TIZENHETEDIK FEJEZET

A nyálkás medúza nedvedzve tapadt Laureline arcára, majd egészen a csípőjéig elnyelte karcsú testét. Még annál is undorítóbb volt, mint amire számított. Amikor az állat rászívta magát a szájára és az orrára, alig tudta leküzdeni rémületét, de aztán észrevette, hogy valami csoda folytán mégiscsak képes lélegezni.

Megpróbált megfeledkezni minden ellenérzéséről, hogy teljes mértékben Valerianra koncentrálhasson.

Igyekezett olyan tisztán maga elé képzelni a férfit, ahogy csak tudta. Próbálta felidézni az arcát, a mosolyát, az okostojás-arroganciáját. A hangját, az illatát, az érintését. Az ajkát, ahogy a szájához ért. Azt, hogy milyen érzés volt, amikor a karjában tartotta, mielőtt megérkeztek volna az űrállomásra. A szemét, gyengéd pillantását, ahogy őt hallgatta, amikor elmondta neki legbensőbb gondolatait. A remegését, amikor várta, hogy választ adjon neki, mielőtt Alex félbeszakította volna.

Valerian…

Egyszer csak, bár a szeme csukva volt, látni kezdett valamit.

Épp abból a zselés gubóból próbált kikecmeregni, amit a Gyöngyök…

Nem. Nem ő volt az.

Valerian volt.

A Doghan Daguisok igazat mondtak. Most mindent az ő szemével lát.

Laureline szíve vadul kalapált. Most mindent átélhetett a férfi nézőpontjából. Megtapasztalta azt a döbbenetes, eufórikus érzést, hogy nem kell félnie a sérüléstől, könnyedén átmehet a falakon, kiugorhat az űrbe, plazmakorongokat lőhet maga elé, amelyeken megvetheti a lábát. Hallotta, ahogy a feldühödött Omelitek telepatikusan ráüvöltenek. Látta, ahogy menekül előle az az elmondhatatlanul gyönyörű Gyöngy-hajó. Érezte a döbbenetet, amikor a jármű több kisebb hajóra vált szét, és a gondolatot, hogy Sky Jettel kell utánuk erednie.

– Tizenöt másodperc!

A hang olyan erővel hatolt a fülébe, hogy Laureline majdnem elvesztette a fonalat. Beletelt egy szívdobbanásnyi időbe, mire rájött, hogy az egyik Doghan Daguis figyelmeztette.

Megint belemerült Valerian nézőpontjába. Kilőtt egy szigonyt a szépséges, gyors kis hajóra. A szíve a bordáin dobolt, gyorsabban, mint valaha. Túl gyorsan.

A hajó menekülni próbált, ő pedig a Sky Jettel ott lógott a kötél végén.

Laureline testén végigcsordult a verejték.

Tehetetlenül ide-oda csapódott… egy teherhajó gyorsan közeledett, rettentő gyorsan… a Sky Jet nekivágódott…

Laureline felsikoltott.

Ott hevert előtte a roncs, liláskék fényben.

Laureline kétségbeesett. Egy másodperc múlva azonban már megint Valerian szemével látta, ahogy a férfi kimászik a füstölgő Sky Jet roncsaiból – aztán megtántorodik, és alázuhan.

Minden elsötétült. Egyszerre csak Laureline már nem Valerian nézőpontjából látta az eseményeket, hanem valahonnan fentről nézte a férfi mélyben fekvő, ernyedt testét.

Valerian!A kép elmosódott. Egy borzalmas másodpercig Laureline azt hitte, elveszíti a kapcsolatot vele, de aztán rájött, hogy a könnyei homályosítják el a látását.

Vörös kiáltása hatolt át a félelem kemény burkán:

– Harminc másodperc!

Laureline még egy pillanatig bámulta Valeriant, majd megpróbálta összeszedni magát. Ha itt kiáltozik utána, azzal nem segít rajta. Ha viszont ki tudná deríteni, hol történt a baleset, talán segíthetne. Elfordult a mozdulatlan testtől, és körülnézett a szakadékban, amely fölött a saját énje lebegett.

– Ötven másodperc! – üvöltötte Sárga.

– Jöjjön ki!

– Most rögtön! – visította Vörös.

Laureline képtelen volt rá.

Nem. Még nem. Addig nem, amíg nem tudja, hol van a férfi, akit…

A kép megint elmosódott, de most nem a könnyek miatt. Laureline úgy érezte, minden ereje elhagyta. Olyan volt, mintha száz kilométert futott volna egyhuzamban. Rádöbbent, hogy nem a teste, hanem az elméje merült ki az erőlködésben.

Gyerünk, Laureline!

És megtalálta! Őrülten kutató tekintete végre megakadt egy csövön, amelyen szavakat látott felfestve. Szédülni kezdett. Próbált küzdeni ellene, de a lába remegett. Nem bírta tovább. Keményen térdre vágódott, de előtte még megjegyezte az információt:

SZ.630.K.SUL – DEAKTIVÁLVA.

A kép elhomályosult.

Laureline a karját is alig bírta felemelni, de összeszedte minden erejét. Reszketve, meggémberedett ujjakkal megragadta a nyálkás testet, amely a fejét és a törzsét borította, s végül minden izmát megfeszítve letépte magáról a medúzát.

Az állat hangos cuppanással eleresztette, és a földre zuhant.

A lány egész testében remegve bámulta, teste úszott a tengervízzel vegyített verejtékben. Annyira kimerült, hogy csaknem elveszítette az eszméletét.

A medúza teljesen elfeketedett.

– Hihetetlen! – kiáltotta Kék.

– Egy perc…

– …tíz másodperc! – sikította izgatottan Sárga.

– Üj rekord! – jelentette be Kék.

Laureline undortól lebiggyedő ajakkal nézte, ahogy a medúza megremegett, majd a part szélére vonszolta magát, és lágy csobbanással elmerült természetes közegében.

– Jól van? – kérdezte aggódó arccal Vörös.

– Megtalálta? – érdeklődött Sárga.

– SZ.630.K.SUL… DEAKTIVÁLVA–lihegte Laureline, még mindig térdelve, és felpillantott a többiekre. – Van sejtésetek arról, hogy mit jelent?

Azok jelentőségteljesen egymásra néztek, végül Kék szólalt meg:

– Hatszázharmincadik szint, keleti szektor.

– Valószínűleg szulfátcső – tette hozzá Vörös.

– A jelek szerint deaktiválva – mondta Sárga, szemlátomást ingerülten, amiért neki csak az jutott, amit már amúgy is mindenki tudott.

Ez a három jómadár a múltban rengeteg bosszúságot okozott, ma viszont mindent megtettek, amit ígértek, jóllehet rendesen meg is kérték az árát, gondolta Laureline. Nekik köszönhetően most már meg fogja találni Valeriant.

– Köszönöm! – mondta teljes komolysággal, és rájuk mosolygott.

– Részünkről a szerencse, őrmester! – mondta Kék.

Tömpe kezét a mellkasához szorította, és enyhén meghajolt.

– Szolgálhatunk esetleg egy részletes térképpel? – ajánlkozott Vörös.

– Önnek kedvezményes áron megszámítjuk – tette hozzá Sárga, mintha mi sem lenne természetesebb.

* * *

Neza őrmester jó hírrel érkezett Okto-Bar tábornokhoz: rábukkantak Laureline ügynökre.

A magas, szikár, merev tartású Neza az állomás térképére mutatott.

– Biológiai szenzorokkal idáig tudtuk követni Laureline őrmester nyomát.

– Mit keresett a Galana tengernél? – kérdezte döbbenten Okto-Bar.

Ez az egész história percről percre furcsább lett.

– Nem tudjuk, uram – felelte Neza. – Csak annyi biztos, hogy utána eltulajdonított egy járművet, és egyenesen a vörös zóna felé indult. – Magabiztos hangja kicsit megremegett, amikor hozzátette: – És ott elvesztettük a nyomát.

Okto-Bar felvonta a szemöldökét. A vörös zóna felé… Halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Nem tudom, hogyan, de bizonyára megtudta, hol van az őrnagy.

Annál jobb, gondolta a tábornok. Már ha valóban ez történt.

Ekkor egy másik őrmester dugta be fejét az ajtórésen.

– Tábornok úr! Itt van… ööö… itt van három Doghan Daguis, és azt állítják, olyan információkkal rendelkeznek, amelyek érdekesek lehetnek számunkra.

A Doghan Daguisokat senki nem szerette. Abból éltek, hogy információt árultak. Pénzért. Soha nem azért mondtak el valamit, mert segíteni akartak. A fiatal őrmester nem véletlenül habozott bejelenteni az érkezésüket. Most azonban, hogy a legjobb téridő-ügynökök közül kettőnek is nyoma veszett, Okto-Bar nem akart elsiklani egyetlen nyom fölött sem, még ha egy Doghan Daguis trió szállítja is az információt.

– Engedje be őket!

Okto-Bar az ajtó felé fordult. A három jövevény alázatosan becsoszogott. A tábornok sorban egymás után mindegyiknek szigorúan a szemébe nézett.

– Alázatos szívvel köszöntjük, tábornok úr – kezdte Kék.

– Kívánjuk, hogy hosszú…

– …és egészséges élete legyen – fejezte be Sárga, egy olyan fintort villantva Okto-Barra, amely az ő esetében nagyjából egy mosolynak felelt meg.

– Halljam, mit tudnak! – szólította fel őket a tábornok, karba tett kézzel.

A jövevények belekezdtek. Minél tovább beszéltek, Okto-Bar arca annál jobban elkomorult. Mire befejezték, óriási gombóc keletkezett a gyomrában.

Nezához fordult, akit szintén a rosszullét kerülgetett, és ráparancsolt:

– Kövessen!

* * *

Okto-Bar tábornok, nyomában a négy legjobb emberével, belépett a kihallgatószobába. Mögöttük kocogott a három Doghan Daguis, már amennyire apró lábuk tartani bírta a tempót. Az ajtó előtt álló őrök vigyázzba vágták magukat, és zavartan, sőt kicsit riadtan néztek egymásra; úgy tűnt, jobban örülnének, ha most máshol teljesítenének szolgálatot.

– Uram, mi… – kezdte az egyik.

– Nyissa ki azt az ajtót, hadnagy! – vágott a szavába Okto-Bar hátborzongatóan lágy hangon –, mert ha nem, csúnyán megbánja!

Az őr engedelmeskedett.

Okto-Bar a szíve mélyén remélte, hogy a Doghan Daguisok információja nem felel meg a valóságnak, de nagyon is megfelelt.

Karcsú, sápadt földönkívülit látott, akit egy székhez kötöztek. Nyilvánvalóan bántalmazták, és amikor ez nem hozta meg a kívánt eredményt… nos, gondolta a tábornok, az a tucatnyi cső, amit a testébe szúrtak, bizonyára szintén nem a javát szolgálja.

A három aprócska Doghan Daguis, aki idevezette, óvatosan kukucskált be az ajtón.

Okto-Bar a szerencsétlen fogoly kínzójához fordult, és dühtől szikrázó tekintettel kérdezte:

– Százados! Mi a fene folyik itt?

A százados rettegéstől eltorzult arccal bámult rá. Tekintete úgy cikázott, mintha a lehetséges menekülő útvonalat keresné, majd remegő hangon megszólalt:

– Közvetlenül Arun Filittnek jelentek, uram! Nem kell válaszolnom a…

– Okto-Bar tábornok vagyok! – bömbölte a másik, egész közel lépve a századoshoz.

Ami türelme még maradt, azt is elveszítette ebben a pillanatban. A türelemnek nincs helye azokkal szemben, akik másokat kínoznak.

– A parancsnok távollétében én irányítom az Alfa Űrállomást. Neza őrmester! Tartóztassa le ezeket az embereket! Azt a szerencsétlent pedig azonnal oldozzák el!

Az őrmester és egy másik katona rögtön teljesítette a tábornok parancsát. A Doghan Daguisok eközben még mindig az ajtóban álltak, és csak úgy szívták magukba a szemük előtt játszódó eseményeket.

A sápadt földönkívülit eloldozták, és megszabadították a testébe vezetett csövektől. A feje hátranyaklott, vékony mellkasa megemelkedett. Okto-Bar odaállt mellé, és a hangjában mély felháborodás érződött.

– Alázatosan kérem a bocsánatát ezért a borzalmas bánásmódért. Most átszállítjuk a börtönünkbe, mert az ön népe megtámadott bennünket, de ígérem, hogy az orvosaink gondoskodni fognak önről. És nem esik több bántódása.

Beszéd közben Okto-Bar azon tűnődött, vajon a szerencsétlen életben marad-e egyáltalán addig, amíg az orvosok megkezdhetik a gyógyítását. Vajon mit művelhettek vele?

A lény felnyitotta hihetetlenül kék szemét, és alig észrevehetően a tábornokra mosolygott. Nagy nehezen felemelte a kezét, és megragadta a tábornokét.

– Segítsen nekünk! – könyörgött.

Furcsa kérés volt ez olyasvalakitől, akinek a társai támadást intéztek az űrállomás ellen.

– Ha a segítségemet kéri, először mondjon el mindent, amit tud! – felelte Okto-Bar. –Legfőképpen azt, hogy miért támadtak ránk.

– Azért… – nyögte a fogoly –, mert önöknél van… ami kell nekünk.

Lehunyta a szemét, és Okto-Bar egy pillanatig azt hitte, meghalt. Ám a megkínzott lény váratlanul megfeszítette a hátát, és széttárta két karját, mintha magához akarná ölelni az egész univerzumot.

A testéből csodálatos kék fény áradt, amely villódzva betöltötte a termet, és áthaladt a jelenlévőkön, akik tágra nyílt szemmel és tátott szájjal bámulták.