13 Az idő forrásai

Az idő nekünk megszokott képéből indultunk ki: aszerint az idő az egész univerzumban egyenletesen és egyformán folyó valami, és az ő folyása közepette történnek meg a dolgok. Az egész világmindenségben egy jelen van, egyetlen „most”: az a valóság. A múlt rögzült, megtörtént, ugyanaz mindenkinek. A jövő nyitott, még meghatározatlan. A valóság a múltból halad a jelenen át a jövő felé, és a dolgok alakulásában lényegi aszimmetria van a múlt és a jövő között. Úgy gondoltuk, hogy ez a világ alapszerkezete.

Ez az ismerős kép azonban szétporladt: kiderült, hogy pusztán közelítő képe egy sokkal összetettebb valóságnak.

Nincs olyan jelen, amely közös lenne az egész univerzumban (3. fejezet). Az események nem mind rendeződnek a múlt, a jelen és a jövő rendjébe: csak „részlegesen” rendezettek. A közelünkben van jelen, de olyasfajta „jelen” már nincs, amely egy távoli galaxisra is kiterjedne. A jelen lokális fogalom, nem globális.

A múlt és a jelen közötti különbség nincs benne a világ eseményeit szabályozó alapegyenletekben (2. fejezet). Csakis abból a tényből eredeztethető, hogy a múltban a világ különös – a mi elmosódott látásunkkal különösnek látott – állapotban volt.

Az idő helyről helyre eltérő sebességgel folyik, aszerint hogy hol vagyunk és milyen sebességgel haladunk. Minél közelebb vagyunk egy nagy tömeghez (1. fejezet) vagy minél gyorsabban mozgunk (3. fejezet), annál lassúbbá válik az idő. Két esemény között nincs egységes időtartam: a tartam sokféle lehet.

Az idő haladásának ütemét a gravitációs mező határozza meg: az valóságos létező, s megvan a maga dinamikája, ahogyan azt Einstein egyenletei leírják. Ha a kvantumhatásokat nem vesszük tekintetbe, akkor a teret és az időt hatalmas, bennünket is magába foglaló, rezgő kocsonyaként foghatjuk fel (4. fejezet).

Csakhogy a világ bizony kvantumszerkezetű, és a téridő zselatinja is csak approximáció (megközelítés). A világ működésének alapszerkezetében nincs se tér, se idő: csak fizikai mennyiségeket egymásba alakító folyamatok vannak, s azoknak kiszámíthatjuk a valószínűségét meg a köztük lehetséges viszonyokat (5. fejezet).

A ma általunk ismert legalapvetőbb szinten kevés dolog van tehát, ami a tapasztalatainkból ismert időre hasonlítana. Nincs külön „idő” változó, nincs különbség múlt és jelen között, nincs téridő (Második rész). De ezen a szinten is felállíthatunk egyenleteket a világ leírására. Ezekben az egyenletekben a változók egymáshoz viszonyítva változnak (8. fejezet). Ez nem „statikus” világ: nem afféle „tömbuniverzum”, ahol illuzórikus a változás (7. fejezet): épp ellenkezőleg, ez egy eseményekből és nem dolgokból álló világ (6. fejezet).

Ez volt az odaút egy idő nélküli univerzumba.

A visszaút kísérlet, erőfeszítés volt annak a megértésére, hogy ebből az idő nélküli világból hogyan bukkanhat fel (9. fejezet) a mi időérzékelésünk. Meglepő, hogy az idő nekünk ismerős vonatkozásainak megjelenésében mi magunk is szerepet játszunk. A mi perspektívánkból – olyan teremtmények szempontjából tehát, akik a világnak csak egy parányi részét alkotják – a világ időben látszik folyni. A világgal való kölcsönhatásunk részleges, emiatt látjuk csak elmosódottan. Ezt az életlen látásmódot még a kvantumvilág meghatározatlansága is tetézi. Az ebből következő „nem tudás” egy sajátos változót hív létre, a termikus időt (9. fejezet) és a mi bizonytalanságunkat számszerűsítő entrópiáét.

A világnak talán egy olyan különleges részhalmazához tartozunk, amely sajátságos módon van kölcsönhatásban a fennmaradó résszel: úgy, hogy ez az entrópia alacsony a mi termikus időnk egyik irányában. Az idő irányultsága tehát valóságos, de perspektívából adódik (10. fejezet): a világ entrópiája a mi szemünkkel nézve nő a magunk termikus idejében. Mi a dolgok megtörténtét látjuk, e szerint a változó szerint elrendezve; ezt a változót nevezzük egyszerűen csak „időnek”, és az entrópia növekedése különbözteti meg a szemünkben a múltat a jövőtől, az vezérli a kozmosz kibontakozását. Ez a létalapja a nyomoknak, a maradványoknak, a múlt emlékeinek (11. fejezet). Mi, emberi lények az entrópia növekedésével járó nagyszabású történetnek a következményei vagyunk, és emlékezet, a nyomokra támaszkodó emlékezet tart össze bennünket. Mindegyikünk egy-egy egység, mert tükrözi a világot, mert egységes létezőkről alakítottunk ki képet magunkban a hozzánk hasonlókkal való kölcsönös együttműködésben, és mert ez a világnak az emlékezet által egyesített szemlélete (12. fejezet). Ebből születik meg az, amit az idő „folyásának” nevezünk. Az idő sodrát hallgatva ezt halljuk.

Az „idő” változó az egyik a világot leíró számos változóból. A gravitációs mező egyik változója (4. fejezet): a magunk léptékében nem érzékeljük a kvantumhullámzásait (5. fejezet), vagyis determináltként gondolhatjuk el. Einstein nagy molluszkumának, a puhatestűnek a rezgései kicsik, elhanyagolhatók ebben a léptékben, emiatt merev táblának gondolhatjuk el. Ennek a táblának vannak irányai: azt nevezzük térnek; időnek meg azt, ami mentén nő az entrópia. Mindennapi életünkben a fény sebességéhez képest kis sebességekkel mozgunk, emiatt nem látjuk az eltérést a különféle órák sajátideje között, és bár az idő egy tömegtől más-más távolságban eltérő sebességgel telik, ezek a sebességeltérések is túl kicsik, semhogy megkülönböztethetnénk őket.

Végül is csak egyetlen időről beszélhetünk a sok lehetséges idő helyett. Ez az idő a mi tapasztalatunk ideje: egyenletes, egyetemes, rendezett. Ez csupán a világ egyfajta leírásának approximációja, megközelítése, sőt a megközelítés megközelítésének is csak a megközelítése, meg annak is a megközelítése a mi sajátos, egyedi perspektívánkból – olyan lények perspektívájából, akik az entrópia növekedéséből táplálkoznak, és nem szabadulhatnak az idő sodrából. Rólunk írja ezt a Prédikátor könyve:128 „Van ideje a születésnek és a halálnak…”

Ez az idő a mi szemünkben: rétegzett és összetett fogalom, sok különböző, különféle megközelítésekből eredeztethető tulajdonsággal.

Az idő fogalma körüli sok vita csak azért zavaros, mert a vitázók nem ismerik fel e fogalom összetettségét és rétegzettségét, s nem látják, hogy a különböző rétegek függetlenek egymástól.

Ez az idő fizikai szerkezete, ahogyan jómagam ma felfogom, azután, hogy kerülgettem egy életen át.

E történet jó néhány alkotóeleme szilárd alapokon áll, más elemei valószínűek, megint mások csak merész feltevések, de nélkülük nem törekedhetünk megértésre.

Sok kísérlet alapján azt gyakorlatilag mind bizonyosnak vehetjük, amit a könyv Első részében elmondtam: a magassággal és a sebességgel együtt járó lassulást, azt, hogy a jelen nem létezik, hogy az idő összefügg a gravitációs mezővel, azt a tényt, hogy a különböző idők közötti kapcsolatok dinamikusak, azután azt, hogy az alapegyenletek nem ismerik az idő irányát, ezenfelül az entrópia és az időirány közötti kapcsolatot meg az entrópia és az életlen látásmód közötti összefüggést. Ezek mind meggyőzően igazolva vannak.129

Hogy a gravitációs mezőnek kvantumtulajdonságai volnának, az sokak közös meggyőződése, bár egyelőre csak elméleti érvek támogatják meg, kísérleti bizonyosság nincs rá.

Valószínű, hogy az alapegyenletekben nincs időváltozó – ezt a Második részben tárgyaltam –, de ezeknek az egyenleteknek a formája még vita tárgya. Az az elgondolás viszont, hogy az idő a kvantumvilágbeli felcserélhetetlenségéből adódna, azután a termikus idő léte, meg az, hogy az általunk megfigyelt entrópia a mi és az univerzum közötti kölcsönhatásból függne, engem mind magával ragad, de még egyáltalán nem vehető igazoltnak.

Teljesen hihető viszont az az általános tény, hogy a világ időszerkezete nem olyan, amilyennek mi naivan látjuk. Ez a gyanútlan kép megfelelő a mindennapi életben, de nem alkalmas arra, hogy megértsük a világot a maga apró ráncaival vagy szerteágazó sokféleségében. Nagyon valószínű, hogy még a magunk természetének megértéséhez sem elegendő. Mert az idő rejtélye és önazonosságunk rejtélye, a tudat rejtélye átfedi egymást.

Az idő misztériuma régtől fogva nyugtalanít bennünket, mély érzelmeket korbácsol fel. Olyannyira mélyeket, hogy filozófiák és vallások is táplálkoznak belőle.

Azt hiszem – amint azt Hans Reichenbach is sugalmazta The Direction of Time (Az idő iránya) című könyvében (ez az egyik legélesebb elmével íródott kötet az idő természetéről) –, hogy a nyugtalanság elől való menekülés idézi fel nekünk az időt. Az időt, amelytől Parmenidész megtagadta volna valós voltát; Platón ideavilágot képzelt el, időn kívülit; s Hegel arról a pillanatról beszél, amelyben a Szellem meghaladja az időbeliséget, és önmagában mindennek a tudására ébred. E szorongástól való menekülésül gondoltuk el az „örökkévalóság” létezését: egy különös, időn kívüli világét, s azt istenekkel, vagy egyetlen Istennel, vagy halhatatlan lelkekkel népesítettük be.xi Az idővel kapcsolatos mélyen érzelmi érintettségünk többel járult hozzá hatalmas filozófiai építmények létrehozásához, mint a logika meg az ész. Az ezzel ellentétes érzelmi viszony, vagyis az idő csodálata – Hérakleitosz és Bergson részéről – éppígy filozófiai elméletek létrejöttét segítette elő, de semmivel sem vitt közelebb bennünket az idő megértéséhez.

A fizika segít áthatolni a rejtély rétegein. Megmutatja, hogy a világ időbeli szerkezete mennyire eltér a megérzéseinktől. Reményt ad arra, hogy az érzelmeinkből adódó ködfüggönytől megszabadulva tanulmányozhassuk az idő természetét. Ám az idő kutatása, amely így egyre távolabb került tőlünk, olyasvalamibe torkollott, aminek révén fölfedeztünk valamit saját magunkból – hasonlóan ahhoz, ami Kopernikusszal történt: azt hitte, az égbolt mozgását fürkészi, s végül azt értette meg, hogyan forog a Föld a lába alatt. A végén az idő keltette érzelmek talán nem bocsátanak ránk ködöt, nem akadályozzák meg az idő objektív természetének meglátását.

Talán éppen az idő keltette érzelem számunkra az idő.

Nem hiszem, hogy ennél sokkal többet kellene megértenünk. Föltehetünk további kérdéseket, de vigyáznunk kell velük, mert lehetetlen helyesen megfogalmazni őket. Az idő összes kifejezhető jellemzőjét megtalálva meg is találtuk az időt. Megtehetjük éppen, hogy összefüggéstelen gesztikulációval egyfajta közvetlen időérzékre célozgatunk, túl a kimondhatatlanon (Igen, de miért „folyik”?), ám úgy hiszem, ezen a ponton már csak összezavarodunk, s helytelenül dolgokká alakítunk át csupáncsak közelítő kifejezéseket. Ha nem sikerül szabatosan megfogalmaznunk egy problémát, akkor sokszor nem a probléma mélysége az akadály, hanem az, hogy téves a kérdésfeltevés.

Lehet-e még jobban megérteni az időt? Úgy gondolom, hogy igen. A természet megértése szédítő ütemben bővült az évszázadok alatt, és a tanulásnak még nincs vége. Valamit azonban látunk az idő titkából. Látjuk az idő nélküli világot, lelki szemeinkkel látjuk a világ mélyszerkezetét, ahol az általunk ismert idő már nem létezik, ahogyan Paul McCartney bolondja a hegytetőn a lenyugvó napot nézve látja a Földet, a körbeforgó világot. És kezdjük látni, hogy az idő mi vagyunk. Mi vagyunk ez a tér, ez a tisztás, amelyet az emlékezet nyomai tártak fel idegsejtjeink kapcsolódásaiban. Emlékezet vagyunk. Nosztalgia. Vágyakozunk egy be nem következő jövőre. Ez az emlékezet és az előérzet megnyitotta tisztás az idő; olykor talán megrémiszt bennünket, de végül mégiscsak ajándék.

Értékes csoda, amelyet a változatok végtelen játéka nyitott meg nekünk, és lehetővé tette létezésünket. Tudunk mosolyogni. Visszatérhetünk, derűsen a mi véges időnkbe belemerülve, hogy megízleljük e rövid életkör minden röpke és értékes pillanatának ragyogó intenzitását.