A 41. évezredet írjuk.

A Császár már több mint tízezer éve ül mozdulatlanul a Terra Arany Trónusán. Az istenek akaratából Ő az emberiség ura, s világok milliói fölött uralkodik légiói sokaságával.

Oly sok éve már alig több, mint egy rothadó héj, amit a Technológia Sötét Korának gépezetei tartanak életben. Ő a Birodalom istene, a Rettenet Ura, akinek mindennap ezernyi lelket áldoznak, hogy az erejükkel táplálják, s így soha ne enyésszen el.

S Ő, az örökké élő, örökké virrasztó Császár még ebben a sem nem élő, sem nem holt állapotában is az emberiségre vigyáz. Akaratának kivetülése, a fáklyaként izzó Astronomican mutatja az utat az emberiségnek a valós űr mögött lapuló hipertéren át, mely összeköti az emberlakta világok millióit. A hipertéren, melyet démonok laknak, s melynek örökké változó ösvényeit véráztatta, rettentő csataterek szegélyezik.

Ezeken a harctereken, ezeken a világokon végeláthatatlan seregek indulnak csatába a nevében, s ezeket legfélelmetesebb harcosai, az Adeptus Astartes csatatestvérei, az űrgárdisták vezetik. Nyomukban a Birodalmi Gárda seregei járnak, s őket az emberlakta bolygók milicistái, a kíméletlen, árgus szemekkel figyelő Inkvizíció és az Adeptus Mechanicus technopapjai követik. De legyenek bármily sokan is, a vészt, mi az emberiségre les, s melynek hálóját eretnekek, mutánsok s még náluk is rettentőbb dolgok szövik, aligha tarthatják örökké távol.

Ilyen időkben élni azt jelenti, hogy az ember egy a végtelen milliárdok arctalan tömegében.

Azt jelenti, hogy az ember a valaha létezett legvéresebb, legkegyetlenebb rezsimben él.

Az itt következő egy ezeknek az időknek a krónikái közül.

Oly sokat felejtettünk, mi, emberek! Elfeledtük a technikát és a tudományokat, és sok olyat, amire már senki nem emlékszik, és soha többé nem is fog.

Nem létezik már sem a fejlődés, sem a megértés ígérete, mert ebben a jövőben nem létezik már más, csupán háború.

A csillagok közt nincs már béke, csupán öldöklés, sötétség, hideg és a vérre szomjazó, kegyetlen istenek kacaja.