7 A grammatika alkalmatlansága

„Valósnak” rendszerint akkor nevezzük a dolgokat, ha most léteznek. A jelenben. Nem azt, ami valamikor korábban létezett vagy majd fog valamikor a jövőben. Azt mondjuk, hogy a múltbeli dolgok vagy a jövőbeli dolgok valóságosak „voltak” vagy valósak „lesznek”, de nem valóságosak „itt és most”.

A filozófusok „prezentizmusnak” nevezik azt a gondolatot, hogy csak a jelen valóságos, a múlt és a jövő nem az, s hogy a valóság egy jelenből és a rá következő újabb jelenből áll össze, fokról fokra.

Ez a gondolkodásmód már használhatatlan, ha a „jelent” nem globálisan határozzuk meg; ha az csak olyasvalami, ami a mi közelünkben és csak közelítőleg van meghatározva. Ha az innen távol eső jelen meghatározatlan, akkor mi a „reális most” az univerzumban? Mi létezik most az univerzumban?

Az olyan képek, amilyeneket az előző fejezetekben láttunk:

a téridő teljes alakulását érzékeltetik egyetlen ábrával: nem egyetlen időt mutatnak, hanem az összes időt együttvéve. Olyanok, mint egy fényképész készítette sorozat: egy futó ember, vagy egy teljes könyv egy elbeszéléssel, amelynek a cselekménye hosszú évek alatt bontakozik ki. A világ egy lehetséges történetének, s nem pillanatnyi, egyszeri állapotának sematikus ábrázolásai ezek.

Az első kép azt mutatja, hogyan gondoltuk el a világ időszerkezetét Einstein előtt. A valós események összessége most, valamely megadott időben így fest (vörössel kiemelve):

A második rajz azonban jobban mutatja a világ időszerkezetét, és azon semmi sincs, ami a jelenhez lenne hasonló. A jelen nincs itt. Akkor hát mi valóságos éppen most?

A 20. század fizikája nekem meggyőző módon mutatja meg, hogy a prezentizmus mennyire nem jól írja le a mi valós világunkat: nincsen objektív, globális jelen. Legfeljebb viszonylagos jelenről beszélhetünk, egy mozgásban lévő megfigyelő szempontjából; de akkor ami valós nekem, az különbözik a te szemedben valóstól, pedig a „valós” kifejezést – amennyire lehetséges – objektíve szeretnénk használni. A világot tehát nem gondolhatjuk el jelenek egymásra következéseként.61

Milyen más lehetőségeink vannak?

A filozófusok „eternalizmusnak” nevezik azt a gondolatot, amely szerint az idő folyása és a változás illuzórikus: jelen, múlt és jövő mind egyformán valós, egyformán létező. Az eternalizmus az a gondolat, hogy az imént vázlatosan ábrázolt téridő úgy, ahogy van, együtt, a maga teljességében létezik, anélkül hogy bármi is változna. Semmi nem folyik.62

Aki a valóságnak ezt a fajta elgondolását, tehát az eternalizmust hirdeti, az gyakran idézi Einstein egyik híres levelének ezt a részletét:

Nekünk, akik hiszünk a fizikában, a múlt, a jelen és a jövő közötti különbségtétel csupán képzelgés, bármily makacsul tartsa is magát.63

Ezt a gondolatot „tömbuniverzumnak” is mondják, vagy szokás szerint inkább angolul, block universe-nek: e szerint az univerzum egész történetét mint egységes tömböt kell elgondolnunk: tömbként, amely a maga egészében valós, és az átmenet egyik időpillanatról a következőre csak valami illuzórikus dolog.

Ez – az eternalizmus, a tömbuniverzum – lenne az egyetlen használható módja a világ elgondolásának? A világot múlttal, jelennel és jövővel együtt úgy kellene látnunk, mint egyetlen jelent, amelyben minden ugyanazon a módon létezik? Semmi sem változik, és minden mozdulatlan; a változás csak képzelgés volna?

Aligha! Nemigen hiszem.

Az a tény, hogy az univerzumot nem tudjuk időpillanatok egyetlen egymásutánjaként összerakni, nem ugyanaz, mint kijelenteni, hogy semmi sem változik. Csak annyit jelent, hogy a változások nem rendeződnek egyetlen egymásutániságba, a világ időszerkezete bonyolultabb, mint az időpillanatok egyszerű, lineáris egymásra következése. Ez nem jelenti azt, hogy ne létezne vagy illuzórikus lenne.64

A múlt, a jelen és a jövő közötti megkülönböztetés nem képzelgés. Ez a világ időszerkezete. Csakhogy a világ időszerkezete mégsem az, amit a prezentizmus leír. Az események közötti időviszonyok bonyolultabbak, mintsem korábban gondoltunk, de attól még léteznek. A származási viszonyok nem alkotnak globális rendet, de ez még nem teszi őket illuzórikussá. Bár nem állunk libasorba, igenis vannak közöttünk viszonyok. A változás, a történés nem képzelgés; csupán azt fedeztük fel, hogy a történések nem valamiféle globális rendet követnek.65

Térjünk vissza tehát kiinduló kérdésünkhöz: Mi a „valóságos itt és most”? Mi „létezik”?

A válasz az, hogy ez rosszul feltett kérdés: mindent jelent és semmit sem. A „valóságos”, „reális” melléknévnek ugyanis ezer jelentése van. A „létezni” igének még több. Arra a kérdésre, hogy „Létezik-e egy olyan bábu, amelynek megnő az orra, ha füllent?”, válaszolhatjuk ezt: „Hát persze hogy létezik. Pinocchiónak hívják!” De felelhetjük éppenséggel ezt is: „Nem, nem létezik, a fantázia szülte, Collodi képzeletének szüleménye.” Mindkét válasz helyes, mert nem ugyanúgy használják a „létezik” igét.

Sok különféle módon mondhatjuk azt, hogy valami létezik: létezik egy törvény, egy kő, egy nemzet, egy háború, egy vígjáték szereplője, egy olyan vallás istene, amelynek magunk nem vagyunk hívei, egy általunk vallott vallás istene, egy nagy szerelem, egy szám… Ezek mind „léteznek”, „valóságosak itt és most” – csak mindegyik más-más értelemben. Kérdezhetjük magunktól, hogy ez vagy az milyen szempontból létezik vagy nem létezik (Pinocchio irodalmi alakként létezik, de az olasz anyakönyvi nyilvántartásban nem), vagy hogy egy dolog létezik-e valamilyen meghatározott értelemben (van olyan szabály, amely megtiltja, hogy sáncoljunk, ha korábban már léptünk a a bástyával?). Általánosságban azt kérdezni, hogy „mi létezik” vagy hogy „mi valóságos”, csak annyi, mint azt kérdezni, hogy akarunk-e használni egy igét vagy egy melléknevet.66 Ez nyelvtani, s nem a természetet érintő kérdés.

Ami a természetet illeti, az az, ami, s mi apránként felfedezzük. Ha nyelvtanunk és megérzéseink nem igazodnak ahhoz, amit felfedezünk, hát annyi baj legyen; próbáljuk meg hozzáigazítani őket.

Sok mai nyelv „jelen”, „múlt” és „jövő időben” ragozza az igéket. Ezen a módon nem lehet a világ valóságos időszerkezetéről beszélni, hiszen az összetettebb szerkezet. A grammatika a mi korlátozott tapasztalatainkból alakult ki, még mielőtt rájöttünk volna, hogy pontatlan, nem alkalmas a világ gazdag sokrétűségének megragadására.

Látjuk, hogy nem létezik objektív és egyetemes jelen, s igyekszünk rendet teremteni a fejünkben, de összezavar bennünket, hogy nyelvünk grammatikája abszolút különbséget tesz „múlt”, „jelen” és jövő” között, s ez a különbségtétel csak részlegesen, itt, a mi közelünkben találó. A valóság szerkezete nem olyan, amilyet ez a grammatika feltesz. Azt mondjuk, hogy ez vagy az az esemény „most zajlik” vagy „zajlott” vagy „zajlani fog”. Nyelvtanunk nem alkalmas annak a kifejezésére, hogy ez vagy az az esemény már „lezajlott”, legalábbis ami engem illet, a te szempontodból viszont „most zajlik”. Nem hagyhatjuk egy alkalmatlan nyelvtantól összezavarni magunkat. Az ókori világból ránk maradt egy szöveg, s az ezt mondja a Föld gömb alakjáról:

Azok számára, akik lent vannak, a fent lévő dolgok lent vannak, míg a lent lévő dolgok fent… és ez így van az egész földkerekségen.67

Elsőre ez zagyvaság. Hogyan volna lehetséges, hogy „a fent lévő dolgok lent vannak, míg a lent lévő dolgok fent”? Nem jelent ez semmit. Mint ez a fenyegető kijelentés a Macbethből: „Szép a rút és rút a szép.” De ha újraolvassuk, a Föld alakjára és fizikájára gondolva a mondat világossá válik: szerzője azt mondja, hogy annak, aki a Föld ellentétes oldalán lakik (Ausztráliában), a „felfelé” ugyanaz az irány, mint nekünk itt, Európában a „lefelé”. Azt mondja tehát, hogy a „fenti” irány más-más a Föld különböző pontjain. Ezen azt érti, hogy ami Sydney-hez képest fent van, az lent van, hozzánk viszonyítva. A szöveg szerzője kétezer évvel ezelőtt azzal küzdött, hogy nyelvét és sejtését hozzáigazítsa egy új felfedezéshez: ahhoz a tényhez, hogy a Föld gömb alakú, s a „fent” meg a „lent” jelentése a szerint változik, hogy hol vagyunk; nincs – ha természetes volt is korábban gondolni – egységes és egyetemes jelentésük.

Épp ebben a helyzetben vagyunk mi is. Küzdünk, hogy hozzáidomítsuk nyelvhasználatunkat és sejtéseinket egy új felfedezéshez: ahhoz a tényhez, hogy a „múltnak” és a „jövőnek” nincs egyetemes jelentése, csak olyan, ami a helytől függően változik. Ennyi az egész.

A világban van változás, az események közötti viszonyok időszerkezete minden, csak nem illuzórikus. Nincs globális rendbe illő történés. Csupán helyi és összetett történés van, azt meg képtelenség egy egységes és globális rend fogalmaival leírni.

No és Einstein idézett kijelentése? Nem arra vall, hogy ennek éppen az ellenkezőjét gondolta? Ha így lenne is, csak mert Einstein ezt vagy azt a gondolatot leírta, nem kell azt rögtön orákulumnak venni. Einstein lényegi kérdésekben is gyakran változtatta a véleményét, és sok téves kijelentése akad, sőt olyanok is, amelyek ellentmondanak egymásnak.68 Itt azonban a dolgok állása jóval egyszerűbb. Vagy éppen mélyebb.

Ezt a szóban forgó gondolatot Einstein Michele Besso halálakor vetette papírra. Michele a legkedvesebb barátja volt, vele osztotta meg gondolatait, vele vitatkozott a zürichi egyetemi évektől kezdve. A levelet s abban ezt a mondatot Einstein nem fizikusoknak vagy filozófusoknak szánta. A címzett a család, különösképpen Michele nővére volt. A megelőző mondat így hangzik:

Michele, kissé megelőzve engem is, búcsút vett ettől a különös világtól. Ennek semmi jelentősége…

Nem a világ szerkezetéről akart okoskodni ebben a levélben; vigasztalásul írta barátja gyászoló nővérének. Egy kedves levél ez, amelyben a Michele és közte volt szellemi közösségre céloz. Ebben a levélben Einstein szembenéz Michele halála miatti fájdalmával, és – mi sem természetesebb – felidézi a maga közelgő halálát is. Mély érzelmektől átitatott levél: az illuzórikusságnak és a becses jelentéktelenségnek, amire itt utal, nincs köze a fizikusok időfogalmához. Azok magának az életnek a sajátosságai. Törékeny, rövid, telis-tele illúziókkal. Egy mondat, amely olyan dolgokról beszél, amelyek az idő fizikai természetének még mélyebb rétegeiben vannak.

Einstein 1955. április 18-án halt meg, egy hónappal és három nappal barátja után.