6 A világ eseményekből áll, nem dolgokból

Amikor Robespierre megszabadította Franciaországot a királyságtól, az ancien régime Európája attól félt, hogy itt a civilizáció vége. Ha a fiatalok meg akarnak szabadulni a dolgok régi rendjétől, az idősek attól tartanak, hogy minden csődbe megy. Európa azonban remekül eléldegélt a francia király nélkül is. A világ is remekül ellesz Idő király nélkül.

Van mindamellett az időnek egy olyan vonatkozása, amely túlélte a 19. és a 20. század fizikájától elszenvedett szétdarabolást. Levetve a newtoni elmélet által ráaggatott (és általunk is megszokott) látszatot, napjainkban mindennél világosabban felragyog az igazság: a világ változás.

Bár az időről lefoszlottak alkotóelemek (egység, irány, függetlenség, jelen, folytonosság…), de eltűnésük sem teszi kérdésessé azt a tényt, hogy a világ események hálója. Egyfelől ott az idő a maga sokféle meghatározottságával, másfelől meg ott áll az az egyszerű tény, hogy a dolgok nem csak úgy „vannak”, hanem megtörténnek.

Hogy a t mennyiség (az idő) nincs benne az alapegyenletekben, abból nem következik, hogy a világ dermedt lenne és mozdulatlan. Épp ellenkezőleg: olyan világra vall, amelyben a változás mindenhol jelen van, csak éppenséggel nincs az idő atyáskodó uralma alatt, s a számtalan történés nem áll szükségképpen rendbe – sem a newtoni idő egyetlen vonala mentén, de még Einstein elegáns geometriai alakzatai mentén sem. A világ eseményei nem rendeződnek alakzatokba, mint az angolok; kaotikusan, összevissza lökdösődnek, mint az olaszok.

De akárhogy is, ezek igenis események, változások, történések! Ami megtörténik, az diffúz, szórványos, rendezetlen, de kétségkívül esemény, nem pangás. Az eltérő sebességgel járó órák nem adnak egységes időt, de az egyik mutatójának állása változik a másikéhoz képest. Az alapegyenletekhez nem tartozik időváltozó, de vannak bennük olyan változók, amelyek változnak egymáshoz képest. Az idő, amint azt Arisztotelész sugallta, a változás mértéke; különböző változókat választhatunk a változás mérésére, és közülük egyikben sincs meg a mi tapasztalati időnk összes jellemzője. Ez mégsem teszi semmissé azt a tényt, hogy a világ szüntelen változás.

A tudomány fejlődése mindenestől azt mutatja, hogy a világ elgondolásának legjobb módszere: a változást megismerni, s nem az állandóságot – a történést, s nem a létet.

A világot elgondolhatjuk úgy is, hogy az dolgokból áll. Anyagból. Létezőkből. Olyasvalamiből, ami van. Ami tartós. De elgondolhatjuk úgy is, hogy a világ eseményekből áll. Olyasmiből, ami megtörténik. Folyamatokból. Olyasmiből, ami végbemegy. Ami nem tart hosszan – ami állandó átalakulás, s nem marad fenn az időben. Az idő fogalmának lerombolásával ebből a két perspektívából az első omlott össze az alapként szolgáló fizikában, nem a második. Ezzel az mutatkozott meg, hogy mindenütt a „nem állandóság” van jelen, s nem a statikusság a mozdulatlan időben.

A világnak események, folyamatok összességeként való elgondolása lehetőséget ad a világ jobb megragadására, megértésére, leírására. Más nem egyeztethető össze a relativitással. A világ nem dolgok összessége, hanem eseményeké.

A dolgok és az események között az a különbség, hogy a dolgok tartósan fennmaradnak az időben, az események időtartama viszont korlátozott. A dolgok egyik prototípusa a „kő”: kérdezhetjük, hogy hol lesz a kő holnap. A csók meg „esemény”. Nincs értelme azt kérdezni, hová tűnik holnapra a csók. A világ csókok hálózata, nem köveké.

A világ megértésére lehetőséget adó egyszerű egységek nem itt vagy ott vannak jelen, a térnek ezen vagy azon a pontján. Egy holban, de éppígy egy mikorban is vannak – ha vannak. Korlátjuk van térben és időben is: események.

Ha alaposan megfigyeljük, voltaképp még a leginkább „dolognak” tűnő dolgok is csak hosszan tartó események. A kémiából, fizikából, ásványtanból, geológiából, pszichológiából tanultak fényében a legszilárdabb kő is valójában kvantummezők együttrezgése, erők pillanatnyi kölcsönhatása, olyan folyamat, amely egy röpke pillanatig egyensúlyban tarthatja magát, önmagához hasonló maradhat még az előtt, hogy szétmállana, s újból porrá válna – vagyis múlékony fejezet a bolygó elemei közti kölcsönhatások történetében: az újabb kőkorszakban élt emberiség emléke, fegyver a Pál utcai fiúk kezében, példa egy, az időről szóló könyvben, ontológiai metafora, a világ felosztásának egy darabja, amelyen erősebb nyomot hagynak testünk érzékelő struktúrái, mint magának az érzékelésnek a tárgya, és így tovább és tovább; mind-mind tükrök kozmikus játékának szövevényes kapcsolata. És ezek a tükrök? Maga a valóság! A világot nem kövek alkotják, hanem – nem is gondolnánk, mennyire – tünékeny hangok és a tengeren fodrozódó hullámok.

Másfelől viszont ha a világ dolgokból állna, vajon mik lennének ezek? Talán az atomok – róluk megtudtuk, hogy maguk is kisebb részecskékből állnak – vagy az elemi részecskék – róluk kiderült, hogy csupán a mező rövid ideig tartó gerjedései? Netán a kvantummezők? Róluk meg már tudjuk, hogy alig valamivel többek, mint egy nyelvnek a szabályai – hogy beszélhessünk kölcsönhatásokról és eseményekről? Bajos a fizikai világra úgy gondolni, hogy az dolgokból, létezőkből állna. Nem megy; nem jutunk előbbre vele.

A világot események hálójaként felfogni viszont már megy. Egyszerűbb és bonyolultabb – egyszerűbb események együttesére felbontható – események hálójaként. Néhány példa: a háború nem dolog, hanem események láncolata. A vihar sem dolog, hanem események összessége. Egy felhő a hegyek felett nem dolog: a levegő nedvességének fokozatos kicsapódása azonközben, hogy a szél átfúj a hegyen. Egy hullám nem dolog: a víz mozgása, s a víz, amelyben kirajzolódik, mindig más. Egy család nem dolog: kapcsolatok, események, érzések összessége. És egy emberi lény? Hát persze hogy nem dolog: összetett folyamat, amelyben – mint a hegy fölötti felhőben – be- és kilép a levegő, az élelem, az információk, a fény, a szavak és így tovább… Egy csomópont a csomópontok között a társadalmi kapcsolatok hálójában, a kémiai folyamatok hálójában, a hozzá hasonlók keltette érzelmi megnyilatkozások hálójában.

Sokáig valamilyen elsődleges ősanyag fogalmába kapaszkodva próbáltuk megérteni a világot. A fizika talán minden más tudományágnál jobban nyomozta, kergette ezt az ősanyagot. Minél jobban vizsgáltuk azonban, annál kevésbé tűnt megmagyarázhatónak a világ azon az alapon, hogy mi van. Sokkal érthetőbbnek tűnik viszont, ha események kapcsolódásaival próbálkozunk.

Anaximandrosznak az 1. fejezetben idézett szavai arra ösztökéltek bennünket, hogy a világot „az idő rendje szerint” gondoljuk el. Ha nem kötelezzük el magunkat a priori az idő rendjének milyensége mellett – vagyis nem tesszük fel eleve, hogy az idő csak a nekünk ismerős lineáris és egyetemes rendet követheti –, akkor hasznos lesz Anaximandrosz iránymutatása: akkor értjük meg a világot, ha a változást tanulmányozzuk, s nem a dolgokat.

Aki elfeledte ezt a jó tanácsot, az megfizette az árát. És elfeledte két nagy elme is, az egyik Platón volt, a másik Kepler; különös módon mindkettejüket ugyanaz a geometriai tény csábította tévútra. A Timaioszban Platón nagyszerű ötlettel megpróbálja a geometria nyelvére lefordítani az atomisták, például Démokritosz fizikai sejtéseit. Csakhogy melléfog, mert az atomok formájának geometriáját igyekszik leírni, s nem a mozgásuk rendjét. Elkápráztatja egy tétel, amely szerint öt és csakis öt szabályos poliéder van, nevezetesen:

majd felállítja azt a merész hipotézist, hogy ezek épp az ókorban elgondolt öt ősanyag (ἀρχή) atomjainak a formái, vagyis a föld, a víz, a levegő, a tűz és az éter (ἄπειρον) atomjaié: ebből az öt ősanyagból épül fel a világmindenség az ókori görögök vélekedése szerint. Gyönyörű gondolat, de téves, ahogy van. Ugyanis dolgok, s nem események révén törekszik a világ megértésére: figyelmen kívül hagyja a változást. Az a fizika és asztronómia, amely majd Ptolemaiosztól Galileiig és Newtontól Schrödingerig érvényben lesz, mindvégig a dolgok változását írja le a matematika eszközeivel, s nem azt, ahogyan vannak. Az események leírása tehát, nem a dolgoké. Az atomok formáit csakis mint a Schrödinger-egyenlet megoldásait ismerhetjük meg végre, s az azt írja le, hogyan mozognak az elektronok az atomokban: ismét eseményekkel tehát, nem dolgokkal.

Évszázadokkal később, még érett korszakának nagy eredményei előtt az ifjú Kepler is elkövette ezt a hibát. Azt a kérdést teszi föl magának, hogy vajon mi határozza meg a bolygók pályájának méretét, és őt is ugyanaz a tétel ejti bűvöletbe, mint egykor Platónt (s való igaz, csakugyan bámulatba ejtő tétel). Felveti, hogy a bolygók pályájának méretét a szabályos poliéderek határozzák meg: ha egymásba helyezzük őket, és gömböket teszünk közéjük, akkor ezeknek a gömböknek a sugara – teszi fel Kepler – ugyanúgy aránylik majd, mint a bolygók röppályájának sugara.

Szép gondolat, de a magva rossz. Most is a dinamika hiányzik. Később azután, mihelyt Kepler azzal kezd foglalkozni, hogy vajon hogyan mozognak a bolygók, megnyílnak előtte az ég kapui.

Mi tehát úgy írjuk le a világot, ahogyan megtörténik, nem úgy, ahogyan van. A newtoni mechanika, Maxwell egyenletei, a kvantummechanika és a többi mind azt mondja meg, hogyan történnek meg az események, nem azt, hogyan vannak a dolgok. Megértjük a biológiát, ha azt vizsgáljuk, hogyan fejlődnek és élnek az eleven lények. Megértjük a pszichológiát (nem nagyon, de legalább egy kicsit), ha azt tanulmányozzuk, hogy milyenek az interakciók, hogyan gondolkodunk… A világot is létrejöttében értjük meg, nem létezésében.

Maguk a „dolgok” is csak történések, még ha kissé egyhangúak is.60 Történések az újból porrá válás előtt. Mert előbb vagy utóbb nyilvánvalóan minden visszatér oda, ahonnan jött: elporlad.

Hogy nincs idő, az nem azt jelenti tehát, hogy minden dermedt és mozdulatlan, hanem csak azt, hogy a világban dolgozó s szűnni nem akaró történés nem a lineáris idő szerint rendeződik el, azt nem egy gigantikus tik-tak méri. Még csak négydimenziós geometriát sem alkot. Az kvantumesemények végtelen és rendezetlen hálója. A világ inkább hasonlít Nápolyra, semmint Szingapúrra.

Ha „időn” mást nem értünk, csak a történést, akkor minden dolog idő: csak az létezik, ami időben létezik.