HUSZONKETTŐ

Farness Béta.

Cherubael és Prophaniti.

Quixos.

A negyvenegyedik évezred háromszáznegyvenharmadik esztendejének első heteiben értük el a Farness Bétát. Addigra már az egész cadiai szubszektor lángokban állt, s az Iszonyat Szeméből rémálomba illő hadseregek özönlöttek elő. Éjjel s nappal a tűzben izzó, haragvó Szem uralta az égboltot, s minden lobbanása újabb és újabb Káosz–flottát okádott az anyagi univerzumba. Ez a tavasz úgy került be a történelemkönyvekbe, mint a Véres Ellenállás Időszaka.

Háromszáz év óta nem támadt ehhez fogható sereg az Impériumra.

Mintha az Ellenség is megsejtett volna valamit.

♦ ♦ ♦

Az Essene hozott el a Farness Bétára, s Ricci cirkálója, valamint Voke mérges sündisznóra hasonlító, ősi csatahajója kísért minket. Grumman és Endor, a kíséretükkel együtt, velünk utaztak a klipperen. Azt hiszem, igen rég volt már, hogy ennyi ember tartózkodott az Essene fedélzetén.

A Scarus–flotta egy tíz hadihajóból álló különítménye már várt ránk.

A flottilla már két hete várt ránk, s közben igyekeztek felderíteni és információt gyűjteni, hogy ezzel is megkönnyítsék a dolgunkat.

– Bizonyíthatóan megtaláltuk a Pária tartózkodási helyét – közölte velem Olm Madorthene Lord Prokurátor, piktografíkus rádióüzenetben.

A Pária volt Quixos műveleti neve.

– Vagy, ha őt magát nem is, a főhadiszállásául használt helyet mindenképp. Már küldöm is az adatokat. Az A–val jelölt a célterület.

Maxilla felé fordultam, aki máris intett az egyik, csodaszép szoborra hajazó szervitorának.

Az előttem nyújtózó konzol egyik képernyőjén azonnal megjelent a Madorthene által küldött térkép.

– Már meg is van – bólintottam a Lord Prokurátor felé, aki az egész központi képernyőt betöltötte.

– Ez egy táblahegység. A neve Ferell Sidor, ami az északi Hegav provincia barbárjainak nyelvén annyit tesz, hogy a „Nap Oltára”. A helyi kormányzat az egész vidéket szentté nyilvánította, tekintve, hogy ezen a területen számos Második Dinasztia korabeli halomsír található. A belépés csak az Ecclesiarchia papjainak, a famessi királyi família tagjainak és néhány archeológusnak engedélyezett. Úgy tűnik, a Pária úgy hat évvel ezelőtt engedélyt szerzett, hogy ásatásokat folytathasson a Ferell Sidor régiójában, az Avellorni Universitariátus régészeti expedíciójának álcája alatt. A helyi hatóságok elméletileg figyelemmel kell, hogy kísérjenek minden efféle műveletet, de valójában fogalmuk sincs, hogy mi is folyik a hegyek közt. Ha vetnél egy pillantást a részletes térképre, uram...

– Máris.

– Ott látható az ásatási terület valós kiterjedése. A Pária egy egész kis várost hozott létre odafönt.

– Nem is olyan kicsit...

– Feltételezhetően azon a területen helyezte el a hasonmás pilont. Pontos felvételt azonban nem sikerült készítenünk.

Nem akartuk megkockáztatni, hogy az őrszemek kiszúrjanak egy túl közel merészkedő felderítőt vagy egy szondát.

Felkeltem a parancsnoki székből, és a képernyő elé álltam.

– A csapatok?

– Készen állnak. Te is megkaptad a haditerv másolatát, uram. Ha módosítási javaslatod van...

– Nincs – ráztam meg a fejem.

Nem éreztem szükségét, hogy változtassak Madorthene tervén, ami hatékony volt és alapos.

Hivatalosan ez Commodus Voke és a Haditengerészet Büntetőalakulatának közös hadművelete volt, mely során a trákiai mészárlás gyanúsítottjait kutatták föl.

Persze a Lord Prokurátor valójában nem a vén dögkeselyűvel kötött megállapodást, hanem velem. Olm volt az egyetlen, akinek annak ellenére üzenetet küldtem, hogy nem az Inkvizíciónak szolgált.

Véglegesítettük a hadművelet kódszavait és a támadás időpontját, majd sok szerencsét kívántunk egymásnak.

– A Császár vigyáz ránk!

– Nagyon remélem, Olm.

♦ ♦ ♦

Másnap, két órával napkelte előtt ötszáz birodalmi gárdista – a Trák Ötvenegyes katonái – vette be magát a táblahegyek közé, s indult meg lassan, folyamatosan fedezékben maradva, a célterület irányába. Három nagyobb hullámban nyomultak előre, s az egyik alakulat feladata az volt, hogy biztosítsa az egyetlen olyan, a hegyeken átvezető utat, ami elég széles volt, hogy járművek is elférjenek rajta.

Amint mindhárom egység elfoglalta a pozícióját, nekiláttunk egy kicsit felborzolni a kedélyeket.

Két fregatt – a Zhikov és a Spatian Haragja – hat percen keresztül bombázta a hegyeket, rémisztő világosságot gyújtva a legsötétebb vízmosások mélyén is.

A nyomukban harminc Rabló–bombázó repült rá a célterületre, s közel harmincezer kilogramm robbanószerrel szórta meg az ásatás helyszínét.

Újabb hamis hajnal kélt a hegyek közt.

Madorthene azonban tartott tőle, hogy Quixos erőinek java föld alatti bunkerekben van elhelyezve, ahol viszonylag védve vannak a légitámadásokkal szemben. S amikor nyolc perccel a bombázás után a gyalogság behatolt a célterületre, és a gárdisták kemény ellenállásba ütköztek, kiderült, hogy igaza volt.

A lángoló régészváros romjai között a trákiai katonák kiválóan felfegyverzett, őrjöngő fanatikusokkal találták szemben magukat. Az ellenséges katonák a Misztikus Ösvény színeit és jelvényét viselték, s közel egyharmaduk mutáns volt.

Az első légi felvételek alapján legalább nyolcszázra becsültük a számukat, úgyhogy Madorthene rögvest harcba is küldte a csapásmérő alakulat tartalékát, hétszáz újabb rohamosztagost.

♦ ♦ ♦

Ekkor már a leszállóhajók második hulláma is elérte a Ferell Sidort – nyomukban a kutterrel.

Engem Inshabel kísért, Endort két harci szervitor. Ricci páncélozott naszádja valamivel odébb ért földet, s a rámpán, Massimo és Commodus Voke nyomában, az Inkvizíció húsz felfegyverzett rohamosztagosa masírozott le.

Grumman egy kölcsönkapott leszállóhajóval érkezett, s a vele tartó, tízfős osztag Kasrkin specialistákból állt.

Alighogy kiszálltunk, a hajók máris a magasba emelkedtek. Aztán a sűrű, fekete füsttel együtt az első mentális támadás is lecsapott ránk. A célterület szívéből tört elő fortyogva, emésztő dühvei, s egy szemvillanásnyi idő alatt vagy harminc rohamosztagost hamvasztott el.

Aztán, mintha csak a szél fújta volna el, semmivé foszlott.

Számítani lehetett rá, hogy Quixos félelmetes pszi–arzenállal rendelkezik – elvégre már jó ideje gyűjtötte maga köré az Esarhaddonhoz hasonlókat s az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy ezek a védelmében is jelentős szerepet játszanak. Talán még a démonfattyaknál is jelentősebbet.

Nem kockáztattunk hát, s az egész Szororátust bevetettük ellenük. Közel ötven érinthetetlen, akik a gyalogság első támadási hullámával együtt közelítették meg a célterületet. Az egyik csapatot Bequin vezette – rá Nayl és egy tucatnyi, általa kiválogatott, tapasztalt fegyveres vigyázott a másikat Thula Surskova, akit Fischig óvott, és egy másik tucat a legrátermettebb fegyvereseim közül.

A Szororátust korábban még soha nem vetettük ki terepre ekkora létszámban, így még engem is lenyűgözött az a negatív mentális tér, amit generáltak. Minden pszi–hatást kioltott, minden energiakitörést elnyelt.

S az érinthetetlenek védelme alatt az erőink egyre közelebb értek a célterülethez.

♦ ♦ ♦

Inshabellel a nyomomban leereszkedtem a tábor mélyébe vezető, sziklába vágott lépcsőkön.

Majd egy órába telt, mire a szárazföldi csapatoknak sikerült eljutnia az ásatási területig, s minden egyes méterért keményen meg kellett küzdeniük.

Napkelte után aztán megleltük a mélybe vezető utat is – egy lépcsősort, ami a bombázás során került a felszínre.

A kormos, törmelékkel teli lépcsőkön összeégett, azonosíthatatlan holttestek hevertek. Volt, ahol az energiakábelek is kiszakadtak a plafonból, szikraözönnel világítva meg előttünk az utat.

A csatazaj, a füst és a fények folyamatos villódzása miatt képtelenség volt kiszúrni a behatolókra leső kultistákat. A mozgásdetektoraink nélkül már rég halottak lettünk volna.

Én máris fogytán voltam a lőszernek, és Inshabel is az utolsó előtti energiacelláját használta.

Negyven méter alatt majdnem ugyanennyi embert öltünk meg, de ez fikarcnyit sem csökkentette a harci kedvüket.

Az egyik útkereszteződésnél, ahol négy járat találkozott, Titus Endorba futottunk. Néhány trák rohamosztagos és az Inkvizíció egyik katonája volt vele, a lassú fegyver–szervitorai közül azonban már egy sem.

Elég volt a szemébe néznem, hogy tudjam, mit gondol. Erősnek és magabiztosnak éreztük magunkat, amikor megindítottuk a támadást – de talán mégsem voltunk elég erősek.

Azt hittük, felkészültünk mindenre, amit Quixos csak bevethet ellenünk, és most úgy tűnt, csúnyán alábecsültük.

Balra tőlünk egyre hangosabb üvöltözés és csatazaj hallatszott, majd a félhomályos, füstös folyosóból négy rémült, trák gárdista rontott elő.

– Vissza! – sikoltotta az egyik. – Vissza!

Szó nélkül elrohantam mellette, egyenesen be a folyosóról nyíló terembe.

Torokkaparó füst fogadott, s a falakon táncoló, zöld lángok. A csarnok szemközti fala mintha a semmibe – vagy valami sokkal csúfabb és sötétebb helyre – nyílt volna, de... nem ez ragadta meg leginkább a figyelmem.

A helyiség közepén, ötvennél is több, lemészárolt gárdista véres teteme fölött Commodus Voke és Prophaniti csatázott.

A vén inkvizítornak jártányi ereje is alig volt már, s a testét tetőtől talpig jég borította. A szemei azonban még mindig vad tűzzel izzottak.

Prophaniti – aki mostanra már szinte a felismerhetetlenségig torzította szegény Husmaan testét – előtte lebegett, s vicsorogva próbálta áttörni a Voke által fenntartott, telekinetikus korlátot.

Ahogy berohantunk a terembe, kultistákkal találtuk szemben magunkat, akik a jobbról nyíló folyosóról özönlöttek be. A mellettem loholó trákiai megtántorodott, és felbukott. Két lövés érte a gyomrát, egy a nyakát. Inshabelt is csak egy hajszállal hibázták el, s az interrogátor veszettül szitkozódva viszonozta a tüzet.

Endor vezette harcba a megmaradt gárdistákat, s lánckarddal hasította szét az első kultistát, aki az útjába került.

Voke egyre nehezebben tartotta magát, s rohamosan apadt az ereje. Csak azért fohászkodtam, hogy még azelőtt odaérjek, hogy összeroppanna – és a rúnapálca beváltsa a hozzá fűzött reményeket.

Aztán hirtelen kifehéredett körülöttem a világ, s üvöltő, emésztő lángok söpörtek félre.

Távolról hallottam, hogy valaki az én számmal üvölt, de egy pillanatra még a testem sem éreztem. Megpróbáltam feltápászkodni, de újra meg újra összeroskadtam. A robbanás nem csupán ledöntött a lábamról, de egyenesen ki is hajított a csarnokból.

Sötét, dohos helyiségben voltam, nyirkos falak közt.

Egyik pillanatról a másikra minden kivilágosodott, s valami láthatatlan erő rántott fel a földről.

Cherubael lebegett fölöttem.

– Gregor! – dorombolta. – Eljöttél hát! Tudtam, hogy képes vagy rá!

Magam elé emeltem a rúnapálcát és a zöld márványtokot, ami a démonoktól védő litánia sorait tartalmazta. Az utóbbi Cherubael első mentális támadásától egy pillanat alatt salakká olvadt a kezemben.

– Olyan régóta vártam már ezt a pillanatot! – folytatta a démonfattyú. – Tudod, mit mondtam az Eechanon! Hogy azért, amit ellenem tettél, valahogy kárpótolnod kell! Nos...

eljött az ideje. Ez az a hely, és ez az a pillanat, amit már akkor előre láttam, amikor legelőször találkoztunk. Emlékszel, hogy mit mondtam? Hogy a sorsunk már akkor összefonódott.

– Hogyan is felejthetném el?! – acsarogtam. – Azt állítottad, hogy egész idő alatt te használtál, terelgettél, sőt még meg is óvtál! Láttam, ahogy megölted Lykót az Eechanon, csak hogy... hogy én élhessek. És miért? Azért, hogy megélhessem ezt a percet? Azért tetted?!

– Amikor a hipertér ereje ott lüktet valakiben – mosolyodott el Cherubael –, egészen másként látja az időt. Látod, mi lesz, ki mit tesz tíz vagy száz év múlva, vagy épp mit tett ezer esztendeje. És nem csak az időt látod, de a benne rejlő lehetőségeket is.

– Újabb talányok!

– Nincs több talány, Gregor. Attól a pillanattól kezdve, hogy először találkoztunk, s beletekintettem az életed idejébe s a benne fogant lehetőségekbe, láttam... tudtam, hogy te vagy az, akiben megvan, meglesz a tudás, hatalom, elszántság, hogy megadja nekem, amire vágyom. Amit mindennél jobban akarok. Hogy, ha megóvlak, egy napon eljössz, és megadod, amit én akarok. S ez a nap és óra most végre elérkezett!

– Sosem segítenék egy démont! – köptem a szavakat.

Cherubaelnek csak az arca mosolygott, sötét szemei hidegek és élettelenek maradtak.

– Akkor... pusztíts el, ha tudsz!

♦ ♦ ♦

Pontius Glaw mondott egyet s mást a démonfattyakról. Ő magyarázta el, hogy ezeknek az emberi testbe börtönzött entitásoknak épp az a legsebezhetőbb pontja, hogy az akaratuk nem a sajátjuk, hanem azé, aki megkötötte őket. Nagy hatalmú, félelmetes rabszolgák – de akkor is rabszolgák.

A rúnapálca – amit Bure oly féltő gonddal és kíméletlen precizitással készített – volt a pszichikai emelő, melynek segítségével átbillenthettem a démonfattyat a holtponton, s a mostani gazdája helyett a saját akaratomat kényszeríthettem rá.

A rúnavésetekkel borított pálca megsokszorozta az erőmet, s egy pillanatra éreztem, milyen lehet osztályon felüli pszinek lenni.

A csúcsdíszből kicsapó energianyaláb telibe találta Cherubaelt. A démoni lény elmosolyodott, hús–vér mellkasa szétrobbant, s a sebből harsogó, zöld lángok csaptak ki.

Magam szakítottam szét a köteléket, ami a testéhez béklyózta, s űztem vissza a hipertér sötétjébe, ahonnan jött.

Egy pillanatra láttam a rabszolgaság éveit is, s éreztem a megkötés felfoghatatlan kínját, ahogy Quixos a Malus Codicium ősi, szentségtelen textusainak segítségével emberi testbe zárta. És ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy pontosan azt adtam Cherubaelnek, amire vágyott. Amit mindennél jobban akart.

A szabadságot.

♦ ♦ ♦

Mire visszabotorkáltam a nagyterembe, Voke, akit felőröltek Prophaniti szüntelen rohamai, már nem élt.

Soha nem felejtem el, mit mondott a bátor vénember a trákiai mészárlás után.

Addig nem nyugodnék – és nem is nyugszom –, míg ezek közül a szörnyetegek közül nem sikerült az utolsót is elpusztítani, és a rend helyre nem áll. És aztán sem pihenek, míg ki nem derítem, ki rendezte meg ezt a merényletet!

A feladat elvégeztetett. Most már nyugodtan megpihenhet.

A démonfattyú félrehajította Voke élettelen testét, és a földön vonagló, kétségbeesetten üvöltő Inshabel s Endor felé lebegett. Kékesfehér lángok lobbantak az ujjai hegyén, készen arra, hogy uruk akarata szerint elhamvasszák a parányokat, akik arcátlanul megzavarták.

Aztán megérezte a jelenlétem, és megtorpant.

Elég volt egy pillantást vetnie a kezemben tartott rúnapálcára s a még mindig vérvörös fénnyel izzó csúcsdíszre, hogy tudja, itt és most én jelentem rá a legnagyobb veszélyt.

Prophaniti felém lódult, kitárt karokkal, üvöltve, készen arra, hogy befejezze, amit a Cadián elkezdtünk. Olyan volt, mintha egy szuperszonikus vadászgép száguldana felém. Ez is olyasmi, amit soha nem fogok tudni elfelejteni.

– Azt mondtad, legközelebb erősebb fegyvert hozzak! –kiáltottam dacosan, s magam elé rántottam a rúnapálcát. – Ez elég erős lesz?!

A fegyver mélyen a démonfattyú testébe fúródott, s Prophaniti felsikoltott.

Aztán darabokra robbant.

A detonáció ereje levert a lábamról, s már szinte vártam a nyakam felé kapó karmokat, de...

semmi sem történt. Ahogy újra felnéztem, a démonfattyú már nem volt sehol. Azt hiszem, nem egyszerűen elűztem vagy megöltem.

Létezésének esszenciáját semmisítettem meg.

A rúnapálca ugyan sértetlen volt, de fehéren izzott, mint a kohóban a fém, és képtelen voltam magamhoz venni.

Odarohantam Titus Endorhoz és Inshabelhez, akik nyöszörögve, magzatpózban hevertek a padlón. Az interrogátor kába volt, de sértetlen, Titus mellkasán viszont mély vágások éktelenkedtek. A tekintete zavaros volt, s egy pillanatig föl sem ismert. Aztán reszelős hangon, megkönnyebbülten sóhajtott fel: – Elkaptad őket, Gregor. Mindkettőt...

– Csak azért fohászkodom, hogy tényleg ne legyen több –bólintottam.

Ahogy megpróbáltam tépést csinálni az ingéből, hogy elállítsam a vérzést, kicsúszott a zsebéből a jelvénye. Automatikusan utána nyúltam – és megdermedtem.

Az Ordo Malleus szimbóluma volt.

– Malleus? – szisszentem föl.

– Nem...

– Mikor helyeztek át, Titus? A rohadt életbe, mikor?!

– Kényszerítettek... – hebegte. – Osma kényszeritett! Amikor a Messinán találkoztunk...

pár... pár éve volt egy ügy, és... volt az az ügy, ő előásta a bizonyítékokat, és... és azt mondta, máglyára kerülök, ha nem segítek neki, hogy elkapjon!

– Miféle ügy?

– Semmi! Esküszöm... esküszöm a Császár nevére, hogy semmi lényeges, Gregor! De Bezier őt támogatja, és tudod, hogy az ilyenek bármit be tudnak úgy állítani, hogy az súlyos eretnekségnek tűnjön! Azt mondta, hogy az Ordo Malleus előléptetést, lehetőséget és hatalmat jelent nekem, és ott az érdemeim szerint jutalmaznak. Azért mentem bele az áthelyezésbe, mert bíztam benne, hogy... hogy akkor végre... békén hagynak.

– De a fél szemedet azért még így is rajtam tartottad.

– Nem mondtam neki semmit! Soha nem árultalak el! Épp csak annyit tettem, hogy Osma ne fogjon gyanút.

– Mint például, hogy idejöttél. Nem is csodálom, hogy eldugtad a valódi jelvényed! Azt akarta, hogy elintézz, nem igaz?

Endor kifejezéstelen arccal bámult maga elé, Inshabel pedig hitetlenkedve nézett hol rám, hol őrá.

– Én... azért akartam itt lenni, mert... mert bíztam benne, hogy sikerrel jársz – motyogta végül Titus. – Orsininek nincsenek illúziói Quixost illetően. Tudja, mekkora veszélyt jelent, és a te... hadjáratod Quixos ellen... még kapóra is jött neki. De azt nyíltan nem ismerheti el, hogy az Inkvizíció a sajátjaival harcol, mert az rá is nagyon rossz fényt vetne. Úgyhogy azt a parancsot kaptam, hogy... ha a hadművelet végeztével még életben vagy, tartóztassalak le.

Vagy, ha ellenállsz...

– Vidd föl a felszínre! – mondtam Inshabelnek. – Keress neki egy felcsert! És egy percre se vedd le róla a szemed!

– Igenis!

– Gregor! – kiáltotta Endor, ahogy az interrogátor felráncigálta a padlóról. – A Császár szerelmére, én soha nem akartam...

– Vidd a szemem elől! – mordultam Inshabelre.

Már három órája tartott a Ferell Sidor ostroma, amikor Grumman, Ricci és én elértük az ásatási terület mélyén megbúvó bunker bejáratát. Madorthene gárdistái még mindig a renegátot szolgáló kultistákkal viaskodtak, s az egész földmélyi alagútrendszer egyetlen hatalmas, szövevényes hadszíntérré változott.

Ricci erősen vérzett egy combsebből, és már az utolsó testőre is elhullott mellőle. Grumman Kasrkin kísérői közül még kettő volt talpon, s rendíthetetlenül ott loholtak a nyomában.

A bunker tulajdonképpen egy hatalmas, majdnem egy kilométer mély, az ég felé nyitott akna volt. S az alján ott állt a pilon – szakasztott olyan, mint bármelyik a Cadián –, tökéletesen, csillogón, adamantiumpántokkal megerősítve és függőlegesen tartva. Körülötte a pántokról rácsos ketrecek százai csüngtek, mindegyikben egy láncra vert, meztelen ember.

Ez volt hát Quixos titkos arzenálja, a nagy gonddal kiválogatott, rettentő erejű pszik serege.

Évtizedekbe telhetett, míg ennyit összegyűjtött.

Biztosra vettem, hogy Esarhaddon is ott van közöttük.

– Mi... mi ez? – kérdezte Ricci áhítattal vegyes döbbenettel.

– Valami, amit meg kell állítsunk! – mordult föl Grumman.

Egyszerű válasz volt, s az egyetlen olyan, amit mind azonnal és feltétel nélkül elfogadtunk.

A támadás kezdete óta minden idegszálunkkal a harcra összpontosítottunk, de még így is, minden felkészültségünk és tapasztalatunk ellenére is meglepett minket.

Az egyik pillanatban még nem is volt ott, a következőben pedig...

Egy köpenyes alak jelent meg köztünk, olyan gyorsan, hogy a mozdulatai szinte nem is látszottak. Gyors volt. Átkozottul gyors.

Ricci teste a gerince mentén hasadt ketté. Még el sem esett, amikor már az egyik testőre is halott volt – derékban vágta félbe egy penge. A másik Kasrkint egy villanásra rá ugyanaz a hosszú, fekete kard nyársalta föl, s a testét belülről kezdték fölfalni a semmiből előtűnő lángok.

Grumman félrelökött a penge útjából, és háromszor rálőtt a köpenyes alakra. A fekete kard szemkápráztató sebességgel mozdult, és mindhárom energianyalábot hárította.

Aztán a cadiánus feje elvált a nyakától.

Quixos, a renegát, az eretnek, a könyörtelen radikális egy mozdulattal félretaszította Grumman testét. Egy pillanatra még Kharnagart, a fekete démonkardot is láttam. Hosszú, hajlított, fogazott penge volt, akár egy istentelen rúnákkal telerótt karom.

Épp a nyakam vette célba.