Álomfivér

A nagy hindu eposz, a Mahábhárata harmadik könyvében egy bizonyos jaksa, egy hatalmas szellem azt kérdi Judhisthirától, a Pándavák legidősebbjétől és legbölcsebbjétől, hogy mi a legnagyobb rejtély. A válasz évezredeken át visszhangzik: „Nap mint nap számtalan ember hal meg, de aki marad, az úgy él, mintha halhatatlan lenne.”130

Nem szeretnék úgy élni, mintha halhatatlan lennék. Nem félek a haláltól. A szenvedéstől félek. Az öregkortól, még ha most kevésbé is, látva apám derűs és szép öregkorát. Félek a gyöngeségtől, a szeretethiánytól. A halál azonban nem riaszt. Gyerekként sem féltem tőle, akkor talán csak azért nem, mert még távolinak tűnt. De most, hatvanévesen sem jött meg a félelem. Szeretem az életet, de az élet egyszersmind erőfeszítés, szenvedés, fájdalom. A halálra megérdemelt pihenésként gondolok. Csodás Ich will den Kreuzstab gerne tragenxii kantátájában Bach álomfivérnek nevezi, készséges testvérnek, aki hamarosan eljő, hogy lecsukja a szemem és megsimogassa a fejem.

Jób „öregen és az élettel betelve halt meg” (Jób könyve 42, 17). Csodás kifejezés. Én is szeretnék addig jutni, hogy érezzem: „beteltem az élettel”, és mosollyal az ajkamon fejezzem be ezt a rövid kört, az életet. Még ízlelgethetem, igen, még ott van a tengeren tükröződő holdfényben; még ott van annak a nőnek a csókjaiban, akit szeretek, ott van az ő jelenlétében, ami mindennek értelmet ad; még ott van a téli vasárnap délutánjaiban, amikor otthon, a díványon heverészek, és jelekkel meg képletekkel írok tele oldalakat, arról álmodozva, hogy sikerül elcsípnem egy újabb kis titkot a bennünket még mindig körülvevő sok ezerből… Örülök, hogy még van lehetőségem kortyolgatni ebből az aranykehelyből, ízlelgethetem a lüktető életet, amely gyengéd és ellenséges, könnyen érthető és kiismerhetetlen, meglepetést hozó…, de már élveztem eleget ezt a keserédes kelyhet, és ha épp most, ebben a pillanatban érkezne az angyal, hogy szólítson: „Carlo, eljött az időd”, nem kérném, hogy hadd fejezzem be a mondatot. Rámosolyognék, és követném.

A haláltól való félelem, úgy tűnik nekem, az evolúció tévedése: sok állat erőteljes rettegéssel és meneküléssel reagál arra, ha közeledik hozzá egy ragadozó. Egészséges reakció, elkerülhetővé teszi a veszélyeket. Ez a rémület egyetlen pillanatig tart, nem tartós valami. A természetes kiválasztás eredményezte ezeket a ritka szőrű, nagy majmokat hipertrofikus frontális lebenyekkel, a jövő előrelátásának túlzott képességével. Kiváltság ez, s bizonyára segít, de ez szembesített bennünket, nagy majmokat az elkerülhetetlen halál látomásával is, s működésbe hozza a rettegés és a ragadozóktól való menekülés ösztönét. Egyszóval úgy gondolom, hogy a haláltól való félelem két, egymástól független evolúciós késztetés esetleges és ostoba interferenciája, nem olyasvalami, ami hasznunkra lenne vagy lenne értelme. Mindennek véges az időtartama. Az emberi fajnak is. („A Föld elveszítette ifjúságát, úgy múlt el, akár egy boldog álom. Most minden nappal közelebb kerülünk a megsemmisüléshez, a sivársághoz”, világít rá Vjásza a Mahábháratában.)131 Félni az átmenettől, félni a haláltól olyan, mintha félnénk a valóságtól, félnénk a naptól. Ugyan miért?

Ez a racionális olvasat. Az életben ugyanis nem a racionális érvek mozgatnak bennünket. Az ész arra szolgál, hogy tisztázzuk a gondolatokat, hogy ráleljünk a hibákra. Az értelem maga azonban azt mutatja meg nekünk, hogy a cselekedeteinket irányító késztetések beíródtak legbelsőbb struktúráinkba – mint emlősnek, vadásznak, társas lénynek: az értelem megvilágítja ezeket a kapcsolatokat, de azoknak nem az értelem a forrásuk. Elsődlegesen nem eszes lények vagyunk. Azzá talán csak válhatunk, többé-kevésbé, másodlagosan. Első fokon az életösztön hajt bennünket, az éhség, a szeretni vágyás, az az ösztön, hogy megtaláljuk helyünket egy emberi közösségben… A második szint még csak nem is létezik az első nélkül. Az ész dönt az ösztönök között, de úgy, hogy magukat az ösztönöket használja a döntéshozatal elsődleges kritériumaiként. Nevet ad a dolgoknak és a vágyaknak, megkerülhetővé teszi az akadályokat, megláthatóvá a rejtett dolgokat. Lehetővé teszi az eredménytelen stratégiák, a tévhitek, előítéletek felismerését – mindegyikből van bennünk számtalan. Azért fejlődött ki, hogy segítsen megértenünk: a követett nyomok, ha azt gondoljuk is, hogy elvezetnek bennünket a vadászott antilopokhoz, téves nyomok. Ami viszont ösztönöz bennünket, az nem az életről való elmélkedés, hanem maga az élet.

Akkor tehát valójában mi sodor bennünket magával? Nehéz megmondani. Meglehet, teljesen nem is tudjuk. Felismerünk magunkban késztetéseket. El is nevezzük ezeket a motivációkat. Van belőlük jó néhány. Némelyikről úgy véljük, hogy sok állattal osztozunk bennük. Másokban meg csak emberi lényekkel. Megint másokban már csak kisebb csoportokkal – azokkal, akikhez, úgy érezzük, tartozunk. Éhség és szomjúság, kíváncsiság, a társaság szükséglete, szeretni vágyás, szerelembe esés, boldogságkeresés, annak szüksége, hogy valamilyen helyet harcoljunk ki magunknak a világban, hogy megbecsüljenek, elismerjenek, szeressenek bennünket, a becsület, Isten szeretete, az igazság utáni vágy, szabadság, tudásszomj…

Honnan jön mindez? Hogyan lettünk olyanok, amilyenek vagyunk? Vegyi, biológiai, társadalmi és kulturális struktúrák hosszas szelekciójának termékei vagyunk: azok különféle szinteken hosszú időn át működtek együtt egymással, s hozták létre a bennünket megteremtő különös folyamatot.

Mindebből csak magunkon elgondolkodva, a tükörbe pillantva értünk meg valamit. Sokkal összetettebbek vagyunk, semhogy azt mentális képességeinkkel megragadhatnánk. Nagyra nőtt homloklebenyünk lehetővé tette a holdra szállást, a fekete lyukak felfedezését, azt is, hogy felismerjük a katicabogarak unokatestvéreit, de ahhoz még mindig kevés, hogy magunkat tisztázzuk önmagunk előtt.

Még maga a „megérteni” kifejezés sem világos. Látjuk a világot, és leírjuk, rendet teremtünk benne. Keveset tudunk arról, hogy mi a teljes kapcsolat a világ és aközt, amit belőle látunk. Tudjuk, hogy rövidlátók vagyunk. A dolgok által kibocsátott, széles elektromágneses spektrumból csak egy kis kémlelőablakon át észlelünk valamit. Nem látjuk sem az anyag atomszerkezetét, sem a tér görbületét. Egy egységes világot látunk – az univerzummal folyó kölcsönhatásunkból kikövetkeztetett világot –, de azt csak a mi vigasztalanul korlátolt agyunk által feldolgozható fogalmakkal ragadhatjuk meg. Olyan fogalmakban gondoljuk el, mint kő, hegyek, felhők, emberek, és ez a „számunkra való világ”. A tőlünk függetlenül létező világról sokat tudunk, de azt nem, hogy vajon mennyi ez a sok.

Gondolkodásunk tehát tulajdon gyengeségének áldozata, s még inkább áldozata működése szabályainak. A világ megváltozásához elegendő néhány évszázad. Az ördögök, angyalok és boszorkányok eltűnnek, s helyettük atomok és elektromágneses hullámok népesítik be a világot. Elegendő néhány grammnyi gomba, s máris a szemünk előtt oldódik fel az egész valóság, majd meglepően más formában szerveződik újjá. Vagy elég egy barátnő, akinek egyszer komoly szkizoid epizódja volt; néhány vele töltött hét után, ha üggyel-bajjal igyekszünk megértetni magunkat vele, felfogjuk majd, hogy a tudatzavar hatalmas színházi kelléktár, és átszervezheti a világot; felfogjuk, hogy mennyire nehéz érveket találni ahhoz, hogy ezt a bajt megkülönböztessük azoktól a nagy kollektív delíriumoktól, amelyek társadalmi és szellemi életünk, valamint világértésünk alapját adják. Talán annak a magányát és sérülékenységét leszámítva, aki eltávolodik a közös rendtől…132 A valóságkép az a megszervezett és kialakult kollektív delírium – s meglehetősen hatékony hozadéka e folyamatnak –, amelynek révén legalább idáig eljutottunk, ahol most tartunk. Sokféle eszközt találtunk a kezelésére és a vele való törődésre; mind között az ész bizonyult a legjobbnak. Becses darab.

De az is csak egy eszköz, fogó. Akkor használjuk, ha tűzből és jégből álló anyagot akarunk megragadni: olyasvalamit, ami eleven és perzselő érzelemként jut el hozzánk. Ezek alkotják a mi lényegünket. Visszahúznak és magukkal ragadnak bennünket, s mi szép szavakat aggatunk rájuk. Ösztönzik tetteinket. És valami mindig elillan belőlük, valahányszor szavakkal igyekszünk rendet teremteni közöttük, mert tudjuk: alapjában minden rendteremtési kísérletnek velejárója, hogy valami kimarad.

Ami engem illet, nekem úgy tűnik, hogy az élet, ez a rövid élet csupáncsak ez: folyamatos kiáltás, ezeknek az érzelmeknek a feltörése, ami magával ragad bennünket, amit olykor megpróbálunk valamely istennévbe, politikai hitbe, rítusba zárni, hogy meggyőzzön bennünket, alapjában minden rendben van, mindent áthat a nagy-nagy szeretet, és a kiáltás szép, mindent beragyog. Olykor fájdalmas kiáltás. Olykor ének.

Márpedig az ének, mint azt Ágoston megfigyelte, az idő tudatosodása. Maga az idő. És a Véda himnuszok sem egyebek: mind magának az időnek a kibomlása.133 Beethoven Missa Solemnisének Benedictus tételében a hegedű éneke maga a tiszta szépség, a tiszta kétségbeesés, a tiszta boldogság. Lélegzetünket visszafojtva, döbbenten hallgatjuk, és meglegyint bennünket az a misztikus érzés, hogy ez az érzékelés forrása. Ez az idő forrása.

Majd az ének elcsendesedik, kiengesztelődik. „Mielőtt elszakad az ezüstkötél, megreped az arany gyertyatartó, megpattan a forrásnál a korsó, s összetörik a kúton a kerék; és a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta.”134És ez így van rendjén. Lehunyhatjuk a szemünket, és megpihenhetünk. És mindez nekem gyengédnek és szépnek tűnik. Ez az idő.