TIZENHARMADIK FEJEZET

Amikor Laureline észrevette, hogy valaki van mögötte, ijedtében előkapta a fegyverét, és megfordult. Három zömök, nagyjából százhúsz centi magas földönkívülit pillantott meg. Tömpe, négyujjú kezüket a megadás jeleként a levegőbe emelték, kicsiny gyöngyszemük tágra nyílt, és hosszú ormányuk fölött a lányt nézték. Bőrük barna volt és ráncos, tartásuk görnyedt, testüket helyenként gyér szőrzet borította.

Laurine leeresztette a fegyvert, mire a jövevények is leengedték a kezüket.

– Örülünk, hogy újra láthatjuk… – mondta az egyik, akinek a szeme körül kékes folt látszott.

– …Laureline ügynök… – folytatta a második, akinek szintén volt egy folt a szeme körül, de nem kék, hanem vörös.

A mondatot a harmadik Doghan Daguis fejezte be, akinek a szeme alatt sárga volt a folt.

– …csábos, mint mindig.

– Mi a fenét kerestek ti itt? – mordult rájuk Laureline.

– Megyünk, ahova a kötelesség szólít…

– …több mint ötezer nyelvet beszélünk…

– …gondoltuk, elkelhet a segítségünk…

– …egy ilyen buliban – fejezte be az első.

A második még hozzátette:

– Kívánja igénybe venni a szolgálatainkat?

Laureline a fegyverre csapott, amelyet az imént tett vissza a tokjába.

– Nem, köszönöm! Van saját tolmácsom – mondta csípősen. – Most pedig tűnés!

– Kérdezd meg őket, hogy tudnak-e valamit a Mülről – hallotta hirtelen Valerian hangját.

Ennek agyára ment az az álom, gondolta Laureline, de ezért nem is lehet őt hibáztatni. Grimaszolt egyet, majd egy nagy sóhaj kíséretében engedelmesen feltette a kérdést.

– Oké, Valerian őrnagy mégiscsak szeretne némi információt. Mond nektek valamit a Mül bolygó neve?

– Hm, roppant kényes téma – jelentette ki Kék.

– Aki a legtöbb információval szolgálhatna… – kezdte Vörös a mondatot, melyet a sárga foltos Doghan Daguis fejezett be:

– …az Samk őrnagy lenne.

– Alex – szólt Valerian a mikrofonba –, mit tudunk egy bizonyos Samk őrnagyról?

Sötétbőrű, jóképű, szakállas katona képe jelent meg Laureline képernyőjén, mellette a legfontosabb adatok: Samk, őrnagy. 33. Elhunyt.

– Samk őrnagy évek óta halott – mondta Laureline vádlón a triónak.

A Doghan Daguisok nem tűntek meglepettnek. Az első előkapott egy kis szerkezetet, és megmutatta Laureline-nek a saját képét Samkről – amelyen az őrnagy holtan borult az íróasztalára.

Laureline szeme elkerekedett.

– Bizony – kezdte Kék –, különös haláleset…

– …amire soha nem találtak magyarázatot – tette hozzá Vörös.

– Egyesek gyilkosságnak neveznék – mondta Sárga drámai hangon.

Laureline úgy érezte, hogy a legszívesebben rácsapna a hosszú ormányára, de visszafogta magát.

– Na, halljam, mit tudtok! – szólt.

– Samk őrnagy a Mül bolygó szakértője volt… – folytatta Kék.

– …és azt a rengeteg értékes információt…

– …mind magával vitte a sírba – mondta Sárga.

– Micsoda veszteség! – sóhajtott az első Doghan Daguis.

– Ha bármit is megtudtok a bolygóról, minket érdekelne – mondta nekik Laureline.

– Nagy örömmel dolgoznánk önnek, Laureline… – lelkendezett Kék.

– …de mielőtt még elmennénk…

– …engedje meg, hogy megosszunk önnel…

– …némi információt…

– …méghozzá ingyen – fejezte be Vörös.

Laureline kétkedve nézett a három földönkívülire.

– Ingyen? – kérdezett vissza. – Biztos jól érzitek magatokat?

– A konverter nagyon értékes…

– …és sokan keresik – bólintott Vörös bölcsen.

– Zsoldosok jönnek – mondta Sárga.

– …hogy megszerezzék… – folytatta Kék.

– …hamarabb, mint bárki gondolná – fejezte be Vörös ünnepélyesen.

– Miféle zsoldosok? – kérdezte Laureline és Valerian egyszerre.

A három földönkívüli önelégült vigyorral nézett a lányra. Kék figyelmeztetően felemelte az ujját.

– Csak az első információ volt ingyenes.

– Ha többet akar, azért már fizetnie kell – mondta Vörös.

– De ön természetesen engedményt kap – tette hozzá Sárga.

Most Valerian hangja hallatszott a rádióban:

– Alex, mi folyik itt?

Laureline is megpillantotta a villódzó vörös fényt a monitorján.

– Jó néhány személy közeledik – tájékoztatta őket Alex, majd hozzátette: – A nevük nem szerepel a meghívottak listáján.

– Miféle személyek? – sürgette Valerian.

– Még nem kideríthető – válaszolt Alex.

Laureline sandán nézett a Doghan Daguis trióra.

– Attól tartok, az információtok értéke máris nullára csökkent. Gyerünk, tűnjetek innen!

A három zömök lény leverten indult meg a kijárat felé.

Valerian aggódva figyelte, hogy a vörös fény egyre gyorsabban villog.

– Valerian – szólalt meg Laureline –, nekem ez nem tetszik.

– Nekem sem! Azonnal gyere be, és állj ide a parancsnok mellé. Alex, melyik irányból jönnek?

– Mindenhonnan – jött Alex válasza. – Áthatolnak a falakon is.

Laureline egyre növekvő tempóban száguldott át a termen, és a pódium felé tartott. Valerianra pillantott, aki azonnal döntött.

– Laureline, juttasd ki a parancsnokot! Én majd fogadom őket!

A lány a közönség soraiban odébb taszított néhány lényt, akik az útjában voltak, felugrott a pódiumra, és egyenesen Filitt felé rohant. Megragadta a karját, és már rángatta is kifelé.

A parancsnok tiltakozni próbált.

– Ügynök, mi a…

Laureline azonban a szavába vágott.

– Elnézést! Vészhelyzeti protokoll!

Okto-Bar tábornok, aki oldalt állt, azonnal mögéjük húzódott, hogy fedezze a parancsnok kijuttatását. Fegyverét elszántan tartotta maga előtt. A tömegben kitört a pánik.

Nagyon remélem, hogy téves a riasztás, gondolta Laureline. De nem igazán hitt benne, hogy valóban ekkora szerencséjük lesz.

* * *

Valerian levette tekintetét a kijelzőről, és a tömegbe bámult, aztán megint a kijelzőt nézte. A vörös figyelmeztető fény most még gyorsabban villódzott. A férfi testét elárasztotta az adrenalin.

– Alex, a francba! Tudnom kell, hogy kik a támadók!

– Sajnálom, őrnagy, de nem tudom azonosítani a DNS-üket – felelte Alex.

– Hogy micsoda?! – üvöltötte Valerian.

Ez egyszerűen lehetetlen. Az Intruder XB982 minden ismert értelmes életforma DNS-ét tárolja, képtelenség, hogy Alex…

A bejáratnál lévő fal berobbant.

Rémült sikoltozás töltötte be a termet. A robbanás ereje több jelenlévőt is a földre terített. Valerian meredten figyelt; még mindig nem tudta, mi történik.

Hirtelen vagy egy tucat karcsú, szürke ruhás alak rontott be a csarnokba. A csuklyák alatt a kék szemekben és a csontfehér – gyöngyházszín, döbbent rá Valerian – arcokon az elszántság tüze égett. Furcsa tárgyakat tartottak maguk elé, amelyek leginkább csodálatosan megmunkált kerámiavázákra hasonlítottak, azzal a különbséggel, hogy a nyílásuk nem felfelé nézett, hanem előre. Hagymaszerű alsó részükben halvány kék fény izzott.

És persze nem vázák voltak. Hanem fegyverek.

A földönkívüliek tüzet nyitottak a tömegre.

Valerian lélekben már felkészült a borzalmas vérontásra, de a fegyverekből golyók helyett valami kocsonyás anyag záporozott a jelenlevőkre. Akit eltaláltak, annak pillanatok alatt szétterjedt a testén, és rögtön mozgásképtelenné tette az áldozatot, mint valami háló vagy gubó.

Valerian elméje visszapörgette azt a pillanatot, amikor Alexet a gyöngyről kérdezte. A számítógép azt állította, hogy a Mül bolygónak nincsenek lakói. De Valerian álmodott róluk, látta őket a Kirianon – és most megint itt voltak.

Alex azért nem tudta elemezni a Gyöngyök DNS-ét, mert a Gyöngyök nem is léteznek!

Mire feleszmélt, a parancsnok emberei már tüzet nyitottak a sápadt alakokra. Amellett, hogy a Gyöngyök nem léteztek, nagyon úgy tűnt, hogy eltalálni is képtelenség őket. Ugrottak, gurultak, elképesztően fürgén és könnyedén, és a mozgásuk ugyanolyan gyönyörű volt, mint ők maguk. Még mielőtt Valerian egyáltalán reagálhatott volna, Okto-Bart, Laureline-t, Filittet és a parancsnok legtöbb emberét már be is terítette a kocsonyás burok.

Valerian egy nagy márványoszlop mögé húzódott.

– Alex – sziszegte –, adj már valami támpontot!

Lenézett a fegyverére, és a kijelző villódzását figyelte.

– Új generációs fegyver – mondta Alex. – Elemzés folyamatban. Plazmalövedékek. További adatok harminc másodperc múlva.

– Remek!

Valerian előhúzott egy csövet a zsebéből, gyors mozdulattal aktiválta, és a fogaival erősen megragadva az ajkai közé illesztette. A Gyöngyök már elérték a színpadot. Megragadták a parancsnokot fogva tartó gubót, a magasba emelték, és már indultak is vele kifelé. Valerian előugrott az oszlop mögül, és tüzet nyitott rájuk.

Nem vette észre, hogy az egyik Gyöngynek sikerült a háta mögé lopóznia. Hirtelen kék színű, kocsonyás anyag terítette be Valerian egész testét. Ragacsos volt, meleg, és pillanatok alatt szétterjedt rajta. Talán egy ezredmásodpercig megpróbált küzdeni ellene, de az anyag azonnal szorosan befonta, és a következő pillanatban már orra is bukott. Szerencsére a gubó egész jól tompította az esést.

– Harminc másodperc – mondta Alex. – Plazmasemlegesítés előkészítés alatt.

Hát, az király lesz, gondolta Valerian, csak az a gond, hogy addig legfeljebb a kislábujjammal integethetek.

Lassan teltek a másodpercek, de Valerian nem vesztette el a lélekjelenlétét. Egyszer csak a kis cső, amit a szájában tartott, vörösen kezdett villogni, és kettéhasadt.

A csőből egy parányi mechanikus pók mászott elő.

Valerian a kék kocsonyán keresztül figyelte, ahogy a villódzó vörös fény elhalad az arca előtt, majd a kis robotpók hátuljából kinyúlik egy kés pengéje, és beleszúródik a gubóba. A pók pillanatok alatt végigmászott Valerian testén, majd alulról felfelé egy vékony vonalban felhasította a gubót.

Valerian mélyen beszívta a friss levegőt, és nagy nehezen kikecmergett ragacsos második bőréből. Már rohant is Laureline-hez. Előkapott egy parányi tőrt, és felvágta a lányt fogva tartó gubót. Laureline szeme kinyílt, és ő is mélyet lélegzett.

– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte.

– A Gyöngyök a Mülről – mondta Valerian. – Elvitték a parancsnokot. Szabadítsd ki a tábornokot, és menjetek a vezérlőbe! Onnan őket is láthatjátok, meg engem is.

A lány bólintott. Az arcán és a hajában még volt egy kis ragacs. Ennek ellenére Valerian még soha nem érzett ilyen erős vágyat, hogy megcsókolja. De nem tette.

A Gyöngyök után eredt. Attól félt, hogy ha Alex nem tudta lenyomozni a DNS-üket, ő meg követni nem tudja majd őket. De mint kiderült, ez gyerekjáték volt.

Csak azokat a hatalmas lyukakat kellett figyelnie, amelyeket a Gyöngyök a falakba lőttek.