ELSŐ FEJEZET

2710: QN 34-es csillagkép, Mül bolygó

A ragyogó fénysugarak gyengéden simogatták a lány arcát. Ez az érintés, mint minden a világon, tökéletes harmóniába olvadt a csillagokkal, az évszakokkal, a napokkal és a tengerrel. Ahogy a fény fokozatosan erősödött, a lány hunyorogva kinyitotta hihetetlenül kék szemét, lassan ébredezve, békésen pislogott, és ugyanazzal a mély nyugalommal üdvözölte az új napot, amellyel előző este a pihentető álmokat fogadta.

Lágy, álmos tekintete magába szívta a hálószoba meleg rózsa– és korallszínű árnyalatait. Fény csorgott alá a csigalépcsőn, a hatalmas kagyló falának fényes felületein, és a szoba a mennyezetről visszaverődő rózsaszín ragyogásban úszott.

A fény elérte a lány bőrét, melynek fehérsége több volt puszta színnél. Képek váltakoztak rajta, melyek alakja a lány hangulatának megfelelően változott: a lélek művészete volt ez.

Sápadt, égi holdfényhez hasonlatos, sima, puha bőre a szivárvány minden árnyalatát megragadta és gyöngyházszerű, minduntalan változó, halovány ragyogásként tükrözte vissza.

Ő volt Lïho-Minaa hercegnő.

Halk nyöszörgés törte meg a csendet. A lány tekintete a szoba jól ismert falairól kedves kis barátjára esett, aki alvás közben mindig ott kucorgott mellette. Lïho-Minaa elmosolyodott, ahogy az apró jószág hosszú ormányával boldogan a nyakába szuszogott, és felkínálta prémes, pihe-puha pocakját egy kis vakargatásra. Olyan kicsiny volt, hogy elfért a lány kezében is, de soha nem félt alvó úrnője mellé kuporodni – a hátán lévő kemény pikkelyek azonnal felébresztették a hercegnőt, mielőtt komolyabb baj történt volna.

A lány kecsesen odébb gurult, két lába megérintette a sima padlót, nagyot nyújtózkodott, és kis barátját a vállára vette. Felállt, s mezítláb megindult a falra erősített hatalmas kagylóhéj felé, amely kettős funkcióval bírt. A felső része simára volt csiszolva, így ha nem is tökéletesen, de visszatükrözte a képeket. Az aljában pedig tucatnyi nagyméretű gyöngy hevert; középütt a legnagyobb akkora lehetett, mint a hercegnő feje. E medence fölött, amely mosdóként szolgált, egy fénylő, indaszerű lény helyezkedett el, amely – a hercegnő ágya fölött lógó lényhez hasonlóan – fényt bocsátott ki magából. De maguk a gyöngyök is sejtelmesen, villódzva izzottak, ahogy a többszínű energia irányt váltott sima felületükön.

Lïho-Minaa rámosolygott tükörképére és kis barátjára a vállán, akinek vékonyka szája hatalmas ásításra húzódott. A lány felnevetett. Belemártotta hosszú, kecses ujjait a kagylótálba, és egy maréknyi gyöngyöt emelt ki, majd megdörzsölte velük az arcát, mintha csak víz lenne a kezében, szilárd formában. Az álmossága rögtön tovatűnt. Kék szeme csak úgy csillogott, a bőre, ha lehet, még simábban feszült finom csontozata vonalán. Amint megérezte, hogy a teste felfrissül és megtelik energiával, óvatosan visszaengedte tenyeréből a gyöngyöket társaik közé, a kagylóba.

Mielőtt útjára indult, egyszerű nyakéket függesztett hosszú, karcsú nyakára. Az egész nem volt más, mint egy lánc, és azon egyetlen tökéletes gyöngyszem. A hercegnő gyengéden megérintette, s a gyöngy lágy rezgéssel és halovány izzással nyugtázta a cirógatást.

Felment a lépcsőn, és kilépett az ébredő világba. Lïho-Minaa ritkán volt szomorú. Élete, akárcsak a népéé, szabályos ritmus szerint zajlott, nyugodt tempóban, szépséggel telve. És ha mégis elragadta volna a melankólia, csak körül kellett néznie, és látni mindazt, amit világa a szeme elé tárt.

Lábujjai közt finom, fehér homokot érzett, hallotta azt a lágy, soha nem szűnő hangot, ahogy a tunya óceán megsimogatta a partot, majd visszahúzta róla vizes ujjait. Különböző formájú és színű hatalmas kagylók hevertek a parton, némelyek félig a türkizszínű vízben: családjának és barátainak lakhelyei.

Viszonylag kisméretű kagylóháza előtt aprócska társát letette kedvenc helyére, gyengéden megpaskolta a hátát, majd lassan megindult a habzó víz felé. A pajkos óceán lágyan csiklandozta Lïho-Minaa lábát, mely most sápadt homokszínű volt. A hercegnő csatlakozott a többiekhez.

Egyesek derékig a vízben álltak, s finom, könnyű hálót húztak a partra, ami tele volt a legkülönbözőbb méretű gyöngyökkel. Kecses mozdulatokkal végezték a feladatot, mintha a saját testük sem lenne más, mint megannyi gyöngyszem. Gyermekek és felnőttek gyűltek a háló köré, mind segíteni akartak kiemelni az értékes golyócskákat, melyeket méretes kagylókosarakba tettek. A kosarakat aztán a felnőttek a hátukra vették, s megindultak velük.

Távolabb, a szárazföldön apró kráterek sorakoztak, nagyjából akkorák, mintha valaki két kézzel belevájt volna a talajba. Akik hátukon vitték a gyöngyökkel megrakott kagylókat, terhüket itt a türelmesen várakozó földbe öntötték. Mosolygós arcuk fürdött a tejfehér fényben.

E műveletnek már az ősi jellegéből fakadóan is vigasz áradt. Lïho-Minaa arccal a felkelő nap felé fordult, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, egy fényes csíkot pillantott meg a hajnali égbolton – egy hullócsillagot.

De nem ez volt az egyetlen. Követte egy másik is… majd még egy…

Félelem mart a hercegnő szívébe, amikor valami ismeretlen dolog első darabja – amely egyértelműen nem hullócsillag volt – a vízbe csapódott. Egy kagylóházat apró darabokra tört. Aztán olyan gyorsan jött a többi, hogy számolni sem lehetett már. A becsapódások helyén sugárban tört a magasba az óceán vize, dühödt kráterek, sebek keletkeztek a bolygó arcán.

Rémült sikolyok törték meg a csendet, és mindenki pánikszerűen menekülni kezdett. De hova futhattak volna? A hercegnő felnézett az égre. Ahol eddig nem látszott más, csak csillagok, holdak és napfény, onnan most öklömnyitől háztömbnyi méretűig terjedő fémtörmelékek végtelen sora zúdult szakadó esőként a rémült lakosságra.

A hercegnő tehetetlenségében megfordult, és a másik irányban is az eget kémlelte. És akkor meglátta.

Elképesztően nagy volt, felfoghatatlanul nagy, s a lány azonnal megértette, hogy ez nem egy egyszerű űrhajó – ez maga a halál.

Lïho-Minaa az óceán partján élt, a hullámok ringatták, s ő szerette őket ezért, szerette a szélcsendet, szerette az óceán dalát és illatát. Családja azt akarta, hogy a nép a szívébe zárja, ezért mindig szelíden kormányoztak, s a többiekkel éltek, a faluban.

És most ez a lángoló hajó éppen rájuk fog zuhanni.

Korábban soha nem hallott, vérfagyasztó sikolyok töltötték meg a levegőt.

A hercegnő azonban nem sikoltozott.

Rohant.

* * *

A falu egymásra halmozott kagylók rengetege volt, lejtős formák íveltek kecsesen a csigalépcsők és a nyílt terek között. A királyi palota, amelyben Haban-Limaï császár és családja lakott, szintén csodálatosan megmunkált, faragott, fémborítással díszített kagylókból épült. Tiszteletre méltó helyen, a falu legmagasabb pontján állt, csodás kilátással a partra és az óceánra. Előtte a falu legnagyobb tere. Máskor itt gyűléseket, nagy előadásokat, koncerteket tartottak, táncesteket, művészeti kiállításokat vagy egyszerűen csak kellemes összejöveteleket szerveztek.

Most a tér megtelt rettegő alattvalókkal, akik mind az eget kémlelték rémülettől tágra nyílt szemekkel. Amerre csak néztek, azt látták, hogy valami idegen dolog, ami egykor hatalmas volt, most darabokra szakadva, veszélyes záporként hullik világukra.

A császár nyugodt természetű volt, bölcsen, nagy odaadással vezette népét. Most minden szempár rá szegeződött. A tekintetekben kétségbeesett remény bujkált: hátha ő valahogy képes megállítani azt, ami történik.

Amint kilépett az épületből, rögtön az egyik őrhöz fordult. Az őr szemében is rettegés sötétlett.

– Mi folyik itt? – kérdezte a császár népének dallamos nyelvén.

– Nézze! Ott! – mutatott az őr a falu elegáns ívei mögött tornyosuló hatalmas, fekete füstoszlopra.

Nem mindenki lakott a falu központjában. Sokan a környező házakban éltek. És rengetegen épp ott, ahol az a ronda, fekete füstoszlop tört az ég felé.

De nem csak ez aggasztotta a császárt. Hosszú élete során sok mindent látott már, pontosan tudta, milyen az, ha meteor csapódik a bolygóba. Ez nem az volt – hanem valami sokkal rosszabb.

Nem csak az ő népe fog szenvedni vagy meghalni.

– Szent csillagok! – kiáltotta a császár. – Fújjatok riadót! Azonnal segíteni kell a mentésben!

Mind szaladtak, ahogy a lábuk bírta; tengernyi sápadt, gyöngyházszín bőrű alak, a félelem sötét foltként telepedett homlokukra, tágra nyílt szemükben rémület ült… Szaladtak a parázsló hajóroncs felé. Minél közelebb értek, a császár annál kevésbé hitte már, hogy túlélőkre lelhetnek.

Tömör, meggörbült, törött, égett, fekete fémtömeg hevert az egykor kecses kagylók porrá zúzott hamvain. A Mül bolygón oly rég nem volt már háború, hogy a nép csak a legendákból és a mondákból hallotta hírét efféle pusztításnak. A császár remélte, hogy a hajó valamilyen műszaki hiba miatt zuhant le az égből, de aztán rádöbbent, hogy csakis csatában sérülhetett meg, amely nem csupán azokat érinti, akik odabent pusztultak el, a fémfalak mögött.

Közelebb értek, de senki nem lépett ki a hajóból köhögve, sántítva, sebesülten, de élve. Egyetlen zsilip volt nyitva csupán, amelyen át a szomorú sorsú legénység néhány tagja elkeseredetten próbálhatott kijutni a tűzből.

De akkor is meg kell próbálni! Biztos, hogy nem halt meg mindenki egy ilyen hatalmas hajón!

– Keressetek túlélőket, és kezdjétek meg a mentést! – adta ki a parancsot a császár.

Ő maga tette meg az első bátor lépéseket az elátkozott hajó belseje felé. Fogalma sem volt, mit talál majd odabent, csak azt tudta, hogy látnia kell. Segítenie kell.

A balsejtelem gyorsan rideg bizonyossággá keményedett. Odabent csak elszenesedett holttestek hevertek, melyek nemrég még élő, nevető lények voltak, ám esélyük sem nyílt az életben maradásra. Ez már nem mentőakció volt; de akik ilyen szörnyű halált haltak, többet érdemeltek, mint hogy egyszerűen otthagyják a maradványaikat.

A császár kilépett a szabadba, ám épp csak belekezdett, hogy elmondja az odakint várakozóknak a szomorú hírt, amikor hirtelen árnyék vetült rájuk, mintha egy elmondhatatlanul hatalmas valami magát a napot próbálná elnyelni. Haban-Limaï felnézett az égre. És a háború áldozataivá vált ismeretlen idegenekért érzett gyászt egy pillanat alatt kiszorította szívéből a jeges rémület.

Egy jó tíz kilométer hosszú hajó zuhant lefelé az égből.

A császár a csodálatos, de végtelenül törékeny otthonokra gondolt, melyeket az előző hajó roncsai már apró szilánkokra zúztak. Kétség sem fér hozzá, hogy ami eztán történik, azt már az ő házaik sem élhetik túl.

De talán ez a szomorú sorsú hajó még menedéket nyújthat azoknak, akik a néhai legénység segítségére siettek.

– Mindenki befelé! – kiáltotta. – Gyorsan, fedezékbe!

Nem volt már sok idejük. A császár fél szemmel a közeledő katasztrófát figyelte, a másikkal pedig az embereit, ahogy rohanva igyekeztek, egyesek karjukban gyermekeikkel, amilyen gyorsan csak tudtak, az egyetlen lehetséges biztonságos hely felé. Látta, hogy az őrségéből néhányan megjelennek a császári család tagjaival.

Egyikük az ötéves Tsûurit tartotta a karjában.

Egy másik a felesége, Aloi császárné baljósan mozdulatlan testét hozta. Az asszony csodaszép ruhája több helyen elszakadt, és vérfoltok csúfították. Amikor a császár meghallotta, hogy halkan felnyög, és látta, hogy a feje kicsit megmozdul, megkönnyebbülten sóhajtott fel. A felesége megsebesült – de életben van.

– Vigyétek be őket! Gyorsan!

A két őr sietve engedelmeskedett. A császár szívét félelem szorította el. Megragadta egy másik őr kezét, és reményvesztetten kérdezte:

– És a lányom?

Az őr szemében szomorúság csillant, s lemondóan megrázta a fejét.

– Őt nem láttam – mondta.

A császár a hajóroncs darabjaira gondolt, melyek hullócsillagként száguldottak alá az égből, és a szíve megsajdult. De nem engedhette meg magának a gyászt – most még nem. Most meg kellett őriznie hidegvérét, és annyi embert megmenteni a népéből, amennyit csak lehetett.

A távolban a hajó becsapódott a talajba. Lábuk alatt vadul megremegett a föld, mintha élőlény lenne, melyet borzalmas fájdalom gyötör. A hangok, amelyek a rémisztő látványt kísérték, tüskeként szúrták át dobhártyájukat. A hajó felszántotta a földet, majd kettészakadt, felrobbant és száguldó tűzgolyóvá változott.

A császár dermedten bámulta a hajó haláltusáját. A végsőkig várt, míg az utolsó lemaradt alattvalói is meg nem érkeztek zokogva és reszketve, majd ő is bemászott az elsőként lezuhant hajóba, és minden erejét megfeszítve behúzta maga után a nehéz ajtót. Izmai remegtek az erőfeszítéstől, ahogy a furcsa reteszt nagy nehezen megmozdította és egészen kattanásig beleerőltette a zárba. Egy pillanatra az ajtónak támaszkodott, hogy kifújja magát.

Végignézett a túlélőkön. Remegve, sokkos állapotban, üveges szemekkel bámultak vissza rá, a fémpadlón kuporogva. Feleségét már ápolták. A fia felpillantott, kicsiny, tökéletes arcocskáján könnyek csorogtak alá. A császár felemelte a kisfiút, és erősen megszorította, arcát a gyermek puha nyakába fúrta. Tsûuri is erősen kapaszkodott az apjába, mintha soha nem akarná elengedni.

A következő pillanatban dörömbölés hallatszott az ajtón. A császár hátán végigfutott a hideg. Nem akarta látni, ki az. Nem akart szeretett alattvalóinak rémült szemébe nézni, akik néhány tragikus pillanattal csupán, de mégiscsak elkéstek. Ám ettől még ők is a népéhez tartoztak. Úgy vélte, megérdemlik, hogy életük utolsó pillanataiban annyi vigaszt nyújtson nekik, amennyit csak tud.

Odalépett a kémlelőablakhoz.

Azt hitte, több fájdalmat már nem bír elviselni.

Tévedett.

Odakint imádott lányának ijedt arcát pillantotta meg, ő tekintett rá csodálatos, hatalmas, kék szemeivel. Bőrét elsötétítette a félelem, de most, ahogy az apjára nézett, hirtelen újra világosodni kezdett, és halovány rózsaszín árnyalat jelent meg az arcán.

Van még rá idő? Hiszen az egész csak néhány másodperc lenne…

Ám a lánya halála, a világuk halála rettentő sebességgel közeledett. A gigászi tűzgolyó, a kegyetlen, narancssárga, mindent elhamvasztó hullám már feltűnt a lány mögött. Ha most kinyitja az ajtót, és megpróbálja beengedni a lányát, hogy megmentse, azzal az odabent lévők életét teszi kockára, hiszen talán nem tudja időben visszacsukni. A tűz a legkisebb résen át is betörhet a hajóba, és a bent lévők néhány másodperc alatt az elszenesedett legénység szörnyű sorsára jutnak.

A lány mindezt látta a tekintetében, és a szeme most még tágabbra nyílt. Kicsiny öklével dörömbölt a kémlelőablakon. De a császár nem tehetett mást; mélységes bánattal nézett vissza elsőszülött gyermekére, mindazon jóság megtestesülésére, amit nap mint nap láthatott ebben a világban.

Pár másodperc múltán a dörömbölés lelassult, majd elhallgatott. A lány arcán könnyek csorogtak, de tekintetéből eltűnt a rémület. Csak megértés tükröződött benne, és végtelen bánat.

Édes kicsi leányom…

Remegve szorította homlokát a kerek ablakhoz.

– Lïho! – szakadt fel belőle a kiáltás.

– Apa!

És csak sírtak, apa és lánya, mindössze néhány centiméterre egymástól, de köztük egy egész univerzum feszült.

Haban-Limaï jóindulatú uralkodó volt, mégis rettentő hatalommal bírt. Nem sok dolog volt a világon, amit nem tehetett meg. Drága gyermekét mégsem tudta megmenteni.

A bénító tehetetlenséghez nem szokott uralkodó most az ablakhoz nyomta a tenyerét. A hercegnő nagyot nyelt, és ő is felemelte a kezét. Nem volt ez igazi kapcsolódás, nem volt szerető érintés, de csak ennyit adhatott neki. Mégis, ez az erőtlen mozdulat mintha megnyugtatta volna a lányt. Pislogva visszatartotta kristálykönnyeit, és lassan erőt vett magán. Haban-Limaï szíve a nap megpróbáltatásai után most tört végképp darabokra, amikor megpillantotta Lïho csodálatos arcán az elszántságot.

A hullám közeledett; narancssárga, éhes fenevad, mely mindent felemészt, ami csak az útjába kerül. A lányt is egy pillanat alatt fekete csonthalommá és szenes húskupaccá változtatja, vagy valami még rosszabbá.

Lïho még egy utolsó mosolyt küldött az apja felé. Nem félénk, törékeny mosolyt. Erős, békés mosoly volt ez, melyből bizonyosság sugárzott, és a császár úgy érezte, hosszú élete során soha senkit nem csodált még jobban.

A lány elfordult tőle, és szembenézett a halállal. Ha már így kell történnie…

Lïho-Minaa széttárta két karját, fejét hátravetette, kitártamagát a tüzes ölelésnek. Az apja nem akarta nézni, mégsemvolt képes levenni róla a szemét. Meg kell adnia a tiszteletetlánya bátorságának. Tanúja kell, hogy legyen az elkövetkezőpillanatok történéseinek.

Az utolsó másodpercben, mielőtt a lángok beburkolták volna karcsú alakját, mielőtt még hamuvá és emlékké hullott volna, erős, kék hullám tört fel Lïho-Minaa testéből.

A hullám hihetetlen sebességgel örvénylett felfelé a haldokló Mül bolygó felszínéről, fel a csillagokig, ott suhant a végtelen űrben, fényesen, mint amilyen a lány volt, akinek a halála életre hívta, és egyenesen beleszáguldott…