HARMADIK FEJEZET

– Két perc múlva landolás a Kirian felszínén – jelentette Laureline, majd némi büszkeséggel a hangjában hozzátette: – Nyertem egy kis időt.

– Esetleg átvegyem a vezérlést, hogy az így nyert időt megfelelőbb öltözék kiválasztására használhassátok fel? – kérdezte Alex.

Valerian nagyon is tudatában volt, hogy Laureline még mindig bikinit visel, de az teljesen kiment a fejéből, hogy ő is egy szál fürdőgatyában ücsörög a hipermodern pilótafülkében.

– Remek ötlet – felelte Laureline, Valerian legnagyobb bánatára. – Kézi vezérlés ki.

– Kézi vezérlés kikapcsolva – nyugtázta Alex.

Laureline kikötötte az övét, és elindult átöltözni. Valerian vágyakozó pillantást vetett távolodó alakja után.

– Au! Ez már fáj – nyögte alig hallhatóan.

– Szeretnéd, hogy visszaállítsam a normál szintre a hormonjaidat? – kérdezte segítőkészen Alex.

Egy rövid pillanatig Valerian tényleg elgondolkodott ezen a lehetőségen.

– Nem, kösz! – mondta végül, és ő is elindult, hogy átöltözzön.

Levonultak a rámpán a Kirian felszínére. A poros, homokos síkságot imitt-amott hegyes sziklák tarkították. Sikerült valamivel visszafogottabb ruházatot magukra ölteniük, bár az összkép nem sokat változott. Az őrnagy rövidnadrágot, sárga hálós trikót, fölötte pedig cifra virágmintás inget viselt, és zárt sportcipőt húzott. Az őrmester rövid, szürke ruhácskában integetett a hat mogorva katonának, aki várta őket.

Mert az első pillanatban messziről lerítt róluk, hogy katonák, hiába próbáltak elvegyülni a helyiek körében. Bő, kicsit koszos, homokszínű lebernyeg volt rajtuk. A fejükön turbánt viseltek, kivéve az egyiket, egy kopasz, hosszú szakállú fickót. Őszintén szólva, a szakáll jobb álcának tűnt, mint a turbán. A köpönyegek azonban két szempontból is jó szolgálatot tettek: egyrészt elfedték az emberek kitűnő fizikumát, másrészt pedig a fegyvereiket is eltakarták. A fegyelmezett, katonás testtartás igencsak nehezükre eshetett a tikkasztó hőségben. A fehérebb bőrűek arca kivörösödött, és mindnyájan úsztak a verejtékben.

A Kirian pontosan annyira volt barátságtalan, amennyire a látvány alapján már az űrből sejteni lehetett. A hatalmas sziklákat az idő és a homokviharok torz monstrumokká formálták. Egyesek leginkább fogpiszkálóra tűzött, barázdált emberi agyra hasonlítottak, mások pedig furcsa szögben emelkedtek ki a talajból, mintha hegyes nyílvesszők lennének. Mindkét típus a rettenetes őskáosz időszakának egykori szemtanújaként emelkedett a sivatag fölé. A homok lágy volt, de forró, és azonnal befurakodott az érkezők ruházatába és a bőrük pórusaiba.

A helyi parancsnok rátett még egy lapáttal a helyzet furcsaságára azzal, hogy egy ütött-kopott busznak támaszkodott, amely legalább annyira viharvertnek tűnt, akárcsak a hatalmas sziklaszobrok. A busz valaha rikító sárga lehetett, de már okkerszínűre kopott, és a karosszériát mindenütt mohón falta a rozsda. A tető alatt azonban még mindig ott díszelgett a felirat: „Kirian Tours”.

Valerian széles vigyorral reagált az abszurd jelenetre, sőt még egy fotót is készített a katonákról. Némelyik olyan fenyegetően nézett, hogy azt egyszerűen muszáj volt megörökítenie. Jó lesz majd emléknek.

– Helló! – szólt oda nekik szélesre tárt karokkal. – Hol marad a rezesbanda?

Gibson őrnagy, a műveleti parancsnok kérdő pillantást vetett rá.

– A micsoda?

– A rezesbanda, amelyik indulót fúj a tiszteletünkre – vigyorgott Valerian.

A katonák döbbenten néztek egymásra. Szemlátomást nem találtak szavakat.

A magas, inas Gibson arcvonásai még élesebben kirajzolódtak, ahogy lebiggyesztett ajakkal, kritikusan szemügyre vette a párocskát. Arcáról lerítt a megvetés.

– Maguk így akarnak bevetésre menni?

– Üdvözlöm Bagoly őrnagy, én Veréb őrnagy vagyok. Maguk talán néztek tükörbe? Arról volt szó, hogy elvegyülünk a turisták között, nem? Mit várt, mi lesz rajtunk? Pandajelmez?

– Na, jól van – sóhajtott Gibson. – Megpróbálom rövidre fogni, mert késésben vagyunk.

Miközben beszálltak a buszba, és próbáltak kényelmesen elhelyezkedni, Laureline úgy nézett Valerianra, mintha azt üzenné: „Na, mit mondtam?”

– Valerian őrnagy! – vakkantott oda Gibson. – A kapcsolattartója Cooper őrmester lesz. Már elfoglalta a helyét, és a gyanúsított üzlete mögött várja magukat a felszereléssel.

Minden további magyarázat nélkül elfordult, és leült a helyére.

– Egy pillanat! Én csak a saját társammal dolgozom! – ellenkezett Valerian, és Laureline felé biccentett.

– Valóban?

– Aha. Tudja, mi egy csapat vagyunk.

Gibson felhúzott szemöldökkel pillantott Laureline-re, aki csak a vállát vonogatta.

– Ez fura, mivel Laureline őrmester pontosan húsz perccel később érkezik a megadott helyre, és magának kereken tíz másodperce lesz, hogy lebonyolítsa az átadást – mosolyodott el gúnyosan. – Vagy talán nem olvasta a műveleti parancsot?

– Dehogynem olvastam – hazudta Valerian, hangjában a bosszúság és az unalom megfelelő elegyével.

– Hát, azt jól tette.

Gibson hangjából és kétkedő, enyhén aggódó arckifejezéséből Valerian azonnal érezte, hogy az őrnagyot nem sikerült átvernie.

A busz megindult a műveleti pont felé a sivatag végtelen homokmezején, az óriási sziklák árnyékában, a két ügynök pedig vadul zötykölődött az ülésen. Laureline elővett egy kis táblagépet.

– Mit szólnál hozzá, ha átnéznénk azt a műveleti parancsot? Tudod, csak még egyszer, biztos, ami biztos – bökte oda kényszeredetten a társának.

Valerian érezte, hogy elvörösödik. Hanyagul vállat vont.

– Végül is, nem árthat – mondta lazán, és próbált valahogy kinyújtózni a kényelmetlen buszban.

Laureline előkeresett egy térképet a gépen, és egyik hosszú, formás ujjával rámutatott.

– Négyes körzet, 122-es folyosó – mondta. – A gyanúsított saját állítása szerint tisztességes műkincskereskedő. A neve Igon Siruss.

Laureline előhívta a gyanúsított képét is. Valerian, ahogy a legtöbb ember, már szinte minden elképzelhető formátumú és alakú földönkívüli faj látványához hozzászokott, de még így is az a gyanúja támadt, hogy arcvonásaiból ítélve a gyanúsítottat a saját édesanyjának is nehezére eshetett megszeretni.

A kopasz, vöröses, kissé fénylő bőrű, tokás Igon Siruss olyan püffedt volt, hogy aprócska szeme alig látszott. Mégsem ez ragadta meg leginkább Valerian figyelmét.

– Hoppá! – mondta. – Ennek miért is van három pár orrlyuka?

– Mert Kodhar’Khan – magyarázta Laureline. – A szülőbolygóján három évszak van. A száraz évszakban mindennaposak a fojtogató homokviharok. Az esős évszakban gyakori a veszedelmes kén-dioxid-párát tartalmazó felhőzet kialakulása. És ott van még a tél, amikor egész normálisan lehet lélegezni. Minden orrlyukpár különféleképpen szűri meg a belélegzett levegőt, és a használatukat tudatosan lehet váltogatni, ahogy például mi is le tudjuk hunyni az egyik szemünket.

Valerian nem először adózott őszinte elismeréssel és csodálattal társa briliáns elméjének.

– Te honnan tudsz ennyi mindent?

– Figyeltem az órákon – mondta a lány pajkosan, majd megint elkomolyodott. – Ha bemész oda, légy nagyon óvatos! Igon jobbkeze a fia, akit mindenki csak Juniornak hív. Már most majdnem annyi van a rovásán, mint az apjának.

– Ugyan már, mennyire lehet durva alak az, akit Juniornak hívnak? – nevetett fel Valerian magabiztosan. – Gondolom, szegényt elkalapálták párszor a Kodhar’Khan-iskolában.

Laureline ajka elvékonyodott.

– Junior mellett Igonnak állítólag van egy sor testőre is. Ezenfelül a Kodhar’Khanok roppant agresszívak, mivel a bolygójukon jelentős a nőhiány.

A Kirianon elég gyakori volt, hogy valaki testőröket tartott. A helyi lakosságot alkotó Siirteknek hozzávetőleg sikerült fenntartaniuk a rendet, de azért nem minden esetben tudtak felnőni a feladathoz.

– Valóban? – vigyorgott Valerian. – Azért agresszívak, mert versengenek a nőkért, vagy azért, mert egyik sem foglalkozik velük?

– Tudod – kezdte Laureline csevegő hangvétellel –, az iskolában azt is megtanultam, hogy azokon a bolygókon, ahol a nők irányítanak, nyolcvanhét százalékkal nagyobb a valószínűsége, hogy a lakosság békés természetű, a társadalmukban virágzik a művészet, kiváló az oktatás, és a férfiak kétszer is átgondolják, mielőtt valami hülyeséget mondanának.

Laureline megpaskolta a férfi combját, majd annak legnagyobb bánatára felállt és átült egy másik kettes ülésre, ahol maga lehetett. Valerian vállat vont. Kissé kényelmesebben helyezkedett el, előhalászott a zsebéből egy napszemüveget, feltette, és megpróbált szundítani egy kicsit.

Remélte, hogy ezúttal nem álmodik semmit.

* * *

Pislogva ébredezett, miközben a busz lelassított a Nagy Bazár határát jelző hosszú, magas téglafalnál. Ahogy zötyögve haladtak a fal mellett, Valerian meglátott egy óriási díszes kaput, amely szinte beleásított a levegőbe, és aranynak látszó bevonat borította. Ez volt a Nagy Bazár főbejárata.

Valerian felült, ásítozott és nyújtózkodott egy sort, majd mélázva figyelte, hogyan lavíroznak több száz másik turistabusz között. A legtöbb hasonlóan festett, mint az a kivénhedt csataló, amely a két téridő-ügynököt átszállította a látszólag kihalt sivatagon. Némelyik busz viszont formájában radikálisan különbözött a többitől, ami azt jelentette, hogy alapvetően más formájú lényeket szállított.

Valerian még soha nem járt a Nagy Bazárban, de hallani már hallott róla – ahogy a legtöbb értelmes lény az univerzumban.

A civilizált bolygókon általában voltak turistalátványosságok, és ahol turisták fordultak meg, ott pénzt is lehetett keresni. Márpedig a turizmus terén a legjobb módja a pénzkeresetnek, ha a turistáknak lehetőségük nyílik a vásárolgatásra. Tapasztalatai alapján Valerian megfogalmazta elméletét: az univerzum fő mozgatórugója a vásárlási ösztön. Még annál a bizonyos másik ösztönnél is fontosabb, amely a galaxis szinte mindegyik fajának életében alapvető fontossággal bír. Az utódnemzés ugyanis nem minden egyed számára kellemes időtöltés, az viszont szemlátomást mindenki számára csodálatos élményt jelent, ha egy hosszú útról túlárazott és teljességgel szükségtelen emléktárgyakkal megrakodva térhet haza.

Miközben lekászálódtak a buszról, Valerian odaszólt a társának:

– Szóval akkor úgy gondolod, hogy kibírod nélkülem húsz percig?

– Nincs az az ember, aki kibírná! – forgatta a szemét teátrálisan Laureline, majd hirtelen elkomolyodott, és megérintette a férfi karját. – Menj, de légy óvatos! Komolyan mondtam, hogy az a faj nagyon agresszív!

Valerian biccentett, és megindult egy nagyobb turistacsoport felé, de útközben lelassított és meg is állt, mintha valamin nagyon törné a fejét. Végül elhatározta magát. Sarkon fordult, és visszarohant a döbbent Laureline-hez.

– Igazad van – mondta. – Öregszem.

– Igen – csillant fel a lány szeme–, de ezt miért is most kell megbeszélnünk?

Valerian kihúzta magát, és mélyen Laureline szemébe nézett.

– Totál kiment a fejemből, hogy kérdezni akartam tőled valamit.

– Mégpedig mit? – nézett rá kíváncsian a lány.

– Leszel a feleségem?

Laureline gyönyörű arcát egy pillanat alatt viharfelhők borították el.

– Ez nem vicces! – sziszegte,

Már fordult volna el, de Valerian megragadta a karját.

– Laureline, komolyan kérdeztem! Gondolkodtam azon, amit mondtál és… igazad van – mondta nagyot nyelve. – Most már tényleg tovább kell lépnem, komolyabb szintre. – Végül kinyögte: – Vállalnom kell az elköteleződést.

Laureline zavartan pislogott. Váratlanul érte ez az egész. Körülnézett a zajos tömegben. Mindenütt vörös por kavargott. Látta az őröket, akik hallótávolságon kívül voltak ugyan, de kíváncsian vizslatták őket. Végignézett a rozoga buszon és a körülöttük őgyelgő katonákon.

– Itt? – kérdezte. – Csak így?

– Miért ne? – vigyorodott el Valerian. – Itt ezerféle dolgot be lehet szerezni. Biztosan találunk egy papot is, aki boldogan összead minket.

De ahogy a lány szemébe nézett, rögtön lefagyott arcáról a mosoly.

– A házasság nem vicc, oké? – közölte Laureline határozottan és ridegen. – Nekem legalábbis nem.

A francba. A lány azt hiszi, hogy viccel. Hirtelen fojtogatni kezdte a gondolat: Ezt jól elszúrtam.

– De én komolyan beszélek – próbálkozott.

Laureline még egy hosszú pillanatig szúrósan figyelte, mintha keresett volna valamit a tekintetében, aztán egy kicsit megint megenyhült.

– Valerian, te meg én egész jól megvagyunk – mondta, és most egyáltalán nem volt harag a hangjában. – Azt mondtad, jó csapatot alkotunk, és szerintem is így van. Jól kijövünk egymással. Te flörtölsz, én mosolygok. Lazán, könnyedén. Miért kellene most új alapokra helyezni ezt az egészet?

A szavak úgy bukdácsoltak elő a férfi lelkéből, valahonnan nagyon mélyről, hogy szinte ugyanúgy meglepődött tőlük, mint Laureline.

– Mert már tizenhét éves korom óta szünet nélkül dolgozom. Harcoltam csatákban, gyilkoltam és védelmeztem másokat. Egész életemben olyan küldetéseket teljesítettem, amelyek során bolygókat és népeket mentettem meg. De nekem nincs saját világom. Nincs otthonom. Nincs családom.

– Vannak viszont kollégáid – jegyezte meg Laureline kifejezéstelen arccal.

Ez talált. Valerian összerezzent.

– Nem kollégákat akarok – mondta őszintén és elszántan. – Azt akarom, hogy te legyél az én világom.

Laureline rámosolygott. Az elhangzott szavak őszintének tűntek, mégis nehéz volt kifürkészni az értelmüket. Hirtelen odahajolt Valerianhoz, és egy gyors puszit nyomott az arcára, amivel sikerült még jobban összezavarnia a férfit. Az ajka meleg volt és lágy, érintésébe Valerian egy kicsit bele is remegett. Gyengéden megfogta a lány karját, de az elfordult, és menni akart.

– Hé! – mondta Valerian. – Egy puszi nem válasz.

Laureline kifürkészhetetlen mosolya ismét pajkosra váltott.

– Majd megkapod a választ, ha itt végeztünk.

A férfi egy pillanatig tehetetlenségében legszívesebben a haját tépte volna, de aztán rádöbbent, hogy a lány nem mondott nemet. Hoppá!

Hirtelen minden, de minden lehetségesnek tűnt a világegyetemben.

– Részemről oké – felelte mosolyogva.

Egy jól megtermett, egyenruhás Siirt indult meg az irányukba, aki valamivel méretesebb volt, mint általában a Kirian őshonos lakói. Valerian nem értette, mit mondott, de a Siirt sapkáján látható POLIZ felirat, valamint piros-fekete gumibotja meg az a sok különböző mozdulat, amivel feléjük, a busz felé és a látóhatár felé mutogatott, elég egyértelművé tette, hogy mit akar. Laureline egy búcsúmosolyt villantott a férfira, és visszamászott a buszba.

Valerian nézte, ahogy az ősrégi jármű köhögve megindult, aztán visszafordult a turisták tömege felé.

Ezt a bevetést semmi perc alatt le fogja zavarni.