HUSZONHARMADIK FEJEZET

Okto-Bar tábornok a vezérlőpult mögött állt. Nézte a gyülekező hajókat, amelyek… mire is készülnek? Háborúra? Az űrállomás kiürítésére? Minél több dologra derült fény, annál homályosabb lett az egész.

Neza őrmester odalépett az elöljárójához.

– Mindegyik csatahajó készen áll, uram – jelentette.

Okto-Bar a térképre pillantott. Az ügynökök jelét még mindig nem fogták. De azt szabad szemmel is látta, hogy a vörös folt az állomás középpontjában tovább növekedett.

– Kapcsolja az Egyes Osztag parancsnokát – rendelkezett Okto-Bar.

– Igenis, uram!

A tábornok tekintete az ajtóra siklott, és a mellette álló termetes, fekete fémrobotokra.

– Mit keresnek itt ezek a K-TRON-ok?

– Filitt parancsnok utasítása – mondta Neza. – Személyesen programozta be őket, és csak ő tudná deaktiválni a programjukat.

Vajon milyen utasítást adott a parancsnok a robotoknak arra az esetre, ha őt meggyilkolnák? – tűnődött Okto-Bar, de inkább nem szólt semmit. Szemügyre vette a robotokat, amelyek csendben állták vizslató pillantását.

– Eszerint addig nem vesszük hasznukat, amíg meg nem találjuk a gazdájukat?

– Nem, uram, ez nem így van. Amint megadja, hogy melyik szektorban kívánja végrehajtani a műveletet, a K-TRON-ok is mennek a bevetésre, hogy segítsenek.

– Nagyszerű! – mordult fel a tábornok. – Pont erre van most szükségünk.

* * *

Valerian és Laureline elindult egy járatban, amely egyre szűkebb és sziklásabb lett. Olyan volt, mintha egy bolygó középpontja felé tartanának. Tempósan haladtak, de eluralkodott rajtuk a búskomorság. Rövid idő alatt rengeteg minden történt, de egy jottányit sem jutottak előrébb a küldetésüket illetően. Fogalmuk sem volt, hová lett Filitt parancsnok, és az elrablóiról sem tudtak meg semmit. Nem sok szót váltottak, amióta… Buba óta.

Az út egy űrhajóroncs mellett vezetett el.

– Te tudod, hova megyünk? – kérdezte Laureline.

– Igen. Legalábbis azt hiszem – mondta Valerian a homlokát ráncolva.

– Most akkor tudod, vagy csak hiszed? – bökte oda Laureline.

A férfi fáradtan sóhajtott.

– Figyelj, ne kérdezz semmit, de úgy érzem, hogy a hercegnő az álmomból… szóval, hogy… el akar vezetni valahová.

– A hercegnő el akar vezetni valahová?

– Igen – grimaszolt Valerian. – Tudom, hogy hülyén hangzik, de olyan, mintha végig itt lenne velem.

Laureline megtorpant.

– Na, álljon meg a menet! – mondta. – Azt állítod, hogy az a nő… benned van? A küldetés kezdete óta?

Valerian felsóhajtott. Borzasztóan zavarba ejtőnek találta ezt az egészet, ugyanakkor valami olyan mélységes bizonyosság töltötte el a szívét, amit nem tudott szavakba önteni.

– Laureline, nem mehetnénk most inkább tovább? Majd később megbeszéljük, jó?

– Persze – mondta a lány, majd megeresztett egy huncut mosolyt, és intett Valeriannak, hogy menjen előre. – Hölgyeké az elsőbbség…

– Nagyon vicces – felelte Valerian egykedvűen.

De már indult is.

* * *

Az Egyes Osztagot Kris százados vezette. Negyvenéves férfi volt; forradásos arca jelezte, hogy korábban keményebb csatákban is része volt. Most abban a megtiszteltetésben részesült, hogy az ő egysége vezethette a műveletet, amely során behatolnak az állomás középpontjába, és kiszabadítják Arun Filitt parancsnokot. A hajó bedokkolt az állomásra, a zsilipek összekapcsolódtak, és kinyílt az acélajtó. Több tucat állig felfegyverzett katona rohant be az állomásra, a parancsnoki utasításnak megfelelően. Kris mögöttük haladt.

– Kris százados, Egyes Műveleti Osztag – jelentkezett be.

– Remek – mondta Okto-Bar. – Induljanak, százados! Tájékoztatom, hogy egy K-TRON egység is csatlakozik magukhoz.

Kris ajka elvékonyodott. Nagyon nem bírta ezeket a hallgatag robotokat. Részt vett már elég csatában ahhoz, hogy tudja, a robotoknak és az androidoknak is megvan a maguk haszna, de harc közben ő inkább értelmes, gondolkodó, érző lényeket szeretett maga körül tudni. Nagyra tartotta Okto-Bart, de most azon tűnődött, hogy mivel a tábornok régen vett részt bevetésben, talán nem is sejti, hogy egy K-TRON egység levezénylése egy olyan elit csapat mellé, mint az Egyes Osztag, valójában sértésnek számít.

– Erre nem lesz szükség, uram! Az embereim nélkülük is boldogulnak.

– Ez parancs, százados!

– Értettem.

Még be sem fejezték a beszélgetést, a robotok máris felsorakoztak Kris mögött. Kezükben fegyverrel, némán várták a parancsot. Kris igyekezett nem kimutatni, mennyire bosszantja a jelenlétük.

– Elit egység! Utánam!

Megindultak; a robotok pedig engedelmesen követték az osztagot, amely az állomás középpontja felé tartott.

* * *

A titokzatos „álomnő” irányítása mellett a két ügynök is az Alfa Űrállomás szívébe tartott. Valerian mintha tényleg egyértelmű útmutatásokat hallott volna a fejében. A kihalt környezet úgy festett, mintha évek óta nem járt volna arra senki, ami nem sokat dobott nyomott hangulatukon.

Valerian azon morfondírozott, vajon megtartsa-e magának, milyen következtetésekre jutott, de végül úgy döntött, inkább elmondja. Laureline mégiscsak a társa. Joga van tudni.

– Az elejétől fogva megtévesztettek minket – mondta komor arccal.

– Ezt meg hogy érted?

– Nézd meg, itt vagyunk az úgynevezett halálzóna kellős közepén. És teljesen normálisan tudunk lélegezni.

Kis rágcsálók szaladtak el mellettük, egy pillanatra kíváncsian felnéztek rájuk, majd siettek tovább valami élelmet keresni.

– Már annyira bent jArunk?

Valerian komoran bólintott.

– Igazad van – nézett körül Laureline. – Itt semmi nyoma sugárszennyezésnek.

– Ez az egész csak manipuláció – mondta Valerian dühösen. – Megvezettek minket, Laureline. Végig hazudtak nekünk. Mindenki, még Okto-Bar tábornok is. A parancsnok pontosan tudta, mi rejtőzik az úgynevezett „gonosz erő” mögött.

– Micsoda? – nézett rá rémülten Laureline.

Valerian most már gyorsan haladt, követve a lelkében tisztán hallható utasításokat. A lány alig bírta tartani vele a lépést.

Itt fordulj be! – mondta a belső hang.

Valerian engedelmeskedett, és a két ügynök egy gigászi fal előtt találta magát. Ellentétben az elhanyagolt környezettel, ez az impozáns akadály teljesen újnak látszott. A felületét pikkelyek borították, amelyek anyagát Valerian nem tudta beazonosítani. Miközben Laureline-nel meredten bámulták a falat, a pikkelyek mozogni kezdtek, alakjuk megváltozott, és helyenként egymásra csúsztak.

Hirtelen egy magas, karcsú, sápadt, de gyönyörű lény lépett ki a falból, és kecses tartással megállt előttük. Néhány pillanattal később még négyen csatlakoztak hozzá; mind gyönyörűek voltak, a bőrük világított, és úgy tűnt, nem akarnak nekik semmi rosszat.

– Gyöngyök – hebegte Valerian.

– Hát – súgta Laureline áhítattal –, én egyáltalán nem ilyennek képzelem a gonoszt.

– A nevem Tsûuri – mondta az, aki elsőnek lépett ki a falból. Ahogy Valeriant fürkészte, furcsa kifejezés jelent meg az arcán: félig vágyódás, félig fanyalgás. – A császár fia vagyok.

– Remek – mondta Valerian.

Két császár egy napon. Lelkében csak úgy kavarogtak az érzelmek, ugyanakkor tudta jól, hogy ezek közül némelyik nem is az ő érzése. Alig tudta uralni a hullámzásukat.

– Bemutatna minket apucinak is?

– Már várja önöket – mondta Tsûuri. – Kérem, kövessenek!

Azzal megfordult és átment a falon. Valerian habozott egy kicsit, majd közelebb lépett, és kinyújtotta a kezét, amely könnyedén átsiklott a pikkelyeken.

Kihúzta magát.

– Próbálj kapcsolatba lépni a tábornokkal, és hívj ide mindenkit – mondta Laureline-nek. – Addig én igyekszem egy kis időt nyerni.

– Ööö… – szegte fel a fejét Laureline. – A változatosság kedvéért most inkább te gyere utánam!

És egy határozott lépéssel átment a falon.

– Ezt nem hiszem el! – sóhajtott fel Valerian, de azért követte társát.

A másik oldalon Laureline és Tsûuri már várta őt. Odabent minden egész más volt, mint a kinti zord környezet. Valerian próbálta értelmezni, mit lát, de nem igazán hitte, hogy egyáltalán találhatna erre megfelelő szavakat. Olyan volt, mintha egy óriási léghajó belsejében állna, de az ívelt falak nem rideg fémből készültek, hanem szerves anyagból. A falakat méretes kosarak díszítették, melyeket mintha gallyakból és fűből fontak volna. Valerian arra gondolt, hogy a Gyöngyök talán ezekben alszanak, és eszébe jutottak a gyönyörű kagylóházak, amelyeket álmában látott.

Itt több Gyöngy is jelen volt, és egyértelműen látszott, hogy a hajójuk hűen tükrözi a lényüket: egyszerűek, összhangban élnek a természettel, ugyanakkor magasan fejlett a technológiájuk. Tsûuri keresztülvezette őket az egész hajón, amely valóságos falut alkotott. A halvány, sápadt arcok kedvesen fordultak a jövevények felé, a fejek üdvözlően bólintottak. Egyeseknél fegyverek is voltak, amelyek becsapósan primitív szerkezetnek látszottak, de bizonyára sokkal több mindenre voltak képesek, mint első pillantásra sejteni lehetett. A két ember irányába senki nem tett fenyegető mozdulatot.

Voltak, akik a falba kapaszkodtak; az erős, hajlékony alakok fontak, foltoztak, nyugodtan végezték a dolgukat. Tsûuri a „falu” központjába vezette őket. Valerian útközben látott néhány kisebb hajót, olyanokat, amilyeneket nemrég üldözőbe vett. A közelben roppant kifinomult szerkezeteknek látszó gépek kapcsolódtak egymásba, és együtt egy bonyolultabb, nagyobb gépezetet alkottak.

A falu közepére érve megpillantottak valamit, amire Valerian és Laureline egyaránt jól emlékezett az iskolai történelemórákról.

A Destiny modul volt az, amely annak idején, a földi időszámítás szerint 2001-ben a Nemzetközi Űrállomás elsődleges kutatólaboratóriumaként szolgált. Több szempontból is ez volt az Alfa igazi, tökéletes középpontja és bölcsője.

A Gyöngyök császára úgy ült a kapszula farrészén, mintha külön kis trónus lenne. Valerian sosem látott még ilyen hétköznapi, közvetlen viselkedésű uralkodót. Még jóképű fiánál is vonzóbb volt, és kedves mosollyal üdvözölte őket. Mellette egy elbűvölő szépségű Gyöngy-nő ült. Meghitten fogták egymás kezét, és Valerian azonnal tudta, hogy bármennyi idősek is legyenek ezek a lények, nagyon-nagyon régóta élnek őszinte szeretetben.

Aztán egy szalmamatracot pillantott meg a padlón.

Arun Filitt feküdt rajta mozdulatlanul, a császár lába előtt. Ilyen távolságból Valerian nem tudta megállapítani, hogy a parancsnok életben van-e még.

– Bemutatom édesapámat, a császárt – jelentette be ünnepélyesen Tsûuri.

– A nevem Haban-Limaï, ő pedig a feleségem, Aloi – mondta a császár.

A hangja is olyan elbűvölő volt, mint ő maga és a környezetükben minden. Valerian megremegett a hang hallatán.

A császárné arca felragyogott:

– Melo hiné! Nagy örömünkre szolgál, hogy itt üdvözölhetjük önöket.

Valerian pillantása megint Tsûurira szegeződött. Ezt a császár is észrevette.

– Úgy hallottam, ma reggel már találkozott a fiammal – mondta.

– Csak futólag, két golyózápor között – felelte Valerian.

Haban-Limaï gyengéden nézett Tsûurira, majd így szólt:

– A fiam megérezte a nővére, Lïho-Minaa hercegnő jelenlétét.

Elragadó, mélykék szemét most Valerianra emelte. Arcán halovány rózsaszín ragyogás tündökölt.

– Eszerint önt választotta.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Valerian.

A finom arcvonásokon szomorúság és bánat bujkált.

– Tudja, mi hosszú életet élünk, de a csillagok sem ragyognak örökké. Ahogy a Gyöngyök sem. Halálunk pillanatában a testünkben hátrahagyott energia hullám formájában távozik, mely téren és időn át tovaszáguld. Így az emlékeink, a lelkünk, mindenünk, ami a test után megmarad, útnak indul a végtelen világegyetemben. Van, hogy a hullám megtörik valamin, és eltűnik a végtelen, hideg, sötét űrben. De nem mindig történik így. Előfordul, hogy valaki befogadja.

Egy pillanatnyi szünetet tartott, majd így folytatta:

– Az én lányom, Lïho-Minaa önt választotta lelke őrzőjének.

– Ó! – mondta Valerian csendes csodálkozással, majd odamorogta Laureline-nek: – Na, mit mondtam?

A császárné felállt a trónról. Azúrkék szemébe könnyek gyűltek. Az ő arca is ragyogott, akár a puha, meleg rózsaszirom. Megindult Valerian felé, barnás-narancsszínű ruhája lágyan lengedezett bájosan ringó teste körül.

– Édes kislányom…

Valerian egy röpke pillanatra félelmet érzett, ahogy a császárné hosszú ujjaival megérintette a kezét. De aztán minden, ami kicsiny volt benne és szánalmas, bizonytalan és önző, rémült és dühös… mintha egyszerűen elolvadt volna. Mélységes nyugalom töltötte el a lelkét. Lassan beszívta és kifújta a levegőt, A tengerek ritmusa volt ez, ahogy kihúzza őket a partra a holdak édes éneke, az anyák csókjának ritmusa, melyet szeretett gyermekük homlokára lehelnek, a nevetések, a lágy sóhajok és a csillagok ragyogásának örök ritmusa.

Eseménydús, zavaros életében Valerian most először érzett valódi békét.

És ott érezte magában a lányt is, akit megidéztek édesanyja vágyakozó szavai. Aloi császárné hirtelen nagyot sóhajtott. Laureline némán nézte a férfit. Nem. Nem is őt.

Lïho-Minaa hercegnőt.

– Ó, drágaságom! Annyira örülök, hogy láthatlak – suttogta a császárné… vagyis az édesanya.

Hangja megremegett az érzelmektől.

–Én is – indultak meg Valerianban a… szavak? Vagy a gondolatok?– Ez kölcsönös – dadogta végül. – Mármint úgy értem, hogy ő is örül.

A császárné odaadó mosolyába némi pajkosság vegyült Valerian szavai hallatán, és elhúzta a kezét. A férfi nem mert Laureline-re nézni. Még nem.

Az egyik Gyöngy itallal kínálta őket. Laureline és Valerian elfogadta, de nem ivott.

– A leányom emlékére! – emelte poharát a császár. Valerian és Laureline a szájához emelte a poharat, de az utolsó pillanatban megállt a mozdulatuk.

– Ha iszunk ebből, mi is arra a sorsra jutunk, mint ő? – kérdezte Valerian, és a parancsnokra mutatott.

Fel kellett tennie a kérdést, bár előre tudta a választ. Pontosan tudta, azóta, hogy felébredt abból az „álomból”, melyben egy bolygó pusztult el.

A császár bizonyára látta ezt az arcán, mert elmosolyodott, és vidáman rákacsintott.

– A barátjuk csak alszik. Felébresszük?

Valerian megint a parancsnokra pillantott, aztán elvigyorodott, mert meghallotta Filitt halk horkolását.

– Ne! Ráér. És ami azt illeti, nem nevezném a barátomnak.

Most, hogy valamelyest visszatért a józan esze, Valerian mélyen a császár szemébe nézett.

– Elárulná, hogy önök honnan jöttek?

– Ó, azt hittem, erre már rég rájött.

Persze, hogy rájött. De más dolog gondolni valamit, és más dolog kimondani.

– A Mül bolygóról – mondta Valerian halkan.

Laureline szeme elkerekedett. A császár tovább beszélt, és amíg a szavait hallgatta, Valerian olyan tisztán látta az eseményeket, mintha minden épp most játszódna le a szeme előtt, a valóságban. Minden, amit a Gyöngy mondott.

– A bolygónk maga volt a paradicsom. Tökéletes harmóniában éltünk az elemekkel.

Valerian látta a Tizenkét Bölcs Nővért, ahogy a Gyöngyök nevezték azt a tucat holdat, melyek a bolygójuk körül keringtek, s védelmezőn tekintettek le gyermekükre, a tengerre. Halászok vonták be gyöngyöktől dagadó hálójukat. A gyöngyöket kiterítették a homokba, ahol nevetve megkezdték a válogatást.

– Főként gyöngyhalászattal foglalkoztunk. A gyöngyökben elképesztő energia rejlett. A gyöngyök tették termékennyé földjeinket, a gyöngyök irányították a szeleket, az apályt és a dagályt.

Fonott kosaraikat értékes szállítmányukkal megrakodva a Gyöngyök elindultak a szárazföld belseje felé, egy kicsiny kráter irányába. A kráter szélén megálltak, és kosaraik tartalmát, az ezernyi gyöngyöt mind a kráterbe öntötték.

– Évente háromszor visszaadtuk a földnek, amit a föld adott nekünk. Így éltünk békében és harmóniában ki tudja hány évszázadon át. – A hangja most egészen komollyá vált. – Ám egy napon mindez véget ért.

Valerian izmai megfeszültek. Nem akarta újra végignézni az egészet. Nem akart nevető gyerekeket látni, ahogy fogócskáznak a tengerpart fehér homokján, aztán egyszer csak megállnak, és meredten nézik, ahogy egy meteor átszáguld az égbolton, majd ezer és ezer társa követi.

– A Mül bolygó egén más lények ádáz háborút vívtak egymással – mondta a császár. – Ez nem a mi háborúnk volt.

– És a lánya meghalt a csata idején – mondta Valerian.

Állítás volt, nem kérdés.

– Igen – mondta a császár, hangjában mélységes fájdalommal. – Meghalt… és vele együtt még hatmillió társunk.

Csend borult a falura. Laureline rémülten nézett maga elé, majd felhörpintette a koktélt.

– Te meg mit csinálsz? – fordult hozzá Valerian.

– Nem tudom – felelte a lány védekezőn. – Szomjas voltam. Kaphatnék még egy ilyen finom itókát?

De egyáltalán nem úgy festett, mint aki odavan egy italért. Inkább úgy tűnt, rosszulléttel küzd, annyira megrázta, amikor rájött, mivel kell hamarosan szembenézniük.

A következő pillanatban már Valerian is úgy érezte, ráférne egy ital.