TIZENNÉGY

Esélyek.

Neve is van az átkozottnak.

Kasr Gesh pilonja.

Tél a Cadián.

Aznap reggel a szigettenger felszínén vékony jéghártya képződött, s lassan szállingózó hó borította be a lápvidéket. Az év ezen szakában az Iszonyat Szeme egész nap látható volt az égbolton, akár a fehér papíron éktelenkedő, csúf paca.

Mind úgy éreztük, mintha folyvást figyelne minket, s a közérzetünket az északi sarkkör felől érkező, jeges szél csak tovább rontotta. A tengerszemek mostanra már mind befagytak, s a felföldekre csalóka, jeges köd borított fátylat.

A kasr lakói azonban mintha idegenkedtek volna a fűtéstől vagy attól, hogy mindig gondosan bezárják az ablakokat. A metsző szél az Administratum épületébe is utat talált, s a víz belefagyott a vezetékekbe.

Ezek ellenére három–négy naponta felharsantak a hadgyakorlatot jelző szirénák, s a fagyos pusztákat csatazaj töltötte be. Mintha a cadiánusok csak azért lövöldöztek volna egymásra, hogy egy kicsit megmozgassák az elgémberedett tagjaikat.

A tíz és fél dermesztő hét során, ami alatt átnyálaztuk a kasr adathalmait, szokásommá vált, hogy minden reggel elsétáltam az Inkvizíció rezidenciájától a Belső Elhárítás tornyáig. Vastag szőrmekabátot viseltem a hideg ellen, szegecses bakancsot a jeges átfolyások és a felfagyott utak miatt.

És pocsékul éreztem magam. Ez alatt a tíz és fél hét alatt sápadtak és nyugtalanok lettünk a sötét, dohos helyiségekben töltött hosszú óráktól. Pedig mennyi ígéretes nyomra bukkantunk!

Adatokra Bael Fiaival kapcsolatban, engedély nélküli belépésekre a Cadia légterébe, valamint gyanús pénzügyi manővereket sejtető feljegyzésekre.

Kár, hogy egytől egyig mind zsákutcába vezetett.

Amennyire sikerült kideríteni, Bael Fiai közül senki nem élt már. Se egy szektatag, se egy rokon vagy barát. A pilonokkal kapcsolatos feljegyzéseik is mind köddé váltak, csakúgy, mint a regisztrált xenoarcheológusok tanulmányai. Beszéltem szakemberekkel – építészekkel, régészekkel, az Adeptus Mechanicus néhány technopapjával de az eredmény még mindig siralmas volt.

Nayl, Inshabel vagy Husmaan társaságában beutaztam a környéket, s egész Kasr Tyrokig és Kasr Bellanig eljutottam. Kasr Bellán egyik fegyvergyárában volt egy munkás, akiről azt feltételeztük, hogy talán ő az utolsó életben maradt szektatag, de aztán kiderült, hogy csak sajnálatos névazonosságról van szó.

Így kell tíz órát elpazarolni az ember életéből! Az, hogy ezt egy terepsikló szűk kabinjában ücsörögve töltöttem, csak hab volt a tortán.

Aemos közben megtervezett és megépített egy kódfejtőt, amivel a szekta tevékenységének időpontjaival egybeeső anomáliákat ellenőriztük.

Semmiféle egybeesést nem találtunk.

Zsákutcába jutottunk.

♦ ♦ ♦

Felsétáltam a Belső Elhárítás épületének lépcsőin, és hagytam, hogy az őrök ma reggel is megmotozzanak. A beléptetésnek mostanra már formalitásnak kellett volna lennie, elvégre az elmúlt hetvenöt napon szinte minden reggel és szinte mindig ebben az időpontban jelentem meg. Az őrök egy részét már látásból ismertem.

De nem... minden épp olyan volt, mint az első napon. A papírjaimat gondosan átolvasták, és átfuttatták egy eredetiségvizsgáló eszközön, gyorsan megmotoztak, majd az ügyeletes tiszt rádión közölte a központi épületben szolgálatot teljesítő feletteseivel az adataimat.

– Nem unják még? – kérdeztem az egyik katonát, miközben a kabátzsebembe dugtam a papírjaimat, és a belépési engedélyre vártam.

– Unni? Mit, uram?

♦ ♦ ♦

Az első hét óta nem láttam Ibbetet. Szerintem gondoskodott róla, hogy ne kelljen többször találkoznunk – ugyan ki szeret egy kitartó inkvizítorral foglalkozni? –, és nap mint nap más szárnysegéd állt a rendelkezésemre.

Aznap reggel egy bizonyos Revll őrnagy volt a soros, egy mogorva fiatalember, akivel korábban még soha nem találkoztam.

– Miben segíthetek, uram? – kérdezte kurtán.

Az irodámnak kijelölt asztalon halmokban álltak a könyvek és adattáblák, épp ott, ahol a múlt éjjel hagytam őket. Revll már hívott is valakit, hogy takarítsa le nekem az asztalt, mire el tudtam neki magyarázni, hogy a rendetlenségről én tehetek.

– Járt már itt korábban is, uram? – nézett rám zavartan az őrnagy.

Erre ugyan mit mondhat az ember?

♦ ♦ ♦

Két órám volt az adatok áttanulmányozására. Utána Bequin és Inshabel társaságában egy távoli szigetre készültem, ahol – a pletyka szerint – volt egy ember, aki talán tudott valamit egy cadiánus csempészről.

Szinte biztosra vettem, hogy ez is csak időpocsékolás lesz.

A repülésirányító bejegyzéseivel kezdtem, s egy két évvel ezelőtti, nyári nap orbitális forgalmáról készült listát olvastam át. A felénél járhattam, amikor egy érdekes bejegyzésre bukkantam. Egy bolygó körüli pályán keringő hajóról egy komp szállt le, Kasr Gesh közelében. Ez az erődváros volt a legközelebb azon pilonok egyikéhez, amit Bael Fiai előszeretettel méricskéltek. S ahogy összevetettem más, rendelkezésemre álló adatokkal, az is kiderült, hogy ez a feljegyzés három nappal a szekta utolsó akciója előtt készült.

Beléptem az adatbázisba, és további adatokat kértem a feljegyzéssel kapcsolatban – amit a rendszer azonnal meg is tagadott. Magasabb besorolású engedélykódot használtam, mire a gép egy olyan jelentést adott ki, melyből hiányzott mind a kérdéses hajó, mind a leszállását engedélyező személy neve. Még a látogatás célját sem sikerült kiderítenem.

Ezután már az inkvizítori kódomat használtam, s szinte hallottam, hogy csikorognak a kogitátor mechanikus agyában a fogaskerekek. Beletelt egy percbe is, mire választ kaptam – de végül csak előállt valamivel.

Neve. A titokzatos bejegyzést az inkvizítor generális titkosította.

Ismét ott tartottam, mint a legelső napon.

♦ ♦ ♦

A sziget hideg volt és kopár, s az egyetlen település egy apró halászfalu volt egy viszonylag szélvédett öbölben. Inshabel a parton tette le a siklót, nem messze a hidegtől kopogósra fagyott hálóktól.

– Mikor, Gregor? – kérdezte Bequin, s egy vastag sálat tekert a nyaka köré.

– Mit mikor?

– Mikor adjuk föl, és megyünk el innen? Már kezd nagyon elegem lenni ebből a világból.

– Kellene még egy hét – sóhajtottam. – Ha Gyertyagyújtás ünnepéig sem találunk semmit, ígérem, búcsút mondunk a Cadiának.

♦ ♦ ♦

Komoran kapaszkodtunk föl a sziklák közt kanyargó ösvényen, egészen az öbölre néző sörházig. Az épület előtti faalkalmatosságról ember nagyságú halak lógtak, amik lassan forogtak a száraz, hideg szélben.

A kocsmáros ránk se bagózott, de a csapos gyorsan hozott néhány italt, és az épület hátsó szobájába kísért minket. Közben fojtott hangon közölte, hogy ő küldte az üzenetet a csempészről. A fickó itt volt, a hátsó helyiségben, és hajlandó volt találkozni velünk.

A hátsó szobában, a kandalló mellett egy köpenyébe burkolózó férfi ült, nekünk háttal.

Fázósan melengette a kezeit, s a tűz fényénél drágaköves gyűrűk csillantak.

Parfüm illatot éreztem.

– Jó reggelt, Gregor! – fordult meg mosolyogva Tobius Maxilla.

A kocsmáros üvöltözése ellenére a csapos hozott nekünk három zöldséges omlettet, egy jókora tál hallevest meg egy palack testes bort.

– Megtudhatnánk, hogy mi ez az egész? – morogta Inshabel.

– Hát hogyne, kedves barátom! – bólogatott Maxilla, miközben egy pohár bort töltött magának. – Csak egy kis türelmet kérek.

– Most! – mordultam rá.

– Ó! – tette le a poharat, amikor látta, hogyan nézek rá.

– Ezer bocsánat! Bevallom töredelmesen, az elmúlt pár hét során kezdtem elunni magam.

Mindenki olyan elfoglalt volt, én meg csak ültem odafönt a hajómon, és vártam... Aztán eszembe jutott, amit ön szokott mondani, Gregor: az, hogy sikerrel jámak–e a keresés során, elsősorban azon múlik, át tudnak–e jutni a többszörös biztonsági hálón. Névtelenül. Így hát azt mondtam magamnak: „Tobius, ez a te asztalod, még ha Gregor nem is szeret arra gondolni, miket művelhettél korábban. Elvégre is a csempészet szakértője vagy!” Úgyhogy megpróbáltam becsempészni magam a Cadiára, és... íme, itt vagyok!

Hátradőlt, s vérlázítóan elégedett képpel kortyolt bele az italába.

– Lecsempészte magát a bolygóra, csak hogy bebizonyítsa, hogy meg lehet tenni? – kérdezte Bequin.

– Pontosan – bólintott Maxilla ünnepélyesen. – A kompomat a falu mögötti csalitosban rejtettem el, és senki nem szólt egy szót sem. Lenyűgöző, hogy egy kis készpénzzel szinte bárki hallgatását meg lehet vásárolni!

– Nem is tudom, mit mondjak – csóváltam meg a fejem.

– Hetekkel ezelőtt megemlítette, Gregor, hogy a Belső Elhárítás nem regisztrált semmiféle illegális tevékenységet vagy a légtér megsértését. Nos, én vagyok az élő bizonyíték rá, hogy tévednek! Cadia kemény dió, ez igaz – de nem feltörhetetlen.

Töltöttem magamnak egy pohár bort, és felhajtottam.

– Ezért minden kapcsolatot meg kellene szakítanom önnel, Tobius! – mondtam vészjósló nyugalommal. – Maga is tudja.

– Ugyan már, barátom! Azért, mert bebizonyítottam, hogy a Cadiai Belső Elhárításban egy rakás bohóc ül?

– A törvénysértés miatt.

– Hah! Pedig valójában nem is sértettem meg. A jelenlétem ezen a bolygón mind a Cadia, mind az Impérium törvényei szerint tökéletesen legális.

– És az hogy lehetséges?

– Hm... belegondolt már, hogy vajon miért nem lőtték le a kompom, amint ma reggel beléptem a légkörbe? Mondanom sem kell, ez csupán költői kérdés volt... S a válasz: amikor az elfogó vadászok megjelentek az égen, a megfelelő biztonsági kódot sugároztam. És ennyi elég is volt nekik.

– De a napi kódok szigorúan titkosak! – csattantam föl.

– Háromszor is ellenőrzik őket! És csak egy kellően magas biztonsági besorolású, szűk kör férhet hozzájuk. Kinek az azonosítójával fért hozzájuk, Tobius?!

– Hát... természetesen az önével, Gregor.

♦ ♦ ♦

Az igazság fájón és Maxilla legfennhéjázóbb prezentálásában csapott le rám. A Belső Elhárításnak azért nem voltak rögzített adatai illegális vagy gyanús tevékenységekről, csempészetről és határsértésről, mert nem volt mit rögzíteni. Azokkal, akik megpróbálták kijátszani a cadiánusok szigorú szabályait, és elbuktak, rögvest végeztek. Azokat viszont, akik sikerrel jártak, soha nem fedezték föl.

S ez csak úgy volt elképzelhető, ha kellően magas biztonsági besorolással és engedéllyel rendelkeztek, melyek segítségével elleplezhették az efféle tevékenységeket.

Kellően magas rangú emberek... mint mondjuk én.

Vagy Neve.

♦ ♦ ♦

– Soha nem jártam ott – rázta meg a fejét Neve, aztán az adattábla egy másik bejegyzésére bökött. – Vagy itt.

– Természetesen – értettem egyet. – De valaki más igen, aki kölcsönvette az azonosító kódját, és így észrevétlenül bejuthatott a Cadia légterébe. Nézze csak! Itt megint az ön kódját használták. Itt ismét. És korábban az elődjének, Gonfalnak a kódját. És az adatok szerint ez így megy már vagy negyven éve. Ellenőriztük a dátumokat, és mindig egybeesnek bizonyos szekták tevékenységével.

– A Császár nevére! – szisszent föl Neve.

Letette az adattáblát, és rekedten odavakkantott egy szervitornak, hogy hozzon még lámpákat. A nyolcszögletű szoba hirtelen nagyon sötétnek tűnt.

– De... a biztonsági kódom védett! – motyogta kétségbeesetten. – Hogyan lophatták el? A magáét is eltulajdonították, Eisenhorn. Hogyan történhetett ez?

– Nos... az enyémet nem lopták el – mondtam halkan.

– Az egyik emberem használta, hogy bebizonyítsa, mégis be lehet jutni a Cadiára észrevétlenül.

– Miért is nem vagyok meglepve? – horkant föl. – Eh... nem számít! Sokban különbözünk, Eisenhorn. Maga olyan gazfickókat is alkalmaz, akik akár a háta mögött és a tudta nélkül is cselekszenek. Rendhagyó módszerekkel dolgozik, míg én nem. Az én kódomhoz nem férhettek hozzá ilyen módon.

– Elfogadom a nézőpontját, és akceptálom a véleményét, de... valaki akkor is hozzájutott.

Kinek lehetett hozzáférése?

– Senkinek! – csikorogta. – Senkinek, aki alattam szolgál!

– És aki ön fölött?

– Tessék?

– Mint már említettem, könnyen meglehet, hogy a mieink egyikével van dolgunk. Talán egy rangidős inkvizítorral vagy egy nagymesterrel. Az az egy biztos, hogy olyan veteránról van szó, akinek a legmagasabb szintekig elér a keze.

♦ ♦ ♦

S végül ez okozta titokzatos ellenségünk bukását. Felteszem, ő maga sem gondolta volna, hogy egy efféle apróság fedheti fel valós kilétét. Mert ahhoz, hogy hozzáférjen Neve – s korábban Gonfal – kódjához, a saját azonosítóját is használnia kellett.

Természetesen az erről készült adatokat is titkosították, bár nem próbálták eltüntetni. Túl sok vesződséggel járt volna, s úgy hiszem, ellenségünknek eszébe sem jutott, hogy valaki valaha is a nyomára bukkan ennek a beavatkozásnak.

A titkosítás azonban olyan komplex volt, hogy az mindkettőnkön kifogott. A rangunkat felhasználva azonban kérvényezhettük a jogot, hogy használhassuk az Inkvizíció legújabb és legkifinomultabb kódfejtőit. A helyi asztropaták továbbították a kérvényünket – és alig öt órát kellett vámunk a válaszra.

♦ ♦ ♦

Nem sokkal éjfél után hozta meg az Officio Astropathicus egyik írnoka. Ahogy belépett a nyolcszögletű, félhomályos helyiségbe, a fagyos éji szél is belopakodott a nyomában.

A szoba közepére húzott asztal mellett gubbasztottunk – csak mi ketten, inkvizítorok. Az ügy súlyára való tekintettel nem tartottuk volna bölcsnek, ha bárki mást is beavatunk.

Míg a kódtörőkre vártunk, beszélgetéssel próbáltuk elütni az időt. Neve mindkettőnknek töltött egy–egy hasas pohár glayvát, ami segített elűzni a hideget.

Az odakint posztoló őrszem jelentette be az írnokot. A magas férfiból szerencsére sokat takart a köpenye, s nekem bőven elég volt látnom a mechadendriteket, amikre a kezeit lecserélte. Egy apró adattáblát hozott magával.

Az inkvizítor generális átvette tőle, majd gyorsan útjára is bocsátotta.

Letettem a poharamat. Neve az asztalra helyezte az adattáblát, majd felém sandított.

– Kezdhetjük?

♦ ♦ ♦

Néhány percbe is beletelt, mire a kódtörőket feltöltöttük az özönvíz előtti kogitátorára. A zöld kijelzőn rúnák száguldottak át, aztán Neve megnyitotta a zárolt adatfájlt, s a kódtörők munkához láttak.

Két perc sem kellett hozzá, és megtudtuk, ki volt az a veterán, aki arra használta föl a hatalmát, hogy megtévessze a többi inkvizítort. A neve ott villogott a képernyő közepén, s a látványától megfagyott ereimben a vér.

Quixos.

♦ ♦ ♦

– Quixos már rég halott! – pörölt Neve tudós szakértője, Cutch, Aemosszal.

– Az Inkvizíció feljegyzései és a boncolási jegyzőkönyvek adatainak áttanulmányozása után bízvást állíthatom, hogy még nem nyilvánították halottnak – rázta meg a fejét Aemos.

– Valamit nyilván elnéztek! A testét ugyan soha nem találták meg, így nincs bizonyíték arra, hogy meghalt...

– Pontosan!

– De akkor is! Arra sincs bizonyíték, hogy él! Idestova száz éve nem hallott felőle senki.

– Senki olyan, akit mi ismernénk – pontosított Aemos.

– Eisenhornnak igaza van – jegyezte meg Neve. – Utlen inkvizítort is több mint hetven évig halottnak hitték, aztán váratlanul ismét feltűnt, és megbuktatta az Esquestor II zsarnokait.

– Fölöttébb elgondolkodtató – motyogta Aemos.

Quixos. Quixos, a Nagy. Quixos, a Káprázatos. A Birodalom valaha élt legnagyobb inkvizítorainak egyike. Korai írásai ma már a kötelező tananyag részét képezik.

Legendás alak, aki alig huszonegy évesen végzett Artum démonaival. Aztán néhány évre rá megtisztította az endoriai szubszektort a hamis kecskeistenektől. Ő fordította le Eibon Könyvét. Ő zúzta szét Nurgle egy átkozott szektáját, ami uralma alá vonta a Terra egyik nagyurának palotáját. Ő kutatta föl és ölte meg Baneglost, a rettegett Káoszgárdistát.

Elhallgattatta Domactoni Suttogását, s a saját, felperzselt bolyvárosa falán feszítette keresztre Sarpeth Boszorkánykirályát.

De... mindig is volt valami benne... az őt körülvevő aurában... a tetteiben, ami arra utalt, hogy túl közel került a gonoszhoz, melyet utóbb megsemmisített.

Radikális volt, és voltak, akik arról pusmogtak, hogy renegáttá lett.

Voltak, akik még halkabban és még csúfabb dolgokat suttogtak róla.

Számomra egy nagy ember volt, aki talán túl messze merészkedett. Elismeréssel adóztam a tetteinek – és az emlékének.

Mert szinte biztosra vettem, hogy már rég nem él.

♦ ♦ ♦

– Lehet... lehet, hogy valóban ő az? – kockáztatta meg a kérdést Neve.

– Asszonyom – kezdte Cutch –, ez teljességgel...

– Nem is értem, miért alkalmazza ezt a fickót – hessegettem el a cadiánus tudóst. – A tanácsa nem sokat ér.

– Valóban?! – pufogott Cutch.

– Hallgass, és hordd el magad! – mordult rá Neve, majd a kezembe nyomta a színültig töltött poharam. – És most halljuk a maga véleményét, Eisenhorn!

– Egy magamfajta kalandor véleményét? – húztam föl a szemöldököm. – Biztos benne, inkvizítor generális?

– Hagyjuk a szájalást, és halljuk a véleményét! – koccintotta a poharát az enyémhez Neve.

Aemos nyugtalanul pislogott felém az ajtóból.

– Quixos... teoretikusan akár az is elképzelhető, hogy még életben van. Hány éves is lehet most, Aemos?

– Háromszáznegyvenkettő, uram.

– Ami nem is olyan vészes kor. Egy inkvizítor többféle módon is képes meghosszabbítani az életét. Implantátumokkal, fiatalító szerekkel... vagy boszorkánysággal.

– Francba! – szisszent föl Neve.

– Ahogy azt a karrierje is alátámasztja, kivételesen tehetséges emberről van szó.

Ugyanakkor némileg elrontja az összhatást, hogy túlságosan is elkötelezte magát a radikális eszmék mellett. A hipertérrel kacérkodott, s azokkal a dolgokkal, amik ott tenyésznek. Ennyi bizonyos. Pusztán azért, mert az elmúlt száz év során nem hallottunk felőle, még nem jelenti azt, hogy ne tevékenykedne továbbra is aktívan.

– És vajon mivel múlatja az időt? – koppantottá oda dühösen a padlóhoz a mankója végét Neve. – Démonfattyakat fabrikál? Inkvizítorokat ront meg? Olyan szentségtelen textusokra vadászik, mint a Necroteuch? Vagy a trákiaihoz hasonló merényleteket szervez?

– Talán – bólintottam. – Miért?

– Mert efféléket csak egy szörnyeteg művel! Amiket felsoroltam, az az antitézise mindannak, amiért a szent ordók küzdenek!

– Igaz – bólintottam. – Megesett már korábban is, hogy egy nagy hatalmú ember, aki arra esküdött föl, hogy elpusztítja a gonoszt, túl közel került hozzá, s végül engedett a csábításának. Példának okáért Ruberu inkvizítor.

– Igen! Hallottam, hogy Ruberu...

– Vagy, mondjuk, Derkon nagymester.

– Rá is emlékszem...

– Mimigai Palfro kardinális? – szólt közbe Aemos. – Szent Bonifác, akit az Ezer Halálos Könnyet Hullajtónak is neveztek?

– A Császár szerelmére!

– Vandire Nagyúr?

– Rendben, rendben...

– Hórusz? – tette hozzá suttogva Aemos.

Súlyos csönd telepedett a szobára.

– Quixos, a Nagy – mormolta Neve, és lassan felém fordult. – Vajon ő is felkerül erre a szentségtelen listára? Vajon az egyik legdicsőbb társunk ugyanerre a sorsra jutott?

– Meglehet – bólintottam.

– És most mit tegyünk?

– Megtaláljuk, és kiderítjük, hogy az idő múlásával valóban azzá a szörnyeteggé vált–e, amitől tartunk. S ha, a Császár ne adja, valóban ez a helyzet, eretneknek és ördögimádónak nyilvánítjuk, és elpusztítjuk a bűneiért.

Neve úgy bámulta a poharát, mintha a benne csillogó, tömény alkoholtól várt volna valamiféle ötletet vagy választ. Arra kapta csak föl a fejét, hogy kopogtattak.

Fischig volt az.

– Uram... asszonyom! – biccentett mindkettőnknek.

– Igen, felügyelő?

– A mai felfedezésük értelmében folyamatosan figyeltetjük a légi forgalmat. Két órával ezelőtt egy hajó szállt le Kasr Gesh közelében. Az inkvizítor generális azonosítóját használta.

Gesh volt a legutolsó ismert kultista tevékenység színhelye.

– Engedelmével! – bólintottam Neve felé, és már vettem is a kabátom.

– A maga engedelmével – kelt föl ő is az asztaltól, s a hangja eltökélten csengett én is szeretnék a csapatával tartani.

♦ ♦ ♦

Kasr Gesh háromórányi repülőútra volt. A felföldek irányából lecsapó, jeges szél kellemetlenül himbálta a kuttert, s Medeának minden ügyességére szüksége volt, hogy egyenesben tartsa a gépet.

Az embereim már a fegyvereiket ellenőrizték. Neve féltucatnyi rohamosztagosa nemkülönben. A cadiánus elit legkiválóbbjait hozta magával, szürke–fehér mintázatú terepruhába bújt, állig felfegyverzett gyilkológépeket.

– A Császár nevére, ezek aztán kemény rohadékok! – súgta oda Nayl.

– Azt mondod, lenyűgözők?

– Az átlagos cadiánus katonák lenyűgözők. Ezek inkább félelmetesek. A legjobbak legjobbjai. Kasrkinnek nevezik magukat.

Az egyik veterán beszél ilyen tisztelettel a másikról.

– Akkor még jó, hogy a mi oldalunkon harcolnak.

A gép újra megrázkódott, s a szemmagasságba szerelt kapaszkodókat kellett használnom, hogy előrejussak Neve–hez.

Cadiánus hálópáncélt viselt, s épp a csuklyáját igazgatta, a botját pedig egy tökéletesen kiegyensúlyozott, kompakt gránátvetőre cserélte.

A bőrkabátomban és könnyű testkesztyűmben szinte meztelennek éreztem magam mellette.

– A szokásos terepruha? – kérdeztem.

– Szükséges óvintézkedés. Néha ki kellene jönnie velem a szigettengerre, sötétedés után kultistákra vadászni.

– Az embereim egy kicsit... nyugtalanok. A kísérői valóban Kasrkinek?

– Igen.

– A hírük megelőzi őket.

– Ez magukra is igaz.

– Tény, de... akkor is.

– Echbar kapitány – szólt oda az egyik rohamosztagosnak Neve.

– Inkvizítor generális!

– Eisenhorn inkvizítor szeretné, ha megerősítené abbéli hitében, hogy maga és az emberei valóban a legjobbak, és képesek lesznek biztosítani őt és a csapatát.

Hat, hóvízorral fedett szempár szegeződött rám.

– Betápláltuk a testük paramétereit és az életjeleiket a fegyvereink lőelemképzőjébe, uram – mondta a kapitány. – Ezek innentől kezdve le vannak tiltva, és akkor sem tudnánk lelőni önöket, ha akarnánk.

– Kiváló – bólintottam. – Én és az embereim megyünk elöl. Remélhetőleg nem lesz szükség extra tűzerőre, de, ha mégis, a rádió– és mentális kód a Rózsatövis. A gamma–kilenc–nyolcas hullámhosszt használják! Felkészítették önt és az egységét a mentális üzenetek fogadására?

– Mindenre felkészítettek minket, uram.

A kutter már nem rázkódott.

– Kiértünk a viharzónából – közölte Medea az interkommon. – És már látom Kasr Gesh fényeit. Két percen belül megkezdjük a leszállást.

♦ ♦ ♦

A pilon három kilométerre volt az erődvárost övező töltéstől. Az éjszaka tiszta volt, az égbolt üvegfénnyel csillogott. Az Iszonyat Szeme vörös kelésként lüktetett a fejünk fölött, és úgy tűnt, sokkal nagyobb és fényesebb, mint az előző éjeken.

Valahol odafont a Belső Elhárítás vadászgépei most is a titokzatos csillaghajót keresik, mellyel a titokzatos látogatók érkeztek. Neve még az indulás előtt eligazítást tartott, és parancsba adta, hogy addig ne tegyenek semmit, míg le nem szálltunk.

Nem akartuk, hogy a hívatlan vendégek idejekorán megneszeljék, hogy tudunk róluk.

Átvágtunk a fagyott lápvidék csalitosain, s csöndben haladtunk a pilon felé, ami alig volt több a csillagokat is kitakaró, alvadt sötétségnél.

Előhúztam a sorozatvetőm. A régi, amit még Brytnoth könyvtáros testvértől kaptam, az Eechanon maradt el, s az újat – nosztalgiából, illetve a régi előtti tisztelgésként – zöldre festettem.

Ez az új valamivel nagyobb és erősebb volt, de messze nem olyan jól kiegyensúlyozott, mint az, amit közel egy évszázadig használtam.

A fegyverövemről egy cadiánus szablya lógott, amivel az odaveszett energiakardomat próbáltam helyettesíteni. Rövid, fokélre fent fegyver volt, kiváló acél, amit Kasr Derth hierarchái áldottak meg – de nem pótolhatta a régi pengém.

Már a pilonhoz vezető kaptató közepén jártunk, és még mindig úgy éreztem, hogy túlságosan sebezhetők vagyunk.

A balomat egy hosszú csövű gépkarabéllyal Nayl védte, a jobbomon pedig Husmaan talpalt, hátán az elmaradhatatlan lézerpuskájával. Őt Inshabel biztosította, aki egy pár cizellált lézerpisztollyal volt fel fegyverezve, amiket annak idején még a régi mestere használt.

A bal szélen Fischig haladt masszív testpáncélban, dobtáras, automata ismétlőpuskával.

Bequin közvetlenül mögöttem jött, s komoran szorongatta az automata pisztolyát.

A hátvédet Neve és a Kasrkinek alkotta, akik csak a jelemre vártak.

Aemos és Medea a kutteren maradt, ami kikapcsolt fényekkel és élesített fegyverekkel körözött a fejünk fölött.

Nekem ők voltak az igazi hátvéd.

♦ ♦ ♦

– Láttok valamit? – kérdeztem, mire Nayl és Husmaan is azonnal nemleges választ adott.

A laza, legyező alakú csatárlánc szélén haladó Inshabel azonban jobb szögből látott rá a pilonra.

– Fények! – suttogta a rádiójába.

– Megerősítve – morogta a túloldalról Fischig. – Emberek vannak odalent. Nyolc... tíz fő.

Tizenkettő. Hordozható fényforrások. És néhány gép.

– Gépek?

– Kézi detektornak tűnnek.

– Megint méricskélnek – sziszegte Neve.

– Biztosan – mormoltam, majd Glossziára váltottam. – Rózsa szemei húst látnak. Vérengző fenevadak a közelben. Égisz fegyverbe, tűzpróbára készen. Mindenki csuklyát húz. Penge út, ében mintázat.

♦ ♦ ♦

Hangos kattanással biztosítottam ki a sorozatvetőm. Az odalent tüsténkedő, köpenyes alakok megdermedtek, s döbbenten fordultak felém.

Bequinnel a nyomomban lassan lesétáltam a pilonhoz, s közben végig úgy tartottam a sorozatvetőt, hogy jól lássák. S hogy szükség esetén bármelyiküket le tudjam lőni.

– Ki itt a főnök? – kérdeztem, miközben a fegyvert továbbra is rájuk szegeztem.

– Én – morogta az egyik köpenyes alak.

– Akkor lépj előre, és mondd a neved!

– Kinek?

– Birodalmi Inkvizíció – villantottam meg a jelvényem. Volt, aki kétségbeesetten felnyögött – de nem a vezér. S ahogy előrelépett, hideg, fémes szagot éreztem.

Ismerős szag volt.

Csak túl későn kapcsoltam, hogy honnan.

A vezér hátrahajtotta a csuklyáját. Szőrtelen, sápadt bőre kék fénnyel derengett, s durva, szögletes homlokából hosszú szarvak nyúltak előre, a végükön apró fémkupakkal.

Tej fehér szemeiben nem volt semmi emberi.

Egy démonfattyú!

– Cherubael? – dadogtam.

– Ostoba szövetségesed nincs itt, Eisenhorn! – vicsorodott el a teremtmény, s hegyes fogai közül is fény szivárgott. – Én Prophaniti vagyok.