HUSZONHATODIK FEJEZET

A brutális szavak tisztán hallatszottak a rádión. Kris százados és az emberei döbbenten néztek, a K-TRON-ok azonban, amint megkapták a parancsot, tüzelni kezdtek. A golyózápor nem csak a finom, csodálatos lényeket kaszálta le, akik az állítólagos ellenség táborához tartoztak, hanem Kris százados csapatának tagjait is.

– Fedezékbe! – üvöltötte Kris a katonáinak.

Maga is fedezékbe húzódott, de eközben vállon találta egy golyó, és a földre zuhant.

– Mi a büdös francot csinálnak? – jött Valerian hangja a rádión.

– Én nem adtam parancsot! – üvöltötte Okto-Bar. – Kris százados, tüzet szüntess! Azonnali parancs!

Kris százados kezét a sérült vállára szorította, és miközben néhány embere tüzet nyitott a fekete robotokra, beleüvöltött a rádióba:

– Nem mi lövünk, uram! A K-TRON-ok. Ők támadtak ránk!

* * *

Okto-Bar elképedten próbálta feldolgozni az információt. A K-TRON-ok Filitt parancsait hajtják végre, senki másnak nem engedelmeskednek, vagyis…

Ebben a pillanatban nagy, fekete, fémfejű, piros szemű robotok özönlötték el az irányítóközpontot, és minden irányba tüzet nyitottak.

– Visszavonulás! – üvöltötte Okto-Bar.

Néhány embere azonnal a földre vetette magát, és fedezéket keresett. Mások elvágódtak, és nem mozdultak többé. Okto-Bar az egyik konzollal elsáncolta magát az ajtótól, és mögüle próbált lőni a könyörtelen gépekre.

A golyózápor közepette az egyik K-TRON odalépett a konzolhoz, és megnyomott rajta egy gombot.

A 03:14-nél megállított visszaszámlálás folytatódott.

* * *

Valerian képtelen volt elhinni. Pedig már olyan közel járt ahhoz, hogy…

– Megyek, segítek Tsûurinak! – mondta Laureline-nek, majd Filitt felé biccentett, akinek az arcán önelégült mosoly jelent meg. – Ezt meg tartsd szemmel!

– Nyugi, nem megy sehová – felelte Laureline.

Valerian felcsatolta a fegyverzetét, és még épp jókor pillantott hátra, hogy lássa, ahogy Laureline teljes erőből behúz egyet a parancsnok vigyorgó képébe.

Kilépett. A K-TRON-ok, a Gyöngyök és a megmaradt katonák ádáz csatájának kellős közepén találta magát. Rengeteg hatalmas kék gubó hevert mindenütt, ami arról tanúskodott, hogy a Gyöngyök hősiesen harcoltak.

– Alex! – üvöltött a rádióba Valerian, és remélte, hogy a hangját nem nyomja el a csatazaj. – Ha hallasz engem, tolj ide mindent, amid van!

Abban a pillanatban Valerian fegyvere zölden felragyogott.

– Vettem, őrnagy! – szólt Alex. – Küldöm. Ötven infra, húsz antiflux, tizenkét ultra-hőkereső.

– Kösz!

– Tíz másodperce van.

Tíz másodperc. Akkor mind a tízet kihasználja.

Valerian kiugrott a fedezékből, és tüzet nyitott. A fegyvereiből a legkülönbözőbb lövedékek indultak meg, és a K-TRON-ok hullani kezdtek. A lövések ereje elsodorta őket, a robbanásokban elporladtak. Az egyik robot szilánkosra tört, ahogy a robbanás ereje hátrataszította. Valerian minden fegyverét bevetette, és folyamatosan szedte le az ellenséges robotokat, méghozzá kíméletlen precizitással.

Aztán a szeme sarkából látta, hogy a fal fodrozódni kezd. A Gyöngyök elkezdték bezárni. Valeriannak fogyóban volt a muníciója, már csak öt… kettő… egy maradt abból a nyolcvankettőből, amit Alex az imént feltöltött neki.

De a K-TRON-oknak végük volt. Nem maradt belőlük más, csak egy hatalmas, élettelen, füstölgő, olvadt fémkupac. Már csak a vezetőjük működött.

Használj ki minden másodpercet!

Valerian célba vette a robot legnagyobb támadható felületét, a csillogó, masszív mellkast, és kilőtte az utolsó lövedéket. A muníciója elfogyott. És kis híján az ideje is. De a másodperc tört részével azelőtt, hogy a fal bezárult volna, Valerian átvetődött a résen.

* * *

A vezérlőben a visszaszámláló 00:01-et mutatott.

* * *

A halálzónában az aknákkal telepakolt fal először ezüstszínűvé vált, majd fluoreszkálva felizzott.

És az egész terület berobbant.

00:00

Az Alfa Űrállomás vezérlőtermében Okto-Bar még mindig küzdött a két utolsó K-TRON ellen, és közben az órára pillantott. Ne! Jaj, ne! A sokk és a bánat teljesen letaglózta. Mit tettem?

A tábornok gyászának és tehetetlen dühének minden energiáját a két utolsó robotra zúdította. Elképesztő elszántsággal támadt rájuk: csak lőtt és lőtt, megállás nélkül.

Végül az utolsó robot is elterült.

Neza tágra nyílt szemmel bámult Okto-Barra. Rajtuk kívül csupán néhány túlélő maradt, akik most kábán, néma csendben tápászkodtak fel a földről.

Hát mégis igaz?

Mindannyian egy népirtás részesei lettek?

Maradt még valaki egyáltalán, aki elmondhatná, mi történt?

* * *

Az őrület percei után furcsa volt a csend. Kris százados eleinte csak a saját légzését hallotta, aztán még valamit. Igen… voltak más hangok is. Mások is kezdték lassan elhinni, hogy túlélték.

Kris óvatosan kilesett az árokból, a szeme elkerekedett a látványtól. A rádiója recsegni kezdett.

– Vannak túlélők? – hallotta Okto-Bar rekedtes hangját.

– Százados, hall engem? Mi történik ott?

Kris egy pillanatig nem válaszolt. Azt a helyet bámulta, ahol azelőtt a fal állt. De nem volt ott semmi. Sem a fal romjai, sem holttestek mögötte… csak egy hatalmas lyuk tátongott, akár egy óriási kráter, az űrállomás közepén.

– Nem maradt semmi – nyögte végül Okto-Barnak –, csak egy tátongó lyuk. Minden eltűnt!

Most már mások is kidugták a fejüket, meglátták a robotok maradványait, és döbbenten nézték, ami a szemük elé tárult.

– Az ügynökeink? A parancsnok?

Kris előkotorta infravörös távcsövét, belenézett, és lassan végigpásztázta a területet.

– Nem… semmi. De várjon csak! Mintha látnék valamit. Igen, ott van valaki!

A kráter közepén egy emberi test lebegett. Valahonnan fentről csüngött alá, és lassan forgott jobbra-balra a sötétség fölött. Valami fura, ragacsos, nyálkás anyag vette körül. Ahogy Kris távcsöve ráfókuszált, a test éppen úgy fordult, hogy a százados megláthatta az áldozat feldagadt arcát.

– Ez a parancsnok!

– Életben van? – kérdezte Okto-Bar.

A szemek résnyire kinyíltak. És a száj is.

– Szedjenek már le innen! Idióta szarházi banda!

– Megerősítve – vigyorgott Kris. – Él és erősen rugdos.

– Remek – mondta Okto-Bar. – Tartóztassák le!

* * *

Laureline kinézett a Destiny ajtaján. A végtelen világűr és a ragyogó csillagok láttán halvány mosolyra húzódott a szája. Sehol egy hajó, sehol az űrállomás vagy egy bolygó.

– Van valami sejtésed arról, hogy hol lehetünk?

Valerian a monitorra pillantott.

– Ahogy nézem, nagyjából kétórányira a jól megérdemelt szabadságunktól – felelte, és válla fölött a lányra vigyorgott. – Most lőttem ki a vészjelzőt.

– Kétórányira? Ejha! – kiáltott fel Laureline.

– Tudom – mondta a férfi. – Két órát kibírni velem egy légtérben, az borzalmasan hosszú idő.

– Az nem kifejezés – mondta Laureline, és még mindig a csillagokat bámulva színpadiasan felsóhajtott: – Egy örökkévalóság!

– Most, hogy véget ért a küldetés, befejezhetnénk esetleg azt a korábbi beszélgetésünket? – kérdezte Valerian.

Laureline megfordult. Valerian hátratett kézzel állt előtte.

– Beszélgetésünket?

– Tudod, a jövőről beszélgettünk – mondta Valerian.

– Ó, valóban, a jövőről? – kérdezett vissza Laureline pajkosan. – És mit is tartogat számunkra a jövő?

Azt hitte, Valerian majd valami izgalmas kalandot vázol fel, esetleg a szokásos flörtölős játékot folytatja, és finoman célozgat néhány további dologra, amelyeket leginkább kettesben szokás űzni. De mint kiderült, ez most azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Valerian komolyan viselkedett.

– Téged… engem… minket – felelte halkan.

Azzal felmutatott egy gyűrűt.

A gyűrű körrésze a lehető legegyszerűbb volt; annyira hétköznapi, amennyire csak lehetett. Egy sima dróthurok, amit bizonyára a lány egyik hajcsatjából hajlítgatott, és ügyesen rátekerte egy ékkőre.

De micsoda ékkő volt az!

Egy parányi, tökéletes Mül-gyöngy.

Laureline könnybe lábadt szemmel nézte a parányi gyöngyöt, és eszébe jutott mindaz, amit képviselt. Az a sok vér és halál, az a sok szépség és élet. Remegő ajkakkal mosolygott a férfira, és az is rögtön látta a szemében, hogy – tudja.

Laureline tágra nyílt szemmel nézte, ahogy Valerian féltérdre ereszkedett előtte.

– Boldog születésnapot! – mondta, és feltartotta a gyűrűt, amely a legbugyutább és a leggyönyörűbb valami volt most az egész univerzumban.

– Köszönöm – felelte Laureline. – Nagyon romantikus.A te ötleted volt?

– Igen, Laureline.

Valerian nagyon nyelt, és a lány észrevette, hogy a kéz, mely a gyűrűt tartja, megremeg.

– Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel?

– Jóban-rosszban? – kérdezte Laureline.

– Miért, lehet másképp is?

Laureline mosolygott. Aztán nevetni akart, sírni akart, és… annyi mindent még.

– Nem – válaszolta.

Valerian megkönnyebbülten fellélegzett.

– Akkor jó – mondta.

Laureline még egy pillanatig nézte a férfit, aztán lehajolt, és átvette a gyűrűt. Valerian a mozdulat láttán örömöt érzett, ami hirtelen döbbenetbe csapott át, mert azt látta, hogy a lány ahelyett, hogy a gyűrűt az ujjára húzná, óvatosan leteszi az irányítópultra. Felállt, és kérdőn nézett szerelmére.

A lány a karjaiba omlott, megcsókolta, és elkezdte kigombolni a férfi egyenruháját.

Valerian döbbent arckifejezése huncut vigyorra váltott.

– Ezt akkor most vehetem igennek?

– Inkább talánnak – mondta Laureline.

Lehúzta a férfi egyik kesztyűjét, és most a másikat vette a kezébe.

Valerian csak bámulta, nem értett semmit.

– Kicsit össze vagyok zavarodva – mondta. – Így működik a szerelem?

– Nem – felelte Laureline, és csábos pillantást vetett rá.

Valerian nagy levegőt vett, ő pedig odahajolt, hogy megcsókolja. Ám amikor a férfi épp lelkesen visszacsókolt volna, elhúzta az ajkát, és lassan elkezdte lehúzni róla a dzsekit. Kezét a férfi mellkasára tette, és érezte, hogy a szíve ott dobol az ujjai alatt.

– Nem a szerelem; a nők működnek így. Egy darabig a te testedben is élt egy nő. Hát nem tanultál semmit?

Azzal félredobta a dzsekit, és a keze megindult felfelé a férfi inge alatt. De legnagyobb meglepetésére Valerian megállította. A lány kérdőn nézett rá.

– Nincs igazad, nagyon is megtanultam valamit – mondta Valerian vigyorogva.

– Mégpedig?

– Ne kezdj bele semmibe, amit nem tudsz befejezni.

Laureline felnevetett.

– De hiszen két teljes óránk van!

Valeriannak komisz mosoly jelent meg az arcán.

– Pontosan – felelte.

Szorosan magához húzta a lányt, és hevesen csókolni kezdte. Laureline a férfi vállára tette a kezét, átkarolta és szorosan hozzásimult.

* * *

A csillagok nem léteztek örök időktől fogva, de korukat felfogni szinte képtelenség volt.

Rengeteg mindent láttak már, és még több minden várt rájuk. De csak nagyon ritkán lehettek közönyös tanúi olyan fontos eseményeknek, amilyenek ezen a napon történtek. Mert e napon két világ született. Egy hatalmas, csodálatos bolygó, tengerrel és égbolttal, homokkal és békével.

És egy másik, sokkal kisebb, de nem kevésbé fontos világ, amelynek csak két lakója volt.