12 A madeleine illata

Térjünk tehát vissza önmagunkhoz és ahhoz a szerephez, amit az idő természetének tekintetében játszunk. Mindenekelőtt: mik vagyunk „mi”, emberi lények? Létezők? Csakhogy a világ nem létezőkből áll; hanem egymással összekapcsolódó eseményekből… Akkor hát mi vagyok „én”?

A Kr. e. 1. századból való páli nyelvű Milinda-panyhá (Milindapanha) című buddhista szövegben Nágaszéna így válaszol Milinda király (I. Menandrosz) kérdéseire – tagadva, hogy önálló létező volna:108

Így szól Milinda király a bölcs Nágaszénához: Mi a neved, mester? A mester ezt válaszolja: Nágaszénának hívnak, ó, nagy király, de a Nágaszéna csak egy név, egy elnevezés, egy kifejezés, egy egyszerű szó: nincs mögötte emberi lény.

A királyt megdöbbentette ez a különösen hangzó állítás:

Ha nincs mögötte emberi lény, akkor ki az, aki öltözködik és táplálkozik? Ki él erkölcsös életet? Ki az, aki öl, aki lop, ki örül, ki gondolkodik? Ha nincs mögötte a mester, akkor nincs se jó, se gonosz…

majd így érvel, hogy a személynek önálló léte kell hogy legyen, nem korlátozódhat alkotóelemeire:

Vajon haj adja Nágaszénát, mester? Vagy a körmök, vagy a fogak, vagy a hús, vagy a csontok? És a név? Az érzékek azok, a képzetek, a tudás? Ezek közül egyik sem…

A bölcs azt válaszolja, hogy „Nágaszéna” valóban egyik sem ezek közül, és a király, úgy tűnik, felülkerekedett a vitában: ha Nágaszéna egyik sem ezek közül, akkor kell lennie valami másnak, és ez a más Nágaszéna személye, amely ennélfogva létezik.

A bölcs azonban a király ellen fordítja ezt az érvelést, és kérdi, hol van a szekér:

Vajon a kerekek alkotják a szekeret? A rakfelület alkotja a szekeret? A járom alkotja a szekeret? A részek összessége alkotja a szekeret?

A király körültekintően azt válaszolja, hogy a „szekér” csak utal a kerekek, a raktér, a járom és az együttes más részei közötti kapcsolatra, egymás közötti és nekünk hasznos együttműködésükre, de a „szekér” ezeken a kapcsolatokon és eseményeken túl nem létezik. Nágaszéna győzedelmeskedik: a „szekérhez” hasonló módon a „Nágaszéna” név sem jelöl egyebet, mint kapcsolatoknak és eseményeknek az összességét…

Folyamatok vagyunk, események, több elemből állunk, és végesek vagyunk térben és időben is.

De ha nem vagyunk egyedi létezők, akkor miben rejlik kilétünk, egységünk? Mivel magyarázható mégis, hogy én Carlo vagyok, és a magam részének tekintem a hajamat csakúgy, mint lábamon a körmöket, a dühömet és az álmaimat, és ugyanannak a Carlónak tekintem magam, mint tegnap és holnap; annak, aki gondolkodik, szenved és érzékel?

Önazonosságunk különböző alkotóelemekre támaszkodik. Könyvünk témája szempontjából ezek közül három fontos:

1. Az első az, hogy mindegyikünk azonosul a világ egy-egy meghatározott nézőpontjával. A világ mindannyiunkban tükröződik a túlélésünk szempontjából lényegi összefüggések gazdag skálája révén.109 Mindegyikünk egy-egy, a világot tükröző, összetett folyamat, s valamennyien szigorúan összefüggő módon dolgozzuk fel a világból származó információkat.110

2. A kilétünket megalapozó második alkotóelem semmiben sem tér el a szekérétől. A világot a visszatükrözésével létezőkké szervezzük, amennyire csak lehetséges, csoportosítva és részekre bontva folyamatok szüntelen áramlásaként gondoljuk el – többé-kevésbé egyenletes és stabil áramlásként, hogy könnyebb legyen kölcsönhatásba kerülni velük. Sziklák együttesét egy Mont Blanc-nak elnevezett létezővé csoportosítjuk, és egységes dologként gondoljuk el. Vonalakat húzunk a világban: részekre osztjuk velük; határokat jelölünk ki, a világot darabokra szabdalva sajátítjuk el. Idegrendszerünk működik így. Szenzoros ingerek érik, folyamatosan feldolgozza ezeket az információkat, és ilyen vagy olyan viselkedésre késztet bennünket. Ezt dinamikus és rugalmas rendszereket alkotó neuronhálózatok révén teszi, azok pedig állandóan módosulnak: megpróbálják előre látni111 – amennyire ez egyáltalán lehetséges – a belépő információk áramát. Hogy ezt megtehessék, a neuronhálók úgy fejlődnek, hogy folyamatos működésüknek többé-kevésbé állandó pontjain vissza-visszatérő mintákká (sémákká) kapcsolják össze mindazt, amit a belépő információban vagy közvetlenül magában a feldolgozási folyamatban találnak. Minden jel szerint ez látszik most körvonalazódni az agykutatás forrongó területén.112 Ha ez így van, akkor a „dolgok”, akárcsak a „fogalmak”, a szenzoros ingerek visszatérő struktúrái által keltett állandó pontok az idegi működésben és az azutáni feldolgozás folyamatában. A világ aspektusainak egyfajta kombinációját tükrözik; ezek a kombinációk függnek a világ ismétlődő struktúráitól és attól, hogy mennyire fontosak a velünk való kölcsönhatásban. Egy szekér ez. Hume elégedett lenne, ha megtudná, milyen előrehaladást értünk el az agy működésének megértésében.

Különösen azokat a folyamategyütteseket rendezzük egységes képpé, amelyeket a mi szemünkben a többi emberi lényként megjelenő élő szervezetek alkotnak: életünk ugyanis társas lét, vagyis gyakran kerülünk velük kölcsönhatásba, s ők nagyon is fontos ok-okozati csomópontok a szemünkben. A hozzánk hasonlókkal együttműködve alakítottuk ki az „emberi lény” fogalmát. Azt hiszem, az önmagunkról kialakított kép innen származik, nem belső szemléletből (introspekcióból) jön létre. Ha mint személyre gondolunk önmagunkra, alighanem azokat a mentális áramköröket használjuk, amelyeket a társainkkal való érintkezés céljaira fejlesztettünk ki. Az első kép, amelyet gyerekként kialakítok magamról, az a gyermek, ahogyan anyám lát engem. Önmagunknak nagyrészt azok vagyunk, amit látunk és tükröződni látunk barátaink, szerelmeink, ellenségeink szemében.

Soha nem találtam meggyőzőnek azt, amit Descartes-ra hivatkozva (Értekezés a módszerről, IV.) lépten-nyomon hangoztatnak: hogy ugyanis tapasztalati világunkban elsődleges a „gondolkodunk, tehát vagyunk” tudata. (Azt a feltevést is tévedésnek gondolom, jóllehet sokan hiszik, hogy Descartes a Cogito ergo sumból [„Gondolkodom, tehát vagyok”] indul ki; ez a karteziánus rekonstrukciónak nem az első lépése, hanem a második. Az első lépes ez: Dubito ergo cogito [„Kételkedem, tehát gondolkodom”].) Az újraépítkezés kiindulási pontja nem a szubjektumként való létezés tapasztalatának hipotetikus, közvetlen a priorija. Ez inkább annak a megtett útnak a racionalista, a posteriori reflexiója, amely előzőleg rávezette a kétkedésre. Mivel kételkedett, az ész kezeskedik azért, hogy aki kételkedik, az gondolkodik, tehát létezik is. Lényegében harmadik, és nem első személyben írott fejtegetésekről van szó, még ha a hangvétel személyes jellegű is. Descartes kiindulópontja egy művelt és kifinomult értelmiségi módszeres kételye, nem egy szubjektum elemi tapasztalata. Önmagunk szubjektumként való elgondolása nem elsődleges tapasztalatból fakad: összetett kulturális következtetés eredménye sok-sok gondolat alapján. Az én elsődleges tapasztalatom az – felteszem, hogy ez jelent valamit –, hogy a világot látom magam körül, nem magamat. Azt hiszem, csak azért van fogalmunk „önmagunkról”, mert egy ponton megtanuljuk kivetíteni magunkra azt a gondolatot, hogy emberi lények vagyunk, társaink vannak. Ennek a kifejlesztésére az evolúció késztetett bennünket évezredek alatt, hogy együttműködhessünk csoportunk tagjaival; a társainkról összegyűjtött kép tükröződései vagyunk.

3. Van azonban identitásunk megalapozásának egy harmadik összetevője is, és talán ez a leglényegesebb, emiatt jelenik meg ez az árnyalt vita egy könyvben, amely az időt tárgyalja: az emlékezet.

Nem egymásra következő pillanatokból összeálló, független folyamatok összessége vagyunk. Emlékezetünk létünk valamennyi pillanatát sajátos, hármas szállal kapcsolja múltunkhoz – a közvetlen előzményhez és a távolabbi múlthoz. Jelenünk a múlt nyomaitól hemzseg. Valóságos történetek vagyunk önmagunk számára; elbeszélések. Én nem az a hústömeg vagyok, amelyik e pillanatban szétterül a heverőn, és a laptopján leüti az „a” betűt, hanem a gondolataim: ez vagyok én, telis-tele az éppen leírandó mondat nyomaival; én magam vagyok: anyám gyengédsége, az a derűs komolyság, amellyel apám irányított; én magam vagyok: a serdülőként tett utazások, az olvasmányaim, amelyek rétegről rétegre leülepedtek az agyamban, szerelmeim, kétségbeesett lelkiállapotaim, baráti kapcsolataim, mindaz, amit írtam, amit hallgattam, az emlékezetembe vésődött arcok. Mindenekelőtt az vagyok, aki egy perccel ezelőtt öntött magának egy csésze teát. Az vagyok, aki egy pillanattal korábban bepötyögte ennek a számítógépnek a billentyűzetébe az „emlékezet” szót. Az vagyok, aki egy pillanattal ezelőtt kigondolta ezt az éppen most kiegészítendő mondatot. Ha mindez eltűnne, vajon léteznék-e akkor is? Én ez a hosszú regény vagyok: az életem.

Az emlékezet forrasztja egybe a bennünket alkotó, időben szétszórt folyamatokat. Ebből a szempontból időben létezünk. Ezért vagyok én ugyanaz, aki tegnap voltam. Önmagunk megértése annyit jelent, hogy elgondolkodunk az időn. Az időn elgondolkodni pedig nem más, mint elgondolkodni önmagunkon.

Nemrégiben megjelent egy könyv az agy működésének kutatásáról; az a címe, hogy Az agyad időgép.113 Azt a sokféle módot tárgyalja, ahogyan agyunk kölcsönhatásba kerül az idő múlásával, és hidakat épít a múlt, a jelen meg a jövő között. Agyunk nagy részben egy gépezet: összegyűjti a múlt emlékeit, hogy folyamatosan alkalmazhassa a jövendölésben. Ez széles határok között zajlik az időskálán, kezdve az egészen rövid időtartamoktól – valaki felénk dob egy tárgyat, s kezünk ügyesen abba az irányba mozdul el, ahová a tárgy néhány pillanat múlva érkezni fog; agyunk a múltbeli tapasztalatok birtokában villámgyorsan kiszámította a felénk repülő tárgy majdani helyét – egészen a nagy távokat felölelő időintervallumokig: elvetjük a gabonamagot, hogy az később kalászba szökjön. Vagy befektetünk a tudományos kutatásba, mert az holnap új technológiákat és tudást hozhat. Ha előre látunk valamely jövőbeli eseményt, az nyilvánvalóan növeli a túlélési esélyeket, az evolúció tehát ezeket az idegi struktúrákat választotta ki, s mi magunk vagyunk az eredmény. Ennek a múlt- és jövőbeli események közötti életnek központi szerepe van elménk működésében. Ez a mi szemünkben az idő „folyása”.

Idegrendszerünk „huzalozásában” vannak olyan elemi struktúrák, amelyek azonnal észreveszik a mozgást: ha egy tárgy megjelenik egy helyen, majd nyomban ezután egy másik helyen, akkor ezzel nem két különböző, az agyig fáziseltolódással eljutó jel keletkezik, hanem csak egy – összhangban azzal, hogy mozgó tárgyat látunk. Más szóval nem a jelent látjuk – annak amúgy sem lenne értelme egy olyan rendszerben, amely véges időskálán működik –, hanem olyasvalamit, ami megtörténik és időben elnyúlik. Az időbeli kiterjedés pedig agyunkban sűrűsödik össze időtartam-érzékeléssé.

Ennek megsejtése régi gondolat. Híressé váltak Szent Ágoston (Augustinus) ez irányú elmélkedései.

A Vallomások XI. könyvében Ágoston felveti az idő természetének kérdését, és – habár a szöveget felkiáltások szakítják félbe egy evangéliumi prédikátor stílusában, nekem elég unalmasan – éles elméjű elemzését adja annak, hogyan adatott észlelnünk az időt. Megjegyzi, hogy mindig a jelenben vagyunk, a múlt ugyanis elmúlt, tehát nincs, a jövőnek meg el kell még érkeznie, az sincs tehát. És felteszi a kérdést, hogyan lehetünk tudatában az időtartamnak, sőt hogyan becsülhetjük azt, ha egyszer mindig csak a jelenben vagyunk, s az per definitionem pillanatnyi. Hogyan jut tudomásunkra ilyen bizonyossággal a múlt, az idő, ha mindig csak a jelenben vagyunk? Itt és most nem létezik sem múlt, sem jövő. Akkor hol vannak? Ágoston válasza: bennünk.

Benned mérem lelkem az időt. Ne szólj ellenem, vagyis ne viaskodj magaddal benyomásaid tömege nyomán. Mondom, benned mérem az időt. A múló dolgok benyomást gyakorolnak reád, és ez akkor is megmarad, ha tovaillantak ezek a dolgok: ezt mérem, mint jelen valamit. Nem a dolgokat, melyek tovaszállanak, hogy ez a benyomás világra jöhessen, hanem magát ezt a benyomást mérem, mikor az időt mérem. Tehát vagy ez maga az idő, vagy nem az időt mérem.x

A gondolat jóval meggyőzőbb, mint első olvasásra tűnhet. Mondhatjuk, hogy az időtartamot órával mérjük. De hogy ezt megtehessük, két különböző pillanatban kell leolvasnunk az órát: ez persze nem lehetséges, mert mindig csakis egy időpillanatban vagyunk, soha nem kettőben. A jelenben csak a jelent látjuk; láthatunk olyan dolgokat, amelyeket a múlt nyomaiként értelmezünk, de lényeges a különbség a között, hogy látjuk a múlt nyomait és a között, hogy észleljük az idő folyását; és Ágoston belátja, hogy ennek a különbségnek belső a gyökere, az idő múlásának tudata. Elménk része. A múlt nyomai agyunkban.

Nagyon szép az ágostoni fejtegetés. A zenére támaszkodik. Ha egy himnuszt hallgatunk, akkor egy hang érzetét az előtte és az utána elhangzó hangok adják. A zenének csak az időben van értelme, de ha minden pillanatban csak a jelenben vagyunk, hogyan ragadhatjuk meg ezt az értelmet? Ez azért lehetséges – jegyzi meg Ágoston –, mert tudatosságunk alapja a memória (emlékezés) és az anticipáció (előzetes megérzés). A himnusz, egy ének egységes alakban valamiképpen jelen van elménkben, valami összetartja: az számunkra az idő. Ez tehát az idő: teljesen a jelenben van, elménkben pedig emlékezetként és anticipációként.

Az a gondolat, hogy az idő alkalmasint csak az elménkben létezik, nyilván nem vált uralkodóvá a keresztény gondolkodásban. Sőt egyike azoknak a tételeknek, amelyeket Étienne Tempier, Párizs püspöke 1277-ben egyenesen eretneknek ítélt. Az eretneknek minősített tételek listáján olvashatjuk:

Vagyis: „[Eretnekség kitartani amellett, hogy] a kor és az idő nem létezik a valóságban, csak elménkben.” Talán már az én könyvem is szép lassan az eretnekség bűnébe esik… De mert Ágostont továbbra is szentként tisztelik, azt mondanám, hogy aggodalomra nincs ok: a kereszténység rugalmas…

Könnyűnek tűnhet Ágostonnak ellene vetni, hogy a múlt nyomai, amelyekre önmagában bukkant, csak azért lehetnek ott, mert a külső világ valóságos struktúráját tükrözik. A 14. században például Ockhami Vilmos (William of Ockham) angol ferences szerzetes Summula philosophiae naturalis című művében azt az álláspontot képviseli, hogy az ember figyeli az égbolt mozgását és a bensejében zajló mozgásokat is, ennélfogva az időt a világgal együtt való létezés révén észleli. Évszázadokkal később Husserl – helyesen – ragaszkodott a különbségtételhez a fizikai idő és az „idő belső tudata” között: egy egészséges természettudós szemében, ha nem akar belefulladni az idealizmus felesleges örvényeibe, az első (a fizikai világ) jön először, s a másodikat (a tudatot) – mindegy, hogy mennyire jól értjük meg – az előző határozza meg. Teljesen érthető ellenvetés ez, egészen addig, amíg a fizika kezeskedik róla, hogy az idő számunkra külsődleges folyása valóságos, egyetemes, és összhangban van intuíciónkkal. De ha a fizika megmutatja, hogy egy ilyen idő mennyire nem elemi része a fizikai valóságnak, vajon akkor is figyelmen kívül hagyhatjuk Ágoston megfigyelését, és vehetjük úgy, hogy az lényegtelen az idő természetét illetően?

Az idő inkább belső, semmint külső természetével kapcsolatos sejtések többször is felbukkannak a nyugati filozófiai gondolkodásban. Kant A tiszta ész kritikájában tárgyalja a tér és az idő természetét, és a teret meg az időt is a tudat a priori formáiként értelmezi, olyasvalamiként tehát, ami nem is az objektív világot magát érinti, hanem inkább azt a módot, ahogyan azt a szubjektum megragadja. Azt is megjegyzi azonban, hogy a tér a külső érzékelés formája, vagyis annak a módja, hogy rendet teremtsünk a rajtunk kívül létező világban látott dolgok között, az idő viszont a belső érzék formája, avagy annak a módja, hogy rendezzük belső állapotainkat: azt, ami belül van. Még egyszer: a világ időszerkezetének alapját olyasvalamiben kereste, ami szigorú értelemben véve gondolkodásunk működésével függ össze. A megfigyelés a tárgyhoz tartozik, nincs szükség itt arra, hogy belebonyolódjunk Kant transzcendentális filozófiájába.

Husserl az időről szólva Ágostont visszhangozza: a tapasztalatot megelőző formációt a „retenció” (visszatartás) terminusával írja le, és – akárcsak Ágoston – egy dallam meghallgatásának metaforáját használja115 (a világ időközben polgárivá vált: a himnuszokról áttért a dallamokra): ha egy hangot hallunk, akkor „visszatartjuk” („retento” azt jelenti: ’visszatartani’) az előző hangot, majd visszatartjuk az ő retencióját, és így tovább, míg mindez ködbe nem vész; a jelen folyamatosan tartalmazza tehát a múlt mindjobban elmosódó nyomait.116 Husserl szerint a jelenségek retenció révén „hozzák létre az időt”.

Az itt látható diagramot ő készítette: az A–E vízszintes tengely a múló időt jeleníti meg, az E–Aʹ függőleges a retenciót mutatja az E pillanatban, s eközben a folyamatos mélyebbre süllyedés A-tól Aʹ-ig vezet. Ezek a jelenségek alkotják az időt, mert az E pillanatban létezik Pʹ és Aʹ. Ebben az az érdekes, hogy az idő fenomenológiájának forrását Husserl nem a jelenségek feltételezett objektív egymásutániságában határozza meg (vízszintes vonal), hanem az emlékezetben (és hasonlóan az anticipációban, a megelőlegezésben, amelyet Husserl „protenciónak” nevez [„protendo” azt jelenti: ’előrenyújt’], azaz a diagram függőleges vonalában. Itt azt érdemes hangsúlyozni, hogy ez (egy természetelvű gondolkodás keretei között) nem veszti érvényét egy olyan fizikai világban sem, ahol nincs globálisan egyenes vonalba szerveződő fizikai idő, csak a változó entrópia hagyta nyomok.

Husserlhez kapcsolódva Heidegger – már amennyire a Galilei világos és érthető nyelvezete iránti rokonszenv lehetővé teszi, hogy a szóhasználat szándékolt homályossága ellenére is megfejtsem, mit mond – azt írja, hogy „az idő bármely időben csak mint emberi-történelmi jelenvalólét idő”.117 Az idő az ő szemében is az ember ideje, a tevés ideje, idő arra, amivel az ember törődik. Még akkor is, ha Heidegger, mivel csak az ember számára való lét érdekli (azon „létező számára, amely rákérdez a lét kérdésére”),118 később oda jut, hogy az idő belső tudatát magának a létnek a horizontjaként azonosítja.

Ezek a sejtések arról, hogy az idő vajon mennyire elválaszthatatlanul tartozik hozzá a szubjektumhoz, sokatmondóak egy következetes, természetelvű gondolkodás keretein belül is: az a szubjektumban a természet részét látja, nem fél „valóságról” beszélni és azt kutatni, továbbra is szem előtt tartva azonban, hogy eszközünk, elménk működésmódja radikálisan korlátozza, mi válik ismertté számunkra vagy mi fogalmazódik meg sejtésként bennünk, hiszen elménk része az említett valóságnak. Egyszóval, minden attól a kölcsönhatástól függ, ami egy külső világ és az elménkben működő struktúrák között kialakul.

Az elme persze agyunk működése. Annyit (keveset még) kezdünk megérteni ebből a működésből, hogy agyunk egészében a múlt által hagyott nyomok együttesére támaszkodva működik, s ezek a nyomok a neuronokat összekapcsoló szinapszisokban maradnak vissza. A szinapszisok folyamatosan ezrével képződnek, majd törlődnek – különösen álom közben –, s a múlt egy homályos képét hagyják vissza: annak a képét, ami a múltban hatással volt idegrendszerünkre. Elmosódott kép, hát igen – gondoljunk csak bele, hány millió és millió részletet lát a szem minden pillanatban, de azok aztán nem rögzülnek az emlékezetben –, de az a kép egész világokat foglalt magába.

Végtelen világokat.

Olyan világok ezek, amilyennel az ifjú Marcel találkozik reggelente, zavarosan, annak a pillanatnak a szédítő kavargásában, amikor az eszmélet buborékként tör elő kifürkészhetetlen mélységekből Az eltűnt idő nyomában119 első oldalain. Annak a világnak azután tágas terei tárulkoznak fel Marcel előtt, ahogyan a madeleine (teasütemény) zamata felidézi benne Combray illatát. Ennek a határtalan világnak a térképét lépésről lépésre bontja ki Proust hatalmas regényének háromezer oldalán. Ez a regény, ne feledjük, nem a világ eseményeinek elbeszélése: azt írja le, mi van egyetlen ember emlékezetében. A madeleine illatától A megtalált idő utolsó szaváig („temps”, azaz idő) a könyv nem egyéb, mint egy kusza, részletekbe menő séta Marcel agyának szinapszisai között.

Odabent, abban a néhány köbcentiméternyi szürkeállományban Proust határtalan térségeket talál, részletek valószínűtlen sokaságát: illatokat, elmélkedéseket, érzeteket, megjegyzéseket, újrafeldolgozást, színeket, tárgyakat, neveket, pillantásokat, érzelmeket… És mindezt ott benn, Marcel két füle között, az agytekervényeiben. Ez az idő folyása, amit mi is tapasztalunk: ott van benn, mibennünk, befészkelődve, a roppant lényegi emléknyomok formájában, az idegsejtjeinkben.

Proust nem kertel: „a valóság csak az emlékezetben formálódik”, írja az első könyvben.120 Ami pedig magát az emlékezetet illeti, az nyomok gyűjteménye, a világban a rend megbomlásának közvetett terméke, azé a rövidke egyenleté, amelyet jó néhány könyvoldallal korábban ideírtam: ΔS ≥ 0; ez azt mondja nekünk, hogy a világ állapotát a múltban „sajátos” elrendeződés jellemezte, és amiatt nyomokat hagy. És talán csak bizonyos ritka alrendszerekben „sajátos” – mi magunk is közéjük tartozunk.

Történetek vagyunk, azon a szemünk mögötti bonyolult húsz centiméteren tárolt történetek, vonalak, amelyeket a világ dolgainak újrakeveredésével keletkező nyomok rajzolnak ki, és amelyek arra irányulnak, hogy előre jelezzenek a növekvő entrópia felé mutató jövőbeli eseményeket ennek a hatalmas, rendezetlen univerzumnak egy kissé különös szegletében.

Ebből a térből, az emlékezetből s vele a mi szüntelen előre sejtő gyakorlatunkból fakad, hogy az időt időnek érezzük, önmagunkat pedig önmagunknak.121 Gondoljuk csak bele: befelé fordulva könnyen elképzelhetjük, hogy tér nélkül létezünk – úgy, hogy nem létezik anyag –, de azt vajon el tudjuk-e képzelni, hogy ne időben létezzünk?122

Annak a fizikai rendszernek a jóvoltából, amelyhez tartozunk, meg annak a különös módnak a jóvoltából, amellyel ez a fizikai rendszer a világ többi részével kölcsönhatásban áll, ezenfelül annak a ténynek a jóvoltából, hogy nyomok maradhatnak vissza, és amiatt is, hogy fizikai létezőként elsősorban emlékezet és anticipáció vagyunk, feltárul előttünk az idő perspektívája, a mi kis fényárban úszó tisztásunk123 – az idő parciális, részleges hozzáférést enged a világhoz.124 Az idő tehát az a forma, amellyel mi – lények, akiknek agya alapjában véve emlékekből és előrelátásból áll – kölcsönhatásba kerülünk a világgal; ez önazonosságunk forrása.125

És szenvedésünké is.

Buddha tömören összefoglalta mindazt, amit emberek milliói fogadtak el életük alapjának: „A születés is szenvedés, az öregség is szenvedés, a betegség is szenvedés, a halál is szenvedés, kötve lenni ahhoz, akit nem szeretünk, az is szenvedés, elveszíteni azt, akit szeretünk, az is szenvedés, ha a kívánság nem teljesül, az is szenvedés; röviden: minden, ami a léthez köt, szenvedés.”126 Szenvedéssel és fájdalommal teli, mert amink van és amihez kötve vagyunk, az egyszer elvész. Mert ami kezdődik, az mind be is végződik egyszer. Ami a szenvedést okozza, az nem a múltban van, és nem is a jövőben: ott van most is, az emlékezetünkben, abban, ahogyan megelőlegezzük a jövőt. Sóvárgunk az időtlenség után, szenvedünk az elmúlástól, szenvedünk az időtől. Az idő fájdalmas szenvedés.

Ez az idő. Ezért nyűgöz le bennünket, ezért nyugtalanít, és ez az oka talán annak is, kedves olvasóm, testvérem, hogy kezedbe vetted ezt a könyvet. Az idő ugyanis nem más, mint a világ egy ingatag struktúrája, a világban zajló események kérészéletű lüktetése; s ős-oka annak, hogy azok vagyunk, akik vagyunk: időtől való lények. Belőle fakad, hogy létezhetünk, hogy megajándékozhatjuk magunkat tulajdon létezésünk értékes adományával, hogy megalkothatjuk magunknak az ittlét röpke illúzióját, s belőle fakad minden szenvedésünk.

Richard Strauss zenéje és Hofmannsthal szövege szívszorító könnyedséggel mesél erről:127