1 Az egyediség elvesztése

Az idő lassulása

Egy egyszerű tényből indulok ki: az idő hegyvidéken gyorsabban múlik, alföldön lassabban.

A különbség nem nagy, de ellenőrizhető precíziós órákkal – ilyen órákat egyébként ma már nagyjából ezer euróért vehetünk az interneten. Némi gyakorlattal bárki megállapíthatja az idő lassulásának tényét. Különleges laboratóriumi órákkal már akkor is megfigyelhető az idő lassulása, ha a szintkülönbség csupán néhány centiméter: a földön levő óra hajszálnyival lassabban megy az asztalon levőnél.

És nem csak az órák lassulnak: lent lassúbb minden folyamat. Két barát közül az egyik alföldi vidékre költözik, a másik hegyvidékre. S évekkel később újra találkoznak: az alföldön lakó közben kevesebbet élt, kevesebbet öregedett, kakukkos órájának ingája kevesebbszer lengett ki, kevesebb ideje volt dolgainak elvégzésére, növényei kevésbé nőttek, gondolatainak kevesebb idejük volt kibontakozni… Lent kevesebb az idő, mint fent.

Meglepő? Alighanem igen. Pedig ilyen a világ! Az idő némely helyen lassabban múlik, másutt gyorsabban. Az azonban biztosan meglepő, hogy akadt valaki, aki az időnek ezt a lassulását már egy évszázaddal az előtt megértette, hogy lett volna óra a különbség megmérésére. Albert Einstein volt ez a valaki.

Az a képesség, hogy valamit megértsünk, még mielőtt látnánk, a tudományos gondolkodás legfőbb vonása. Az ókorban, jóval korábban, semhogy a tengerészek körbehajózták volna a Földet, Anaximandrosz megértette, hogy az égbolt bizony nem csak fölénk borul: folytatódik a lábunk alatt. A modern kor hajnalán Kopernikusz megértette, hogy a Föld forog – még az előtt, hogy a Holdról az űrhajósok a Földet forogni látták volna. Einstein megértette, hogy az idő nem egyformán telik – még az előtt, hogy akadtak volna kellően pontos órák az eltérés megmérésére.

Az ilyen lépésekből megtanuljuk, hogy ami magától értetődőnek látszott, az valójában csak előítélet. Az égbolt – úgy tűnt – nyilvánvalóan fölénk borul, s nem alánk, mert máskülönben a Föld lezuhanna. A Föld – úgy tűnt – nyilvánvalóan nem mozog, persze a rengéseit leszámítva. Az idő – úgy tűnt – mindenhol ugyanolyan ütemben halad, nyilvánvalóan ugyanabban az ütemben… A gyerekek felnőnek, és megtanulják, hogy a világ nem teljesen olyan, amilyennek otthonuk falai között látszik, s az emberiség maga is ezt teszi. Einstein azt kérdezte, s ezt sokunk kérdezte, amikor a gravitációs erőről tanult: Hogyan „vonzhatja egymást” gravitációs erővel a Nap és a Föld, ha egyszer nem is érnek egymáshoz, és nincsen közöttük semmi közvetítő? Einstein elfogadható magyarázatot keresett. Azt gondolta ki, hogy a Nap és a Föld nem közvetlenül vonzza egymást, hanem mindkettő apránként hat arra, ami kettejük között van. És mivel nincs más köztük, csak a tér és az idő, feltette, hogy a Nap és a Föld módosítja maga körül a teret és az időt, ahogyan a vízbe merülő test mozdítja el maga körül a vizet. Az idő szerkezetének megváltozása azután hatással van valamennyi test mozgására, éspedig úgy, hogy az egyiket a másik felé engedi „zuhanni”.4

Mi értendő itt az „idő szerkezetének megváltozásán”? Nem más, mint az idő imént leírt lassulása: a maga környezetében minden test lassítja az időt. A Föld roppant nagy tömeg, és lassítja maga körül az időt. Az alföldeken jobban, hegyvidéken kevésbé, mert a hegység kissé távolabb van a Földtől. Ezért van az, hogy a két barát közül az alföldön élő kevésbé öregszik.

Ha a testek lefelé esnek, az az időnek ebből a lassulásából adódik. Ahol az idő egyenletesen telik – a bolygóközi térben –, ott a testek nem esnek, hanem zuhanás nélkül lebegnek. Bolygónk felszínén viszont a tárgyak mozgása természetes módon oda irányul, ahol az idő lassabban múlik; pontosan ez történik velünk a strandon, ha befutunk a tengerbe: a víz visszafogja a lábunkat, s mi arccal a hullámok közé esünk. A tárgyak lefelé esnek, mert a Föld lefelé egyre lassítja az időt.5

Ilyenformán, jóllehet nem könnyű ezt megfigyelnünk, az idő lassulása mindenképpen látható következményekkel is jár: az idő révén esnek lefelé a testek, s az idő lábunkat a földhöz szögezi. Hogy lábunk a padlóhoz tapad, annak az a magyarázata, hogy egész testünk abba az irányba megy, ahol az idő lassan halad, és az idő lassabban múlik a lábunknál, mint a fejünknél.

Különös? Olyan ez, mint mikor naplementekor hosszasan elnézzük, ahogy a nap derűsen lenyugszik, eltűnik lassacskán a távoli felhők mögött, s egyszerre felidéződik bennünk, hogy nem a Nap mozog, hanem a Föld kering körülötte; s kizökkent értelmünk szemével belülről érzékeljük bolygónkat, ahogyan mi is fordulunk el vele a Naptól. A Beatles híres, Paul McCartney írta dalában, a The Fool on the Hillben6 a dombon álló bolond szeme, mint sok más őrült szeme is, messzebbre lát a mi tétova, hétköznapi tekintetünknél.

Tízezer táncoló Siva

Kedvelem Anaximandroszt, a kétezer-hatszáz évvel ezelőtt élt görög bölcselőt; ő megértette, hogy a Föld a térben lebeg, és nincs semmi, ami tartaná.7 Anaximandrosz gondolatait más filozófusok jóvoltából ismerjük, akik beszéltek róla; írásaiból csupán ez az egyetlen töredék maradt fenn:

Ahonnan a dolgok a keletkezésüket veszik, oda is kell, hogy elmúljanak, a szükségszerűség szerint; jóvátételt kell ugyanis fizetniük, és meg kell ítéltetniük az igazságtalanságuk miatt, az idő rendje szerint.i

„…az idő rendje szerint” (κατὰ τὴν τοῦ χρόνου τάξιν). A természetfilozófia születésének egyik első pillanatából nem maradt ránk más örökül, mint ezek a ködös, misztikus hangzású szavak, ez a fennkölt utalás az „idő rendjére”.

A csillagászat és a fizika Anaximandrosz útmutatását követve fejlődött: igyekezett megérteni, hogy a jelenségek hogyan következnek be az idő rendje szerint. Az ókori csillagászat azt írta le, hogyan mozognak a csillagok az idő múlásával. A fizikai egyenletek azt írják le, hogyan változnak a dolgok az időben. Newton egyenleteitől – a dinamika alapjaitól – kezdve az elektromágneses jelenségeket leíró Maxwell-féle egyenleteken át a kvantumjelenségek alakulását leíró Schrödinger-egyenletig és a szubatomi részecskék dinamikáját feltáró kvantumtérelmélet egyenleteiig egész fizikánk annak a tudománya, hogy a dolgok miképpen alakulnak „az idő rendje szerint”.

Régi hagyomány szerint ezt az időt a t betűvel jelöljük (latinul tempus az „idő”; franciául, angolul és spanyolul is t-vel kezdődik a megfelelő szó, németül, arabul, oroszul és spanyolul viszont nem). Mit is jelöl a t? Az idő órával mért múlását adja meg egy számmal. Az egyenletek azt mondják, hogyan változnak fokról fokra a dolgok az órával mért idő múlása közepette.

De ha a különböző órák – mint már láttuk – más-más időt mutatnak, honnan tudjuk akkor, hogy mit ad meg a t? Ha a két barát az alföldön, illetve a hegyekben élés után ismét találkozik, karórájuk eltérő időt fog mutatni. Melyik a t a kettő közül? A fizikai laboratóriumban használt órák között is eltérés mutatkozik a szerint, hogy az asztalon vagy a padlón vannak-e: vajon melyik mutatja a kettő közül az időt? Hogyan írható le a két óra közötti fáziseltolódás? Mire jussunk: arra, hogy a földre tett óra jár lassabban az asztalon levő óra mutatta valódi időhöz képest, vagy arra, hogy az asztalon levő jár gyorsabban a padlón levőhöz képest?

Ez a kérdés értelmetlen, ahogyan értelmetlen azon töprengeni, hogy valódibb-e a fontnak a dollárban mért értéke a dollárnak a fontban mért értékéhez képest. Nincs valódi érték: adva van két pénznem, és a kettő értéke egymáshoz képest alakul. Nincs a többinél valódibb idő. Két idő van: mindkettőt valóságos, egymástól különböző két óra mutatja; a két idő egymáshoz képest más. Egyik sem valódibb a másiknál.

Sőt nem is két idő van, hanem tömérdek. Az idő a tér minden pontján más. Nincs egyetlen idő. Számtalan van belőle.

A fizikában az egy meghatározott jelenséggel kapcsolatban egy bizonyos órával mért időt „sajátidőnek” nevezik. Minden órának megvan a maga sajátideje; minden előálló jelenségnek megvan a maga ideje, a maga ritmusa.

Einstein megmutatta nekünk, hogyan kell olyan egyenleteket felállítani, amelyek a sajátidőket egymáshoz viszonyítva írják le. Megmutatta, hogyan kell kiszámítani az eltérést két ilyen idő között.8

Az „idő” mint egységes, önálló mennyiség különböző idők szövevényévé töredezik szét. Nem azt írjuk le, hogy miképpen alakul a világ az idő múlásával, hanem azt, miként alakulnak a dolgok a helyi idők múlása közepette, a helyi időket pedig úgy, ahogyan egymáshoz képest alakulnak. A világ nem afféle katonai osztag, nem egy parancsnok vezényszavára halad előre; nem, a világ egymást befolyásoló események hálózata.

Így festi le az időt Einstein általános relativitáselmélete. Az ő egyenleteinek nem egy idejük van, hanem számtalan. Két esemény között, például két óra elválása és újbóli találkozása között, nem ugyanakkora az időtartam.9 A fizika nem azt írja le, miképpen alakulnak a dolgok az „időben”, hanem azt, hogyan változnak a dolgok a saját idejükben, és hogyan alakulnak az „idők” egymáshoz képest.ii

Az időről levedlett az első réteg: az egyediség. Az időnek mindenütt más a ritmusa, másképpen folyik. Különböző ritmusú táncok fonódnak össze, ilyenek a dolgok a világban. Ha a világot a táncoló Siva irányítja, akkor táncoló Sivából tízezernek kell lennie; nagy össztánc ez, mint Matisse festményén…