TÍZ

Töprengések Lykoról.

Az Ugar.

Aki a legtöbbet ígéri.

Hajnaltájt ismét volt egy törekeső, ami elsötétítette az eget, s nyálkás hártyával vont be minden ablakot és tetőcserepet a pusztulatban. A förgeteg nyomában süket csönd telepedett a párás tájra, amit csak a növényi törmelék közt élő viharbogarak és tetvek neszezése tört meg.

Nayl és Aemos már korán reggel elment, s most több papírtálcányi étellel tértek vissza az utca végén álló kifőzdéből. Mire megjöttek, már Inshabel és Husmaan is csatlakozott hozzánk. Ők ketten az apartman túlsó felén levő szobájukban aludták át az éjszakai razziát.

Még nem írtam meg a hivatalos jelentést, melyben tudatom az Ordo Xenosszal, hogy Inshabel már az én emberem, de attól a tény tény maradt. Úgy éreztem, joga van itt lenni. A saját jogán, s azért is, mert épp arra vadásztunk, aki a néhai mestere haláláért felelős.

Ő hozta a hírt Esarhaddonról, s becstelenségnek éreztem volna, ha kihagyom a nyomozásból.

Az embereim még mindig a rangjának megfelelően szólították – hosszú idő lesz még, mire bárki átveheti Ravenor helyét de Inshabel máris jól beilleszkedett. Biztosra vette, hogy éles eszével és remek humorával még a hasznunkra lesz. Alain von Baiggnél például máris többet tett le az asztalra.

Dju Husmaan, amikor Nayl először találkozott vele a Szélkeltőn, prémvadász volt. Ez akkor történt, amikor Nayl még vérdíjak begyűjtéséből élt, s azelőtt, hogy csatlakozott volna a csapatomhoz. Husmaant az exfejvadász ajánlására soroztam be, s nem kellett csalódnom benne. Remek – bár némileg babonás – harcos volt, és elsőrangú nyomkereső. Nayl maga választotta ki erre az útra, s nem volt okom ellentmondani.

Középmagas, szikár férfi volt bronzbarna bőrrel, napszíttafehér hajjal és kecskeszakállal. Az Eechanon ő is mocskos rongyokra cserélte a ruházatát, s ügyet sem vetve az eldobható evőeszközökre, amiket Aemos hozott, kézzel állt neki enni.

Én inkább csak piszkáltam az ételt, s azon tűnődtem, milyen közel járhatunk a célponthoz.

♦ ♦ ♦

Lyko bolond volt, és önmagát ítélte kárhozatra. Ha meglapul, talán soha nem derül ki, hogy az, akit a Lange–kúria kertjében égetett szénné, nem Esarhaddon volt. Akár azt is mondhatta volna, hogy tévedés történt. Vagy hogy az eretnek pszi csapta be őt is a mentális erejével.

De nem... Lyko menekülőre fogta. Nem tudom, hogy a félelem, esetleg valamilyen ismeretlen cél vagy határidő hajtotta–e, de menekült, és ezzel saját magát keverte gyanúba.

Abban a pillanatban, ahogy Inshabel figyelmeztetett a csalásra, elmentem Lyko szállására, amit a Tízes Bolyváros egyik égig érő toronyházának legfelső emeletén bérelt. Mire odaértem, az inkvizítor már kiköltözött, s magával vitte minden szolgáját és adeptusát. A lakása – némi szeméttől eltekintve – üres volt és elhagyatott.

Az embereim azonnal munkához láttak, hogy felkutassák, ami – tekintve a lázadás utáni zavaros időket – kemény feladatnak bizonyult. Eltökéltem, hogy az Inkvizíció bevonása nélkül fogom kézre keríteni. Tűnhet furcsának vagy akár elővigyázatlannak is, hogy így döntöttem, de Lyko jó nevű, nagyra becsült inkvizítor volt, aki számos baráttal dicsekedhetett.

Nem sok esélyt láttam hát rá, hogy gyorsan és fennakadás nélkül megkapom az ordók beleegyezését. Főleg úgy, ha azt állítom, egy eretnek pszi szökését segítette elő. Nem... a barátai egyből keresztbe feküdnének előttem a küszöbön, a hír semmi perc alatt eljutna hozzá, s akkor aztán bottal üthetném a nyomát.

Voke és Heldane is a barátai közé tartozott, akikkel együtt sikerült elfognia a Dolsene harminchárom eretnek pszijét. Amikor Lord Rorken megmutatta a hadműveletről szóló jelentést, teljesen lenyűgözött, amit ezek az emberek tettek.

Milyen üresnek is tűnt most ez a diadal!

S ha Lyko már akkor Esarhaddon szövetségese volt, könnyen meglehet, hogy a pszik foglyul ejtését is csupán megrendezték. Talán... talán a diadalmeneten történtek is csupán egy még nagyobb összeesküvés részei voltak.

A legkomiszabb fajta kérdés az, amire az embernek nincs válasza. Nem volt közvetlen bizonyítékom, hogy Lyko áruló lenne, ahogy arra sem, hogy a lelke beszennyeződött volna. A gyanú pedig – az ilyen vádak esetében legalábbis – nem elég.

Lehet, hogy a renegátok az uralmuk alá vonták, s talán már a Dolsene óta – és akarata ellenére – nekik dolgozott. De az is lehet, hogy már azelőtt, hogy odament volna, az ő érdekükben járt el. Ahogy az is elképzelhető volt, hogy pusztán félremagyarázom hirtelen távozását. Végtére is, nem ez lenne az első alkalom, hogy egy inkvizítor titokban tevékenykedik.

Az is felmerült bennem, hogy mi van akkor, ha Lyko maga is rájött arra, hogy nem Esarhaddonnal végzett a Lange–rezidencia kertjében, hogy becsapták, és most minden követ megmozgat, hogy kiköszörülje a csorbát.

Lehet, hogy máris nyomon van, s azért kellett sietősen távoznia a Trákiáról.

Lehet, hogy szégyenében menekült el.

És az is lehet, hogy...

Túl sok lehetőség. Túl sok kérdés. Túl sok változó a képletben.

Kénytelen leszek abból kiindulni, amiben biztos vagyok.

Tény, hogy Lyko bűnös. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de az. S ha csak arról van szó, hogy ő maga is Esarhaddon nyomát kutatja... az is jó. Elvégre elvezethet a renegáthoz.

De az Inkvizícióval nem beszélhettem. Se Heldane–nel, se Voke–kal.

A dolgok jelenlegi állása szerint bárki benne lehetett a dologban.

Nem bízhattam senkiben.

♦ ♦ ♦

Apró, alig észrevehető jelek és nyomok igazítottak végül útba.

Itt és most megkímélek mindenkit a részletektől, amik pusztán szárazon dokumentálnák azt, ami egy nyomozás – és az Inkvizíció munkájának – legnagyobb részét kiteszi.

Szükségtelen mondanom, hogy átolvastunk és lehallgattunk minden elérhető rádióüzenetet és naplót, s áttanulmányoztuk az asztropaták helyi és a szubszektoron belüli archívumait.

Az embereim figyelték a csillagközi hajóforgalmat, az utaslistákat és fuvarleveleket, csakúgy, mint a nagyvárosok legforgalmasabb pontjait. A bárokat, kikötőket, szórakozóhelyeket, ahová a kalmárok és privatérok jártak előszeretettel.

Kérdéseket tettek föl – barátoknak, lekötelezetteknek s néha még régi ellenségeknek is –, remélve, hogy az azokra kapott válasz segíthet Lyko nyomára jutni.

Nyomkeresőket és specialistákat fogadtam, akik az elhagyatott apartmanban fellelhető minden olifaktoriális adatot rögzítettek. Kurír–drónokat vásároltam, beléjük programoztattam a szagmintát, és szétküldtem őket a csillagkikötőkben és orbitális állomásokon.

Száznál is többen dolgoztak az ügyön napi huszonnégy órában, s annyi adatot gyűjtöttek össze, ami tucatnyi kogitátor gépagyának is túl sok volt.

A feldolgozásukhoz Aemos szakértelme kellett.

Vénséges–vén tudós szakértőm megbirkózott a feladattal, soha nem panaszkodott, és soha nem fáradt el. Az agya szivacsként szívta magába az összegyűjtött információkat, amiket folyton bővülő logikai hálóba rendezett, s egy óra alatt elvégezte egy adatszkóp és egy kódtörő egynapi munkáját.

S úgy néztem, még élvezi is.

S a nyomok egyre csak jöttek, egyik a másik után.

A Nyolcas Bolyváros egyik raktárát évekre előre kibérelték, s a szerződést Lyko egyik ismert kapcsolata kötötte meg. A Béta Peremboly egyik kereskedelmi kikötőjében két másodpercre sikerült szagminta–azonosságot felfedezni. Egy homályos kép, amit a Munitorium egyik térfigyelő kamerája rögzített a Primaris Bolyvárosban. Egy utas, aki feltűnően sok átszállóval jutott el az űrkikötőig – mintha vélt vagy valós üldözőket próbált volna lerázni.

És a legfontosabbak: egy szúrópróbaszerű vizsgálat, mely során egy pszi–tompító eszközt azonosítottak; sietősen lebonyolított, ügyetlenül megszervezett vesztegetések sora a Primaris űrkikötőben; egy privatér hajója – a Princeps Amalgám – az engedélyezettnél egy nappal tovább maradt bolygó körüli pályán, majd váratlanul eltért az előzetesen engedélyeztetett útitervtől. Az Ursorida Zátony helyett a Peremvilágok felé indult.

Front világának érintésével az Eechanra.

♦ ♦ ♦

Nem sokkal napkelte előtt kopogtattak, s Naylon kívül mindenkit átparancsoltam a szomszédos helyiségbe. Bequinnek és Inshabelnek még arra is volt gondja, hogy két papírtálca kivételével minden ételt magukkal vigyenek.

Én az ablakhoz léptem, a fejvadász egy székbe telepedett féloldalasan, egyik karját a támla mögé lógatva – hogy a belépő ne láthassa a kezében szorongatott automata pisztolyt.

Egy pillanatig koncentráltam, hogy a látogatónk valóban mutánsnak lásson minket, majd az ajtó felé vakkantottam:

– Szabad!

A bárból ismerős tarajos sül lány óvakodott be a szobába. Csillogó törekköpenyt viselt, s ahogy hátrahajtotta a csuklyáját, jól láttam a szemében a kíváncsiságot.

– Nem siettetek ajtót nyittani, muta! – grimaszolt.

– Hoztál is valamit, cukikám, vagy csak a bré miatt vagy itt, amit múlt éjjel elszalasztottál?

– vigyorgott rá vérlázítóan Nayl.

– Üzenetet hoztam! – borzolta föl a tüskéit a lány. – Tuggyátok, hogy kitől.

– Phant?

– Semmi kérdezősködés, aljagén! Én csak szállítok.

– Lökjed!

A lány egy ősrégi, kopott nyomkövetőegységet húzott elő a köpenye alól. Ahogy felmutatta, jól látszott a halványan pislákoló, zöld töltöttségjelző. Aztán kikapcsolta, és a felhasadozott asztallapra lökte.

– Árverés lesz – morogta. – Aszongya, hozzatok sok gempát. Sokat.

– Mikor és hol?

– Ma. Kettes műszakváltáskor. Az Ugaron. Majd a gép... mutattya az utat.

– Biztos?

– Ennyit tudok – vonta meg a vállát a lány. – Aztán tik is lehetnétek kedvesebbek!

A kabátom zsebéből egy jókora, címlet nélküli, birodalmi érmét húztam elő.

– Ilyen jöhet? – kérdeztem.

– Bármilyen jöhet – csillant föl a lány szeme.

Odadobtam neki az érmét, amit játszi könnyedséggel kapott el.

– Kösz! – motyogta, s már nyitotta is az ajtót.

Aztán a küszöbön megtorpant egy pillanatra, s úgy nézett vissza ránk, mint akiből nagyon kikívánkozik valami. A pénz szemmel láthatóan sokat javított a rólunk alkotott véleményén.

– Ne bízzatok benne! – mondta, s azzal kiviharzott.

♦ ♦ ♦

A helyi szlengben azt a területet hívták Ugarnak, amin már végeztek az aratógépek. Az Eechan buja aljnövényzete villámgyorsan elkezdett visszanőni, s a bolyváros körül mindig több ezer négyzetkilométernyi területen folyt a betakarítás.

Délnek indultunk, ahol legutóbb volt aratás, s amerre a nyomkövető is útbaigazított minket.

♦ ♦ ♦

Déli tizenkét óra. A második műszakváltás ideje.

Két óránk volt, hogy odaérjünk.

♦ ♦ ♦

Bármennyit is törtem a fejem, a dolgok még mindig nem akartak összeállni. Naylnak nem okozott különösebb gondot kideríteni, hogy Phant Mastik a helyi rabszolgakereskedő, aki elsősorban pszikre specializálódott, de... mire fel kellett ez az alak Lykónak? Hacsak az nem akarja épp eladni Esarhaddont.

És ha igen, akkor miért?

Aemos azt vetette föl, talán arról van szó, hogy most, hogy a pszi már elvégezte a feladatát, Lyko túlad rajta. Ez viszont azt feltételezte volna, hogy az inkvizítor irányít, és ebben erősen kételkedtem. És ha már egyszer a feladatot elvégezték, miért épp így próbál megszabadulni az eretnek pszitől? Miért kellett ehhez ilyen messze eljönnie?

Inshabel szerint retteg az eretnektől, és már szabadulna tőle.

Nekem is megvolt a magam elképzelése. Könnyen meglehet, hogy Lyko valami más ügyből kifolyólag hozta ide Esarhaddont, s az aukció csak csali, amivel idevonzza azokat, akik esetleg követik őket.

Mint később kiderült, igazam volt.

Nem lepődtem meg.

Én is ezt a trükköt alkalmaztam volna.

♦ ♦ ♦

Az Ugar hatalmas, miazmás növénytenger volt, s amíg a szem ellátott – ami a pára miatt nem volt olyan nagy távolság, mindenfelé felszecskázott farostot, gyökérdarabokat és összetömörödött növényi töreket láttunk. Az óriási aratógép olyan mély barázdákat hagyott maga után, amiben egy felnőtt férfi derékig eltűnt. Az aljukon kocsonyás, zöld anyag csillogott, ami dögletes bűzt árasztott.

A levegő forró volt és párás, s a rovarok zümmögésétől megfájdult az ember feje. Ott voltak a lábunk alatt, az aljnövényzet maradványai közt, s a szemtelenebbje még a ruhánk alá is bemászott.

Bár még most is fönntartottuk a mutánsálcát, mostanra már állig felfegyverkeztünk. Az ember, ha sejti, hogy csapdába akarják csalni, keréklakatos pisztolynál és késeknél valamivel többet visz magával.

Testpáncélzatot öltöttem, s magammal hoztam a sorozatvetőm és az energiakardom. A kísérőim hasonló vértezetet viseltek, ami ugyan nem jellemző a mutánsokra – de ha most elkapnak minket, ez lesz a legkisebb problémánk.

♦ ♦ ♦

Az aratógépek hangját tíz kilométerről is hallottuk, s az irdatlan, mechanikus szörnyek nyomában szőrrel és vérrel kevert törmeléktenger nyújtózott a láthatárig.

– Az ember azt gondolná – állt meg Inshabel, s letörölte homlokáról a törekdarabokkal kevert izzadságot –, hogy az állatok mostanra már hozzászoktak a mezőgazdasági gépekhez meg az aratáshoz. Vagy legalább azt megtanulták, hogy mikor kell elkotródni az útból.

– Van, ami soha nem tanul – motyogta az orra alatt Husmaan. – Van, ami mindig visszatér a forráshoz.

– Úgy érti, hogy az élelemforráshoz – vigyorodott el Nayl.

– Dju számára minden az ételről szól.

– A mezőgazdasági kombinátok éves kimutatása szerint – tette hozzá Aemos – minden idényben patkányok milliói pusztulnak el az aratógépek pengéi és kerekei alatt. Átlagosan huszonkét méterenként találhatunk egy patkány tetemet, ami a terület méretét és a patkánypopuláció szaporodási ciklusát figyelembe véve nem is sok. Egy aratás során alig két százalékuk pusztul el, s ez azt is jelenti egyben, hogy a többségük okosabb, mint amit feltételezünk róluk.

Megálltunk, és Nayl megcsóválta a fejét.

– Mi az? – kérdezte a tudós szakértő. – Mi a baj? Én csak azt mondom...

– A vén lókötő többet fantáziái a matematikáról meg a statisztikáról, mint a nőkről – súgta oda Nayl Bequinnek, amint továbbindultunk.

– Nem is tudom, melyikőtöket kellene inkább sajnálnom – mosolyodon el a nő gúnyosan.

♦ ♦ ♦

Husmaan dühösen rázta meg a sündisznólánytól kapott nyomkövetőt, majd a nyomaték kedvéért párszor meg is ütögette.

– Gond van? – kérdeztem.

– Döglődik ez a vacak – morogta. – Túl régi.

– Hadd nézzem!

Igaza volt, tényleg nem volt több egy rakás ócskavasnál. A burkolata már teljesen eldeformálódott a sok ütögetéstől, s az energiacellája is halódott. Ha valóban egy olyan csapda felé sétálunk, amit Lyko állított föl, akkor ez a részlet tökéletesen illett a képbe. Egy ilyen régi vacak egy ilyen elmaradott világon nem keltett feltűnést. Ellenben egy csillogó, új modell olyan lett volna, mint egy rikító színű meghívó, rajta a „Kedves üldözőim, kérlek, gyertek el, hogy megölethesselek benneteket!” felirattal.

Én is megütögettem a nyomkövetőt, s a kijelző ismét életre kelt.

Talán van még benne annyi energia, hogy elkalauzoljon minket a gyilkosságunk helyszínére.

– Erre! – intettem.

♦ ♦ ♦

A nap már majdnem a zeniten állt, de a kavargó törekből és vízgőzből álló köd még mindig nem oszlott szét. Meleg, sárga fényben fűrösztöttiik az arcunkat, ahogy mind közelebb értünk az aukció színhelyéhez.

Husmaan szerint már csak fél mérföld.

– Engem várnak, meg Naylt – mondtam. – Úgyhogy ketten megyünk, de visszük Bequint is.

Valahogy nem éreztem volna magam biztonságban egy alfa pluszos pszi közelében, ha nincs mellettem egy érinthetetlen.

– Aemos, te keletnek indulsz Inshabellel, Husmaan nyugatnak. Mindenki lőállást keres, de senki nem avatkozik közbe, míg nem kap rá parancsot tőlem. Világos?

Mindhárman biccentettek.

– Ha bárki olyasmit talál, amiről jelentenie kell, a Glossziát használja, és rövidre fogja.

Indulás!

Nathun Inshabel előhúzta a lézerkarabélyát, és Aemosszal az oldalán keletnek indult, az aratógépek barázdái mentén. Husmaan lekanyarította válláról a vízhatlan szövetbe csavart, hosszú csövű lézerpuskáját, kibiztosította, majd futva indult három óra irányába.

– Mehetünk? – kérdeztem Bequint és Naylt.

– Csak utánad, főnök! – intett vigyorogva a fejvadász.

♦ ♦ ♦

Phant emberei lángszórókkal alakítottak ki egy kis tisztást az Ugar kellős közepén, s már száz méterről lehetett érezni az égett növények bűzét.

A köd még mindig nem oszlott el teljesen, de ilyen közelről már ki tudtam venni a közelben várakozó járművek körvonalait. Teherszállítók, terepsiklók és egy libbenő állt a tisztás szélén, s körülöttük emberek gyülekeztek.

♦ ♦ ♦

– Mit látsz? – kérdeztem Naylt, aki elektronikus távcsővel pásztázta a környéket.

– Itt van Phant... meg a csicskásai. A bikafejű meg a szemgolyós undormány, meg még vagy egy tucatnyi. A legtöbbet a tisztás környékén helyezték el. És azt hiszik, olyan ügyesen elrejtőztek, hogy nem is lehet észrevenni őket. És itt vannak a reménybeli vevők is. Három...

nem... négy vásárló. Bolyvárosinak tűnnek. És a kísérőik. Tizen... hat fegyveres.

– Rendben – bólintottam, és a fejembe húztam a csuklyám.

– Gyerünk!

– A tisztás környéke biztosan dugig van riasztókkal.

– Akkor majd jeleznek, hogy megjöttünk.

♦ ♦ ♦

A riasztórendszer egy bokamagasságban kifeszített drótkötélből állt, ami majdnem teljesen eltűnt a visszavágott aljnövényzetben. Félméterenként egy viharbogár szikkadt tetemét erősítették hozzá, ami, ha valaki hozzáért a dróthoz, olyan hangot adott, mint egy szélcsengő.

Mi igazi koncertet rendeztünk, ahogy szándékosan nekisétáltunk, s pillanatokon belül fogazott pengéket és viharverte Hintákat szorongató, tagbaszakadt mutánsok bújtak elő az aljnövényzetből.

– Az aukcióra jöttünk! – emeltem föl a Phanttól kapott nyomkövetőt. – Kaptunk meghívót is!

– Név? – krákogta egy békafejű muta, aki számszeríjat fogott ránk.

– Eye–gor, külvilági. A mutáival.

A békapofájú intett, hogy kövessük, s a tisztás közepén álló, hullámpalából összeeszkábált pódiumhoz kalauzolt bennünket, amin Phant Mastik trónolt.

– Eye–gor, külvilági, két muta kísérővel! – jelentett be minket Békapofa.

Phant kimért bólintással üdvözölt minket.

– Örülök, hogy el tudtatok jönni, muta.

– Te vagy a Phant, nálad az áru. De... kik ezek az alakok?

– Essünk túl a bemutatkozáson, és utána kezdhetjük is az aukciót.

A többi potenciális vásárló is közelebb húzódott. Az egyikük – egy csodaszép, testkesztyűt viselő, felsőbolybeli nő –mosolyogva bólintott.

– Frovys Vassik – mutatta be a gazdáját a feje fölött lebegő koponya–szervitor.

A nő valószínűleg olyan dialektust beszélt, amit jobbnak látott a szervitorral lefordíttatni.

Elnéztem őt és a két testőrét, s igyekeztem felbecsülni, mifélék is lehetnek.

Kiváló minőségű páncélok és fegyverek. A legjobb, ami pénzért beszerezhető. Ezek itt valószínűleg okkultizmussal kacérkodó, műkedvelő gazdagok, akikből egy napon – ha nagyon nekidurálják magukat – még kultista is lehet.

– Merdok – mondta a következő vevő, egy törékeny, fehérbe ötözött, idősebb férfi.

Faragott sétapálcára támaszkodott, s egy olyan japanagari csipkekeszkenővel törölgette a homlokát, ami egymagában többet ért, mint Phant egész sleppje.

Négy szikár nő állt mögötte, akik fekete testkesztyűt és elektronikus rabszolganyakörvet viseltek.

– Tanselman Fybes – lépett előre a Merdok mellett álló, kifejezéstelen arcú férfi.

Narancsszínű hűtőöltözék volt rajta, a vállán vaskos hőcserélő csövekkel, s a testét körülölelő hidegben fehéren párállott a lehelete.

Egyedül jött, ami sokkal jobban nyugtalanított, mint a bolyvárosi retardáltak, akik állig felfegyverkezve érkeztek.

– Szólíthattok Erotikának – suttogta kéjesen az utolsó vevő, aki tonnányi smink alá próbálta rejteni az éveit, s tüskés testkesztyűbe préselni elnyűtt testét.

A nő halál imádó kubistának tűnt – vagy olyannak, aki kétségbeesetten szeretne annak látszani. Maszkos, pórázon vezetett rabszolgák kuporogtak mögötte, akik izzadtan lihegtek a fojtogató hőségben.

A felsőboly titkos orgiáin eljátszhatták a halálkultuszt, lehet, hogy néha egy kicsit össze is vagdosták magukat, időnként ittak egy kis vért, de... ezek csak pozőrök voltak.

– Üdvözlet – hajoltam meg a többi vásárló felé. – Eye–gor vagyok, külvilági, és muta.

Fybes és Vassik viszonozta a gesztust, Merdok unottan törölgette a homlokát, míg Erotika a Halj Igaz Halált jelét próbálta mutatni, de olyan ügyetlenül, hogy Nayl majdnem hangosan felröhögött.

– Nem kezdhetnénk már, Phant barátom? – fanyalgott Merdok. – Már délre jár, és ettől a hőségtől megfájdul a fejem.

– Nekem is akadna még dolgom! – sikoltott föl hátravetett fejjel Erotika. – Ölni, és édes vért szopogatni!

Elhízott, sápadt rabszolgái áhítattal telve bólogattak, s próbáltak úgy helyezkedni, hogy a pórázaik és a mellbimbóikba ütött szögek a lehető legkevésbé zavarják őket.

– Bolondok! – suttogta Bequin. – Ezek közül egy se jut ki innen élve...

♦ ♦ ♦

Phant emberei az egyik teherszállító rakteréből vezették elő a foglyot, akit elektrokorbácsokkal és energiapálcákkal hajtottak föl a pódiumra. Rongyos, kényszerzubbonyt viselő, középkorú férfi volt. A szemét bekötötték, a nyakára erősített eszköz mentális tompítómezőt generált.

– Alfa–pluszos besorolás. Egy darab. Első ajánlat?

– Tíz rúd arany! – rikoltotta Erotika azonnal.

– Húsz – mondta Vassik.

– Huszonöt! – kontrázott rá Merdok.

Fybes megköszörülte a torkát. A ruhájába épített atmoszféragenerátor mezején kívül is dermesztő hideg volt körülötte.

– Tartok tőle, hogy ez így sokáig eltart még, és én nem szívesen időzöm huzamosabb ideig prolik közt. Ezer rúd.

Erotikának a szava is elakadt, és Merdok is sápadtan pislogott.

– Kiváló! – bólintott Vassik. – Végre valaki, aki tisztában van a felkínált árucikk valódi értékével. Talán most már bele is kezdhetnénk az igazi licitbe.

Megköszörülte a torkát, amit a koponya–szervitor fehérzajjal adott vissza, a drámai hatás kedvéért kivárt egy pillanatig, majd előállt a saját nyitó tétjével.

– Ezerkétszáz rúd.

– Ezerháromszáz! – kiáltotta Erotika kétségbeesetten.

– Ezerötszáz – mondta Merdok. – Ennél tovább nem megyek.

– Kétezer – folytatta a licitálást Vassik koponya–szervitora.

– Három! – csapott le Fybes.

Merdok csak a fejét csóválta, Erotika pedig a tisztás szélén várakozó járművek felé indult, s közben hangosan panaszkodott a pórázon vezetett, elhízott szexjátékszereinek.

– Három és fél – emelte a licitet Vassik.

– Négy! – vágta rá Fybes azonnal.

– Valami? – kérdeztem halkan Bequint.

– Semmi – csóválta meg a fejét. – De lehet, hogy ez csak a mentális tompítómező hatása.

– Szóval lehet, hogy ez itt mégiscsak Esarhaddon?

– Kétlem, de... lehet.

– Nayl?

– Itt sincs semmi. Az őrök kezdenek idegesek lenni, mert a banya és a dagadt maszkosak az aukció vége előtt akarnak távozni, de... ennyi.

– Öt és fél! – csikorogta a szervitor–koponya.

– Hat – fonta össze a karját Fybes.

Merdok félrevonult, s egy hordozható vízipipából – amit a rabszolgái egyike tartott oda neki – obscurát pöfékelt. Erotika és túlméretezett puttói épp Bikafejjel pöröltek a tisztás túloldalán.

– Nyolc és fél! – jelentette be Vassik, amire Fybes azonnal ráígért ötszázat.

– Ötven – mondtam halkan, és a földre löktem az arannyal teli táskám.

Hosszú, súlyos csönd telepedett a tisztásra.

– Ötvenezer először!

Merdok és Erotika kigúvadt szemmel bámult, míg Vassikot a saját embereinek kellett lefogni, nehogy a sikítozó nőszemély megpróbálja kikaparni a szemem.

Fybes hűvös pillantással mért végig, s a lehelete fehér lángnyelvként imbolygott az arca előtt.

– Ötven?

– Annyi – akasztottam az övembe a hüvelykujjam. – Meg is számolhatod. Van jobb ajánlatod?

– És ha akad, Eye–gor? És kérlek... hagyd ezt az ostoba színjátékot, meg a muta–álcát!

Kezd az idegeimre menni!

Azzal elindult felém. Közben felnyúlt, és egy hanyag mozdulattal letépte az arcát. A hús füstként foszlott szét, s mögüle sötét, szúrós pillantású szemek bukkantak elő.

– Ó, Gregor! – mondta Cherubael. – Ugye, te is szereted a hatásos belépőket?