HAT

A végzet eljön Trákiába.

Szökevények.

Fejlövés.

Annak ellenére, hogy ebben a pillanatban engem is ugyanúgy fojtogatott a félelem, mint körülöttem mindenki mást, valahol mélyen tudtam – éreztem hogy több volt ez, mint tragikus baleset.

Körülöttünk minden lángokban állt – a roncsok, az utcakő, a halottak –, és mintha az egész világ megremegett volna a menekülő milliók kétségbeesett sikolyától.

Az arbitrátoroknak esélye sem volt arra, hogy feltartóztassák a tömeget, s az emberek igyekeztek mihamarabb minél távolabb kerülni a tűztől és a halottaktól, mintha csak attól tartottak volna, hogy ha megállnak, még több vadászgép bukkan föl, hogy a fejükre zuhanjon.

Az emberekből tömeg lett, a tömegből vezető nélküli csőcselék, abból pedig bőgve menekülő csorda, amit csupán a túlélés vágya hajtott. Ahogy távolodtak a Kaputól, újabb százak és ezrek csatlakoztak hozzá, bár azt sem tudták, mi elől futnak.

Nem volt már se zene, se fanfárok rikoltása, se éljenzés vagy énekszó. A feje tetejére állt a világ, s aki nem volt elég gyors, ügyes vagy szerencsés, hogy talpon maradjon, az az állattá vedlett embertársai talpa alatt végezte. Volt, akit a tömeg nyomása ölt meg – megfulladt vagy darabokra törtek a csontjai de a heringként egymáshoz préselődő testek néha még métereken át magukkal ragadták, míg végül a földre roskadt.

A kordont biztosító katonák és arbitrátorok egy része megpróbálta fegyverrel visszafordítani vagy más irányba terelni a tömeget, de az emberár – a kordonnal együtt – őket is elsodorta.

Lámpaoszlopok dőltek ki, felüljárók szakadtak le, egész járdaszakaszok csúsztak a sugárút mellett futó csatornákba, s a vasbeton tömbök újabb százakkal végeztek.

A zűrzavarban szem elől tévesztettem Madorthene–t. Megpróbáltam kiverekedni magam a diadalív alól a szabadba, de a menekülő tömeg engem is majdnem eltaposott. A Spatian Kapu környéke úgy festett, mint egy harci zóna kellős közepe: lángoló roncsok, véres vagy összeégeti emberi tetemek, füst és fejetlenség. Halott katonák tucatjai hevertek a kő– és fémtörmelék alatt, s kormos, véres uniformisukra lisztfehér por szitált.

A hatalmas aurochotherek egy része elszabadult, lerázta magáról a hajtóját, és belerohant a tömegbe. Nem volt erő, ami a vadállatokat megállíthatta volna, s akinek nem volt helye vagy módja időben kitérni az útjukból, azt véres péppé taposták.

Sikerült a Kapu északi boltíve mellé húzódnom, ahonnan már ki tudtam lesni. Míg a szem ellátott, végig a sugárúton halottak és haldoklók hevertek, s újabb és újabb helyeken lobbant föl a tűz. Már a sugárúttal párhuzamos utcák és épületek is égtek, aztán a távolabbi lakóbolyok és a kézművesek tere is lángra kapott. Úgy becsültem, hogy időközben legalább még öt vadászgép zuhant le, tovább növelve a zűrzavart és a holtak számát.

Korom és füst sötétítette el az eget. Valamivel odébb, a hegynyi titánok megtorpantak, mintha azon tűnődnének, hogy mihez is kezdjenek most.

Kétlem, hogy én láttam volna meg elsőnek a vadászgépeket, de éreztem a csontjaimban, hogy közelednek. Még legalább hét volt belőlük, s ebből négy épp most tűnt föl a sugárút másik végén. Ahogy befordultak, s elkezdtek felénk száguldani, már tudtam, hogy mire készülnek.

Meg fognak minket támadni.

A Császár irgalmazzon! Ahogy megpillantottam őket, fel–üvöltöttem, hogy figyelmeztessem a többi embert, de a hangzavarban valószínűleg még a közvetlenül mellettem állók sem hallották.

Aztán feldübörögtek a Villámok nehézfegyverei, és a szárnyakra szerelt lézerágyúk vakító fényíveket rajzoltak a füstbe.

Kettő egészen alacsonyan repült, s kifejezetten a tömeget támadta. Százak estek el, testüket robbanólövedékek és lézersugarak szaggatták szét. A másik kettő tovább gyorsított, és a diadalívet vette célba.

Véres tetemek hevertek a felszaggatott úton, s nem egy az elakadt harckocsik közül is találatot kapott. A robbanások az egész sugárutat megrázták, s a darabokra szakadt tankok izzó fémdarabokkal terítették be a környéket.

Gárdisták, BV–sek és astartesek százai nyitottak tüzet a vadászgépekre, s lőtték cafatokra az alacsonyabban repülő párost. Az egyik lángoló roncs az utcára zuhant, a másik egy közeli lakóboly oldalába csapódott.

A maradék kettő azonban elérte a Kaput. A bal oldali hosszú sorozatokkal pásztázta a diadalív környékét, emberek tucatjait ölve meg, majd a hatalmas építménnyel párhuzamosan, a kőfelszíntől alig néhány lábnyira száguldott el.

Az egyik sorozat majdnem engem is elkapott.

Aztán az utcán rekedt Hidra–ütegek is működésbe léptek végre, izzó lövedékekkel hintve be a város egét. Néhány tank is próbált célra állni, bár nyilvánvaló volt, hogy az ilyen gyorsan mozgó célpontokkal nem fognak boldogulni.

Valami azonban mégis talált, mert a másik vadászgép – ahogy átrepült a Kapu fölött – megpördült, majd jókora darabok szakadtak le a bal szárnyából és a hátsó vezérsíkjából.

Aztán megbillent, és az utcára zuhant.

Egyenest a Hadúr és Lord Helican kíséretének közepébe.

A robbanás és a légnyomás mindent és mindenkit letarolt. Aztán az út túlsó felén megjelent a maradék három vadászgép, és harmadszor is végigszáguldottak a lángoló csatatér fölött.

A röppályájukat látva az is kétséges volt, hogy a pilóták eszüknél vannak–e. Az egyik csúcssebességgel repült végig a sugárút fölött, akár egy zsákmányra leső ragadozó madár, azzal sem törődve, hogy majdnem beleütközött a másik kettőbe. Azok, miközben megpróbáltak kitérni az útjából, széles ívben szétváltak, s a tömeget követve nyugatnak indultak.

A harmadik pillanatok alatt eltűnt a délutáni napsütésben – csak azért, hogy pár szívdobbanás múlva megforduljon, és fittyet hányva a Hidrák össztüzére, újabb rohamra induljon.

Alatta, az utcán ezernyi halott hevert – kíváncsi polgárok, akik ünnepelni jöttek ide, bátor gárdisták, akik épp most tértek vissza a háborúból, büszke űrgárdisták, akik csak a tiszteletüket leróni érkeztek, s akik számára ez a vég csak a biztos halál egy másik arca volt. A birodalmi nemesek csakúgy elhullottak, mint a legágrólszakadtabb csavargók, s nem egy nemesi háznak ezen a napon szakadt örökre magva.

Az egyik vadászgéppel a Hidra–ütegek végeztek, egy másikat is találat ért, s az Ecclesiarchia Emlékművébe robbant bele, de a harmadik... azt mintha bűbáj óvta volna.

Ezernyi robbanólövedék cikázott körülötte, de egy sem találta el, s egyenest a Kapu felé repült.

Eddigre már a titánok is megfordultak, s bár három kilométerre voltak, mégis tisztán láttam és hallottam, ahogy tüzet nyitottak.

Mintha az ég szakadt volna ránk.

Excelcis Gaude – az egyik Hadúr–osztályú titán – telibe kapta a Villámot.

Aztán a lángoló vadászgép a hangsebesség többszörösével csapódott a gigászi harci gépbe, s ahogy felrobbant, letépte a titán fejét.

Elveszettnek éreztem magam, és egy hang sem jött ki a torkomon.

Pedig úgy éreztem, hogy térdre kellene borulnom, és az Istencsászárhoz kellene fohászkodnom megváltásért.

És – bár ezzel akkor még nem voltam tisztában – az én részem ebben a drámában még csak most vette kezdetét.

Folyékony, kék tűz lobbant váratlanul, és falta föl a Kapu mögött szorongókat. Férfiak, nők, katonák, civilek, öregek, fiatalok – a tűznek mindegy volt. Mindenki csontjairól lerágta a húst, aztán a csontokat is füstölgő hamuvá égette.

Az arcüregem fájdalmasan lüktetett, a gerincem szét akart pattanni, és az okát is tudtam.

Valaki a hipertér erejét eresztette itt szabadon.

Úgy tűnt, kiszabadultak a foglyok.

A láncra vert ellenséges katonák nem számítottak. Hiába sikerült leszedni a béklyóikat, hiába szereztek fegyvert, a BV–sek, arbitrátorok, birodalmi és űrgárdisták semmi perc alatt végeztek velük. Az egész, szinte testközelből megvívott harc alig néhány perc alatt eldőlt.

A pszik jelentették az igazi gondot.

A harminchárom elfogott eretnek.

Előhúztam a sorozatvetőm és az energiakardom, s a foglyokat szállító, hatalmas vontató felé indultam.

A pszi–tűzben elégettek szétporladó tetemei közül valami torz dolog vetette rám magát.

Gyors volt, de a kardom így is elérte, és elválasztotta a fejét a törzsétől.

Átléptem egy halott űrgárdista holttestén, akinek eldeformálódott erőpáncéljából még mindig szivárgott a vér, és átnyomakodtam az életben maradt, sikoltozó civilek között.

Négy trák gárdista guggolt egy összeégett aurochother teteme mögött, s onnan próbálták tűz alatt tartani a fogolyszállítót. Alig néhány lépésre voltam már csak tőlük, amikor a hatalmas, elszenesedett holttest megvonaglott, majd egy pillanatra megelevenedett, s a katonákra dőlt.

Valaki pusztán a mentális erejével reanimálta.

Egy mozgó hullával szemben az én fegyvereim sem értek sokat. Az elmém hatalmát használtam hát én is, s egy pszi–csapással szakítottam darabokra a tetemet.

Egy Auróra űrgárdista szállt el a fejem fölött. Nem voltak végtagjai.

Aztán feltűntek az első kiszabadult hadifoglyok – csupa vadállati külsejű, rongyos katona de a fegyvereim láttán bölcsebbnek ítélték, ha nagy ívben elkerülnek.

A Trójai–vontatók lángokban álltak, csakúgy, mint a foglyokat szállító kocsi. Három halott pszi hevert a füstölgő, repedezett betonon, s négy nulltérpajzs továbbra is működött. A belsejükben rekedtek őrjöngve vonaglottak, de az erőterek kitartottak.

A többi eretnek azonban...

Huszonhat nagy hatalmú pszi szökött meg. Olyanok, akik akár külön–külön is képesek voltak elpusztítani egy egész várost.

Az elsőre a fogolyszállító végében akadtam rá. Emberre már csak nagyon távolról és nagyon kevéssé hasonlított. Baljós dicsfény izzott a feje körül, s épp egy sikoltozó asztropata novíciát próbált fölfalni.

Közvetlen közelről robbantottam szét a koponyáját a sorozatvetőmmel.

A második viszont engem talált meg.

A vontató mögül egy rongyos, fehér leplet viselő, girhes nőalak bukkant elő. Az ujjai végén hosszú, görbe karmok csillogtak, s mintha azokkal tépett volna az agyamba.

Összevarrt szemhéjai mögött csak a csupasz szemüreg árválkodott, de biztosra vettem, hogy nincs szüksége szemekre, hogy lásson. Alfa besorolású pszi volt.

Én nem.

Úgy söpörte el a mentális védelmem, mint a hurrikán egy fakerítést, s úgy éreztem, hogy az agyam a fülemen kezd kifolyni.

Üvöltve vonaglottam a földön, s a testem a halál megváltásáért rimánkodott.

Egy gárdista rohant a nőre bal kéz felől, s egy villanásig magára vonta a pszi figyelmét.

A következő pillanatban egyszerűen felrobbant a feje.

A halálával azonban szerzett nekem néhány értékes másodpercet. A könyökömre támaszkodva vettem célba a boszorkát, és két robbanólövedéket eresztettem a mellkasába. A szíve és a gyomra darabokra szakadt, tenyérnyi lyuk tátongott a törzsén, ennek ellenére egy álló percig agonizált, mire a tudata elfogadta, hogy a teste már meghalt.

Ismét kék tűz söpört végig az utcán, s az emberek sikoltozva próbáltak kitérni egy pszi útjából, aki leszegett fejjel baktatott a legközelebbi lakóboly felé.

Törpe volt, satnya végtagokkal és óriásira nőtt fejjel. Az efféléket máshol vásári látványosságként mutogatták – de ennek energiavillámok cikáztak az ujjai között.

Utána iramodtam, s megérintettem az erőmmel a tudatát. Épp csak annyira, hogy felfigyeljen rám. Aztán, amikor megfordult, fejbe lőttem.

A robbanólövedék letépte a fél arcát, de ez csak jött felém, s az akaratával, akár egy gyilkos pöröllyel, lecsapott rám.

Kétségbeesetten lőttem rá újra, leszakítottam az egyik karját, de ez sem állította meg. A hajam, a kabátom és a szempilláim tüzet fogtak, s az agyam ismét ki akart szakadni a koponyámból.

Egy űrgárdista, aki az Auróra Rendház színeit viselte, jelent meg mögötte, és a villámvetője néhány jól irányzott lövésével végzett vele.

– Jól van, inkvizítor? – kérdezte a sisak miatt eltorzított hangon, és fölsegített a földről. – Miféle téboly szabadult ránk?

– Ha működik a rádiód, azonnal értesítsd Lord Orsinit, csatatestvér!

– Máris – biccentett.

Aztán felrobbantak a vontatók, és a levegőbe repült a hatalmas fogoly szállító is. Egy sikoltozó kisfiú rohant el mellettünk. Az űrgárdista kinyúlt utána, és felkapta.

– Gyere! – dörmögte. – Majd mi megvédünk.

– Ne... – mondtam lassan. – Ne...

– Mit ne? – fordult felém az astartes.

– Nézd! – dadogtam, és a gyerek bokájába égetett Malleus–rúnára mutattam. – Ott van rajta a bélyeg!

Az űrgárdista karján ülő Káoszgyermek csúfondáros mosollyal nézett rám.

– Miféle... miféle bélyeg? – kérdezte az astartes.

– Én... én...

Megpróbáltam küzdeni ellene. A Császár látja lelkem, én megpróbáltam. De a gyermek ereje, amivel a tudatomba nyúlt, messze meghaladta az enyémet.

Öld meg!

A kezem reszketett, ahogy az űrgárdistára emeltem a sorozatvetőm, de a testem már nem az én akaratomnak engedelmeskedett.

Fehéren izzó fájdalom hasított az agyamba, és fejbe lőttem a velem szemben álló harcost.

A robbanólövedék ilyen közelről átszakította a keramitsisakot, és azonnal végzett vele.

És most magadat is öld meg!

A halántékomhoz szorítottam a fegyver forró, füstölgő csövét, s már nem láttam mást, csak a halott astartes térdén lovagló gyerek ördögi vigyorát.

Ez az... csináld!

Az ujjam a sátorvasról az elsütőbillentyűre csúszott.

– Ne... nem...

De igen, te szerencsétlen hülye!

Vér szivárgott az orromból. Térdre akartam esni, de az előttem ücsörgő kis szörnyeteg nem engedte. Pislogni akartam, nyelni, levegőt venni, de ezt sem engedte. Az akarata kilúgozott belőlem minden önálló ötletet és késztetést, s nem hagyott mást, csak a vágyat, hogy engedelmeskedjek neki.

Végül meghúztam a ravaszt.