ÖTÖDIK FEJEZET

Laureline széles mosolyra húzta a száját, és odakiáltott az aggodalmas képű Siirtnek:

– Hé, maga! Arra nem lesz szükség! Tudom, hogy itt nem szabad megállni. Ne aggódjon, nem maradunk sokáig!

A barátságos hang hallatán az őr elbizonytalanodott. A következő pillanatban Laureline a háta mögé nyúlt, előkapta fegyverét, célba vette az őrt, és a fegyverből már meg is indult az a lökéshullám, amely egy parányi nyilat lőtt a Siirt mellkasába.

A katonák abban a pillanatban megszabadultak lebernyegeiktől, és előkerültek a legkülönfélébb felszerelések. Zito százados – akit az emberei csak „Z századosnak” szólítottak – ott állt Laureline mellett, kezében egy parányi, de széles kijelzőjű komputerrel. A lány egy gyors mozdulattal leválasztott egy alkatrészt a fegyveréről, és betolta az eszköz hátuljába. Zito balra fordult, majd jobbra.

A Siirt odafent a toronyban követte a mozgását.

– Rendben – mondta Zito. – Cingár kis barátunk nagyon engedelmes. És mindent látunk is, amit ő lát.

Laureline természetesen ismerte már ezt a módszert, de azért mindig elmosolyodott, amikor bevetés közben látta a Con-Dartot, amely nemcsak ártalmatlanná tette az ellenséget, de rögtön át is állította a másik oldalra. A „kikényszerített jóindulat” mértéke két tényezőtől függött: egyrészt attól hogy mennyire könnyen lehetett manipulálni a célszemélyt, másrészt attól, hogy mennyire volt profi az irányító.

A Siirtek, mivel nem voltak nagy észkombájnok, roppant fogékonyan reagáltak a külső irányításra, Z százados pedig nem ma kezdte a szakmát. Laureline feltételezte, hogy a százados más területeken is óriási tapasztalattal rendelkezik, és egy pillanatig el is tűnődött, vajon miért nem jutott már magasabbra a ranglétrán. Fürkésző pillantást vetett a férfi karakteres arcvonásaira, elszántan előugró állára, rideg pillantású szemére, de aztán úgy döntött, nem muszáj minden kérdésre tudnia a választ.

Laureline ismét a célpontot nézte, és lenyűgözve figyelte, milyen természetesen – na, jó, viszonylag természetesen – tér vissza fegyveréhez a langaléta Kirian-lakó, mintha mi sem történt volna. Ha bárki ránéz, azt látja, hogy kötelességtudóan szemmel tartja a területét.

– Indulás! – adta ki a parancsot Z százados, mire a csapat visszatért a buszhoz.

Pár perccel később csatlakoztak Gibson őrnagyhoz, aki az embereivel már a Keleti Kapu acélajtaja előtt várakozott. Amikor Laureline leszállt a buszról, az egyik katona épp az ajtót fürkészte, mintha a borítását vizsgálgatná.

– Ahogy sejtettük. A keret tele van tömve robbanóanyaggal, uram – jelentette.

Gibson bólintott. Laureline-hez fordult, a kezébe nyomott egy méretes szállítódobozt, majd az órájára pillantott.

– Tizenkét perc a csomag érkezéséig, őrmester – mondta.

Laureline bólintott.

A hallgatag Zito közvetlenül a lány mellett állt, míg Gibson csapatának többi tagja szorosan a vörös kőfalhoz lapult. Laureline a képernyőre pillantott.

Zito az őrtoronyban bábuvá változtatott Siirt szemszögéből figyelte, mi történik a fal túloldalán. Laureline elfojtott egy vigyort, ami ebben a feszült pillanatban egyáltalán nem lett volna helyénvaló, amikor meglátta a virtuális valóságban tébláboló turistákat, akik látszólag összevissza mutogattak a számukra láthatatlan csodákra, és olyan tárgyakat fogtak a kezükbe, amelyek nem is voltak ott. Az egész egy amatőr színtársulat improvizatív előadására hasonlított.

– Beállítom a képet – mondta Zito a csoportnak, és fordított egyet a kapcsolón.

Laureline továbbra is a Siirt-kamera által továbbított képet látta a monitoron, amelyről most eltűnt a sivatag és a kőfal, és immár a Nagy Bazár lelkes turistákkal teli paradicsomát és színpompás kavalkádját mutatta.

– Kitűnő – biccentett Gibson. – Most aktiválja az őr ellenőrző kameráját, és keresse meg nekünk Valerian őrnagyot!

– Értettem, uram! – felelte Zito.

Ahogy a Siirt a vezérlőpult felé fordult, a nézőpont megint változott. Az őr – és rajta keresztül Zito – most egy kisebb madár méretű drón által közvetített képsort nézett. A drón felemelkedett, egy darabig egyhelyben lebegett, majd megindult lefelé, és Valeriant keresve végigszáguldott a virtuális piac bódésorai között.

Az egyik katona előlépett, és lézerrel egy téglalap körvonalát rajzolta a gigászi fémajtóra. Aztán egy gyors gombnyomásra a téglalapon belül eltűnt az acél, és akkora nyílás keletkezett, amelyen épp átfért egy ember.

– Mehet vásárolni! – mondta Gibson.

Laureline bólintott, átvette a sisakot és a kesztyűt, amit két katona nyújtott oda neki, megragadta a szállítódobozt, és belépett a nyíláson.

Akárcsak Valerian, most már ő is a Nagy Bazárban volt.

* * *

Valerian arra gondolt, hogy a Nagy Bazár valóban lenyűgöző. El sem tudta képzeli, hogyan tud itt bárki annyi ideig egy dologra koncentrálni, hogy meg is vegyen valamit. A bekerített területen csaknem egymillió üzlet jelent meg, és természetesen sok-sok millió megvásárolható árucikk. Valerian a piac főutcáján haladt, ahova besütött a nap, de elég volt egyetlen gyors pillantás, hogy felmérje, nemcsak miriádnyi üzlet van itt, hanem elmondhatatlanul sok szint is. Nem messze tőle épp egy lift haladt el, amely további érdekes helyekre száguldott utasaival.

Valerian a legkülönfélébb földönkívüliek hangját hallotta. Egy kőből faragott boltív alatt egy sápadt, hosszúkás fejű humanoid apró felhőket árult, amelyeket parányi lasszók tartottak a helyükön. Miközben Valerian elhaladt mellettük, látta, hogy az egyikben épp egy kisebb vihar készülődik.

Egy jól megtermett, kékes színű lény, akinek parányi szeme hosszú kocsányon lógott, emberi ruhában feszített, amelyen megszámlálhatatlanul sok gomb sorakozott. Az árukészlete sem állt másból, mint töméntelen mennyiségű gombból. Amikor Valerian elsétált a pultja előtt, a kereskedő odaintette, és felmutatott egy aprócska gombot, amely a Földet ábrázolta. Valeriant mellbe vágta a kép; fiatal éveinek túlnyomó részét a Földön töltötte, de már évek óta nem járt ott. Ha most bármit az otthonának kellene neveznie, az valószínűleg az Intruder lenne.

– Monolitok! – kiáltotta egy kereskedő; teste tömzsi volt, alig kilencven centi magas lehetett, öklömnyi szemekkel és vadul göndörödő hajjal. – Itt vegyenek monolitot!

Valerian a homlokát ráncolva nézett oda, ahol vagy egy tucat tömör, fekete téglalap sorakozott a falnak támasztva. Első pillantásra nem volt bennük semmi különös, de aztán a férfi kezdte úgy érezni, hogy a táblák fogva tartják a tekintetét. Valami furcsa vonzást tapasztalt, és szinte ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse őket.

Gyorsan megrázta a fejét, és sikeresen kiszabadult a bűvkörükből. Ő most bevetésen van.

A turisták csoportja Valeriant egy középkorú párocska közelébe sodorta, akiknek a ruházata egyszerre volt feltűnően szép és ocsmány. Az arcuk nagy részét eltakarta a sisak, csak a nő lenyűgözően vörös fürtjei kandikáltak ki, Valerian mégis úgy érezte, pusztán a testbeszédük alapján simán el tudná mondani, milyen képet vághatnak.

Na meg a hangjukat is hallotta.

– Gondolj csak bele, szívem! – áradozott a nő, akinek az egész lénye szinte vibrált az izgalomtól. – Egymillió üzlet! Na, vegyünk néhány csecsebecsét!

– Édesem, ezt már megbeszéltük – ellenkezett a férfi. – Azt mondtad, csak nézelődni fogunk!

– Igen, de csak kell valami, amiről később majd eszünkbe jut ez az élmény, nem? – könyörgött a nő.

– Jól van, kicsim! – sóhajtott a férfi, aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – De csak annyi holmit veszünk, amit cipelni is bírunk, oké?

– Rendben! – tapsolt a nő, majd izgatottan felvisított, és megölelte a férjét.

A férfi szélesen elvigyorodott a sisakrostély mögött. Valerian azon kapta magát, hogy ő is mosolyog.

Thaziit ismét a csoporthoz fordult, és hátrafelé lépkedve sétált tovább. Látszott, hogy nem először csinálja.

– Ne feledjék, a felszerelésükbe épített szenzorok segítségével megtapasztalhatják, hogy teljes mértékben jelen vannak a Nagy Bazárban, s ennek köszönhetően lenyűgöző élményben lehet részük – mondta. – Megfoghatják a tárgyakat, a falakat…

Miközben mutogatott, észre sem vette, hogy az egyik keze egy termetes kereskedő ormánya felé közelít. A lénynek aprócska szeme volt és négy keze, melyek közül az egyikkel mindjárt fejbe is kólintotta az idegenvezetőt.

– Hé, fafej! Vigyázz, hova nyúlkálsz!

– Ó, ezer bocsánat! – szabadkozott Thaziit.

A fura szerzet morgott még egy kicsit magában, majd nekilátott, hogy elrendezze áruját a vakítóan ragyogó asztalon, amelyen az árucikkek is hasonlóképpen ragyogtak.

Thaziit levette a kesztyűjét, és a feje fölé tartotta, hogy mindenki jól lássa.

– Ahogy már mondtam, a Nagy Bazárban nyugodtan meg is érinthetik a portékákat, ha viselik a kesztyűt. De ha leveszik, a szenzorok nélkül már nem tudnak megérinteni semmit.

Azzal kinyújtotta a kezét, amely most egy az egyben áthatolt az árus fején, mire az bosszankodva köpködni kezdett. Szemlátomást totál elege volt már a bosszantó idegenvezetőből.

– A szenzorok nélkül lecsúszhatnak életük nagy üzletéről! – figyelmeztetett a vezető. – Úgyhogy a felszerelést tartsák végig magukon!

A csoport egyre mélyebbre hatolt a piac átláthatatlan rengetegében. Thaziit kicsit lassított, hagyott időt arra, hogy alaposabban is körülnézzenek, és mászkáljanak egy kicsit. Valerian úgy tett, mintha különösen érdekelné egy antik bútordarab, amelyről az eladó azt állította, hogy „ilyesmire minden háztartásban szükség van”, majd amikor Thaziit figyelmét teljesen lekötötte egy másik turista, gyorsan hátrálni kezdett, és elvegyült a tömegben.

Óvatosan végigoldalgott az egyik szűk sikátoron, a térképen megfigyelt utcákat és üzletszámokat keresve. A központtól távolodva a környezet érezhetően szegényesebbé vált. Itt már nem voltak hatalmas, tágas, ponyvatetős üzletek szobrokkal és szökőkutakkal. Az épületek errefelé kisebb alapterületűek voltak, inkább felfelé és lefelé – helyenként a földbe vájva – terjeszkedtek, és a boltok is jóval kisebbek és sötétebbek voltak; leginkább zsúfolt egérlyukakra emlékeztettek.

Valerian leszáguldott hét lépcsősoron, majd befordult egy másik utcácskába. A találkozóhelyhez közeledve lelassította lépteit. Az egyik épület magasan elhelyezett ablakrácsai mögött fény derengett, amit részben mesterséges fényforrások bocsátottak ki, részben pedig pufók, izzó, lebegő lények, amelyeket kifejezetten ebből a célból tartottak. Valerian elsétált egy csápos alak mellett, aki vagy húsz fényes fémgolyóval zsonglőrködött, és már csak néhány boltnyira volt Igon Siruss „régiségkereskedésétől”.

Kissé meglepődött, mert az üzlet szakasztott olyan volt, mint a többi ezer, amely mellett eddig elhaladt. Az ajtó két oldalán kis oszlopok álltak, a boltíves bejáratnál vörös függöny takarta a belső teret. Az egészben nem volt semmi szembeötlő – leszámítva talán azt a néhány állig felfegyverzett Kodhar’Khant, akik az ajtónál szobroztak, meg a pórázon tartott Pit-Ghorokat, amelyek a lábuknál üldögéltek.

A Kodhar’Khanok elég vékony testalkatúak voltak, bár kicsit talán magasabbak Valeriannál. Korántsem tűntek olyan tiszteletet parancsolónak, mint Igon Siruss, de rögtön látszott, hogy ők is ugyanabból a fajból valók; Valerian rögtön felfigyelt a három pár orrlyukra.

Fejükön sötét narancssárga csuklya virított, s bár tele voltak pakolva fegyverekkel, nem tűntek különösebben veszélyesnek. Valerian úgy vélte, Laureline valószínűleg eltúlozta az agresszivitásukat – ami most valahogy nagyon aranyos húzásnak tűnt a részéről.

A Pit-Ghorok viszont… Mindkettő a nagyobbak közé tartozott, mármint azok közül, amelyeket Valerian valaha is látott, így hát elismerő pillantással méregette őket. A négylábú, zömök, vörös hüllők feje hatalmas volt, akárcsak a szájuk, amelyben óriási éles fogak sorakoztak. Engedelmes jószágoknak látszottak.

Egyelőre.

Valerian szép nyugodt tempóban haladt tovább, fesztelenül méricskélve az üzleteket, jellegzetes „csak nézelődöm” arckifejezéssel, aztán befordult balra egy másik utcába, mintha ott is meg akarna nézni még néhány boltot.

Cooper őrmester már várt rá. Valerian még soha nem találkozott vele, de rögtön úgy érezte, ha valaha is kocsmai verekedésbe keveredne, jobb szeretné, ha nem ez a fickó lenne az ellenfele. Nem azért, mintha az őrmester annyival nagyobb és izmosabb lett volna nála, vagy különösen veszélyes alaknak tűnt volna; egyszerűen volt valami a testtartásában, ami arra engedett következtetni, hogy egy ilyen összecsapás igencsak kellemetlen következményekkel járna.

Cooper némi undorral bámulta a virágmintás inget. Valerian ezt fölöttébb szórakoztatónak találta, ugyanis Cooper, akinek szintén el kellett vegyülnie a tömegben, egy ütött-kopott, formátlan kalapot viselt, meg egy vastag nyakláncot, amelyről már messziről lerítt, hogy olcsó bizsu.

– Valerian őrnagy – mutatkozott be Valerian.

– Cooper őrmester – bólintott a másik, azzal átnyújtott egy fegyvert Valeriannak.

Az őrnagy mindjárt szemügyre is vette a fegyvert, Cooper pedig eközben felnyitott egy szögletes fémtokot, melyen az »Ingujj« felirat virított. A fémborítás több helyütt behorpadt, rajta a barna festék megkopott. Bizonyára látott már szebb napokat is.

– Ezt vegye fel! – adta ki az utasítást Cooper.

Valerian még mindig a fegyvert markolva vállig beledugta jobb karját az Ingujjba. Az őrmester jó erősen rögzítette az eszközt. Az Ingujj mintha egy az egyben elnyelte volna Valerian karját, kezét és fegyverét.

– Használt már ilyet? – kérdezte Cooper.

– Nem én! – mondta Valerian.

Nem sok olyan bevetésen vett részt, amelyben szerepet kapott a virtuális valóság. Valerian jobban szerette, ha a valóság valamivel… hát… valóságosabb.

– Itt az elülső billentyűzeten kell beütnie a genetikai kódját – mutatta Cooper. – A visszatéréshez pedig itt hátul kell beírnia ugyanazt a kódot. Eddig tiszta?

– Kristálytiszta – felelte Valerian.

Cooper kotorászott kicsit furcsa öltözékében, majd az egyik zsebéből előhalászott egy aprócska flakont.

– Ennek segítségével észrevétlenül mozoghat a virtuális valóságban.

– Micsoda? Láthatatlan leszek?

– A Nagy Bazár virtuális világában igen. Magán a körülkerített területen és a sivatagban azonban a legkevésbé sem.

– Vettem.

Cooper kettőt spriccelt rá a löttyből. Enyhe virágillata volt. Valerian mosolygott magában. Ha látni nem is fognak, legalább kellemes tavaszillatot éreznek majd. Aztán végignézett magán, és a szája széles vigyorra húzódott. A sisakrostélyon keresztül – vagyis a virtuális világban – még ő sem látta sajat magát. Fura egy érzés volt, de tulajdonképpen jópofa.

– Sok szerencsét! – mondta Cooper.

Valerian elindult az üzlet bejárata felé, és megállt előtte.

Nem kellett sokáig várakoznia.