HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Nointan Okto-Bar büszke volt rá, hogy jó vezető, és híven követi az előírásokat. A jó vezető nem drámázik, nem kapkod, kőkeményen dolgozik, nagy éleslátással választja ki a megfelelő munkatársakat, és képes hideg fejjel gondolkodni akkor is, ha a lába alatt forróvá válik a talaj.

De most ott állt, kezében egy üres pohárral, melyben az imént még skót whisky volt, amivel felajzott idegeit nyugtatta, gyászos ábrázattal bámulta a képernyőt, és megpróbált ellenállni a kísértésnek, hogy bedobjon még egy italt. Egy pohárka megerősíti az idegeket, kettő elzsibbasztja – mondta magának.

Aztán egyszer csak özönleni kezdtek az adatok a monitoron.

– Megvan a kapcsolat, tábornok úr! – jelentette Neza.

A szemében ugyanolyan öröm és megkönnyebbülés látszott, mint amit Okto-Bar érzett.

Épp ideje volt – gondolta a tábornok. Letette az üres poharat, és kihúzta magát.

– Rendben, Kris százados – mondta nyugodt, magabiztos hangon. – Látjuk magukat.

– Itt nyoma sincs radioaktív vagy más szennyeződésnek– hallatszott Kris hangja. – Az önök műszerei érzékelnek valamit?

Okto-Bar tekintete végigpásztázta a képernyőt.

– Furcsa… de nem. Mi sem tapasztalunk semmit.

– Jelentem, gázálarc nélkül folytatjuk. Megyünk tovább.

Okto-Bar újabb pillantást vetett az üres pohárra, majd megint a monitort nézte. Mi a fene folyik ott?

* * *

A Gyöngyök további italokkal kedveskedtek Valeriannak és Laureline-nek. A hűs, édes frissítők valahogy nyugalmat árasztottak, mint maguk a Gyöngyök, és a két ügynök örömmel iszogatott. Aztán Valerian megszólalt:

– Mi történt a robbanás után? Hogy menekültek meg?

– Éveken át sodródtunk a világűrben egy olyan űrhajón, ami nem is a miénk volt. Hogy életben maradjunk, tanulnunk kellett. Elkezdtük hát részletesen tanulmányozni az önök civilizációját, próbáltunk találni valamit, ami a hasznunkra lehet, hogy életben maradhassunk. A hajó egyik részében élő növényekre bukkantunk. Ezeket szaporítottuk, és összegyűjtöttük a levelekről a vízcseppeket. Elemeztük a számítógépet, és próba szerencse alapon végül megtanultuk kezelni. Aztán egy napon roncsvadászok vettek fel minket. Pár év alatt megtelt a raktáruk, és egy óriási építkezés felé indultak, hogy eladjanak mindent.

– Az Alfára – bólintott Valerian.

– Az Ezer Bolygó Városába – bólintott a császár –, ahol évszázadokon át oly sok értelmes lény osztotta meg tudását és ismereteit egymással. Mi pedig szép csendben, türelmesen mindenkitől tanultunk valamit, és megépítettük a saját hajónkat. A bolygónk ugyan örökre elveszett, de ma már virtuálisan újra tudjuk alkotni a világunkat.

– Lenyűgöző – ámuldozott Valerian.

– Mindössze két dolog hiányzik – folytatta a császár.

– A Mül-konverter – mondta Laureline.

– És egy gyöngy – tette hozzá Valerian.

– Az egyetlen gyöngy, amelyet Tsûurinak sikerült kimentenie – mondta a császár.

Valerian vette át a szót, és próbálta pótolni a hiányzó részeket a történetben.

– Tehát egy évvel ezelőtt jelezték nekünk, hogy léteznek, és felvették velünk a kapcsolatot.

Közben Laureline agyában is összeállt a kép.

– És kárpótlásként a veszteségeikért nem akartak mást, csak az utolsó élő konvertert, hogy nagy mennyiségben előállítsa maguknak a gyöngyöket…

– Igen – mondta a császár. – Ez volt minden, amit szerettünk volna. A többit már meg tudtuk volna oldani. – Az arca elkomorult. – De aztán az átadás nem a terv szerint zajlott.

– Mert? Mi történt?

A császár egy pillanatra elhallgatott, és látszott, hogy még mindig nagyon bántják a történtek.

– Egy egységet küldtek tárgyalni a falhoz… pontosan oda, ahol önök is álltak az imént. Tsûuri több társával kiment, hogy beszéljen velük. Mind nagyon örültünk, hogy végre tiszteleghetünk mindazok emléke előtt, akiket elvesztettünk,azzal, hogy újraépítjük szeretett világunkat. Egy fiatal százados is volt a csapatban, a kezében egy fémdobozt tartott… azt hittük a konvertert hozta. Eléggé feszengett, és beszélt valakivel rádión. Az a valaki, nyilván a parancsnok, azt kérdezte, hányan vagyunk. Amikor a százados válaszolt, kiadta a parancsot.

A császár egy pillanatnyi szünetet tartott.

– A parancsnok azt mondta: „Nem akarok túlélőket. Öljétek meg mindet!”

Valerian és Laureline döbbenten nézett rá. Valerian képtelen volt elhinni. Ezt az ő társai tették? De hát miért?

A császár arcán szomorú mosoly jelent meg.

– A szerencsétlen százados is össze volt zavarodva, de engedelmeskedett a parancsnak. A népemből rengetegen halálos sebet kaptak. Néhányan, köztük Tsûuri is, vissza tudtak még jönni élve a fal mögé.

– De hát… hogyan… miért? – dadogott Laureline, aki annyira elképedt, hogy egy értelmes kérdést sem tudott kinyögni.

– Nos – folytatta a császár –, a támadás után tovább figyeltük, mi zajlik a fal másik oldalán, hátha valahogy még megmenthetnénk sebesült társainkat, de nem tehettünk semmit.

És azon a borzalmas napon nem mi voltunk az egyetlenek, akiket becsaptak. A szerencsétlen százados hallotta, ahogy a parancsnok megismételte: „Azt mondtam, nem akarok túlélőket. Öljétek meg mindet!” Ezután fekete páncélos robotok bújtak elő a rejtekükből, magas, karcsú, könyörtelen gépek, és lemészárolták a századost meg az embereit.

A K-TRON egység, gondolta Valerian. Érezte, hogy émelyeg a gyomra. A K-TRON egység közvetlenül a művelet parancsnokának engedelmeskedett.

A két ügynök egy szót se bírt kinyögni. Mit lehet itt mondani? Az egész annyira borzalmas, hogy szinte felfoghatatlan.

– Mi túlélők vagyunk, vagyis szemtanúk – mondta halkan a császár. – Egy olyan múlt szemtanúi, melyet az emberek ki akarnak törölni, és örökre el akarnak felejteni.

– A megbocsátásra képesek vagyunk – mondta a császárné. – De elfelejteni? Hogyan felejthetnénk el, ami történt?

Valerian és Laureline bágyadt, szomorú pillantásokat váltottak. Aztán Laureline szólalt meg. A hangja rekedt volt, mintha sírt volna.

– Szóval nem hagytak… nem hagytunk… más lehetőséget önöknek, mint hogy ellopják tőlünk a konvertert. És Tsûuri egy profit bízott meg a feladattal.

– Igon Sirusst! – állt össze a kép Valerian fejében is.

– Ám akkor belépett a képbe a túlbuzgó Valerian őrnagy – folytatta Laureline –, és visszaszerezte a konvertert.

– Nem maradt más választásuk; csak úgy kaphatták meg a konvertert, ha elrabolják a parancsnokot, és rákényszerítik, hogy elmondja az igazat – mondta Valerian.

– Most már ismerik a történetünket – bólintott a császár.– A sorsunk az önök kezében van.

A császár intett a feleségének. Aloi császárné bólintott, letérdelt Filitt parancsnok mellé, és az elmesélt események dacára is gyengéden, végtelenül finoman megsimogatta a homlokát. A parancsnok felriadt és rögtön talpra ugrott.

– Hol vagyok? Emberek! – Észrevette Valeriant. – Őrnagy!

Gyorsan odarohant a két ügynökhöz, és elbújt a hátuk mögé.

– Őrnagy! Azonnal tartóztassa le ezeket a lényeket! Ezek elraboltak engem. Rettentő veszélyesek!

– Ők Gyöngyök. A Mül bolygóról – mondta Valerian ridegen.

Filitt rámeredt. A tekintetében egy pillanatra megcsillant a rémület, de aztán gyorsan átvette helyét a megszokott keménység.

– Hát persze. Nekem is elmondták a nevetséges kis meséjüket. Csakhogy ez teljességgel lehetetlen. A Mül lakatlan bolygó volt.

Laureline gúnyosan felnevetett és a Gyöngyökre mutatott:

– Már a puszta létezésük is ennek az ellenkezőjét bizonyítja, nem?

Filitt elvörösödött. A szeme szikrákat hányt.

– Mondom, hogy azon a bolygón nem volt élet! A szondák egyértelműen ezt mutatták. Tartóztassák le őket! Ez parancs!

– Mitől olyan biztos benne? – nézett rá Valerian hunyorogva.

– Mert én… én olvastam a jelentéseket és… magam is…

– Maga is ott volt a fedélzeten – fejezte be a mondatot helyette Valerian.

Jó néhány sarokba szorított bűnözőt látott már. Pontosan tudta, mi következik. Harag, önigazolás, esetleg könyörgés.

És Filitt viselkedése nem is okozott csalódást.

– Igen – mordult fel. – Igen, ott voltam a fedélzeten. És higgye el, volt elég bajunk! A flottánkat megtizedelték. Ötszázezer katonát vesztettünk egyetlen nap alatt. Félmillió embert, ügynök! Rettenetes vérfürdő volt!

Valerian odalépett a parancsnokhoz, az arcuk csaknem összeért.

– És annyira el volt foglalva a csatával, hogy nem vette észre a bolygóról érkező életjeleket.

A parancsnok zavartan nézett rá.

– Vagy, ami még rosszabb – szólt közbe Laureline –, talán pontosan tudta, hogy a bolygó lakott, de tudatosan feláldozta.

* * *

Ez már túl sok volt Arun Filittnek. Csak bámult a két ügynökre. El sem tudta képzelni, hogy találhattak rá, azt sem tudta, hol van, és egyáltalán mi történt vele. Mitől siklott így félre minden? Amit tett, az nem rossz volt, hanem szükséges. De ezek hogyan is érthetnék meg? Hiszen nem ők voltak ott, nem nekik kellett milliók életéről dönteniük.

Azon a bolygón nem volt élet. Amit állítanak, nem lehet igaz.

Vagy mégis…

Az emlék, melyet a mai napig sikerült eltorzítania, újraírnia és elrejtenie az elméje egyik távoli zugába, most felbőszülten, ádáz erővel rontott rá, mint egy hosszú rabságból kiszabadult vadállat.

– Fúziós rakéták! Tűz! – üvöltötte Filitt parancsnok teli tüdőből, hogy a hangja áthatoljon a csatazajon, a sérült berendezések recsegésén és pattogásán, és a velőtrázó halálsikolyokon.

A borzalmas felfordulásban egyszer csak Samk őrnagy rémült hangját hallotta, aki az életjeleket regisztráló detektort kezelte.

– Parancsnok!

– Mi az?

A hajó ismét találatot kapott. Az emberek botladozva próbáltak megkapaszkodni, ülésekben, konzolokban, amiben csak tudtak.

– Ez a bolygó lakott! – kiáltotta Samk.

Filitt elfordult a monitorokon kirajzolódó pokoltól, és most az őrnagyot nézte. Samk szeme tágra nyílt.

– Tudjuk. Primitív lények lakják – vágta rá Filitt.

Mit húzza itt az időt ez a Samk? A hajón emberek halnak meg. És a flotta több száz másik hajóján is…

– Nem, parancsnok! – hadarta Samk. – Értelmes lények lakják!

Filitt meredten nézett az őrnagyra. Ilyen nincs. Az a bolygó lakatlan. Lakatlannak kell lennie!

Fogd be a pofád, Samk, gondolta dühödten. Ezt meg sem hallom! Most nem!

De Samk tovább erősködött.

– Nyelvet is használnak, és erős agyhullámokat detektáltam.

Filitt tudta, hogy most már cselekednie kell. Odalépett az őrnagyhoz és letépte a szolgálati jelvényét. A detektor leállt.

– Samk őrnagy! – mordult rá összeszorított fogakkal – A történelem kereke mozgásba lendült. És sem maga, sem egy rakás barbár nem állíthatja meg!

Samk mégis folytatta.

– De parancsnok, ezek intelligens lények! Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de a DNS-láncuk még a miénknél is hosszabb.

– Annál értékesebb lesz a győzelmünk!

A parancsnok visszatért a helyére. Felnézett a képernyőre, ahol látta, hogy hajók lobbannak lángra és robbannak szilánkokra… és habozás nélkül megnyomta a gombot, amely beindította az apokalipszist.

Hideg élvezettel nézte végig, ahogy a lövedék eltalálja az ellenség óriási vezérhajóját, és a gigászi romboló becsapódik a Mül felszínébe. Úgy érezte, igazságot szolgáltatott. Épp csak egy kis remegést érzett, amikor látta, hogy odalent az irdatlan erejű robbanás lángja végigfut a felszínen, és a kékeszöld égitest darabokra szakad.

Szép bolygó volt… de minden háborúban vannak áldozatok.

* * *

Rideg, kemény férfihang zökkentette ki az emlékei közül.

– Szóval, amikor rájött, hogy a Mül bolygó életben maradt lakói itt élnek az Alfa közepén, úgy döntött, inkább eltakarítja őket, mint hogy szembesülnie kelljen a tettei következményeivel. Nem igaz?

Filitt tisztán emlékezett, mit érzett, amikor kiderült, hogy Gyöngyök bújnak elő a fal mögül, és hallotta a saját hangját: Nem akarok túlélőket! Öljétek meg mindet!

És az a fiatal százados. Vele is végeztek. Nem maradt senki, aki ellene vallhatott volna. Hiába, a K-TRON-ok jobbak, mint az emberek. Nincs kérdés, nincs okoskodás, nincs ítélkezés.

Csak a programozás van, aminek feltétel nélkül engedelmeskednek. Egyszerű. Tiszta sor.

– Még azt a bizonyítékot is eltüntette, ami Samk őrnagy kezében volt.

Nem. Nem akart ezzel szembesülni. De a szavak már elhangzottak, a képek elszabadultak a fejében, és képtelen volt visszaparancsolni őket a sötétségbe, ahol mostanáig vesztegeltek.

Felülírta a kódot Samk őrnagy ajtaján. Csendesen belépett hozzá, szinte hangtalanul. És mielőtt cselekedett volna, meggyőződött róla, hogy igaza volt: az őrnagy már a jelentését fogalmazta a Mül bolygón történtekről.

Micsoda szégyen!

Filitt Samk tarkójához emelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt.

– Nem tehettem mást! – tört ki Filitt.

Az önigazolás szavai szinte kiszakadtak belőle. Pedig azt remélte, hogy soha életében nem kell ilyesmit mondania. Dühödten bámult a két ügynökre, akik kővé vált arccal néztek vissza rá.

– Hát nem értik? – próbálkozott. – Ha beismerek egy ilyen szintű tévedést, azzal elképesztő károkat okoztam volna a kormányunknak. Gondoljanak bele, micsoda jóvátételt követeltek volna tőlünk! A gazdaságunk soha nem heverte volna ki!

A két arc tovább keményedett. Látszott, hogy elítélik őt. Nem is akarják megérteni. Kétségbeesetten folytatta:

– Egy pillanat alatt elvesztettük volna a gazdasági fölényünket, a vezető szerepünket! Szankciókat vezettek volna be ellenünk, és le merem fogadni, hogy száműztek volna bennünket az Alfáról. Arról az állomásról, amit mi hoztunk létre, a fenébe is! És akkor kiszorultunk volna a galaxis legnagyobb tudásbázisáról! Maguk talán ezt akarták volna? Ilyen sorsot szántak volna az embertársaiknak?

Filitt Valerianra nézett, majd Laureline-re, de a szemükben egy szikrányi megértést sem látott.

A Gyöngyökre rá se mert pillantani. Nem engedhette meg magának, hogy másnak tekintse őket, mint puszta akadályoknak, akik útjában állnak az emberiségnek.

– Ezt akarták volna? – kérdezte megint habzó szájjal. – Romba dönteni az egész emberiséget? Arra kényszeríteni, hogy ezer évig hátrafelé meneteljen? A Tanács legfőbb feladata az, hogy megvédje az emberiséget. Elsősorban, és mindenek felett. Vagy nem ez a kötelessége?

Majd a mellkasát verve kérdezte:

– És mi az én kötelességem? Vagy a maguké? Hát nem ez a legfőbb kötelességünk, ügynökök? Vagy talán képesek lennének kockára tenni az egész gazdaságunkat egy rakás…

A császár felé fordult, és félig undorodva, félig bosszúsan nézett rá. Nem találta a megfelelő szót.

– Barbárért? – segítette ki Laureline.

Filitt most feléje fordult.

– Őrmester! Maga teljes mértékben a hatása alá került ennek a lénynek! Ébredjen már fel! Ő az, aki itt veszélyt jelent! Ő az ellenség!

A császár még most is hihetetlen türelemmel az arcán előlépett, megállt a parancsnok előtt, majd az egyik ujját a férfi mellkasához nyomta.

– Nem én vagyok az ellenség, hanem maga. Ön a legnagyobb ellensége önmagának, parancsnok! – mondta együtt érzőn. – És amíg nem békél meg a múltjával, nem is vár magára semmilyen jövő.

A parancsnok a császár szavai hallatán hátrahőkölt. Nem! A császár téved. Ez egyszerűen lehetetlen! Az emberiség számára az az egyetlen lehetőség, az emberiség csak akkor lesz biztonságban, ha ezt a problémát sikerül megszüntetni. És neki sikerülhetett volna. Majdnem sikerült is. Kis híján sikerült kitörölnie őket az univerzum emlékezetéből.

De még megteheti.

– Őrnagy! – üvöltött fel. – Parancsolom, hogy azonnal tartóztassa le őket! Megértette?

– Beszélhetnék önnel, uram, mint férfi a férfival? – kérdezte Valerian.

Filitt elkerekedett szemmel feléje fordult.

– Mit akar?

Valerian ökle olyan gyorsan csapódott az arcába, hogy Arun Filitt parancsnoknak pislogni sem maradt ideje.