KILENC

Eechan.

Phant.

Kések az éjszakában.

A muta–bár kétfejű ajtónállója egyik ráncos, ragyavert képét felénk fordította, a másik fej azonban továbbra is az obscurapipával volt elfoglalva.

– ’em a ti fajtátok, ’em nektek való hely – morogta. – Úgyho’ tipli!

A lyukas ponyvatetőn át törekeső szitált ránk, s nem volt hangulatom továbbra is idekint ácsorogni. Odabiccentettem a kísérőmnek, aki hátrahajtotta a csuklyáját, és megmutatta a kidobónak az egész ábrázatát elborító, torz szemeit.

Én is félrehúztam a köpenyem, és felemeltem a jobb karom, hogy lássa a hónaljamból kitüremkedő csápokat.

Az ajtónálló felkelt az asztalától, és lassan bólogatva odacammogott hozzánk. Olyan hatalmas és tagbaszakadt volt, mint egy ogryn, s tetőtől talpig tetoválások borították.

– Hnh... – morogta, miközben körbejárt mindkettőnket.

– Talá’ mégis begyöhettek. Bár a szag’tok nem muta...

Néhány lefelé vezető lépcsőfok után obscurafüsttől félhomályos helyiségbe értünk, ahol stroboszkópszerű villanófények lüktettek a vad, szabálytalan ütemű zene – a muták rajongtak ezért a zúzásnak nevezett zajártalomért – ritmusára. A lámpákat vörös üveglapok bontották, amitől a patkánylyuk még félelmetesebben nézett ki. Mintha csak Omermettia, az őrült zseni egyik, a kárhozatról szóló festményének egy részlete elevenedett volna meg a szemünk előtt.

Akadtak itt torzak, deformáltak, félvérek és csatornalakók – a muták majd’ minden fajtájából. Kártyáztak, vedeltek, táncoltak vagy épp a pódiumot bámulták, ahol egy nagy mellű, meztelen lány vonaglott a zúzás pörgő, szaggatott ritmusára. A lánynak nem voltak szemei, s széles mosolyra húzott, telt ajkai a köldöke helyén éktelenkedtek.

A félkör alakú bárpulthoz sétáltunk, amit tucatnyi lámpa éles, fehér fénye világított meg. A csapos ocsmány, hájas szerzet volt, aki villás, fekete nyelvével nyalogatta pudvás fogait.

– Hé, muta! – sziszegte. – Mit iszol?

– Két olyat! – intettem a fejemmel a mellettünk elvonuló pincérnő tálcájára, amin tiszta gabonaszesszel teli kupicák sorakoztak.

A pincémő – leszámítva az egész testét beborító sültüskéket – egészen szemrevaló volt.

Ő is muta volt. Mint idebent mindenki.

A mutáns szónak van egy kifejezetten kellemetlen mellékzöngéje, különösen, ha az ember maga is az. Jobb szeretnek hát a szlengből kölcsönvett kifejezésekkel utalni magukra. A jelenség persze nem egyedülálló – az alsó néprétegek között kifejezetten gyakori –, s a büszkeség egyfajta megnyilvánulása.

Azok, akik telepatikus erő nélkül születtek, például vakfejűnek vagy tompának nevezik magukat. Sylvan alacsony gravitációjú világának magas, karcsú lakói piszkafának. A gúny, ha az ember önmagát csúfolja ki vele, valahogy elveszti a sértő élét.

Az Eechanon megengedték a mutánsoknak, hogy részt vegyenek a nagyüzemi termelésben.

A legtöbb a malom–farmokon és a töreklepárlókban dolgozott, s a hatóságok által kijelölt külvárosok nyomornegyedeiben tengette napjait.

A csapos két poharat tett elénk a pultra, s színültig töltötte őket maró szagú, víztiszta szesszel.

Odalöktem neki pár pénzérmét, és az italért nyúltam.

A kígyónyelvű morogva hajolt közelebb.

– Esz meg mi? Birodalmi pénsz? Te isz tudod, hogy ilyet itt nem fogadunk el!

A pulton csupa birodalmi kupon, váltó, utalvány és apró arany– meg ezüstdarab hevert. Úgy tűnt, errefelé minden vendég effélével fizetett.

Úgy éreztem magam, mint egy zöldfülű kezdő, és biztosra vettem, hogy ebben a pillanatban mindenki minket bámul.

A kísérőm nem zavartatta magát, és belekortyolt az italába.

– Ne csesztesd már te is a szegény mutákat, akik egész nap szart kaszáltak, aztán ezzel szúrták ki a szemüket!

– Nincsz harag, muta – vigyorodott el a csapos, és eltette az érméket. – Megdolgosztatok érte, úgyhogy elfogadom. Cszak gondoltam, szólok, ne nagyon villogtasszátok az ilyeneket errefelé.

Fogtuk az italainkat, és asztal után néztünk.

Hat hétig tartott, míg ideértünk, és kezdtem kifogyni a béketűrésből.

A zúzás ritmusa hirtelen megváltozott, s a padlóba szerelt hangfalakból már egy másik szám dübörgött. A közönségnek láthatóan tetszett, de számomra csupán az előző, fülsértő hang– elegy variációja volt. A lány, akinek a köldöke helyén volt a szája, az ellenkező irányba kezdte tekergetni a csípőjét.

– Azt hiszem, a beszédet inkább rád kellene hagynom –súgtam oda a kísérőmnek.

– Pedig jól csinálod.

– Cseszegetni a mutákat, akik egész nap szart kaszáltak... a Császár szerelmére, hol a fenében szedted ezt föl magadra?

– Még soha nem volt dolgod mutánsokkal?

– Ilyenekkel nem.

– Akkor biztosan nem nyesed, hogyan kell rácuppanni a géntiszta muta zúzósra, igaz?

– Pofa be, vagy lelőlek! – morogtam.

Harlon Nayl elvigyorodott, és ártatlanul pislogott rám mind a tizenhat szemével.

– Puszild be a gégepukkasztót, muta, és skubizz! – vigyorgott rám újfent, majd az állával a helyiség átellenben levő sarka felé bökött. – Itt egye ki a rohadás az összes szemem, ha az ott nem Phant Mastik!

– Jó – morogtam, majd az asztallaphoz koccantottam a poharam. – Tósztra és húzóra, és jöhet egy újabb kör!

Azzal felhajtottam az italt, és igyekeztem kizárni a tudatomból az ízét. A nyelőcsövem hevesen tiltakozott a tömény, égetett szesz ellen, úgyhogy lekaptam a tarajos sül lány tálcájáról még két kupicát, s az első után küldtem őket.

Phant Mastik egy oldalsó boxban ült, a bérizmai és cimborái gyűrűjében. A durva sugárzásnak kitett nemzedékek csúf leszármazottja volt, tagbaszakadt, ráncos kreatúra, elnagyolt vonásokkal, legyezőszerű, vénákkal áttört fülekkel és apró ormánnyal. Vaskos szemöldökereszű koponyáján sűrű, vörös szőr meredezett.

Mélyen ülő, fekete gombszemei azonban értelemtől csillogtak.

És szomorúak voltak. Nagyon szomorúak.

Egy hatalmas kupa állt előtte az asztalon, abból vedelte a szeszt az ormányán keresztül. A jókora, girbegurba fogakkal teli, torz szája erre nemigen lett volna alkalmas. Egy muta kurva ült az ölében, akinek a szükségesnél jóval több keze volt. Az egyikben egy pohár italt tartott, a másikban egy obscurapipát, a harmadikkal épp a sminkjét igazította meg, s a negyedikkel valami olyasmit művelt az asztal alatt, amit Phant szemmel láthatóan élvezett.

Ahogy odasétáltunk az asztalukhoz, a bérizmok azonnal elállták az utunkat. Az egyikük egy hatalmas muta volt, akinek szarvak éktelenkedtek a fején, a másik meg egy olyan fickó, akinek elnyúlt, ráncos fejbőre nagy, hússzínű csuklyaként lógott egyetlen, óriási szemébe.

Mindketten a rongyos kabátjuk zsebébe csúsztatták a kezüket.

– Hogy ityeg, muták? – morogta Bika.

– Minden nagyon baba – bólintott Nayl. – Semmi feszkó, csak beszélni szeretnénk Phanttal.

– Felejtős... – szuszogta Nagyszem.

A hangja a ruhája mélyéről jött, és nem akartam tudni, hol lehet a szája.

– Pedig nagyon lácsó lenne, ha már egyszer olyat tudunk, amitől ő is nagy zsét akaszthatna – makacskodott Nayl.

– Engedd át őket!

Phant hangja hideg volt és kifejezéstelen. Egy mechanikus gégefő segítségével beszélt, ami drága holmi. Nem hiszem, hogy sok muta engedhetne meg magának ilyet.

Úgy tűnt, Phant elég nagypályás, hogy a segítségünkre lehessen.

A két bérizom félrehúzódott, s hagyta, hogy beüljünk a boxba.

– Hallgatlak titeket.

– Valaki arról rizsázott, hogy alfás agyasok kerültek a piacra – kezdte a kísérőm. – Meg arról, hogy te árulod őket.

– És kitől hallottad?

– Csak úgy. Mindenfelé rizsáznak róla.

– Hm. És ti kik vagytok?

– Csak két muta, aki üzletelni szeretne – mondtam.

– Tényleg?

Egy percig csak hallgattunk, majd Phant rendelt még egy kört. A ringyó most épp a haját és a sminkjét igazgatta, az egyik keze pedig az én térdemet simogatta az asztal alatt.

Még rám is kacsintott.

A nyelve hegyén ülő szemével.

– Az enyém nem alfa besorolású, muta, hanem alfa pluszos.

– Ezért is jöttünk hozzád, Phant! Nincs felső limit!

– És hogy akartok fizetni?

Nayl egy apró aranyrudat tett az asztalra.

– Tiszta cucc. Hát nem aranyos? És van még, ahonnan ez jött. Amennyi kell. Szóval, mikor és hol?

– Beszélnem kell még másokkal is.

– Baró!

– Hol érhetlek el benneteket?

– Az Alvó Mutában.

– Akkor jó pihenést! Lehet, hogy titeket is értesítelek.

♦ ♦ ♦

A megbeszélésnek vége volt, úgyhogy átültünk egy szabad asztalhoz, ami közelebb volt a színpadhoz. Rendeltünk még pár kört, s látványosan lelkesedtünk, amikor a lány köldök– szájából kibukkant a nyelve, és körbenyalogatta a hasát.

Úgy egy óra múlva láttuk, hogy Phant és a sleppje egy oldalajtón át távozik.

– Gyerünk! – intettem Naylnak.

Felhajtottuk az italainkat, a fejvadász adott egy maréknyi pénzérmét a sündisznólánynak, és megpaskolta a fenekét. A lány tüskéi felborzolódtak, de azért mosolygott.

Az ajtónálló egyik feje sem foglalkozott már velünk, ahogy kisétáltunk a bárból.

Kétsaroknyira a helytől, ahol már senki nem láthatott minket, odanyújtottam kísérőmnek a magammal hozott pneumatikus fecskendők egyikét, amiben az alkohol lebontását befolyásoló vegyszer volt.

Mihamarabb tiszta fejre lesz szükségünk.

Már majdnem éjfélre járt az idő, mégsem volt igazán sötét. A Eechan gyűrűrendszere által visszavert napfénytől úgy csillogott az égbolt, mintha gyémántporral hintették volna be.

A pusztulat főutcája girbegurba, sáros csapás volt, amit düledező viskók, lebontásra váró épületek és dobozvárosok szegélyeztek. A villogó cégérek és az itt–ott még épségben megmaradt utcai lámpák fényei sötét víztócsákon csillantak.

A nyomornegyedtől nyugatra a bolyváros központi tornyainak sziluettjei látszottak – szeméthegyek, amiket éjjel–nappal milliónyi lámpás világít meg. Keletre a malomfarmok és lepárlók gubbasztottak hatalmas, csúf gombákként, amik barna és sárga füstöt öklendeztek az égre. Délen pedig, a sűrű, buja növényzettel borított síkságokon és a zöldellő mezőkön még ezen az órán is az aratógépek keresőfényeit lehetett látni. Óriás masinák voltak, méretre akár egy kisebb csillaghajó, s szelvényezett testük úgy festett, mint valami rémisztő, gigantikus bogár.

Learatták a növényzetet, amit aztán mechanikus gyomruk és beleik osztályoztak, szortíroztak, bontottak és dolgoztak fel. A hátukon csövek és hőelvezetők mechanikus csonttarajai ágaskodtak, s itt bocsátották a levegőbe a másra már nem használható, apróra darált töreket, ami növényi esőként hullott vissza a talajra. A mutánsok pusztulatában minden ettől ragadt, s ez tömte el a csatornákat és szennyvízcsöveket is. A levegő lassan bomló növényi rostoktól és folyékony cellulóztól bűzlött.

– Szerinted bekapta a csalit? – kérdeztem.

– Te is láthattad, hogy érdekli a dolog – bólintott Nayl.

– Az arany ritka fém az Eechanon.

– Gondolom, most majd leinformál minket.

– Persze – mondta a fejvadász magától értetődően. – Végül is üzletember.

A nyúlós eső ellen az arcunkba húzott csuklyával próbáltunk védekezni, a mocskos rongyokba öltözött helyiek pedig kapualjakba húzódtak előle. Obscurapipáik bűzét még a törekeső sem tudta elnyomni.

Sziréna harsant, s Nayl azonnal behúzott az egyik mellékutcába. Ott, ahol az előbb még mi baktattunk, egy páncélozott, fekete terepsikló suhant el, fényszórói dühösen fürkészték az éjszakát. A jármű oldalán az Adeptus Arbites címere csillant.

– Azonosítsák magukat! – harsant egy mechanikusan modulált hang, s a sikló lefékezett. – Most!

Néhány elégedetlenül morgó mutáns ballagott ki az út közepére, s álltak meg hunyorogva a reflektorok fénycsóvái előtt. A siklóból néhány arbitrátor mászott elő. Az egyik génleolvasóval járt körbe, s azzal ellenőrizte a mutánsokat, míg a többi fegyverrel a kézben biztosította.

Le kell lépnünk! Mert ha ezek minket is ellenőriznek, egy pillanat alatt oda az anonim mutáns álcánk. Persze, elég lenne megvillantanom az inkvizítori jelvényem, de ilyen erővel üzenetet is küldhetnék Lykónak, hogy itt vagyok.

Márpedig egyelőre nem lenne jó, ha tudomást szerezne rólam. Hivatalosan nem is voltunk itt – ahogy Lyko sem. Aemos nem kevés időt töltött az inkvizítor felkutatásával, de egyelőre nem talált semmit. Persze, számítottunk erre. És muszáj volt nagyon óvatosan eljárnunk, mert nem tudhattuk, hány hivatalnok van a zsebében, akik azonnal riadóztatnák, amint feltűnik egy másik inkvizítor.

A következő elágazásnál nyugatnak fordultunk, s a sikátorok útvesztőjén keresztül, az Alvó Muta felé indultunk. Szabálytalan csigavonalban haladtunk, jókora vargabetűket téve, s minden igyekezetünkkel azon voltunk, hogy elkerüljük az arbitrátorokat.

És épp emiatt kerültünk még nagyobb bajba.

♦ ♦ ♦

Először még nem is tűnt gázosnak a helyzet. Egy köpcös, csapott homlokú, rongyos csatornalakó lépett oda hozzánk, és úgy vigyorgott, mint egy házaló.

– Muta... drága muta cimborám, csak egy pár birodalmi rézpetákot egy szerencsétlen génszennyezettnek!

– Most nem – rázta meg a fejét Nayl. – Húzzál el!

De az én fejemben már megszólaltak a vészcsengők. Miért épp birodalmi pénzt kért tőlünk a nyomorult, amikor ebben a negyedben gyakorlatilag senki nem használja? Hacsak nem látott minket a bárban, és követett bennünket.

Aztán a hátunk mögül, a nyálkás, cellulózszagú félhomályból a cimborái is előbújtak.

Földre!

A mentális parancs hatására Nayl hasra vetette magát, s a tarkójának szánt gerely ártalmatlanul suhant el a feje fölött.

A gazfickó, aki néhány pillanattal ezelőtt még pénzt koldult tőlünk, a legválogatottabb és legobszcénabb átkokat zúdította ránk, majd kétélű tőrt rántott, és a torkomnak ugrott.

Megragadtam a csuklóját, magam felé rántottam – majd azzal a lendülettel eltörtem a könyökét. Ahogy felüvöltött fájdalmában, már löktem is odébb, egy kerítés rozsdás vasrácsának.

– Főnök! – üvöltötte Nayl. – Félre!

A földre vetettem magam, s odébb gurultam. A szöges bunkó így is alig néhány hüvelykkel hibázott el. Egy kétszáz kilós szörnyeteg forgatta, akinek pikkelyes bőréből csonttövisek meredtek mindenfelé. Szakadt, kék rongyait egy rikító, piros nadrágtartóval rögzítette. Ami még vicces is lett volna, ha épp nem a fejemet készül bezúzni.

A következő csapása ugyanolyan csontrepesztő erejű volt, de ez elől is sikerült időben félregurulnom.

Nayl két másikkal akaszkodott össze – egy fekete bőrruhát viselő, ormányos nősténnyel, és egy hórihorgas hímmel, akinek az arca helyén csak heges csont és húsmassza éktelenkedett.

A nőstény két sarlót forgatott, a hím pedig egy hosszú fadarabot lóbált, amibe egy lombfűrész pengéjét applikálták.

A fejvadász gyorsan előrántotta a saját, fogazott pengéit, s szemkápráztató ügyességgel hárította a rázúduló csapásokat.

Egy energiakard, egy sorozatvető, de még egy lézerkarabély is egy villanás alatt pontot tett volna a küzdelem végére, de nagyon ügyeltünk rá, hogy ne legyen nálunk semmi olyan, ami miatt kirínánk a mutánsok közül. Egy plazmapisztollyal azonnal elintézhettük volna őket, de a dolognak gyorsan híre ment volna.

A pikkelyes óriás még mindig a nyomomban volt, s nagy igyekezetemben, hogy elkerüljem a csapásait, sikerült átszakítanom egy rothadó kartonpapírból összeeszkábált kerítést. A túloldalon, a szemétkupacokkal teli, apró udvarra néző ablakok egyikében fény gyűlt, s kukák és éjjeliedények tartalmát zúdították a nyakamba.

Az óriás pedig egyre csak jött utánam, széles ívben lóbálva alvadt vérrel borított buzogányát. Az udvar hátsó traktusa felé szorított, majd ismét nekihuzakodott egy csapásnak.

– Állj! – sújtottam le rá a mentális erőmmel, s a húshegy megdermedt.

Fentről sem dobáltak már rám mocskot.

Egy percbe is beletelik, mire ismét összeszedi magát, annyi időt pedig nem szándékoztam neki adni. Odabotorkáltam, és ökölbe szorított jobbommal oda csaptam, ahol egy embernek az orra van. Csont reccsent, s a mutáns pikkelyes képét elöntötte a vér. Ahogy az orrcsontját föltoltam az agyába, a feje hátracsuklott, s már vége is volt.

Úgy láttam, Nayl nagyon is élvezi az egyenlőtlen küzdelmet. Válogatott sértéseket vágott az ellenfelei fejéhez, a sarlót a hosszabbik, a szöges bunkót a rövidebbik pengéjével hárította.

Aztán egy gyomornak irányzott fordulórúgással a földre küldte a hímet, s ezek után már minden figyelmét a nősténynek szentelhette.

Újabb rongyos alakok bújtak elő a sötétből. Három vagy négy, fegyveresek mind.

Figyelmeztetőn odakiáltottam Naylnak, majd előhúztam a kovás pisztolyom. Özönvíz előtti ócskavas volt, amit még Front világának feketepiacán szereztem. Aztán, amikor erre a trágyadombra értünk, még ezt az avítt darabot is kénytelen voltam a helyi körülményekhez alakítani, s a díszesen faragott markolatot egy kézreálló fadarabbal helyettesíteni.

A keréklakatos elsütőszerkezet azonban kiváló állapotban volt, s amikor meghúztam a ravaszt, a fegyver nagyot dörrent. Akkorát rántott, hogy azt hittem, leszakad tőle a csuklóm, s a legközelebbi mutáns feje gyomorforgató hanggal loccsant szét.

A pisztoly azonban egylövetű volt, nekem pedig nem akadt fölös időm újratölteni.

Két másik mutáns rohant felém, a harmadik Naylnak rontott.

Az elsőnek a pisztoly agyával vertem ki a fogait, a második ügyetlen vágása elől pedig gyerekjáték volt kitérnem. Aztán hátráltam néhány lépést, és előhúztam a saját kardom. Rapír volt, az ellenfelem pengéjénél vagy tíz centivel rövidebb, de kiválóan kiegyensúlyozott, s a kezemet cizellált markolatkosár védte.

Ahogy összecsaptunk, meg kellett állapítanom, hogy az ellenfelem jó. Az alsóboly brutális élete kiváló fegyverforgatót faragott belőle.

Én azonban jobb voltam.

Az ulsarral és uin ulsarral nyitottam, majd egy négy csapásból álló kombinációval késztettem meghátrálásra. Aztán egy tahn asaf wyal nevű csellel egyszerűen kitéptem zsibbadt ujjai közül a pengét.

Végül jött az ewl caer, s a rapír mélyen a törzsébe fúródott. Egy pillanatig hitetlenkedve bámult rám, aztán holtan esett össze.

A cimborája, akinek a fél arcát összetörtem a pisztollyal, megpróbált ledönteni a lábamról, de egy visszakezes vágással felhasítottam a torkát. A carthaenusok a kard hegyét részesítették előnyben a vágóéllel szemben, de ez most teljesen hidegen hagyott.

A fickó meghalt, és ez számított.

Nayl a harmadik mutáns ágyékába döfte a rövidebb pengéjét, majd hárította a nőstény sarlóit. Sikerült mindkettőt megakasztani, s miközben a mutáns megpróbálta kiszabadítani a fegyvereit, a fejvadász tőre a tüdejébe fúródott.

Nayl grimaszolva emelte tisztelgésre a hosszabb pengéjét, amit én a rapírral viszonoztam.

Aztán ismét felharsantak a szirénák. Egy perc, és itt is hemzsegni fognak az arbitrátorok.

Ideje lesz lelépni.

♦ ♦ ♦

– Már azt hittem, hogy átvágott torokkal hevertek valami csatornában! – fakadt ki Bequin, ahogy beléptünk az Alvó Mutában foglalt szállásunkra.

– Útközben bolondoztunk egy kicsit – vigyorodott el Nayl.

– De ne aggódj, Lizzie, épségben hoztam haza a főnököt!

Bár az arcizmaim nem engedték, de legszívesebben és is szélesen elmosolyodtam volna.

Bequin utálta, ha Lizzie–nek szólítják, s az embereim közül egyedül Nayl volt elég tökös, hogy ennek ellenére időnként így hívja.

Az ablaknál gubbasztó, rongyaiba burkolózó Aemos úgy festett, mint egy született mutáns.

– Fölöttébb elgondolkodtató – motyogta. – Az arbitrátorok valamiért épp erre tartanak.

– Hogy micsoda?

– Igaza van – lesett ki az ablakon Nayl. – Három terepsikló is parkol odakint. Egy perc, és itt lesznek.

– Bújjatok el! – reccsentem rájuk.

Aemos azonnal átbicegett a szomszéd szobába, és az ágyára vetette magát. Nayl a fürdőszoba felé vette az irányt, s egy bögre víz meg némi öklendezés segítségével nekiállt hányást imitálni.

Alizebeth kétségbeesetten nézett rám.

– Be az ágyba! – intettem neki. – Gyerünk!

Az arbitrátorok berúgták az ajtót, és fegyverlámpáikkal azonnal a helyiséget pásztázták.

– Bolyőrség! – recsegte az elöl haladó tiszt. – Ki van itt?

– Mi... mi ez? – dadogtam, ahogy nehézkesen kimásztam a takaró alól.

– Gyilkosság történt – mondta a tiszt hidegen. – A szemtanúk állítása szerint a tettesek ebben az épületben húzták meg magukat.

– Én... a barátaimmal egész éjszaka itt voltam.

– Tudják igazolni? – kérdezte az őrmester, s megemelte a fegyverét.

– Mijafene? – motyogta álmos hangon Bequin, aki a takaró alatt időközben megszabadult a ruháitól, s egy falatnyi fehérneműben pompázott. – Tú’ sok a fény!

Aztán, mintha csak most vette volna észre az arbitrátorokat, kihívóan rájuk mosolygott.

– Haggyák má’! Én itten dógoznék, oszt csak akadályoznak!

Az őrmester keresőfénye egy hosszú másodpercig időzött Bequin idomain, miközben én bárgyún bólogattam.

– Elnézést a zavarásért, hölgyem – mondta végül az arbitrátor, azzal intett az embereinek, és máris távoztak.

– Szép munka! – kacsintottam Bequinre, aki abban a pillanatban, ahogy bezárult mögöttünk az ajtó, kimászott az ölemből.

– Ne is álmodj róla, Gregor! – csóválta meg a fejét mosolyogva a nő.

♦ ♦ ♦

Pedig igazság szerint már régóta álmodtam róla. Gyönyörű volt és kívánatos – és érinthetetlen. S ez szinte fizikai fájdalmat okozott.

Gyűlöltem ezt. Nagyon kedvelem Bequint, szeretek vele lenni, de tudom, hogy soha nem lehet semmi kettőnk közt. Soha, semmilyen körülmények közt.

Életem egyik legkeserűbb igazsága ez.

Csakúgy, mint az övé. Legalábbis szeretem ezzel áltatni magam.

Csak feküdtem az ágyon, figyeltem, ahogy felöltözik, s birkóztam a rám törő vággyal.

De... tudtam, hogy nem lehet. Nincs rá mód.

Ebben az életben semmiképp.

Én pszi voltam, ő érinthetetlen.

És ez az egész csak fájdalmat és őrületet szülne.