TIZENKETTŐ

Cadiában, a harmadikon

A pilonok.

Neve.

A csípős őszi szél a láp felől érkezett, s a szélreforgók rozsdaszín levelei hullani kezdtek.

Száraz selyemszalagokra emlékeztettek, ahogy méltóságteljesen elvitorláztak mellettem, s gyűltek lassan bomló halmokba a temetőfal szélvédett oldalán.

Odafont hasas, dohánybama fellegek gyülekeztek.

A szélreforgók alatt kanyargó, régi, benőtt csapást követtem fölfelé, egészen a dombtetőig, s onnan vettem szemügyre a tágas sírkertet, s a közepén magasodó, rozoga toronyszentélyt.

Életnek nyomát sem láttam, s a szelet leszámítva mozdulni se mozdult semmi. A sikló, ami idáig hozott Kasr Tyroktól, már távozott, s a pilóta nem győzött eleget morogni amiatt, hogy milyen messze is kellett jönnie a csillagkikötőtől.

Messze, a pislákoló lidércfényekkel teli lápon túl ott állt a híres és titokzatos pilonok egyike.

Még ekkora távolságból is jól hallottam, ahogy a szél jajongva keresi az útját a szögletes kőoszlopon tátongó lyukak közt. Olyan szabályos mértani alakzatokról volt itt szó, amik eredetére vagy funkciójára az Impérium tudósai már ezredévek óta hiába kerestek választ.

Először jártam itt, a Birodalom Kapujában, és nem mondhatnám, hogy rögvest a szívemhez nőtt volna.

– Szóval Tövis... nem voltál igazán éles, ugye?

Olyan halkan került mögém, hogy nem is hallottam a lépteit.

– Nos? – kérdezte, amint lassan megfordultam. – Milyen időpontban állapodtunk meg?

– Úgy érzem, mintha máris nekiláttál volna, hogy kivallass – csóváltam meg a fejem.

Egy darabig kifejezéstelen arccal bámult rám, majd a gyöngyházfényű, mesterséges szeme alatti izmok lassan elernyedtek, és Fischig felügyelő elmosolyodott.

– Az Istencsászár hozott a Cadián, Eisenhorn!

♦ ♦ ♦

Aemos után Godwyn Fischig volt mellettem a legrégebb óta, bár ő és Bequin erről gyakran vitatkoztak. Mindkettejükkel a Hübriszen találkoztam, miközben a Káoszimádó Eyclone–t üldöztem.

Igazság szerint először valóban Fischiggel találkoztam. Akkoriban még felügyelőként szolgált az Adeptus Astartes helyi erőinél, akit azzal bíztak meg, hogy tartsa rajtam a szemét.

Az, hogy a bajtársam lett, csak a körülményeknek köszönhető.

Bequinnel – ha nem csal az emlékezetem – egy nappal később találkoztam. Őt szinte azonnal a szolgálatomba fogadtam, míg Fischig – technikailag – még jó ideig arbitrátorként tevékenykedett, mielőtt hivatalosan is csatlakozott volna a kompániámhoz.

Ezért is érezte úgy Bequin, hogy neki van igaza, s nem egyszer vitatkoztak ezen órák hosszat, amikor a kelleténél egy hajszállal mélyebbre néztek a pohár fenekére.

Fischig korombeli, nagydarab fickó volt. Hátrafésült, szőke haja már erősen őszült, a kor azonban csöppet sem látszott meg a tartásán és az izmain. Fekete, prémmel szegett kabátot és vasalt csizmát viselt, s úgy festett, mint valami katona.

– Már kezdtem azt hinni, hogy nem érsz ide – mondta, miközben kezet ráztunk.

– Én magam is kezdtem azt hinni.

– Gond van? – húzta föl a szemöldökét.

– El se hinnéd, miféle – bólintottam. – Járjunk egyet, s közben elmesélem.

♦ ♦ ♦

Leballagtunk a fákkal szegélyezett ösvényen, s elkezdtem beavatni a részletekbe.

Mostanra már ide is eljutott a trákiai atrocitás híre, de azt nem tudta, hogy én is ott voltam, az események sűrűjében.

Amikor Ravenorról kezdtem beszélni, elkomorodott az arca.

Őszintén csodálta Gideont – ezen nem csodálkoztam, Ravenort nehéz volt nem csodálni –, s néha volt egy olyan érzésem, hogy ő volt az, aki Fischig mindig is szeretett volna lenni.

A felügyelő legnagyobb erénye az önismerete volt. Erős ember volt, kiváló fegyverforgató, hűséges bajtárs, és remek szeme volt a részletekhez. Ugyanakkor nem volt sem elég fürge észjárású, sem elég művelt, hogy akár csak interrogátori rangig vigye az Inkvizíciónál.

Bármilyen szívesen is mászott volna följebb a hatalmi ranglétrán, soha nem próbálkozott meg vele. Tudta, ha megpróbálja, elbukik.

És Godwyn Fischig utált veszíteni.

♦ ♦ ♦

Míg elértük a borostyánnal benőtt, alacsony temetőfalat, meséltem neki Lykóról és Esarhaddonról, Endor és Rorken figyelmeztetéséről, valamint az Eechanon történt véres eseményekről.

És végül Cherubaelről.

– Amint megkaptam az üzeneted, legszívesebben azonnal idejöttem volna, de Rorken egyenesen megtiltotta – magyaráztam. – Utána pedig... a dolgok kicsúsztak az irányításunk alól.

– Semmi gond – rázta meg a fejét. – Türelmes ember vagyok.

Egy pillanatig csak álltunk néma csöndben, a hatalmas sírkert közepén. Néhány fekete rongyokat viselő, didergő pap járta végig a parcellák végeláthatatlan sorát, s ellenőrizte egyik faragott síkövet a másik után.

– Mi a csudát művelnek?

– A neveket olvassák.

– Mire fel?

– Arra kíváncsiak, hogy olvashatóak–e még.

– Rendben... de miért?

– Egy ilyen militáris világon rengeteg a halott. Valamikor rég a bolygó kormányzói testülete hozott egy olyan ediktumot, melynek értelmében csak bizonyos területeket lehet temetkezési célra fölhasználni. A Cadián az ilyen helyek aranyat érnek. Ezért is alkották meg az Olvashatóság Törvényét.

– És az mit takar?

– A törvény kimondja, hogy amint az elemek és az idő vasfoga egy adott parcellán az utolsó nevet is olvashatatlanná koptatta, az onnantól kezdve már névtelen halottakat exhumálhatják.

A csontjaikat egy tömegsírba helyezik, a parcellát felszántják, s új halottakat temetnek bele.

– És ezek itt csak azzal foglalkoznak, hogy nap mint nap járják a temetőt, és a neveket bogarásszák?

– Ahány ház, annyi szokás – vonta meg a vállát Fischig.

– Úgy tartják, a névvel együtt az emlékek is kifakulnak, s ezzel együtt a tiszteletadás kötelezettsége is elmúlik. Még vagy két év, s erre a parcellára is sor kerül.

Amit hallottam, végtelen szomorúsággal töltött el. Az itteni katonatársadalom volt, s ez a világ felügyelte az Iszonyat Szemébe vezető egyetlen, járható hipertérösvényt. Ez volt a Birodalomba vezető út – a Cadiánus Kapu amin át a Káosz inváziói újra meg újra megpróbáltak betömi az emberlakta világegyetembe.

Ez a világ volt az Impérium első védvonala, s ezredévek óta kiváló katonák védték. Akik itt harcoltak, mindannyiunkat óvtak – az életünket, vallásunkat és kultúránkat –, s értünk haltak hősi halált. Majd, miután már a föld alá kerültek, hagyták, hogy a nevük lassan lekopjon a kövekről, és az emlékük örökre feledésbe merüljön.

Lehangoló volt. Kiábrándító.

És része e harcos nép sztoikus világnézetének.

♦ ♦ ♦

Fischig kitárta a toronyszentély súlyos faajtaját, s behúzódtunk a szél elől.

A vaskos kőhengerre emlékeztető épület egyetlen helyiségből állt, amit a tetőszerkezet alatti apró ablakok világítottak meg annyira, amennyire. A középütt álló oltár köré falócákat tettek, fölöttük súlyos vasláncon kettős fejű sast formázó kandeláber lógott.

Ezen a sötét, őszi napon egyedül a sas vastollaira tűzött fogadalmi gyertyák fénye világította meg a szentélyt. Halvány, aranyfényű derengés volt, ami áhítattal töltötte el az embert – s majdnem elfeledtette vele a rothadó falevelek bűzét.

♦ ♦ ♦

Mindketten a szívünkre tett kézzel hajoltunk meg az oltár előtt, majd a sas jelét vetettük magunkra, s letelepedtünk az egyik padra.

– Furcsa – sóhajtott föl a kastellán egy idő után. – Egy éve te magad küldtél ide, hogy annak az ördögfajzatnak a nyomai után kutassak. S amikor végre nyomra akadok, a galaxis túlsó felén egyszer csak megjelenik előtted Cherubael.

– Én nem a furcsa szót használnám erre.

– Akkor véletlen egybeesés. Mert, ugye, az?

– Nem tudom. Annak tűnik, de az a dolog... az a Cherubael nevezetű... teremtmény... kifog rajtam.

– Ez érthető – bólintott Fischig.

– De nem az erők miatt, amiknek parancsol – ingattam a fejem. – Nem.

– Hát akkor?

– Ahogy beszél. Ahogy tételesen azt próbálja bizonyítani, hogy felhasznál engem.

– Démoni ármány és csalárdság! – sötétedett el a kastellán arca.

– Meglehet. De sokat tud. És tudja, hogy... a francba is! Úgy beszél, mintha a sorsunk valamilyen módon összefonódott volna. Mintha... fontos lennék a számára, ő pedig nekem.

– De hát fontos a számodra!

– Tudom, tudom... Fontos, hogy kézre kerítsem. Ő a prédám. A nemezisem. De ő úgy beszél, mintha ennél többről lenne szó. Mintha előre látná a jövőt, vagy... mintha járt volna ott. Úgy beszél velem és rólam, mintha... mintha tudná, hogy mit fogok tenni.

– És mit gondolsz, mit fogsz tenni? – fintorodott el Fischig.

– Fogalmam sincs – keltem föl, és odasétáltam az oltárhoz. – De nem tehetek semmi olyat, ami örömmel töltene el egy démont, vagy amiből az hasznot húzhat! Ilyen ostoba nem lehetek!

– Nyugodj meg, Eisenhorn, ha valaha is azt feltételezném rólad, hogy ilyesmire adod a fejed, én magam loccsantanám szét!

– Tedd is meg! – bólintottam komoran.

Felnéztem a kandeláberre, s egy pillanatig az árnyékokat figyeltem. A gyertyák számos, egymást keresztező árnyékot vetettek.

Mint a jövőbe vezető utak.

Igyekeztem a pillantásommal kerülni a nyúlós, sötétebb árnyakat.

– Az a démonfattyú csak játszadozik veled, és megpróbál hidegre tenni – mondta végül Fischig. – Ez csupán erről szól.

– Ebben az esetben viszont nem értem, minek mentette meg az életem.

Egy idő után otthagytuk a szentélyt, s visszatértünk a szeles, mocsaras síkságra. A pilonon átfúvó szél hangja itt mintha erősebb lett volna.

– Kik jöttek veled? – kérdezte a kastellán.

– Aemos, Bequin, Nayl, Husmaan... és egy Inshabel nevű interrogátor, akivel még nem találkoztál. Az Eechantól idáig meg se álltunk.

– Hosszú út volt?

– Majdnem fél év. A Mordiáig egy privatér hajóján, a Sasok Urán jutottunk el, onnantól pedig az Adeptus Mechanicus vendégszeretetét élveztük. A technopapok hatalmas hajója, az Olümposz Mons újonnan épített titánokat szállított a Cadiai Kapuhoz.

– Megtiszteltetés lehetett azzal a hajóval utazni.

– Az inkvizítori ranggal bizonyos előnyök is járnak. De azt megmondom, hogy a Mars technopapjai olyan unalmas társaság, hogy ha nincs ott Bequin, aki bármikor szívesen játszott egy parti királyölőt, meg is bolondultam volna.

– Naylnak jobban megy már a játék?

– Nem igazán. Mostanra már tartozik nekem legalább... az elsőszülött gyermekével meg a lelkével.

Fischig jóízűen felnevetett.

– Na jó, azért annyira nem volt borzasztó az út – legyintettem. – Ott volt például az a veterán princepsz a Titán Légióból. Igazi vénember, több száz éves, nem sokkal a visszavonulás előtt. Már ha közülük valaha is visszavonul valaki. Ő felügyelte az új titánok transzferét. Hekaténak hívták. Egy párszor leültünk inni meg beszélgetni. Majd emlékeztess, hogy alkalomadtán meséljem el egyik–másik háborús anekdotáját.

– Úgy lesz. És most talán induljunk.

A terepsiklója a fasor végében állt. Lesöpörtük róla a lehullott faleveleket, és beszálltunk.

– Hadd mutassam meg, hogy mit találtam – mondta a kastellán. – Aztán végre mind összegyűlhetünk egy biztonságos helyen.

– Mennyire biztonságos?

– A lehető legbiztonságosabb.

♦ ♦ ♦

A vonyító szél kísért utunkon, míg átrepültünk a lápvidék fölött. Az árnyékok megnyúltak, s a nap dicső fénye halvány derengéssé szelídült.

Zord világ volt ez, szélfútta, vad, s kemény embereknek adott otthont. A gyerekeket, ahogy elérték a pubertást, ruha és felszerelés nélkül kitették a Caducades–tenger egyik kopár szigetére. Akik túléltek itt egy álló hónapot, azokat a szigetvilágon szétszórt sziklaerődök valamelyikébe vitték. Az Ifjak Seregei itt kapták meg azt a brutális kiképzést, ami az Impérium egyik legkiválóbb haderejévé tette őket. Az erődök álháborúkat vívtak egymással, s a fagyos tengerszemek, vízmosások és erdők borította szigeteken tanulták meg az álcázás és rejtőzés fortélyait.

A szárazföld végtelen síkságain tartották a hadgyakorlataikat, amikről az a mondás járta, hogy ha nem éles lőszerrel vívják, nem is igazi cadiaiak. S attól fogva, hogy megkapják az első lézerfegyverüket – ez úgy hatéves koruk környékén esedékes –, mindig éles lőszerrel gyakorlatoznak. A többségük már azelőtt képzett katona, hogy elérné a felnőttkort.

Nem is csoda, hogy a Cadiai Rohamcsapatok az Impérium legjobbjai közé tartoznak.

De nem a táj vagy az itt élők miatt jöttünk ide.

Minket a pilonok érdekeltek.

♦ ♦ ♦

– Cherubael járt itt – magyarázta Fischig, miközben az egyik szemét végig a magasságmérőn tartotta. – A nyomok alapján az elmúlt negyven évben kilenc alkalommal.

– Biztos ez?

– Nyomozó vagyok! – horkant föl. – És a nyomok azt mutatják, hogy a démonfattyút és azt, akinek dolgozik, nagyon is érdekli a Cadia.

– Akkor hogy lehet, hogy az Inkvizíció mit sem tud erről?

– Ugyan már, Gregor! Aemos egyszer azt mondta, hogy a galaxis olyan hatalmas, hogy ha minden adatot, amit a Birodalom egy nap alatt kitermel, egyszerre táplálnák be a Terra kogitátoraiba, az egész rendszer azonnal összeomlana. Itt nem az adatokról, hanem azok megszűréséről és a finom összefüggések felismeréséről van szó. És persze szerencsém is volt.

– Miben?

– Ott van ez a fickó. Isak Aette. Régi cimbora. Tulajdonképpen régen, amikor még arbitrátorként szolgáltam, a főnököm volt. Előléptették, arbitrátor generális lett belőle, s végül ide vezényelték, hogy felügyelje a Cadiánus Bolygóvédelmi Erőket. Tavaly felvettem vele a kapcsolatot, és kaptam tőle pár fülest, amit mindenképp ellenőrizni akartam.

– Ne csigázzon, felügyelő úr!

Egészen alacsonyan repült, s a sikló elnyújtott, szögletes árnyékot vetett a talajra.

– Aette azt mondta, hogy az arbitrátorok vagy tíz évvel ezelőtt elkaptak egy eretnek szektát, akik Bael Fiainak nevezték magukat. Egy rakás kisstílű, veszélytelen fickó volt, de a vallatás során kibökték, hogy egy Bael nevezetű démont szolgáltak. A helyi inkvizítor generális maga is kikérdezte őket, majd máglyára küldte az egész társaságot.

– Kicsoda az úriember?

– Gorfalnak hívták. Ő azonban már három éve elhunyt. Az utódja, Neve inkvizítor generális, egy hölgy. Bael Fiai időközben újjáalakultak, bár semmi olyat nem tettek, amit pár BV–s ne tudna kezelni. Ahogy már mondtam, viszonylag ártalmatlan társaság. Mindössze egy dolog érdekelte őket.

– Éspedig?

– Meg akarták mérni a pilonokat.

Fischig egy merész fordulóval kerülte meg a fekete kőtömböt, s a szél hangja itt már olyan éles volt, hogy a jármű hajtóművei sem tudták elnyomni.

A pilon hatalmas volt – közel fél kilométer magas és majd háromszáz négyzetméter alapú.

A felületén emberfej nagyságú, kör és ovális alakú nyílások tátongtak, s ezeken a szabályos, hosszú–hosszú alagutakon járta be a szél keresztül–kasul a pilont. Technomágusok egy csoportja apró szondák segítségével próbálta meg feltérképezni a járatokat, de a gépezetek az esetek túlnyomó részében soha többé nem kerültek elő.

Ahogy a sikló felkapaszkodott az emelkedőn, szemügye vettem a szomszédos pilont is, ami a lápvidék túloldalán emelkedett, innen majd hatvan kilométerre.

A Cadián ötezer–nyolcszáztíz pilon található, s akkor még nem is beszéltünk a többi kétezerről, amik egy része már a földbe süllyedt, egy részéből pedig csak romok maradtak.

Nem akadt köztük két teljesen egyforma, bár mind fél kilométer magas volt, s mindegyik pontosan kétszázötven méter mélyen ült a talajban. Az eredetük az emberi telepesek megérkezése előtti időkre nyúlt vissza, s mind a mai napig csak találgatták, hogyan készülhettek, s ki emelte őket.

A több száz elvégzett mérés ellenére sem derült ki róluk sokkal több, ennek ellenére sokan hittek abban, hogy ezek a pilonok tartják nyitva az Iszonyat Szeme felé vezető, egyetlen biztonságos hipertéralagutat.

– Megpróbálták... lemérni?

– Igen – bólogatott Fischig, és újabb éles fordulóba kezdett. – Ezt meg egypár másikat.

Voltak geolokátoraik, magnetikus plombáik, többfajta detektoruk, s azt mondták... azt mondták, hogy a pilon pontos kiterjedésének feltérképezése volt Bael Fiainak feladata.

– A Bael néven kívül van más is, ami esetleg összefüggésbe hozhatja őket Cherubaellel?

– A vallatásról készült jegyzőkönyvekben az áll, hogy a kultisták által imádott, nagy hatalmú teremtmény teljes neve Cherub Bael volt, aki azt parancsolta nekik, hogy mérjék meg a pilonokat. Cserébe tudást és hatalmat ígért nekik.

– És ez a... Gorfal nevezetű inkvizítor generális... utánajárt ennek a dolognak?

– Nem igazán. Egy kicsit felületes volt.

– Beszélni szeretnék ezzel a jelenlegi inkvizítor generálissal. Neve... azt mondtad, hogy így hívják, nem igaz?

– De. És gondoltam, hogy beszélni szeretnél vele.

♦ ♦ ♦

Már alkonyodott, mire beértünk Kasr Derthbe, ami a régió legnagyobb katonai tábora s egyben a Caducades–szigetvilág kormányzói székhelye is volt.

Ahogy elértük a külső védművet, Fischig bekapcsolta a sikló rádióadóját, és beütötte az aznapi azonosító kódokat. Ennek ellenére Mantikor– és Hidra–ütegek fordultak célra, s követtek minket folyamatosan.

– Ne aggódj! – mosolyodon el a felügyelő az arckifejezésem láttán. – Biztonságban vagyunk. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a cadiánusok minden lehetőséget megragadnak a gyakorlatozásra.

Elsuhantunk egy lassan cammogó konvoj mellett – erősen páncélozott, tizenkét kerekű, teherszállító monstrumokból állt, amiket Szentinel–lépegetők kísértek s a táboron átvezető úton, a hatalmas földsánccal párhuzamosan repültünk. Azon túl pedig már Kasr Derth sátorvárosa nyújtózott.

A sáncokon vastraverzekből összerótt őrtornyok álltak, s a keresőfényeiken kívül az idetelepített géppuskák is követték a siklót. Fischig csökkentette a magasságot, lépésbe váltott, s a keleti barbakán felé vette az irányt, ahonnan Földrengető–lövegek hosszú csövei meredtek az égre. Az erőd kváderkövekkel kirakott homlokzatát jókora, birodalmi sast formázó bronzrelief díszítette.

Átsuhantunk a leeresztett csapóhíd fölött, be a kapun, s végig az erődítmény szándékosan keskenyre szabott utcáin.

A Cadia legrégibb kastellumai az ősi, terrai stílusjegyeit tükrözték. Ilyen volt például a széles, derékszögű utcahálózat. Aztán a 32. évezred nagy Káosz–inváziói során rövid idő alatt három is odaveszett, s hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a széles utcákat nem lehet sem megvédeni, sem megtartani.

Azóta az erődöket behálózó utak gondosan megtervezett fűrészfogakra hasonlítottak, s Kasr Derth egy bonyolult, szögletes útvesztővé vált. Tekintetbe véve a cadiánusok bátorságát s az urbánus hadviselésben való jártasságukat, egy kasrt akár utcáról utcára, házról házra is tudnak védeni, s így akár hónapokig is fel tudják tartóztatni az ellenséget.

A halogénlámpákkal megvilágított utcákon most is pezsgő élet folyt, s csak ahogy jobban megnéztem magamnak a járókelőket, kezdtem rájönni, hogy egy részük nem is katona. A civil viselet azonban annyira hasonlított a terepmintás katonai gyakorlókra, hogy elsőre nem is nagyon lehetett észrevenni a különbséget. Aztán, ahogy a szemem jobban ráállt a részletekre, már én is ki tudtam szúrni, ki a helyi, és ki a látogató. A zöld–barna erdei és a fehér–szürke sarkvidéki rejtőszín itt az idegeneké volt. A helyiek szürke–barna mintásat hordtak.

Lezárt magtárak és masszív lakóépületek mellett suhantunk el – itt még a tehetősek házait is páncéllemezek és vaskos védművek óvták –, s tőlünk balkézre hosszú, kivilágított sörsátor hívogatta azokat, akik itt szerették volna elverni a zsoldjukat.

Jobbra a kasr keramitlapokkal fedett, piramisforma közigazgatási épülete magasodott, velünk szemben pedig az Inkvizíció helyi kirendeltsége. Amerre csak elhaladtunk, lövegek és ütegek fordultak utánunk.

Fischig az Inkvizíció rezidenciájának udvarán tette le a siklót, ahol a süllyesztett reflektorok fénykévéiből ragyogó kereszt rajzolódott ki.

Arannyal szegett, burgundi vörös egyenruhájú őrök vették körül a siklót, miközben hátrahajtottuk a tetőponyvát, és kimásztunk.

Felmutattam a jelvényem, mire összecsapták a bokájukat, és tisztelegtek.

– Nagyuram! – mondta a tisztjük.

– Az inkvizítor generálishoz jöttem.

– Azonnal értesítem a számysegédjét – biccentett az őrmester, majd besietett az épületbe.

– Nem fogod kedvelni – súgta oda Fischig, amint megkerülte a járművet.

– Miért?

– Hidd el nekem... egyszerűen nem fogod.

♦ ♦ ♦

– Későre jár, és mára már befejeztem a munkát – tette le a tollát a tintatartó mellé Neve inkvizítor generális.

– Elnézést a kései zavarásért, asszonyom.

– Szükségtelen mentegetőznie – legyintett. – Úgysem mutatok ajtót a hírneves Eisenhorn inkvizítornak. Talán messze vagyunk a Helican szubszektortól, de a híre, jó uram, ide is elért.

– Remélem, semmi dehonesztáló.

Az inkvizítor generális fölállt az asztala mellől, és lesimította zöld köpenyét. Köpcös, őszülő hajú nő volt, majdnem százhúsz éves, s éppoly kék szemű és sápadt, mint a cadiánusok többsége.

– Mondjuk – vonta meg a vállát.

A dolgozószoba fekete–fehér járólapokkal kirakott, nyolcszög alapú helyiség volt. A fehér falakon indázó minták, amik alig látszottak az apró lámpák és lótuszmotívummal díszített parázsgömbök fényében.

Neve ezüsttel futtatott botra támaszkodva, sántikálva kerülte meg az asztalt.

– Felteszem, a Bael–ügyről készült feljegyzéseket szeretné megtekinteni.

– Miből gondolja?

A testsúlyát az egészséges lábára helyezte, s botjával Fischigre bökött.

– Őt már ismerem. Járt már itt. Gondolom, az egyik embere.

– Az egyik legjobb – bólintottam.

– Hah! – vonta össze ritkás, vékonyra szedett szemöldökét Neve. – Ez sokat elmond önről, Eisenhorn. Jöjjön! Elkísérem az archívumba.

♦ ♦ ♦

Gyengén megvilágított csigalépcső vezetett lefelé, s Neve–en látszott, milyen nehezére esik megküzdeni a keskeny grádicsokkal. Mégis mereven elzárkózott, amikor a karom nyújtottam, hogy arra támaszkodjon.

– Nem állt szándékomban megsérteni, inkvizítor generális!

– A magafélék mindig ezt mondják! – csattant föl, és, bár nagy kedvem lett volna megkérdezni, hogy mégis, mit ért ez alatt, tudtam, hogy nem ez rá a legalkalmasabb pillanat.

A lenti, hosszú csarnokot csak a középütt álló asztalok olvasólámpái világították meg.

– Fényt! – csikorogta a nő, mire egy koponya–szervitor lebegett oda, s a szemgödreibe épített apró lámpák azonnal bekapcsoltak.

– Bael Fiai – intett Neve. – Keresd meg!

A szervitor azonnal bevette magát a könyvespolcok közé. Nyolc szekrénnyel odébb torpant meg, s izzó szemei minden adattáblát, lezárt adathengert és poros, papírkötésű könyvet szemügyre vettek.

Fischiggel Neve mellé szegődtünk, aki lassan, sántikálva eredt a szervitor nyomába.

– Csupa fiú – morogta a nő, az adathordozók közt bogarászva. – Teuth Fiai... Macharius Fiai... csupa kurafi. Ne bámuljon, Eisenhorn! Ez itt viccnek számít.

– Biztos vagyok benne, asszonyom.

– Barabus Fiai... Balkar Fiai... Itt van! Bael Fiai.

Levett egy dossziét a polcról, egyenest az arcomba fújta róla a port, majd a kezembe nyomta.

– Amikor végzett, tegye vissza a helyére!

Azzal megfordult, s máris indulni készült.

– Ha még rabolhatnám egy percre az idejét, asszonyom!

– Mi az? – nézett vissza a válla fölött.

– Az elődje...

– Gorfal – súgta a fülembe Fischig.

– Gorfal. Komolyabb vizsgálat nélkül máglyára küldte a szekta tagjait. Ön soha nem vette elő újra ezt az ügyet?

Neve lassan elmosolyodott, bár ebben a gesztusban nem volt semmi megnyugtató vagy barátságos.

– Tudja, Eisenhorn... mindig úgy képzeltem, hogy a magához hasonló, nyughatatlan inkvizítoroknak csupa izgalom meg kaland az életük. Volt, amikor én is ilyen szerettem volna lenni. Nem is gondolná, ugye?

– A legnagyobb tisztelettel, asszonyom... mit nem gondolnék?

A kezemben szorongatott dosszié felé bökött a fejével.

– Az ott egy rakás szar. Zagyvaság. Értelmetlen és érdektelen. Még hogy Bael Fiai?! Már mi a fenéért kellene újra előszednem ezt az ügyet? Döglött nyom, döglött ügy. Egy rakat holdkóros, akiket a nyugati lápvidéken álló pilon mellett gyűjtöttek be egy éjjel, mert geolokátorokkal játszottak. Hűha! Ez annyira félelmetes! Megpróbálták megmérni a pilont.

Micsoda ördögi terv!

– Inkvizítor generális, én...

– Igen?! Magának fogalma sincs, hogy mennek itt a dolgok! Ez itt a Cadia! Rögtön a Káosz előszobájában! A rontás megállíthatatlanul szivárog befelé a világunkba, méghozzá olyan ütemben, hogy minden hónapban szekták százait füleljük le! Százait! Úgy szaporodnak, mint a nyüvek! Ha szerencsém van, akár napi négy órát is alhatok, és nem rángatnak ki az éjszaka közepén egy újabb viperafészekhez, amin az arbitrátorok épp akkor ütöttek rajta. Az utcákon szinte mindennaposak a tűzharcok a Nagy Ellenség gyalogjaival.

Így talán nem meglepő, ha nem foglalkozom minden apró, tyúkszaros üggyel, amit a féleszű elődöm hagyott rám! Úgyhogy ne jöjjön nekem most egy zizzent mérnökcsapat szomorú történetével!

– Sajnálom.

– Sajnálhatja is! – morogta, s lassan, bicegve indult a csigalépcső felé. – Gondolom, egyedül is kitalál.

– Neve! – szóltam utána újfent, s az egyik asztalra dobtam a dossziét. – Lehet, hogy csak egy csapat idióta volt, de jelenleg ők az egyetlen biztos láncszem, akik elvezethetnek egy démonfattyúhoz, aki mindannyiunkra nézve halálos veszélyt jelenthet.

– Egy démonfajzat? – fordult meg lassan.

– Az – bólintottam. – Meg a parancsolója. Aki – félek – valaki a mi sorainkból.

– Hallgatom – húzta össze a szemöldökét a nő.