TIZENHÁROM

Találkozások.

Belső Elhárítás.

A hosszú út kezdete.

Nem tudom, sikerült–e meggyőznöm az inkvizítor generálist. Nem tudom, meg lehetett–e bármivel győzni. Annyi azonban bizonyos, hogy meghallgatott, további két órán át maradt, és segített előkeríteni a Bael Fiainak ügyéhez kapcsolódó egyéb esetek dossziéit.

Kilenc után egy helyi, a Caducades–tenger egyik szigetén kirobbant zavargáshoz hívták.

Mielőtt elindult volna, felajánlotta, hogy nekem és az embereimnek is kerít szállást, amit persze udvariasan visszautasítottam.

Aztán megegyeztünk, hogy nyugodtan folytathatom a nyomozást Kasr Derth területén – feltéve, ha őt is folyamatosan informálom.

– Hallottam már történeteket a maga... kalandjairól, Eisenhorn, és nem akarom, hogy itt bármi hasonló történjen! Remélem, értjük egymást.

– Hogyne!

– Akkor jó éjszakát... és jó vadászatot!

Egyedül maradtam a felügyelővel az archívumban.

– Tévedtél – csóváltam meg a fejem.

– Miben is?

– Végül csak megkedveltem.

– Ezt a keményfejű szukát?

– Tulajdonképpen épp azért kedveltem meg, mert olyan kemény fejű szuka.

Mindig is örömmel találkoztam olyan inkvizítorokkal, akik komolyan vették és tisztességgel végezték a feladatukat, még akkor is, ha a módszereik eltértek az enyémtől. Neve ízig–vérig puritán volt, türelmetlen, és olyan egyenes, hogy az már szinte fájt. Ugyanakkor a nevén nevezte a dolgokat, és a Birodalmat fenyegető veszélyeket ugyanolyan komolyan vette, mint én magam.

Hiszem, ha az ember inkvizítor, nem is tehet másként.

♦ ♦ ♦

Éjfélig dolgoztunk, s ezalatt száznál is több ügyiratot tanulmányoztunk át. Eddigre már – a rádióüzenetemnek megfelelően – a kutter is megérkezett Kasr Tyrok űrkikötőjéből.

Fischig előkerítette Neve egyik rubrikátorát, és utasította, hogy mire reggel visszajövünk, készítsen az általunk megjelölt aktákról másolatot, és töltse föl őket egy–egy adattáblára.

Aztán otthagytuk az archívumot, beültünk a siklóba, és a kastellum zegzugos utcáin át elindultunk kifelé a kasrból.

Hideg, csillagfényes éjszaka volt, s az erődváros melletti, kivilágított leszállópálya fölött nagy, szőrös bogarak raja táncolt. A kutter már várt ránk.

A keleti horizont peremén jókora, vérszínű folt éktelenkedett az égen.

Az Iszonyat Szeme.

A csillagköd látványától – pedig ebből a távolságból alig tűnt többnek elmosódott pacánál – megborzongtam. Ez itt, a keleti égbolton, mindannak a rendnek és élhető életnek az ellentéte volt, amit a Birodalom kétfejű sasa szimbolizált.

Azon a lyukon át az Örök Ellenség lesett be a mi univerzumunkba.

Nevetés és ölelések várták Fischiget, ahogy felhágtunk a kutter rámpáján. Aemos egyfolytában a kezét rázta, Bequin pedig gyors csókot lehelt az arcára, amitől egy pillanatra még a felügyelő is elpirult. Medeát megölelte, Naylnak tréfásan a vállába bokszolt, Husmaantól pedig megkérdezte, hogy esetleg nem éhes–e.

– Miért? – kérdezte a nyomolvasó gyanakodva.

– Hát, csak, mert vacsoraidő van – mondta Fischig mosolyogva. – Betancore! Ideje fölszállni!

Arra a biztonságos helyre tartottunk, amit már említett.

♦ ♦ ♦

Utoljára vagy öt évvel ezelőtt jártam az Essene teherszállító klipperen. Három kilométer hosszú, klasszikus vonalvezetésű hajó volt, Izolda–osztályú, s cifra, akár egy katedrális.

Most is ugyanolyan fenséges volt, mint amikor először pillantottam meg, közel egy évszázada, a Hübrisz hideg egén.

A kutter kecsesen siklott a hatalmas csillaghajó egyik nyitott dokkolóöble felé.

– Egy privatér? – kérdezte Inshabel nyugtalanul, miközben a vállam fölött figyelte a közeledő klippert.

– Egy régi barát.

♦ ♦ ♦

Azt hiszem, minden szövetségesem közül Tobius Maxilla kapitány volt az egyik legvalószínűtlenebb. Hivatalosan – és nem hivatalosan – luxuscikkekkel kereskedett, szerte a Helican szubszektorban, s mindenkivel üzletelt, aki meg tudta fizetni.

Jó privatérhoz illően azonban a kalandot is szomjazta, s amikor majd egy évszázada, a Necroteuch–ügy során felfogadtam – először mindössze arra, hogy elszállítson a Hübriszről –, őt magát is magukkal sodorták az események. S legnagyobb örömömre azóta is a szövetségeseim közt tarthatom számon.

Az elmúlt évszázad során nem egyszer szállított már engem vagy valamelyik emberem, s olyan is volt, hogy ő maga keresett meg, nincs–e szükségem a szolgálataira.

Egyszerűen csak mert unatkozott, s – az ő szavaival élve – épp itt járt a szomszédban.

Maxilla tanult ember volt, független, szellemes és igen kifinomult ízlésű. Házigazdának előzékeny, barátnak remek. Nem volt ugyan hivatalosan is a csapatom tagja, de ennyi év és ennyi közös kaland után merem állítani, hogy közénk tartozott.

Tavaly, amikor úgy döntöttem, hogy Fischiget küldöm a cadiai nyom után, Maxillát kértem meg, hogy szállítsa el ide, s legyen a segítségére, míg kell. A kapitány azonnal ráállt, s nem csupán a nagyvonalú honorárium miatt. Számára ez megint egy remek kaland volt, mely során kicsit megtornáztathatja az Essene berozsdásodott izmait.

Kaland, üzlet és utazás... Maxilla kapitányt ezek éltették.

♦ ♦ ♦

A hatalmas ventilátorok még ki sem tisztították a dokkoló–öböl levegőjét, ő már ott volt, hogy üdvözöljön minket.

Mint mindig, most is a maga módján öltözött az alkalomhoz: zsabós ujjú és gallérú, kék selyemzsakettet viselt, japa–nagar selyemből készített térdnadrágot, széles kardövet aranyozott csattal, s bodorított, rizsporos parókája fölött egy tollbokrétával ékített háromszög– kalapot. A bőre előkelően sápadt volt, az állán egy apró, smaragd szépségpötty csillogott, s a parfümje erősebb volt, mint a hajtóművek bűze.

– Gregor, kedves barátom! – kiáltotta túláradó örömmel, és előrenyújtott kézzel sietett oda hozzám. – Mily öröm, hogy ismét szerény hajlékomban üdvözölhetem!

– Mint mindig, részemről a szerencse – hajtottam fejet.

– És a szépséges Alizebeth! – mosolygott Bequinre a kapitány, és kezet csókolt neki. – Üde és illatos!

– Csak óvatosan! – incselkedett vele a nő. – Még a végén elmaszatolja a sminkjét, kapitány!

– És itt a zseniális Aemos is! Légy üdvözölve, bölcs férfiú!

A vén tudós szakértő zavartan kuncogott, miközben Maxilla a kezét rázta. Azt hiszem, soha nem tudta igazán eldönteni, mennyire is vegye komolyan a privátért.

– Nayl úr!

– Maxilla kapitány...

– És a bájos Medea! Elbűvölő! Szavamra, elbűvölő!

– Ön nemkülönben! – mosolyodott el Medea, és hagyta, hogy Maxilla neki is kezet csókoljon.

– Tudta, hogy jövünk, kapitány – jegyezte meg epésen Fischig. – Időközben igazán felfrissíthette volna a repertoárját!

Az általános nevetés közepette ő és Maxilla is kezet ráztak. Rá kellett, hogy jöjjek, az alatt az egy év alatt, míg a felügyelő a privatér vendégszeretetét élvezte, kettejük nexusa is megváltozott. Korábban nem sok közös témájuk akadt – a neveltetésük és a hátterük is merőben eltérő volt –, de egy év elég volt, hogy barátság alakuljon ki közöttük.

És ez örömmel töltött el. Hiszek abban, hogy a barátok könnyebben tudnak együtt dolgozni.

– Önökhöz még nem volt szerencsém – fordult Maxilla Inshabelhez és Husmaanhoz. – De vacsora közben minden bizonnyal módunk lesz közelebbről is megismerkedni. Az Istencsászár hozta mindannyiukat az Essene fedélzetén!

♦ ♦ ♦

A kapitány aranyozott szobrokra emlékeztető szervitorai a grandiózus méretű étkezőben tálalták az estebédet. Zefírrák pástétomot ettünk, ontoli virágszirom–salátát, cadiánus vaddisznófilét, s az étkezést tejszínnel és intiai–sziruppal körített, ébengyümölcs szufléval zártuk. Samatani rozé, testes cadiai vörösbor, hydraphuri édes desszertbor és mordiánus snapsz csillapította szomjunkat, s oldotta a feszültséget. Jó volt néhány órára elfeledkezni a munkáról, és kikapcsolódni egy kicsit.

Egyikünk sem beszélt az ügyről vagy arról, hogy valószínűleg mit kell majd tennünk, hogy megoldjuk. Hisz néha épp a pihenés tisztítja ki az ember fejét.

És nekem most igencsak szükségem lesz a tiszta fejre.

♦ ♦ ♦

Másnap reggel tértünk vissza Kasr Derthbe a kutterrel. Ahogy a nap lassan egyre följebb kúszott égi pályáján, aranyfényű hidat varázsolt a szigettenger vizére, és rózsaszín derengésbe vonta a hegycsúcsokat.

Annak ellenére, hogy a megfelelő kódokat használtuk, fél óra alatt hat őrposztnál is megállítottak minket. Egyszer még két cadiánus vadászgép is fölzárkózott mellénk, hogy nagyobb nyomatékot adjanak az inspekciónak.

Az itteniek életének minden szegmensét militáris biztonsági előírások szabályozták. Minden civil járművet tüzetesen átvizsgáltak – főleg azokat, amiket gyanúsnak találtak, vagy amik valamilyen oknál fogva elhagyták a kijelölt útvonalat vagy légifolyosót.

Aemos elmesélte, hogy hat hónappal korábban lelőttek a Kansk–tenger fölött egy utasszállító naszádot, amiről kiderült, hogy Amush dékánját szállította, aki egy vallásfilozófiái szemináriumra érkezett. Egyszerűen csak azért, mert nem adta meg a megfelelő kódokat.

Kíváncsi voltam, hogy a mi arc és név nélküli ellenségünk hogyan juttatja ki és be az ügynökeit. Vagy valamilyen titokzatos, misztikus módszerrel, vagy... velünk ellentétben olyan ranggal és hatalommal rendelkezik, hogy őt nem merik rutinellenőrzésekkel zargatni.

♦ ♦ ♦

Kasr Derthtől hatvan kilométerre tereltek el minket. A kora reggeli égbolt energianyaláboktól és rakétáktól csillogott. A Cadiánus Rohamcsapatok nyolc zászlóalja épp a közelben tartott hadgyakorlatot.

Végül egyórás késéssel értünk az Inkvizíció rezidenciájához. A kasr minden szirénája azt jelezte, hogy a hegyek közt és a lapályon folyó ütközet csupán hadgyakorlat, nem több.

Már útközben négy párra osztottam a csapatom, s mindenki tudta, mi a feladata.

Fischig Aemosszal az archívumba tartott, hogy a tudósszakértő is áttanulmányozhassa a tegnap összegyűjtött adatokat, s újabbakat áshasson elő. Bequin – Husmaan kíséretében – az apostoleumba ment, hogy átnézze az Ecclesiarchia adattárát. Inshabel és Nayl az Administratum feljegyzéseire vetette magát, én pedig Medea kíséretében a Védelmi Minisztériumot céloztam meg.

♦ ♦ ♦

A Cadián nincsenek arbitrátorok. A háborús helyzetre való tekintettel a katonai törvények kormányozzák a világot, s a rendőri feladatokat a Belső Elhárítás látja el, ami itt – ellentétben oly sok világ bolygóvédelmi erőivel – nem egyfajta katonai rendőrség volt, hanem a Cadiai Birodalmi Gárda egyik alakulata.

Hivataluk a régió közigazgatási központjában, Kasr Derthben áll, egy vaskos, szürke öregtoronyban, közvetlenül a katonai kormányzó erődje mellett.

A Belső Elhárítás katonáit véletlenszerűen választják ki. Bevett szokás volt, hogy az alapkiképzés után minden tizedik katonát ehhez az alakulathoz igazolták át, függetlenül attól, mennyire volt ígéretes, vagy milyen eredményeket mutatott föl. Ennek következtében nem egyszer előfordult, hogy a Cadia történetének legrátermettebb fegyverforgatói a saját szülővilágukon teljesítettek szolgálatot. S ez az oka, hogy a Cadián van az Impérium egyik legerősebb bolygóvédelmi alakulata.

Egy bizonyos Ibbet ezredes fogadott minket – szikár, erőteljes, negyvenes éveiben járó férfi –, aki úgy festett, mint akinek az Iszonyat Szemébe kellene rohamcsapatokat vezetnie, nem a hátországban rostokolnia.

Udvarias volt és bizalmatlan, amit személy szerint szimpatikusnak találtam.

– Nincs semmiféle feljegyzésünk feltételezett vagy illegális határsértőkről – jelentette ki az ezredes.

– És az hogy lehetséges?

– Mert ilyesmi a Cadián nem fordulhat elő. A rendszer nem teszi lehetővé.

– Felteszem, mindenhol akadnak sajnálatos kivételek.

Az ezredes kifejezéstelen arccal fonta össze az ujjait.

– Rendben van – váltottam gyorsan taktikát. – Mi van akkor, ha valaki mégis be akar jutni névtelenül? Hogyan tudná megszervezni?

– Sehogy – mondta hidegen Ibbet. – Mindenki személyazonosságát ellenőrizzük. Minden látogatót regisztrálunk. A látogatás okát is. Az adatok a központi adatbázisba kerülnek, amit nem lehet kijátszani. Aki mégis megpróbálkozik vele, azt azonnal kiiktatjuk.

– Akkor, azt hiszem, az ilyen próbálkozók aktáival kezdeném.

♦ ♦ ♦

Ibbet méla undorral kalauzolt el bennünket a kódfejtőkhöz, ahol azonnal egy tisztiszolga gondjaira is bízott minket. Körülbelül három órán át keresgéltünk az adatfájlok között, mígnem beleuntunk az orbitális, légköri és szárazföldi ellenőrzések végtelen listáinak böngészésébe. Csak ezeknek az adatoknak az áttanulmányozásához hetekre lenne szükség.

♦ ♦ ♦

Úgyhogy pontosan ezt tettük. A következő tíz és fél hét során átbogarásztuk Kasr Derth katalógusait, archívumait és adatbázisait. Váltásokban dolgoztunk, és a kutteren éltünk, bár hetente egyszer visszatértünk az Essene–re pihenni egy kicsit.

Már jócskán benne jártunk a télben, mire végeztünk.