtól sötétlő, hamut szitáló égen.

Ugyan hol volt már a Hadúr parancsára elővarázsolt napsütés?!

– Csúf bűntény ez – mondta Voke komoran. – És sötét nap a Birodalom történetében.

Már el is felejtettem, mennyire szeretett Commodus szerényen fogalmazni.

♦ ♦ ♦

A Primaris bolyváros legnagyobb része majd öt napig az eretnekek kezén volt.

Kirabolt és meggyilkolt emberek, kifosztott épületek, gyújtogatás, polgári engedetlenség és lázadás... az arbitrátorok szinte belefulladtak a bűnesetekbe. Kénytelenek voltak kihirdetni a szükségállapotot, de a rögtönítélő bíróság és a tömeges halálbüntetés is csak lassan, csikorogva tudta visszaállítani a rendet.

Kegyetlen és háládatlan feladat volt ez. A népesség az ünnepségre érkezett zarándokok és turisták miatt a sokszorosára duzzadt, s a környező bolyvárosokban is egyre–másra robbantak ki a szimpátiatüntetések és lázadások. Két napig úgy tűnt, hogy nem is sikerül a jelenséget a város határain belül tartani, és az egész bolygó tűzbe és vérbe borul.

Egyes területek sikeresen elszigetelődtek – a gazdagok lakta felsőboly, a nemesek kúriaerődjei, az Inkvizíció menedékei, a Gárda kaszárnyái, az Astropathicus és a Ministorum megerősített székházai, valamint a kormányzói palota. De a város többi része – különösen az alsóboly és a szegények nyomornegyedei – olyan volt, mint egy harci zóna.

A papság különösen megszenvedte az első napot. Az Ecclesiarchia Emlékművének pusztulását a babonás tömeg valamiféle átokként értelmezte, s rettegésüket és dühüket a templomokon, kápolnákon és az ezernyi apró imahelyen töltötték ki. Palatine Anderucius kardinális az Emlékmű pusztulásakor halt meg, s ő volt az első – bár távolról sem az egyetlen – olyan magas rangú pap, aki az elkövetkező napok vérfürdőiben veszett oda.

♦ ♦ ♦

Az első és legfontosabb feladat az eretnek pszik lokalizálása és likvidálása volt. Tízről tudtuk, hogy a lakóbolyokban kerestek menedéket, s részben ők feleltek a kétségbeejtő állapotokért.

Kettő alig másfél kilométerre jutott, s bár rettentő árat kellett érte fizetnünk, már az első éjszakán sikerült levadászni őket.

Egy harmadik bevette magát a keleti külváros egyik zöldségfeldolgozó üzemébe, s három napig tartó ostrom és közel nyolcszáz gárdista élete árán sikerült csak kifüstölni onnan. Az utolsó összecsapásban hatvankét asztropata, hat inkvizítor és két űrgárdista esett el, s az üzem három kilométeres körzetében minden a földdel vált egyenlővé.

♦ ♦ ♦

Leginkább az összehangoltság hiányzott a hadműveleteinkből. Oerton admirális, a bolygó körül állomásozó flotta parancsnoka négy kisebb hajót állított geoszinkron pályára a Primaris Boly fölött, s egy darabig sikerült is rádió– és asztropatikus kapcsolatot kiépíteni a szárazföldi erőkkel. Aztán az első nap alkonyán pszi–vihar söpört végig a bolyvároson, lehetetlenné téve a további kommunikációt.

♦ ♦ ♦

Sötét, rémisztő időszak következett. A lángoló utcákon apró csoportokban tevékenykedtünk, és kénytelenek voltunk önállóan cselekedni.

Azzal, hogy Voke mellé csapódtam, egy olyan alakulat tagja lettem, ami a kereskedőnegyed arbitrátorainak erődített őrsén rendezte be a főhadiszállását. Kétségbeesett, menedékért és kegyelemért rimánkodó civilek áradata indult meg az épület felé, amit időről időre felfegyverzett bandák ostromoltak meg. Volt, amelyik egyszerűen csak gyilkolni akart, másokat a birodalmi gépezet iránt érzett gyűlölet vagy a düh hajtott.

Rengeteg sebesültünk volt – jóval több, mint amivel az arbitrátorok orvosai és felcserei elboldogultak, s hamarosan a hullaház kamrái is megteltek.

Étel, lőszer és gyógyszer már alig akadt, és vízből is egyre szűkebb fejadagot tudtunk csak kiszorítani.

Az első óra után az energiavezetékeket is tönkretették a támadóink, de az őrsnek szerencsére saját generátora volt.

Aztán leszállt az éj, s a kapun dörömbölő öklöket a páncélozott ablakokon csattanó, lángoló prométeummal töltött, rögtönzött bombák váltották föl.

♦ ♦ ♦

Életkora és tapasztalata jogán Voke volt köztünk a rangidős. Rajta és rajtam kívül ott volt még Roban, Yelena és Essidari – mindhárman inkvizítorok –, húsz interrogátor és adeptus, hatvan bolygóvédelmis, több tucat asztropata és négy űrgárdista a Fehér Konzulok Rendjéből.

Az arbitrátorokon kívül – ők is voltak vagy százötvenen – úgy háromszáz nemes, magas rangú pap és tisztviselő zsúfolódott össze az épület belső helyiségeiben. Csupa fontos ember, akik a diadalmenet után itt kerestek menedéket, s eszük ágában sem volt a raktárakban és pincékben szorongó nincstelenekkel keveredni.

Az egyik lepusztult, emeleti irodahelyiségben rendeztük be a főhadiszállást, s napestig terveket kovácsoltunk. Odakint, a golyóálló ablakokon túl tűz és pszi–viharok szaggatták szét az éjszaka sötétjét, s bár már éjfél is elmúlt, se sötét, se csönd nem volt.

A katasztrófa kezdete óta semmi hírem nem volt Ravenorról, fáradt voltam és éhes, s a kezem... bármennyire is igyekeztem tudomást sem venni róla, megállíthatatlanul reszketett.

Azt hiszem, sokkos állapotban voltam. Pszichés sokk volt ez, amit az események és a tudatomat ért brutális támadások váltottak ki. Általában büszke vagyok az éles elmémre, de ez alkalommal olyan tompa voltam, mint egy darab kő.

A gondolataim újra meg újra ugyanazt a szűk kört futották meg: az elmúlt nap szörnyűségeit nem a véletlenek sajnálatos összjátéka okozta.

– Semmi kétség – jegyezte meg Voke a hátam mögött.

A vén dögkeselyű nyilván – és az engedélyem nélkül – olvasott az elmémben.

Odahúzott egy fémvázas széket, és leült.

– Persze történnek balesetek, és néha a legjobb vadászgépek is lezuhannak – nyikorogta. – De ezek... szándékosan támadtak ránk.

Tudtam, hogy igaza van. Az egyik vadászgép a Hadúr kíséretét vette célba, egy másik az inkvizítorokat támadta meg. Egyelőre még semmi hír nem volt róla, hány kollégánk esett a támadás áldozatául, de Voke eleget látott ahhoz, hogy megbecsülje.

És ő úgy becsülte, hogy legalább kétszázan vesztek oda.

Eszembe jutott az Óceán Házában elköltött utolsó vacsorám, s az asztal mellett folyó beszélgetés azokról az érdek–csoportokról, akiknek Honorius megdicsőülése komoly gondot jelenthetett volna.

– Vajon ez megint valamilyen, a nemesi Házak közötti árnyékháború kezdete? – kérdeztem fáradtan. – Vagy az Ecclesiarchia és néhány nagy hatalmú család próbálja megakadályozni, hogy Lord Helican és Honorius még nagyobb hatalomra tehessenek szert? A Hadúr protektorrá való kinevezése nyilván több csoport érdekeit is sértette volna.

– Nem – csóválta meg a fejét Voke. – Bár sokan biztosan ezt fogják gondolni. Én azonban úgy hiszem, hogy valaki épp azt akarja, hogy a többség ezt gondolja.

Közelebb hajolt.

– Ez az egész a pszik kiszabadításáról szólt. Más logikus magyarázatot nem találok. Az Ellenség lesújtott, hogy a zűrzavarban megszökhessenek a foglyok.

– Ezzel nem akarok vitába szállni, de... felmerül a kérdés, vajon a pszik kiszabadítása valóban a végcél volt–e, vagy csak lehetőség, amit megragadtak, hogy súlyos csapást mérjenek ránk?

– Amíg nem tudjuk, ki vagy mi állt a támadás hátterében, erre nem fogunk tudni válaszolni – legyintett Voke.

– Tehették–e a pszik maguk? Manipulálhatták–e ők a pilóták elméjét?

– Ezt sem tudhatjuk biztosan – sóhajtott föl halk, reszelős hangon. – Egyelőre még nem.

És... bár hibáztathatjuk a Hadurat, hogy ilyen nyíltan mutogatta a szektor legveszélyesebb hadifoglyait, de tény, hogy megtette a szükséges óvintézkedéseket. Azok onnan bentről, a mentális és nulltérpajzsok mögül nem sokat tehettek. Úgyhogy inkább idegenkezűséget sejtek.

Egy percig csak ültünk, s a gondolatainkba mélyedve hallgattunk. Honorius Magnus maga is súlyosan megsérült, és épp az egyik katonai fregatt infirmáriumában műtötték. Arról pedig, hogy Lord Helican életben maradt–e, senki nem tudott semmit. Bármelyikük halála történelmi jelentőségű győzelmet jelentett volna a Káosz erőinek.

– Külső segítséggel juthattak ki – mondta végül Commodus. – Talán egy pszi... vagy több.

Összeszorította az ajkait, és fölszegte a fejét.

– Az, hogy a Császár nevében sikerült ezeket a szörnyetegeket elfognom, életem legjelentősebb diadala volt, Gregor! És most nézd, mivé fajult ez az egész!

– Nem hibáztathatod magad érte, Commodus.

– Nem? – horkant föl. – A helyemben te hogy éreznéd magad?

– Addig nem nyugodnék – és nem is nyugszom míg ezek közül a szörnyetegek közül nem sikerült az utolsót is elpusztítani, és a rend helyre nem áll – néztem a szemébe.

– És aztán sem pihenek, míg ki nem derítem, ki rendezte meg ezt a merényletet!

Egy darabig csak hallgatott, és némán méregetett.

– Mi az? – kérdeztem, pedig már sejtettem, hogy mi következik.

– Te magad mondtad, hogy... elég közel voltál, hogy mindent jól láss, és mégis védett helyen...

– És?

– Tudod, hogy mit akarok kérdezni.

– Szóval, velem akarod kezdeni a nyomozást. De én most túl fáradt vagyok ehhez, Voke.

Azért álltam meg a diadalívnél, hogy lerójam a kegyeletem az admirális sírja előtt.

Kérdőn húzta föl a szemöldökét, mintha érezte volna, hogy én magam sem igazán hiszem, amit mondok. De legalább volt annyira udvarias, hogy nem zúzta szét a mentális pajzsom, és furakodott az elmémbe az enyémnél jóval potensebb mentális erejével, hogy kifürkéssze a gondolataimat. Az elmúlt évszázad során épp elégszer mentettük már meg egymás életét, hogy kialakuljon kettőnk között ez a fajta bajtársiasság.

És ahhoz már elég jól ismert, hogy egyelőre ennyiben hagyja a dolgot.

Egy kínzómester sietett be a szobába.

– Uraim! – hadarta. – Roban inkvizítor utasított, hogy tudassam önökkel, sikerült sarokba szorítanunk az egyik eretneket.

♦ ♦ ♦

Annyit már sikerült kiderítenünk, hogy a renegátot Esarhaddonnak hívták, és a páholyuk egyik vezetője volt. Halál és pusztítás járt a nyomában – és az Inkvizíció egyik alakulata, amit Lyko és Heldane vezetett.

Egy lakóbolyig követték, majd Heldane–nek sikerült kapcsolatba lépnie Voke egyik asztropatájával, hogy erősítést kérjen.

Voke, Roban és jómagam azonnal összeállítottunk egy hatvanfős rohamosztagot, és magunk mellé vettük a négy Fehér Konzul astartest is, akiket egy Kurvel nevezetű, tagbaszakadt óriás vezetett.

Gyalogszerrel vágtunk neki a romokkal és füsttel teli éjszakának. A felfegyverzett söpredék házilag barkácsolt gyújtóbombákat és macskaköveket hajigált felénk, de az astartesek láttán nem merészkedtek közelebb.

Voke mindenkit figyelmeztetett, hogy ez az Esarhaddon félelmetesen okos, és nagy hatalmú pszi – olyan, akit dőreség lenne alábecsülni. S amikor megpillantottuk, hová is vackolta be magát ez a szörnyeteg, mindenki belátta, milyen igaza volt a vén dögkeselyűnek.

♦ ♦ ♦

A Lange Ház a Trákia Primaris prominens arisztokrata famíliáinak egyike volt. Nyári rezidenciájuk a Primaris Boly keleti szektorában állt, nem messze a kalmárnegyedtől, ahol megalapozták a vagyonukat. Semmi meglepő nem volt hát abban, hogy volt elég pénzük saját pajzsfalat vonni a kúriájuk köré.

Olyan környék volt ez, amiről azt feltételezték, hogy biztonságos. A rendelkezésükre álló pénz és fegyveres erő elegendő kellett volna legyen arra, hogy megvédjék magukat, míg a zavargások el nem csitulnak.

Persze, nem Esarhaddon ellen.

Ő bejutott, és most a pajzsfal, a vaskos kapuk és a ház összes biztonsági rendszere őt óvja.

A kúriához vezető nyugati úton találkoztunk Heldane–nel. Körülbelül húsz embert hozott magával. Mögöttük az utcán hullák hevertek mindenfelé. A többségük civil volt.

– Úgy irányítja a tömeget, mint egy bábjátékos – morogta Heldane köszönés helyett. – Egyre csak jönnek, és folyton megakadályozzák, hogy elérjük a kert falát és a szolgák bejáratát.

Talán már említettem, hogy nem különösebben szívleltem Heldane–t. Hórihorgas, komor fickó volt, az arca csupa heg és forradás – egy éhes camodon agyarainak nyoma, amivel a Gudrunon akadt össze.

Amikor először találkoztam vele, még Voke segédjeként szolgált, de egy ideje már teljes jogú inkvizítor volt, még a régi mesterét is megszégyenítő mentális erőkkel.

Most, hogy ismét szemtől szemben álltunk, felkavarodott a gyomrom. Az elmúlt évek során számos műtéten esett át, de ezek célja nem az volt, hogy eltüntessék a sebeket az arcáról, hanem hogy még jobban hangsúlyozzák őket. Csúf lópofájában apró, zavaros pillantású szemek és nagy, lapos fogak ültek, s a fejbőréből haj helyett csövek és vezetékek hosszú fonatai sarjadtak. Plasztacél testpáncélt viselt, s a kezében fogazott energiapengét szorongatott.

– Eisenhorn! – biccentett oda futólag.

Olyan volt, mintha egy csataló rázta volna meg az üstökét.

– Megint jönnek! – kiáltotta az egyik katona, s néhány szívdobbanás múlva alakok vonaglottak elő a gomolygó füstből.

Harckészültség!

Heldane mentális parancsa pörölyként csapott le mindenkire, s még a saját emberei is kényelmetlenül rándultak össze.

Szilárd magvas lövedékek kezdtek záporozni, s a BV–sek azonnal maguk elé emelték a rohampajzsaikat. Néhány lövés ennek ellenére célba talált, s az egyik arbitrátor – tőlem alig néhány lépésre – szétroncsolt térdét szorongatva esett össze.

A támadóink üres tekintetű, kifejezéstelen arcú civilek voltak, akik úgy mozogtak, mint a marionettbábok. Se összehangolt taktika, se páncél, se komoly fegyverek.

Viszont legalább háromszázan voltak.

Ami ezek után következett, arra nem vagyok büszke. Nem mi akartunk ártatlan civilekre lőni, és nem ők akartak inkvizítort ölni. Az egészről Esarhaddon tehetett.

Talán úgy gondolta, hogy megfutamodunk, és békében hagyjuk, ha civileket tart maga elé pajzs gyanánt.

Más talán valóban így is tett volna.

De nem az Inkvizíció.

Kurvel és a Fehér Konzulok álltak az élre. Az astartesek páncélos öklükkel döngették meg a mellvértjüket, és dacosan felüvöltöttek.

Hátborzongató hang volt, s annak ellenére összerezzentem, hogy az astartesek a mi oldalunkon harcoltak.

Egy lángoló, prométeummal töltött üveg csapódott Kurvel mellkasának, s az égő folyadék tetőtől talpig beborította. Az űrgárdista nem is foglalkozott vele, s lassan, feltartóztathatatlanul nyomult előre a támadóékkel.

Az első sortüzet a civilek fejé fölé irányozták, hátha az majd elriasztja őket, de ezeknek a szerencsétleneknek már nem volt saját akaratuk.

Ezek után nem maradt más választásunk.

Tíz perc alatt végeztünk velük, s az utcán most már halomban álltak a véres, összeégett tetemek.

Most, hogy már senki nem állta utunkat, hamarosan a kerítés fala és a kúriát óvó energiapajzs előtt álltunk.

Valaki felkuncogott a tudatom mélyén.

Esarhaddon.

Hol van Lyko? – hallottam a fejemben Voke Heldane–hez intézett kérdését.

Egy alakulattal megkerülte a házat. Megpróbálja hatástalanítani az erőteret.

– Idióta! – csattantam föl. – Ez a szörnyeteg százakat képes egyszerre irányítani, te meg ennek ellenére telepátiát használsz a közelében?! Azt hiszed, hogy nem hall?!

– Ez a szörnyeteg a bolyváros minden lakójának képes beleolvasni a gondolataiba – mondta Heldane jeges nyugalommal. – Nyilván most is újabb célpontok után kutat a szomszédos lakóbolyokban, akiket ellenünk küldhet. Azzal is tökéletesen tisztában van, hogy mit csinálunk és mire készülünk. A titkolózás itt nem használ – csak az eredmények. Vagy az talán túlmutat rajtad, Eisenhorn?

– Mennyi időnk lehet a következő támadásig? – kérdezte Kurvel, miközben újratárazta a villámvetőjét.

– Mióta ideértünk, egyre ritkábban jönnek – mondta Heldane. – Azt mondanám, hogy attól függ, Esarhaddon mennyi idő alatt kutatja át mentális úton a környező lakóbolyokat, és toboroz új húsbábokat. Felteszem, minden egyes alkalommal messzebbről és messzebbről kell idehívnia őket.

– Vajon hogy jutott be? – bökött Roban a fejével a kúria felé.

Heldane megvonta a vállát, s a részéről ennyivel el is intézte a dolgot.

A sárga és barna színeket viselő Roban középkorú, robusztus fickó volt. Azt beszélték róla, hogy jó ember, bár én nem nagyon ismertem. Ugyanakkor szókimondó xanthanitus volt, és az efféle emberekre Heldane nem sok időt vesztegetett.

Voke és a régi tanítványa Kurvel segítségével kezdett lehetséges támadási terveket kidolgozni, miközben a katonák védő alakzatot vettek föl körülöttünk.

– Piszok hálátlan egy feladat ez! – morogta Roban. – Azt se tudom, hogy mi a fenét keresünk itt!

– Ágyútöltelékek vagyunk – vágta rá Inshabel, a mellette szolgáló, fiatal interrogátor, mire mindketten felnevettünk.

– Csak kell lennie valaminek... – motyogtam, majd előhúztam a távcsövem, és tanulmányozni kezdtem a beépített spektrográf adatait.

– Maga! – intettem oda az arbitrátorok komor, rohampáncélos parancsnokát.

– Uram?

– Hogy hívják?

– Luciusnak, uram.

– Nos, Lucius... ez a hely a maguk körzetéhez tartozik.

– Igen, uram.

– Akkor ezen a környéken az utcai rendfenntartás is a maguk dolga.

– Igen, uram.

– Ez esetben... pusztán biztonsági okokból az őrsön meg kell, hogy legyenek ennek a helynek a pajzsfrekvencia–adatai is. Vészhelyzet esetére.

Tapasztalatom szerint az efféle óvintézkedés bevett gyakorlatnak számított.

– Ez bizalmas információ, uram.

– Persze, hogy az – sóhajtottam föl. – De nem kell, hogy emlékeztessem rá, hogy ez itt az a bizonyos vészhelyzet.

A parancsnoknak nem kevés erőfeszítés árán ugyan, de sikerült rádiókapcsolatot létesítenie az őrssel.

– Készülsz valamire, nem igaz? – kérdezte Roban.

– Meglehet.

– A ravasz Eisenhorn inkvizítor...

– Tessék?

– Nem sértésnek szántam. Csak a hírneved megelőz, testvér.

– Tényleg? És jó értelemben?

Roban keserűen elvigyorodott, és megcsóválta a fejét. Mint aki hallott valamit, de nincs kedve visszamondani.

♦ ♦ ♦

– Régi, tízes típusú, kúp alakú nulltérpajzs – jelentette Lucius arbitrátor parancsnok. – Tangens nyolc–hét–nyolc harmonikus hullámfrekvencia. Sajnos nincs felülíró kódunk. Lange úrnő nem bocsátotta a rendelkezésünkre.

– Gondolom, most már bánja – tapintott rá a lényegre Inshabel.

Kezdtem megkedvelni a férfit.

– Köszönöm, Lucius – biccentettem, de közben a gondolataim már egészen máshol jártak.

Próbáltam visszaemlékezni mindarra, amit Aemos az energiapajzsokról magyarázott nekem az elmúlt évek alatt, és azt kívántam, bár olyan memóriám lenne, mint neki.

Vagy talán még jobb lenne, ha itt lenne velem.

– Össze tudjuk roppantani a pajzsot – jelentettem ki végül.

– Összeroppantani egy nulltérpajzsot? – kerekedett el Roban szeme.

– Régi típus – magyaráztam. – A nulltérpajzsok szinte mindent vissza tudnak verni, de ha csak egy pajzsgenerátor is működésképtelenné válik, nem tudják megtartani az integritásukat.

Az alatt a támpillér alatt, ami köré a kert falát is építették, valószínűleg az egyik ilyen pajzsgenerátor lapul.

– Értem én – bólogatott Roban. – De még nem látom, hogyan fordíthatnánk ezt a hasznunkra.

Odasiettem Kurvel csatatestvérhez, szívfájdalom nélkül félbeszakítottam a Heldane–nel folytatott megbeszélését, és vázoltam neki, hogy mit akarok.

– Lyko is ezt próbálja – legyintett Heldane.

– Hogyan?

– Megtalálta a főkapu külső irányítópanelét, és megpróbálja feltörni a kódot...

– Az irányítópanel – hála Esarhaddonnak – valószínűleg nem működik – mondtam. – Lyko csak az idejét vesztegeti. Az eretnek irányítja a ház biztonsági rendszereit, és a kezében tartja az energiaellátást. A rendszert nem tudjuk kivenni a kezéből, de tönkre tudjuk tenni.

Heldane ismét ellenkezni akart, de Voke leintette.

– Azt hiszem, Gregor jó nyomon jár.

– Miből gondolod? – ráncolta a homlokát Heldane.

A környező utcákból közel félezer, üres tekintetű bolylakó csoszogott elő.

– Mert, ahogy te is rámutattál, a szörnyeteg minden szavunkat hallja. És szemmel láthatóan nem tetszett neki, amit hallott.

Kurvelnek körülbelül tíz percébe került, hogy az energiakarmaival kibontsa a kertfal egy részét, pedig nagyon igyekezett. Különösen, hogy közben az élőholtként mozgó csőcselék megállás nélkül és minden oldalról támadott.

– Csatorna! – morogta az űrgárdista.

– Commodus... – fordultam a vén inkvizítorhoz. – Még egy darabig föl kell tartóztatnod őket!

– Úgy lesz – bólintott Voke.

– Roban, hozz egy szakaszt, és gyertek utánunk!

Heldane nem repesett a boldogságtól, de ekkor már nem ő osztogatta a parancsokat.

Azt hiszem, a húsbábbá gyalázott városiakon töltötte ki a dühét.

♦ ♦ ♦

Elsőnek Kurvel mászott be a csatornába, aztán én, Roban, Inshabel és három BV–s. Ennél többet nem nélkülözhetett Voke, illetve a többiek, akik az utcafrontot tartották.

Az utca szintje alatt jártunk, régi, mocskos kőfalak közt, amiken vastagon ült a penész.

Inshabel aktiválta a fegyverlámpáját, s így már nem csak az űrgárdista látta, hogy mi van előttünk.

Kurvel lekapcsolta az övéről az utolsó két gránátját, s a falra erősítette őket.

– Bár lenne még! – motyogta az orra alatt. – Utat robbanthatnánk a falban.

– Lehet, de ez így jobb megoldás.

– Miért? – nézett rám kérdőn.

– Mert ha szép szabályosan az egészet felrobbantanánk, a pajzs valószínűleg lekapcsolna, így pedig összeomlik, és kisül, ami jókora elektromágneses impulzussal jár együtt. És ez az, amivel most a lehető legtöbbet árthatunk Esarhaddonnak.

Mintha csak a szavaimat akarná igazolni, éles fájdalom hasított az elménkbe. Az eretnek pszi ráébredt, hogy sebezhető, s minden erejével ellenünk fordult. A húsbábokkal remekül elszórakozott, de most már legfőbb ideje volt uralma alá vonni az elménket – vagy, ha ezzel nem boldogul, kiégetni azt. Még mielőtt igazán komoly veszélyt jelenthetnénk rá.

A mentális támadás igazán félelmetes erejű volt. Két BV–s azonnal szörnyethalt, a harmadik tüzet nyitott, megsebesítette Inshabelt, és kétszer is eltalálta az űrgárdistát.

Aztán Roban a katona mögé lépett, és fejbe lőtte.

De túléltük a támadást – hála a kőfal és a pajzs részleges árnyékolásának.

Egyelőre még.

Mit nem adtam volna, ha Alizebeth – vagy a Szororátus valamelyik ügynöke – most mellettem van!

– Robbantsd már föl! – hörögtem, s orromból–számból dőlt a vér.

– De pont itt vagyunk a...

– A Császár nevére, csináld már!

♦ ♦ ♦

A robbanás tönkretette a pajzsgenerátort. A csatornát megtöltő, füstölgő törmelék velünk is végzett volna, ha Kurvel őrmester masszív, erőpáncélos teste nem takar el minket.

Megóvott bennünket. Neki viszont az életébe került.

Később gondoskodtam róla, hogy a Fehér Konzulok hősként emlékezzenek rá.

♦ ♦ ♦

A pajzsfal – s a kúria energiaellátása – pusztító elektromágneses impulzus kíséretében omlott össze. S ezzel együtt – ha csak egy rövid időre is – Esarhaddon ereje is odavolt.

Jó ideje tanulmányoztam már az érinthetetleneket – eleinte Alizebethet, majd miután létrehozta a Szororátust, másokat is –, s arra a következtetésre jutottam, hogy a pszi– képességek, legyenek azok bármilyen potensek, alapjában véve az agy elektromágneses működésén alapszanak. Az érinthetetlenek ezt voltak képesek valahogy kioltani, s a helyén csak ürességet hagytak. Ezért is nem dolgoznak pszik és érinthetetlenek együtt... s ezért érzi magát mindenki kellemetlenül a közelükben.

Én pedig, kisütve a nulltérpajzsot, ugyanezt a hatást reprodukáltam.

Az időlegesen megvakult, megnémult és erőtlen pszi – a Császár rogyassza rá az eget! – most már nem menekülhet!