TIZENKETTEDIK FEJEZET

A konverter türelmesen várta őket a regenerátorban, de amint Laureline-t meglátta, izgatottan elkezdett fel-alá futkosni. Annak ellenére, hogy milyen komoly dolgokról szereztek tudomást az imént, és milyen feladat várt rájuk, Laureline azon kapta magát, hogy mosolyog. Kikapcsolta a gépet, és kinyitotta az ajtót.

– Nahát, csak nem hiányoztam? Gyere csak! – mondta.

A kis jószág vidáman ugrott a karjába, a lány pedig szeretetteljesen ringatta és babusgatta. Be kellett vallania, hogy máris a szívéhez nőtt az apró lény.

– Hát nem cuki? – mutatta Valeriannak.

A férfi szórakozottan megsimogatta az állatot, de az arcvonásai kemények maradtak.

– Ezek titkolnak előlünk valamit – mondta szárazon.

Laureline hátán végigfutott a hideg, és rossz érzéseit most a konverter hízelkedő szimatolása sem enyhítette.

– Szerintem is. Kész öngyilkosság csak így belevágni, anélkül hogy a leghalványabb sejtésünk is lenne, kivel állunk szemben.

– Egyetértek, de nem egészen erre gondoltam. Hanem a Mül bolygóra – mondta Valerian. – Tudod, ott volt az az álom, amit említettem, meg a képek, amiket valakik küldtek…

A lány bólintott, és a hízelkedő konvertert simogatva azon töprengett, vajon hová akar kilyukadni Valerian.

– Az a bolygó nem volt lakatlan – folytatta a férfi. – Voltak rajta élőlények. Házakat és gyerekeket láttam. És volt ott egy fiatal nő is, aki a segítségemet kérte.

Laureline keze megállt a konverter hátán.

– Igen? – kérdezte gúnyosan. – És ezt nevezed rossz álomnak? Ahogy ismerlek, az esetedben az ilyesmi inkább valóra vált álom.

Szemét tágra nyitva folytatta, elvékonyított hangon, kissé eltúlozva a szerepet:

– Ó, Valerian őrnagy! Segítsen! Kérem, mentsen meg!

De rögtön abba is hagyta, mert Valerian szokatlan éllel rászólt:

– Hagyd már abba, Laureline! Annak a nőnek is volt egy Mül-konvertere.

Laureline megint elkomolyodott.

– Olyan, mint ez a kis prücsök? – kérdezte, az állat nyakát vakargatva.

– Igen, pontosan ilyen volt. Ma délelőtt pedig érdekes módon annak a bolygónak két lakójával is találkoztam. Hús-vér mivoltukban

– Mármint a Nagy Bazárban? – bámult az arcába Laureline. Valerian bólintott.

– Minket azért küldtek oda, hogy szerezzük vissza az ellopott konvertert Igon Sirusstól, és ők is a konverterért mentek hozzá. Ami azt illeti, szerintem ők bízták meg Sirusst, hogy szerezze meg a Föderációtól.

Laureline a karjában fekvő aprócska jószágra pillantott.

– Nahát – mondta neki –, úgy tűnik, mindenki téged akar.

A konverter csipogott.

– Lehet, hogy így van – felelte Valerian –, de nem tudom, miért kell nekünk a konverter ehhez a küldetéshez.

– Akkor derítsük ki! – vigyorgott Laureline. – Na, gyere! Húzzunk bele!

* * *

Ahogy Filitt parancsnok szálláshelyéhez közeledtek, látták, hogy két K-TRON áll két oldalt az ajtó előtt.

– Valerian és Laureline ügynökök. Minket bíztak meg a parancsnok őrzésével – tájékoztatta őket Valerian.

Azon tűnődött, lehet-e gondjuk a bejutással, de nem kis meglepetésére a robotok odébb léptek, és szó nélkül beengedték őket.

Filitt épp az utolsó jelvényét igazította el díszegyenruháján, amikor a két ügynök belépett, és végignézett harci öltözékükön.

– Nahát! – mondta gúnyosan. – Elég félelmetesen festenek. Látom, komolyan veszik a védelmemet.

Laureline felmutatta a dobozt, amelyben a konverter lapult. Az állat aprócska pofáját az elülső rácsokhoz nyomta, kidugta köztük vékonyka ormányát, és remegve szimatolta a levegőt.

– Az ő védelmét vesszük komolyan – helyesbített a lány. – Csak egy van belőle. Különleges érték.

– Így van – bólintott Valerian. – Hadd kérdezzem meg, uram, ennek tudatában is biztos benne, hogy magunkkal kell vinnünk egy ilyen veszélyes küldetésre?

Filitt a zubbonyát igazgatta, és kritikus szemmel méregette magát a tükörben.

– A Mül-konverter képes pillanatok alatt bármilyen tárgyat reprodukálni – mondta, rájuk se nézve. – Nagyon jól jöhet, ha tárgyalásra kerülne sor.

Amikor már elégedett volt az öltözékével, övet tekert a dereka köré. A széles, hagyományos öv elején, középtájt egy hatalmas, kör alakú, belül üreges dísz kapott helyet. Az ebbe helyezett tárgyak az öv gazdájának rangját tükrözték. A parancsnoké most épp üres volt, de Valeriannak volt egy halóvány elképzelése arról, hogy Filitt mit akar beletenni.

A parancsnok megfordult, és becsatolta az övét.

– Azzal a K-TRON sereggel, amely fölött ön rendelkezik – mondta Valerian – meglepőnek találom, hogy egyáltalán fontolóra veszi a tárgyalás lehetőségét, parancsnok. A K-TRON-okat nem ilyesmire képezték ki. Még beszélni sem tudnak.

A hallottak szemlátomást felbosszantották Filittet.

– Maga csak törődjön a személyes biztonságommal, őrnagy – válaszolta kimérten. – A tárgyalásokat pedig bízza rám.

Laureline-hez lépett, és kinyújtotta a kezét a kis dobozért. Kinyitotta az ajtót, és benyúlt a jószágért.

A konverter azonnal megharapta. Valerian úgy vélte, a kis fickó kiválóan mérte fel a helyzetet, és nehezen sikerült megállnia, hogy ezt a gondolatát szavakba öntse.

Filitt kirántotta a kezét a dobozból, és az ujján keletkezett sérülést nézegette.

– Uram, mit szólna hozzá, ha a személyes biztonsága érdekében inkább Laureline ügynök tartaná magánál az állatot? – kérdezte Valerian.

Filitt hunyorogva nézett rá.

– Úgy érti, hogy üres övvel álljak ki a Tanács elé? Ezt nem engedi az etikett, őrnagy. Hiszen én vagyok a rangidős tiszt ezen az állomáson!

– Ez a lény pedig tudomásunk szerint fajának utolsó példánya. És az egész világegyetem őt üldözi. Ha vele díszíti az egyenruháját, automatikusan ön is célponttá válik – mutatott rá Valerian.

– Ezért javasolta Valerian őrnagy, hogy inkább én vigyázzak rá – tette hozzá Laureline kényszeredetten.

A parancsnok habozott. Megint a konverterre pillantott, aki morgott és vicsorgott rá, csodálatos tisztánlátásról téve tanúbizonyságot.

– Rendben – mondta Filitt végül –, de maradjon mindig a közelemben, Laureline ügynök!

Laureline intett a kis dobozban megbújó konverternek, mire az dorombolva felfutott a karján, Filitt legnagyobb döbbenetére. Laureline kinyitotta a saját övének elülső részét, és belecsúsztatta a jószágot.

Az ajtó kinyílt, és Okto-Bar tábornok jelent meg. Ő is ünnepi egyenruhában feszített.

– A vendégei már várják, uram – mondta Filittnek.

– Rendben – mondta a parancsnok, még egy utolsó pillantást vetve Laureline övére. – Essünk túl rajta!

* * *

–Maradj le! – utasította Laureline-t Valerian.

– Igenis – jött a válasz.

Jó öt méterrel Filitt mögött haladtak, de Valerian parancsára Laureline hátra maradt a folyosón, míg az őrnagy szorosan követte a parancsnokot a díszcsarnokba. Odabent egy sor földönkívüli előkelőség fogadta őket: a Biztonsági Tanács tagjai. Mind tisztelettudóan kezet ráztak a parancsnokkal. Filitt maga volt a katonai fegyelem mintaképe, ahogy mindegyiknek a szemébe nézett – vagy abba, ami az illető szemének megfelelt –, és határozottan megrázta azt a végtagot, amit feléje nyújtottak.

A parancsnok a pódium felé haladt, Okto-Bar és Valerian pedig vele tartott. Filitt ünnepélyesen sétált, minden hajszála tökéletesen állt, lezser eleganciával lépett a pulpitusra, és végignézett a felé forduló földönkívüli arcok tengerén. Okto-Bar oldalra húzódott, Valerian pedig felvette a testőrök szokásos pozícióját: valamivel a parancsnok mögött és valamivel mellette helyezkedett el. Szeme folyamatosan a tömeget fürkészte, hogy azonnal kiszúrhassa mindazt, ami esetleg fenyegetést jelenthet. A szeme elé vetített kijelző folyamatosan ellátta információval. Lehet, hogy nem kedveli túlzottan a parancsnokot, de azt nem fogja hagyni, hogy az ő felügyelete alatt nyírják ki, gondolta.

– Hol van Laureline ügynök? – kérdezte Filitt alig hallhatóan.

– A csarnokban, a távolabbi folyosónál, uram – nyugtatta Valerian csendesen.

– Az volt a parancsom, hogy legyen szem előtt – mondta a parancsnok, a hangjában némi éllel, jóllehet továbbra is halkan beszélt.

– Igen, uram, de ketten felelünk az ön biztonságáért, és én oda állítottam, ahol szerintem a legmegfelelőbb helyen van.

– De ha…

– Uram, minél előbb elkezdi a beszédet, annál hamarabb túlleszünk az egészen – emlékeztette Valerian.

A pillantás, amit a felettese válaszképpen vetett rá, akár az acélt is megolvasztotta volna. Aztán a parancsnok megfeszítette állkapcsát, és a közönség felé fordult.

– Jó estét mindenkinek! – kezdett bele. – Először is hadd köszönjem meg, hogy szabaddá tudták tenni magukat erre a találkozóra. A Humán Föderáció választott képviselőjeként azért hívtam össze az Alfa Űrállomás Biztonsági Tanácsát, hogy tájékoztassam önöket az aktuális fejleményekről azzal a vészhelyzettel kapcsolatban, amellyel kénytelenek vagyunk szembenézni. Mint azt bizonyára mindannyian tudják, az Alfa Űrállomás történelmi központja nukleárisan szennyezett területté vált, és e szennyezés eredete mindmáig rejtély számunkra. De bárki is áll emögött, nyilvánvalóan előre megfontoltan és ártó szándékkal cselekedett. Számos katonai akciót kezdeményeztünk, azzal a céllal, hogy meghatározzuk és megértsük ennek a fenyegetésnek a természetét, illetve meghatározzuk a mértékét. E próbálkozásaink azonban kivétel nélkül kudarcba fulladtak, mindemellett jelentős emberáldozattal jártak.

Rövid szünetet tartott, hogy a közönség megemészthesse a hallottakat. A csarnokban vagy egy tucat különböző nyelven mordultak fel a jelenlévők.

Filitt folytatta.

– A szennyezett terület átmérője nyolc hónappal ezelőtt nagyjából tíz méter volt – a hatás kedvéért ismét kivárt egy kicsit, majd befejezte a gondolatot: –ma pedig két kilométer.

Újabb aggódó pusmogás volt a válasz.

– Az ijesztő és növekvő fenyegetés fényében, amely mindnyájunkat érint, a Humán Föderáció az önök jóváhagyását kéri egy átfogó és átütő erejű katonai támadás megindításához, amelynek eredményeképpen egyszer s mindenkorra felszámolhatnánk ezt a jelenséget. Biztos vagyok benne, hogy megértik: ebben a kérdésben döntő fontosságú az időtényező. Ezért hát készen állok rá, hogy a katonai művelet részleteivel kapcsolatban felvetődő kérdéseiket itt és most megválaszoljam.

– Melyik egység vezetné a műveletet? – kérdezte egy Chrysokar.

Ezeket a magas, rovarszerű lényeket régen a harciasságukról ismerték, és mesterien értették a hadviselés tudományát. Az utóbbi évszázadokban e képességeiket már csak a békefenntartás területén kamatoztatták, de sokan továbbra is élénken érdeklődtek a hadászati kérdések iránt. Szemlátomást ez a nagykövet is közéjük tartozott. Valerian különösen tisztelte ezt a fajt. Amikor végzett az Akadémián, első posztját a gyatagságnál töltötte be, egy Chrysokar katonai mérnök, bizonyos PrekTor parancsnoksága alatt, aki segítőkészen megosztotta bámulatos tudását a lelkes fiatalemberrel a hadviselés stratégiai kérdéseiben.

– Tizenharmadik zászlóalj, speciális rohamosztag – válaszolta Filitt. – Az egység nagyjából kétszáz főt számlál.

– Bevetnek olyan fegyvereket, amelyek adott esetben a saját csapatainkra is fenyegetést jelenthetnek? – érdeklődött egy Azin Mö.

Mivel ebből a fajból származtak az Alfa Űrállomás vezető orvosai, érthető volt, hogy követüket elsősorban a csapatok testi épsége és biztonsága foglalkoztatja.

– A roham során nem tervezzük vegyi fegyverek bevetését – nyugtatta meg Filitt.

– Mi a fő célja ennek a műveletnek?

Ezt a kérdést az emberiség legrégebbi barátainak, a Kortan-Dahukoknak a képviselője tette fel. Ők voltak az elsők, akik kezet ráztak az emberrel a világűrben.

– Az a szándékunk, hogy szétromboljuk az ellenség védelmi rendszerét, amely minden kommunikációs csatornánkat megbénította.

– Miért ön szervezi az akciót? – kérdezte a Toinul nagykövet.

A Toinulokat mindenki nagy becsben tartotta az Alfa Űrállomáson, mert tudósaik jelentős mértékben hozzájárultak az ismeretek és a tudás bővítéséhez az Alfán, illetve rengeteg új felfedezés és találmány fűződött a nevükhöz. Mindig készen álltak egy jó kis intellektuális eszmecserére, a nagykövet pedig a jelek szerint úgy ítélte meg, hogy ez az akció feltétlenül megérdemel valami hasonlót.

– A Központi Tanács bízott meg ezzel a feladattal, és óriási megtiszteltetés lesz számomra, ha sikeresen el is végezhetem.

Valerian most Laureline hangját hallotta a fülében.

– Na, már csak ez hiányzott!

Az ügynök szeme vadul pásztázta a tömeget.

– Mi van? – kérdezte.

– Megjöttek a Doghan Daguisok.

– Frankó! – válaszolta Valerian, a szemét forgatva.