NÉGY

Barátok egymás közt.

Lord Rorken.

Rontásűzés.

– Gran joiliq jéggel és egy szelet citrommal.

– És emlékszel! – fogadta el a felkínált italt Endor, és hátradőlt a fotelben.

– Épp eleget ittunk ilyet annak idején – bólintottam, és letelepedtem vele szemben, az íróasztalom túloldalán álló székbe. – És egy idő után már csak én voltam elég józan, hogy keverjek még egyet.

– Hah! – vigyorodott el fájdalmasan Titus Endor. – Mi is volt annak a helynek a neve a Zansipel utcában? Tudod, az a hely, ahol a tulaj mindig elitta a bevételt.

– A Szomjas Sas – mondtam lassan.

Nagyon is jól emlékeztem rá. Ahogy – biztosra vettem –ő is.

Mintha csak tesztelni próbált volna.

Aztán megemelte a poharát.

– Tósztra és húzóra, és jöhet egy újabb kör!

Együtt mondtuk ki a régi köszöntés szavait, koccintottunk, és egy pillanatra minden olyan volt, mint a régi szép időkben. Mintha megint tizenkilenc évesek lettünk volna, tele tűzzel és elszántsággal. Az Inkvizíció újoncai, Hapshant tanítványai, akik készen álltak rá, hogy, ha kell, megszorongassák ennek az egész nyavalyás galaxisnak a tökét.

Öt évre rá, szinte egyazon időben neveztek ki mindkettőnket inkvizítorrá, s onnantól kezdve már a saját, külön utunkat jártuk.

Tizenkilenc évesek voltunk, egy ócska lebujban piálva cinkeltük a mesterünket, és megfogadtuk, hogy egy életre barátok és szövetségesek leszünk. Olyan fogadalom volt ez, amit az ember felnőtt fejjel visszagondolva mindig a fiatalság számlájára ír.

Mintha egy másik életben történt volna. Az egy másik Gregor Eisenhorn volt, és ez a velem szemben ülő, őszülő férfi fekete álcaruhában egy másik Titus Endor.

– Hívhattál volna – mondtam halkan.

– Megtettem.

– Átjöhettél volna vacsorázni – ingattam a fejem. – Jarat ismét felülmúlta önmagát.

– Tudom, de...

Egy pillanatra elhallgatott, és tűnődve mozgatta meg a poharát.

– De akkor mindenki megtudta volna, hogy Titus Endor inkvizítor meglátogatta Gregor Eisenhorn inkvizítort.

– Mindenki tudja, hogy régi barátok vagyunk – mordultam föl. – Miért jelentett volna ez gondot?

Endor letette a poharát, majd kikapcsolta a testkesztyű hevedereit, és levette az álcaruha felső részét. Alatta a trikó csupa víz volt. Ahogy elnéztem, még mindig viselte a recés saurapt agyarat egy vékony, fekete zsinóron. Évekkel ezelőtt én szedtem ki a combsebéből, miután végzett a fenevaddal.

Sok–sok évvel ezelőtt, amikor még mindketten csak aspiránsok voltunk.

– A Novenára jöttem – mondta. – Engem is Orsini emberei hívtak ide. És mihamarabb szerettem volna veled beszélni, szem– és fültanúk nélkül.

– Ezért törtél be a házamba?

Felsóhajtott, aztán felhajtotta az italát, és a sarokban álló bárpulthoz sétált, hogy keverjen magának még egyet.

– Bajban vagy, Gregor.

– Tényleg? És miért?

– Nem tudom – csóválta meg a fejét, miközben egy citromkarikát lökött a poharába. – De hallottam ezt–azt. Szóbeszédet.

Ahogy ismét felém fordult, a tekintete éppolyan hideg és kemény volt, mint a jég a poharában.

– Vedd ezt komolyan, testvér!

– Rendben, komolyan veszem.

– Te is tudod, milyen a pletykagépezet. Valaki mindig áskálódik, megpróbál valami régi tartozást rendezni, vagy egyszerűen csak épp a te hátadon akar feljebb mászni. Én is hallottam történeteket, de eleinte nem is foglalkoztam velük.

– Történeteket?

Kezében a pohár itallal visszaült a fotelbe, úgy folytatta.

– Pletykák arról, hogy... megbízhatatlan vagy.

– Miféle pletykák?

– A fenébe is, Gregor! Ez nem valami kihallgatás! Barátként jöttem el hozzád!

– Egy barát, aki álcaruhát visel, és éjnek évadján betör a házamba...

– Megtennéd, hogy egy percre befogod?! – csattant föl Titus.

– Jó – bólintottam kimérten. – Ha a lényegre térsz.

– Voltak, akik csúf dolgokat mondtak rólad.

– Kik?

– Nem érdekes. Csak legyintettem, és megmondtam a képükbe, hogy mit gondolok róluk.

Aztán újra csak azt hallottam, hogy Eisenhorn megbízhatatlan. Vakvágányra került.

– Tényleg?

– Aztán a történet megváltozott. Többé már nem arról szólt, hogy Eisenhorn megbízhatatlan, hanem, hogy azok, akik számítanak, úgy gondolják, Eisenhorn megbízhatatlan. Mintha a gyanú hivatalos állásponttá vált volna.

– Én semmit nem hallottam – csóváltam meg a fejem.

– Hát persze – vonta meg a vállát Endor. – Végül is, ki mondja a képedbe, ha nem egy barát... vagy a Belső Elhárítás egy bírája.

– Te tényleg aggódsz – komorodtam el.

– Tényleg, a fenébe is! Valaki a te bőrödre utazik, Gregor. Valaki, akire a legfelső körök is odafigyelnek. A karriered és a tevékenységed máris vizsgálat tárgyát képezi.

– Ezt mind a pletykákra építed? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ugyan már, Titus! Egy csomó olyan inkvizítort ismerek, akik szíves–örömest ártanának nekem. Orsini keményvonalas monodomináns, és a puritán idealisták köréje csoportosulnak. A maguk módján épp olyanok, mint a radikálisok. Te is tudod. Mi, amalathiánusok túl léhák és puhányok vagyunk az ő szemükben.

Említettem már, mennyire gyűlölöm a politikát – s mind közül a legjobban az Inkvizíció belpolitikai játszmáit. Minket, az emberiség pásztorait is tucatnyi frakcióra tagol az intellektuális meggyőződés. Endor és jómagam amalathiánusok vagyunk, s hisszük, hogy a feladatunk – a halhatatlan Császár óhajának megfelelően – ügyelni a Birodalom egységére és integritására. Levadásszuk az emberiség legveszélyesebb ellenségeit – az eretnekeket, idegeneket és a vad psziket –, és fellépünk minden és mindenki ellen, aki és ami veszélybe sodorhatja a Birodalmat. S ez néha a saját hitsorsosaink egy másik frakcióját is magában foglalja.

Puritánnak valljuk magunkat, és az olyan szélsőségesen radikális csoportokhoz képest, mint az istvaanisták vagy a rekongrenátorok, azok is vagyunk.

A puritánok keményvonalas jobbszárnya, a thoriánusok és a monodominánsok számára azonban mi, akik közt szép számmal akadnak képzett pszik, sem vagyunk sokkal jobbak, mint az eretnekek.

Tartok tőle, hogy nem én vagyok az első, és nem is az utolsó inkvizítor, akire épp az elkötelezettsége miatt vetül a gyanú árnyéka.

– Ez jóval több, mint a frakciók közti torzsalkodás – mondta Titus csöndesen. – Nem ránk szálltak, csupán rád. És van valami a kezükben.

– Micsoda?

– Valami, ami kifejezetten téged érint.

– Honnan tudsz te erről?

– Onnan, hogy húsz nappal ezelőtt a Messinán maga Osma inkvizítor hallgatott ki, az Ordo Malleustól.

– Micsoda?! – pattantam föl.

– Épp befejeztem egy olyan ügyet, amiről kiderült, hogy merő időpocsékolás volt, és már össze is pakoltam, hogy visszatérjek a Trákiára, amikor Osma kapcsolatba lépett velem.

Nagyon udvarias és barátságos volt, és megkérdezte, hogy mikor találkozhatnánk. Igazán civilizáltan viselkedett, és meg sem próbált őrizetbe venni, de... nem hiszem, hogy az engedélye nélkül elhagyhattam volna a bolygót.

– Ez felháborító!

– Nem. Ez Osma. Biztos, hogy már te is találkoztál vele. Orsini sleppjéhez tartozik. Bezier jobbkeze, ízig–vérig thoriánus. Úgy nyomul rá a kiszemelt célpontjára, mint egy vadászkutya.

– És te mit mondtál neki?

– Én? – mosolyodon el Endor. – Semmit. Már azon kívül, hogy szemérmetlenül fényeztelek. Egy óra alatt végeztünk. Még ahhoz is volt pofája, hogy felvesse, a zsinat alatt egyszer együtt ebédelhetnénk. Mint a régi barátok.

– Osma igazi, nagypályás veterán. És mit akart?

– Téged. A barátságunkról és a közös múltunkról kérdezett. Személyes dolgokról. És, bár ő nem sokat mondott, az elég nyilvánvaló volt, hogy van valamije ellened. Valami jelentés, ami közvetlenül és közvetve is kompromittáló rád nézve. És, mire végeztünk, már biztosra vettem, hogy a pletykák, amiket hallottam, csak a jéghegy csúcsa. Vizsgálat folyik ellened, barátom.

Tudtam, hogy figyelmeztetnem kell téged, anélkül hogy erről bárki más is tudna.

– Hazugság! – morogtam.

– Mármint... micsoda?

– Nem tudom... az, amit rám akarnak kenni. Mert én semmi olyasmit nem tettem, amivel kiérdemeltem volna az Ordo Malleus figyelmét.

– Én hiszek neked, Gregor.

De nem igazán győzött meg.

♦ ♦ ♦

Egy–egy pohár itallal a kezünkben kiültünk az óceánra néző teraszra. A hatalmas panorámaablakon túl már az opálos mélység örvénylett.

– Épp csak belekezdtek – mormolta.

Biccentettem, és a kezemben dédelgetett italt bámultam.

– A Léthén... Tantalid majdnem elkapott. Akkor azt gondoltam, hogy a régi sérelmeit akarja megtorolni, de azok tükrében, amiket meséltél... most már nem vagyok benne olyan biztos.

– Nézd, Gregor... nekem lassan indulnom kell – tette le a poharát. – Én is jobban örültem volna, ha békésebb körülmények közt látjuk viszont egymást.

– Köszönöm, hogy eljöttél figyelmeztetni – bólintottam. – Sokat kockáztattál ezzel.

– Fordított helyzetben te is megtetted volna.

– Igen. De... mielőtt elmész... még egy apróság. Hogy jutottál be?

– Tessék? – húzta össze a szemöldökét.

– Hogy jutottál be ide ma este?

– Kódfejtőt használtam.

– És a riasztók?

– Nem vagyok már zöldfülű kezdő, Gregor. A kódfejtő az egész biztonsági rendszeredben kaszkádreakciót produkált, és mindent nullázott.

– Ügyes kis szerkezet lehet. Megnézhetem?

Egy apró, fekete eszközt húzott elő az övtáskájából, és letette elém az asztalra.

– Amplox modell – vettem szemügyre. – Igazán fejlett eszköz!

– Csak a legjobbat használom.

– Én is. És már én is használtam effélét. Viszont nekem az volt a tapasztalatom, hogy a legjobban úgy működnek, ha az ember lefuttat előtte pár tesztet. Kicsit kóstolgatja a rendszert, amibe megpróbál behatolni, és hagyja, hogy ezek az okos kis masinák adatokat gyűjtsenek, amik alapján a lehető legoptimálisabban tudnak működni.

– Ez nyilván így is van, amikor az embernek bőséggel akad rá ideje – értett egyet. – De ezek a gépek nagyon gyorsan tanulnak, és, ha kell, első nekifutásra is megoldják a feladatot.

– Mondjuk... mint ma éjjel? – adtam neki vissza a kódfejtőt.

– Mondjuk. De... mire akarsz kilyukadni?

– Ma éjjel hatoltál be ide először? Semmi tesztkör?

– Persze, hogy nem! Ennek a látogatásnak az ötlete is csak ma este érlelődött meg bennem.

És amíg az a kis boszorkány szájba nem rúgott, még büszke is voltam magamra, hogy milyen ügyes vagyok.

– Szóval, akkor nem jártál itt korábban.

– Nem! – mondta élesen Endor.

Most vagy megbántottam, vagy...

– Menj hát, ha menned kell! – álltam föl a székből.

– Jó éjt, Gregor!

– Jó éjt, Titus! Szívesen kikísérnélek, de azt hiszem, már ismered a járást.

Elvigyorodott, és egy hajtásra kiürítette a poharát.

– Tósztra és húzóra, és jöhet egy újabb kör!

– Úgy legyen – bólintottam.

♦ ♦ ♦

Az Inkvizíció trákiai rezidenciája – város a városon belül – a Negyvennégyes Bolyváros felhőkbe nyúló csúcsán kapott helyet, s a nap minden órájában hatezer fős személyzet dolgozott a vas lándzsahegyekre hajazó tornyok füstüveg ablakai mögött.

Sokan bírálták az épület külsejét, mondván, épp olyan, mint amilyennek a többség az Inkvizíciót tartja. Sötét, titokzatos és fenyegető.

Szerintem szándékosan.

Leggyakrabban épp a félelem tartja féken az embereket. Félelem egy olyan szervezettől, mely a legkisebb vétséget is kíméletlenül megtorolja.

A következő reggelen – bár a Trákia esetében szerencsésebb a nappali ciklus kifejezést használni – magam is ellátogattam az Inkvizíció Palotájába. Aemos, von Baigg és Thula Surskova kísért el, és végig kényelmetlenül éreztem magam, hogy csak hárman vannak mellettem. Az elmúlt években túlzottan hozzászoktam a népes kísérethez, s már majdnem el is felejtettem, hogy volt idő, amikor összesen három emberem volt.

A Palota nem az a hely, ahová az ember egy jó beszélgetés kedvéért néz be, vagy azért, hátha belefut egy régi ismerősbe. Az épület leginkább egy erőterekkel védett, félhomályos labirintusra hasonlított, ahol szótlan, feketébe öltözött alakok siettek a dolgukra.

Már az előcsarnokban egy koponyaforma, lebegő drónt adtak mellénk, ami folyamatosan zavaró szignált generált, egyfajta csendaurát hozva létre körülöttünk.

Felajánlottak egy asztropatát is, aki a mentális védelmünkről és a privát szféránk megóvásáról gondoskodott volna, de ezt udvariasan visszautasítottam. Surskova, az érinthetetlen, épp elég védelmet jelentett a számunkra.

Négy csuklyás, burgundivörös testpáncélt viselő őr kalauzolt át minket a néma márványcsarnokokon, opálosan csillogó energiapajzsok közt, amik teljes egészében kirekesztették a külvilágot.

Alain von Baigg szórakozottan igazgatta a kabátja magas, merev gallérját. Jól láttam rajta, mennyire nyugtalan, de nem volt ezen mit csodálkozni. Ez a hely még azokra is nyomasztóan hatott, akik itt dolgoztak.

♦ ♦ ♦

Lord Rorken a saját privát lakosztályában fogadott minket. Ahogy beléptünk, a kör alakú ajtót védő nulltérpajzs ismét bekapcsolt. Az őrök ide már nem jöttek velünk.

A kísérőimet a lakosztály előszobájában hagytam, ahol szaténpárnákkal megpakolt, kovácsoltvas padokra telepedtek le.

Innen már egyedül mentem tovább.

Feketét viseltem, fölötte háromnegyedes, sötétbarna bőrkabátot, a hajtókáján az inkvizítori jelvényemmel. Az odakint várakozó kísérőim is nagy gonddal választották meg az öltözéküket. Az ember mégsem mehet utcai viseletben az Ordo Xenos rangidős inkvizítorához.

A fogadóterem olyan volt, akár egy ragyogóan kivilágított ékszerdoboz. A falakon aranyozott keretű, egészalakos tükrök, a padló krémszínű márvány, s gyertyák százai, ezrei ontották a fényt, amit a tükrök sokszorosan vertek vissza.

Mintha egy prizmában álltam volna, ami aranyló napfényt szórt ezerfelé.

A kezemmel próbáltam beárnyékolni a könnybe lábadt szemem, s láttam, hogy rajtam kívül még sok százan teszik ugyanezt. Mind szakasztott úgy festettek, mint én – száz meg száz Gregor Eisenhorn, füstarany keretben.

A tükörképeim arcán feszültséget láttam.

Nem lesz ez így jó.

– Senki nem rejtőzhet el az Inkvizíció mindenen áthatoló fénye elől – mondta valaki.

– Mert ahhoz, hogy ezt megtegye, a külső sötétséget kellene magába fogadnia – fejeztem be az idézetet.

– Szóval, ismered Catuldynast, Eisenhorn – lépett elő az egyik alkóvból Rorken.

– Az aforizmái mindig is lenyűgöztek – bólintottam. – A kései allegóriái azonban már nem tetszenek annyira.

– Túl szárazak?

– Túl archaizálóak. Mesterkéltek. Az én ízlésemnek legalábbis. Sathescine sokkal kevésbé törekszik kiszámítható manírokra, és a stílusa is szikárabb, letisztultabb.

– Többre tartod hát a forma szépségét a tartaloménál? – rázta meg a kezem mosolyogva Rorken.

– A szív észt ad, de az ész nem ad szívet.

– Ez honnan való? – húzta föl a szemöldökét.

– Egy ismeretlen szerző gondolattöredékéből. Még a Birodalom előtti időkből származik.

Az előbbi kérdésedre válaszolva: az élvezet kedvéért inkább Sathescine–t olvasnék, mint Catuldynast, de a neofitáimat ettől függetlenül arra szoktam utasítani, hogy addig olvassanak az utóbbitól, míg fejből nem tudnak tőle idézni. Legalább annyira, mint én.

Rorken mosolyogva biccentett. Vörös és fekete ruhát viselő, robusztus férfi volt, egy apró kecskeszakálltól eltekintve teljesen kopaszra borotvált és gyakorlatilag meghatározhatatlan korú. Bár, tekintve, hogy már több mint másfél évszázada töltötte be a posztját, legalább háromszáz évesnek kellett lennie.

A kibernetikus és bionikus implantátumoknak és a revitalizációs eljárásoknak köszönhetően azonban egy negyvenes évei végén járó férfinak látszott.

– Frissítőt?

– Köszönöm, nem – ráztam meg a fejem. – A zsinat idejére pokolian sűrű programot állítottak össze nekem, úgyhogy... hálás lennék, ha egyből a tárgyra térhetnénk.

– A Ministorum nunciusai mindannyiunknak nagyon szoros ütemtervet állítottak össze – dörzsölte meg az állát Rorken. – Lord Helican azt az utasítást adta nekik, hogy a lehető legtöbb pompát és ceremóniát kell a rendelkezésükre álló időbe sűríteniük. És az a Gregor Eisenhorn, akit én ismerek, nem fog belebetegedni, ha kihagy egy–két szertartást vagy érdektelen programot.

Erre most mit mondhattam volna?

Igaza volt.

Rorken és köztem mindig jó munkakapcsolat volt, és a Necroteuch–incidens óta – a Császár nevére, már majd egy évszázada – úgy éreztem, hogy élvezem a bizalmát. Ha kellett, meghallgatott, ha kellett, tanácsot adott, és nem egyszer személyesen kísérte figyelemmel az ügyeimet. Ennek ellenére nem mertem volna a barátomnak nevezni.

Az ember nem barátkozik csak úgy össze a Helican szubszektor egyik legmagasabb rangú inkvizítorával.

– Foglalj helyet, Eisenhorn testvér! Szerintem rám tudsz szánni egy kis időt.

Egy alacsony dohányzóasztal két oldalára ültünk le, magas támlájú, bőrrel bevont székekre, és jégbe hűtött vízzel kínált, ami egyenesen a Gidmos szent forrásainak egyikéből származott.

– Felfrissül tőle az ember – kortyolt bele a poharába. – Úgy hallottam, a Nagyasszony keményen próbára tett a Léthé–11–en.

Egy adattáblát húztam elő a kabátom zsebéből, és tettem le elé az asztalra.

– Előzetes beszámoló. Hamarosan a teljes jelentésem is kész lesz.

Nem nyúlt az adattáblához. Helyette engem vizslatott a pohara pereme fölött.

– Tudod, hogy miért kérettelek ide? – kérdezte végül.

Úgy döntöttem, megkockáztatom, hogy igazat mondjak.

– A pletykák miatt, amik arról szólnak, hogy megbízhatatlan vagyok.

– Hallottál róluk? – billentette félre a fejét kíváncsian.

– Nemrégiben felhívták rájuk a figyelmem.

– És?

– Őszintén? Tekintve, hogy nem ismerem a történetek hátterét... zavarba ejtők. Úgy érzem, valakinek személyes elszámolnivalója akadt velem.

– Mielőtt tovább folytatnánk ezt a beszélgetést – kortyolt bele újra a hűs vízbe –, meg kell, hogy kérdezzelek, van–e bármiféle elképzelésed, mi indíthatta el ezt a pletykát.

– Amint már említettem, személyes...

– Nem – mondta csöndesen. – Te is tudod, hogy értem.

– Nem tettem semmit, ami alapot szolgáltathatott volna egy efféle híresztelésnek – ráztam meg a fejem.

– A szavad nekem elég – bólintott. – De ha később esetleg mégis kiderülne, hogy nem mondtál igazat, vagy eltitkoltál valamit előlem... nagyon... csalódott leszek.

– Nem tettem semmit – ismételtem meg komoran.

Összefonta az ujjait, és lassan végighordozta tekintetét a gyertyák tengerén.

– Egy inkvizítor – hogy kicsoda, az most nem lényeges – bizalmasan a tudtomra hozott egy szerfölött nyugtalanító eseményt. Egy démon által megszállt teremtmény azért kímélte meg az életét, mert összetévesztett benneteket, és azt hitte, hogy veled van dolga.

Éreztem, hogy hideglelős borzongás fut végig a testemen.

– Nem tudom megerősíteni, de ezt a teremtményt Cherubael néven azonosították.

Egy pillanatig úgy éreztem, a vér is meghűl az ereimben.

Cherubael!

– Nem kerültél kapcsolatba ezzel az entitással az 56–Izar óta?

– De, uram – ráztam meg a fejem. – És az majdnem száz évvel ezelőtt volt.

– De azóta is kutattad a nyomát, nem igaz?

– De, igaz, és ebből nem is csináltam titkot. Cherubael a Nagy Ellenség ügynöke. Olyan, akinek még a Szent Hivatal egyik testvérét is sikerült behálóznia.

– Molitort – bólintott Rorken önkéntelenül.

– Igen. Konrad Molitort. Sok időt és energiát szántam rá, hogy megtudjam az igazat Cherubaelről és az ő titokzatos mesteréről, de nem jártam sikerrel. Majdnem száz év nyomozás után is csak az igazság morzsái állnak a rendelkezésemre.

– Cherubael szerepe a Necroteuch–ügyben az Ordo Malleus figyelmét is fölkeltette – dőlt hátra székében a főinkvizítor. – De ők sem jutottak a nyomára.

– Hol találkozott ez az inkvizítor azzal a... lénnyel?

– A Vogel Passionátán – mondta pillanatnyi habozás után Rorken.

– És úgy gondolta, hogy az én életemet kíméli meg?

– A beszámoló azt sugallta, hogy... a démoni teremtmény és közted, szemmel láthatóan valamiféle... szövetség van.

– Nonszensz!

– Remélem is!

– Tényleg nonszensz, uram!

– Remélem is, Eisenhorn! Orsini Nagymesternek nincs ideje radikális elemekkel bíbelődni.

És még ha ő nem is lenne ilyen kemény vonalas... én sem tűrném. Az Ordo Xenosban nincs helye olyannak, aki lepaktál a Káosszal.

– Tisztában vagyok vele.

– Helyes – bólintott Rorken komoran, és az arca olyan merev volt, mint egy halotti maszk. – Tovább kutatsz ez után a lény után?

– Ebben a pillanatban is ügynökeim tucatjai vadásznak rá, uram.

– Eredmény?

Eszembe jutott a múlt éjjel kapott, Glosszia–kódolású üzenet, és megcsóváltam a fejem.

– Nincs, uram.

Ez volt az első és egyetlen hazugság, ami ez alatt a beszélgetés alatt elhagyta a számat.

– Az inkvizítor, aki beszámolt erről a furcsa találkozásról, azt javasolta, hogy vigyem az ügyet az Ordo Malleus elé – húzta el a száját Rorken. – De én nem vagyok hajlandó az egyik legjobb emberem Bezier vérebei elé vetni. Belügyként kezelem a dolgot.

– Akkor... mire fel a pletykák?

– Ez az, ami engem is aggaszt, Eisenhorn. Valami valahogy kiszivárgott. Gondolom, ezek után nem kell, hogy figyelmeztesselek, az Ordo Malleus esetleg ki fog hallgatni.

Ez már a második figyelmeztetés volt tizenkét órán belül.

– Szívem szerint azt javasolnám, hogy hagyd el a Trákia Primarist, és koncentrálj más ügyekre, míg a kedélyek le nem csillapodnak – ingatta a fejét Rorken, aztán felsóhajtott. – De sajnos, neked is kötelező megjelenned a Rontásűzésen.

♦ ♦ ♦

A kirakó elemei lassan a helyükre kerültek. A győzelmi ünnepség és a Novena ugyan grandiózus méretű volt, de még ez sem adott magyarázatot, mire fel ez a rengeteg inkvizítor egy helyen.

A katonai és papi elöljárókat talán erővel is össze lehet csődíteni egy efféle léptékű eseményre, de az inkvizítorok ennél sokkal... függetlenebbek voltak. Nem jellemző, hogy bárhol nagyobb számban jelenjünk meg, főleg olyasvalaki utasítására, aki nem a Szent Hivatal kötelékébe tartozik.

Én is azt gondoltam, hogy Orsini is csak azért dobta be magát, hogy lenyűgözze Lord Helicant.

Most vált csak nyilvánvalóvá, hogy messze nem erről van szó.

Rontásűzés lesz. Ezért hívtak hát össze minket.

Efféle tanulmányokat a kezdetektől folytatott az Inkvizíció, de egy ilyen szertartáshoz általában elég volt egy vizitátor. Nagyobb horderejű ügyekben három fő dolgozott közösen, egy egész naprendszert érintő esetben pedig egy tizenegy fős tanács. Azzal, ami még ennél is nagyobb léptékű volt, a Kongregáció foglalkozott.

Az ilyen esetek azonban roppant ritkák. Néhai mesterem, Hapshant, még részt vett a legutolsó Kongregáción, és az bizony kétszázhetvenkilenc évvel ezelőtt volt.

Ezeknek a tanulmányoknak az elsődleges célja – a legalacsonyabbtól a legmagasabb szintig – a mentális erők tanulmányozása, hatásaik kivédése. Ha az Inkvizíció fogságába került egy nagy hatalmú renegát pszi, karizmatikus eretnek vagy egy idegen hadúr, akkor egy hosszú procedúrán megy keresztül, mely során nem csupán vallatják, de tanulmányozzák is. Ennek ugyan nem sok köze van a valós bűneihez, de a Szent Hivatal számos hasznos dolgot tudhat meg belőle az ellenség ismereteiről és természetéről.

A foglyokat ízekre szedik – intellektuálisan, pszichikailag és néha a szó legszorosabb értelmében –, hogy rájöjjenek, mi az ereje és mi a gyengéje, miben hisz és mi motiválja.

Számos hasznos információra sikerült már így szert tenni, amik később győzelemre segítették a Birodalom szolgálóit. Példának okáért a Birodalmi Gárdának az Ezzel metalények fölött aratott fényes győzelme elsősorban annak volt köszönhető, hogy az Inkvizíciónak sikerült elfognia ennek a fajnak egy felderítő egyedét, amit a 40. évezred 883. esztendejében, az Adiemus Ultimán összehívott Kongregáció tanulmányozott.

Az összehívott vizitátor testvérek száma természetesen mindig az ügy horderejétől függ.

– A Hadúr seregei Dolsene–nél harminchárom alfa–besorolású és osztályon felüli pszit ejtettek foglyul az offenzíva utolsó stádiumában – mondta Rorken, és egy adattáblát tolt elém.

A rajta sorjázó adatokhoz olyan biztonsági hozzáférés kellett, ami csak az Ordók vezetőinek adatott meg.

– Ezek a renegátok és aposztánsok alkották az Ellenség vezérkarának gerincét.

– Hogyan sikerült akkor élve elfogni őket? – kérdeztem döbbenten.

A pszik – főleg, ha képzetlenek – rettentő veszélyt jelentenek a közegre, amiben élnek.

Potenciálisan magukban hordozzák annak a lehetőségét, hogy akár akaratuk ellenére is kaput nyitnak a hipertérre, az ott lakozó démonoknak.

Ezek az iszonyatos erejű szörnyetegek azonban nem képzetlen pszik voltak. Valahol elsajátították a módszereket, amikkel kordában tudták tartani a képességeiket, és amikkel a saját kedvük szerint használhatták föl az immatérium energiáit.

Ezek közül akár egy is rettentő pusztításra lenne képes.

És ezek – még ha foglyok is – harminchárman voltak.

Rorken az adattáblára bökött.

– Ott megtalálod az incidens részleteit. Dióhéjban... szerencsénk volt. Szerencsénk, és az Adeptus Astartes rendíthetetlen harcosai, akik Heldane, Voke és Lyko testvér oldalán küzdöttek.

– Voke... Commodus Voke.

– Ó, el is felejtettem, hogy ti régi barátok vagytok! A Szkizma idején ő is részt vett a Glaw– ügyben, a Gudrunon.

– A régi barátok talán egy kicsit erős kifejezés, uram. Tény, hogy együtt dolgoztunk, és kialakult köztünk egyfajta kölcsönös tisztelet. Azóta azonban csak ritkán találkoztunk. Engem már az is meglepett, hogy a vén dögkeselyű még él.

– Él és virul, orvosok nemzedékeinek mindenféle prognózisát megcsúfolva. És még mindig kőkemény. Az, hogy ilyen sikert érjen el élete alkonyán...

Épp csak beleolvastam a jelentésbe, de már ennyi is elég volt, hogy felmérjem, milyen heroikus erőfeszítés lehetett térdre kényszeríteni és élve elfogni az ellenség vezetőit. Az, amit Voke a Birodalomért tett, ismét messze meghaladta a kötelességről szóló legvadabb elképzeléseket is.

– Heldane–t is ismerem. Annak idején Voke tanítványa volt. Felteszem, időközben ő is megkapta az inkvizítori rangot.

– Már negyvenhat évvel ezelőtt. Kezdem úgy érezni, hogy nagyon... elszigetelten élsz, Eisenhorn testvér.

– Ha ez alatt azt érted, hogy nem szentelek különösebben nagy figyelmet a többi inkvizítor ügyeinek, nos, akkor valóban elég elszigetelten élek, uram. Elsősorban a munkám, és a velem dolgozók szükségletei kötik le a figyelmem.

Persze tudtam, hogy ez a hozzáállás azért nem párját ritkító. Amint már említettem, mi, inkvizítorok elég független társaság vagyunk, és nem sokat törődünk a kollégáink személyes dolgaival.

Ez volt az egyik leglényegesebb különbség Rorken és köztem. Én, mindentől függetlenül, még mindig terepen dolgoztam, s néha hónapokra vagy akár évekre eltűntem egy–egy ügy felgöngyölítése miatt. Őt a rangja a bársonyszékhez szögezte, s aktív részesévé tette a Birodalmat uraló és irányító hatalmi csoportok játszmáinak.

Úgy emlékeztem Commodus Voke–ra, mint maliciózus vénemberre, aki ugyanakkor elszánt, sziklaszilárd szövetséges is volt egyben. Amikor a Necroteuch hajszolása közben megsérült, és azt hitte, hogy meg vannak számlálva a napjai, megesketett rá, hogy a fél szememet mindig a tanítványán tartom. Amikor aztán kiderült, hogy mégiscsak életben marad, ő helyettem is figyelt rá. És – a jelek szerint – arra is ügyelt, hogy Heldane végül csak megkapja az inkvizítori jelvényt.

Heldane... őt viszont soha nem szívlelhettem.

A diadalmas trió harmadik tagjával, Lykóval még soha nem találkoztam személyesen, de tudtam, hogy olyan ember, akinek a szerencsecsillaga már jó ideje emelkedőben van. És az, amit a Dolsene–en elértek, nyilván mindhármuk karrierjét jelentősen előremozdítja majd.

Gyorsan átolvastam a listát – az összehívott inkvizítorok listáját, amin az én nevem is szerepelt. Ott volt Osma és Bezier is, akikről mindenki tudta, hogy kik, aztán néhány olyan, akiket személyesen is ismertem, mint Schongard, Hand és Reiker, és akikkel nem szívesen szívtam egy levegőt. Megint mások – Endor, Shilo, Defay, Cuvier – viszont épp hogy olyan emberek voltak, akikkel öröm lesz ismét találkozni.

Voltak a listán szép számmal olyanok is, akikről nem sokat – vagy épp semmit sem – hallottam, s olyanok is – híresek és hírhedtek egyaránt akiket csak hallomásból ismertem.

Mindent egybevéve, lenyűgöző társaság volt, a Szent Hivatal legjava, akiket az egész szektorból iderendeltek.

– Én miért szerepelek ezen a listán? – kérdeztem.

– Mert az Ordo Xenos elismert, rangidős tagja vagy.

– Köszönöm, uram, de... azon tűnődtem, vajon Voke személyes kérése volt–e, hogy engem is meghívjanak?

– Az lett volna, ha valaki már nem javasolta volna korábban.

– És ki volt az?

– Osma inkvizítor.