HUSZADIK FEJEZET

A táncosnő sima, sötét bőrén tapadós neccruhát és fekete, csillogó mellényt viselt. Csodálatos, formás, hosszú lába volt, és hatalmas, igéző szemeivel úgy nézett az emberre, mintha pontosan ismerné a másik lelkének legsötétebb titkait is.

A sétapálca egyszer csak eltűnt, mintha feloldódott volna a kezében, majd ugyanazzal a kézzel levette fejéről a kis kalapot. Abban a pillanatban vállán leomló fekete haja világosszőkére váltott, és a fekete mellény testhez álló, fehér, flitteres ruhává változott. A nő az ajkát nyalogatva lassan megindult Valerian felé.

A férfi egyre izgatottabban fészkelődött a helyén, és képtelen volt levenni róla a szemét. A nő úgy parádézott a színpadon, mintha az egész az övé lenne. Hátravetette fényes, szőke haját, miközben a ruháján lévő flitterek szemet kápráztatóan csillogtak és izzottak.

Hirtelen egy rúd emelkedett ki a padlóból. A nő odalépett hozzá, és légies, már-már akrobatikus mozdulatsort mutatott be rajta; erős karjai és hosszú lábai szédítően pörögtek. Aztán egyszer csak eltűnt a buja szőkeség, és a következő pillanatban a lány már tetőtől talpig fekete bőrruhában feszített, hegyes fülekkel, ostorként csapkodó farokkal. Majd egy szemvillanás alatt copfos diáklánnyá változott, észvesztően finom, nőies vonásokkal.

A vigyori „diáklányt” lenyűgöző táncosnő váltotta fel, aki vad mozdulatok közepette, fejét hátravetve, eksztázisban vonaglott valami ősi ritmusra. Az egyik pillanatban még mezítláb szaladt, a következőben már görkorcsolya volt a lábán. Valerian csak pislogott. El sem tudta képzelni, hogy görkorcsolyában is lehet táncolni. Pedig a nő táncolt, méghozzá nem is akárhogyan: körbe-körbe száguldott, szűk rövidnadrágban, csőtopban és csíkos zokniban.

A férfinak a torkában dobogott a szíve. A nő a magasba ugrott, majd egy szaltó közben fekete miniszoknyás, fehér köténykés szobalánnyá változott, kezében tollas portörlővel. Aztán a szeme sötéten villant, a portörlőt maga elé emelte, pajkosan Valerian felé mutatott vele, felugrott a levegőbe, és amikor megfordult, megint az eredeti kabarétáncos állt a színpadon, cilinderrel és sétapálcával.

Kicsit megemelte kalapját a férfi irányába, és bájosan rámosolygott. Még csak nem is lihegett. Jolly, a strici lehajtotta a pianínó fedelét, és diszkréten elhagyta a helyiséget.

A nő lassú léptekkel közeledett, és Valerian előtt megállva egyik lábát a férfi combja mellé tette.

– Nos, mi legyen, katona? – duruzsolta.

– Né… nézd – dadogott Valerian, és kétségbeesetten próbálta visszanyerni lélekjelenlétét –, ez tényleg csodás volt, de nem pont az, amit most keresek.

A nő kinyújtotta egyik ujját, és megemelte Valerian állát.

– Ennél sokkal több van a tarsolyomban. Csak mondd meg, mi jár a fejedben!

Valerian hátradőlt az ülésben, hogy egy kis távolságot nyerjen.

– Ami azt illeti, elég sok minden jár a fejemben. Erre most nincs időm. Szóval inkább megyek is.

A nő szeme tágra nyílt, lábát visszahúzta. Meredten állt a férfi előtt, majd a sétapálcát és a cilindert a kezében tartva hüppögni kezdett. Hatalmas szemében könnycseppek jelentek meg, és egész testében reszketett.

– Nem tetszett az alakításom?

– Nem!

Valerian igencsak rosszul kezdte érezni magát, mert a nő teljesen kiakadt. Pedig nem is úgy értette. A nőt viszont ez az egy szó teljesen letaglózta.

– Akarom mondani, de – helyesbített Valerian, és kétségbeesetten próbálta kiengesztelni. – Nem arról van szó, hogy nem tetszett. Nagyon is tetszett. Imádtam. Tényleg! Lenyűgöző voltál!

Egyébként ez valóban igaz volt. Soha életében nem látott még bájbaba-alakítást.

Valerian enyhe megkönnyebbüléssel látta, hogy büszke, bár félénk mosoly jelenik meg a nő duzzadt ajkán, és sugárzó tekintetét rá emeli.

– Nagyon fiatalon kezdtem és a legjobb iskolákban tanultam a szakmát. Bárkit és bármit el tudok játszani.

Valerian agyában egymást kergették az elképesztőbbnél elképesztőbb jelenetek.

– Ó, hát… igen… el tudom képzelni.

– Kivéve talán Nefertitit – tette hozzá a nő, aki nem észlelte a férfi zavarát, vagy csak nem vett tudomást róla. – Azt a számot még csak most tanulom. Nem is mutattam még be senkinek. De nemsokára menni fog!

Elhallgatott egy pillanatra, és kíváncsian méregette Valeriant.

– Várjunk csak! Te amolyan klasszikus beállítottságú srác vagy, nem? Tudom fejből az összes Shakespeare-darabot. Vagy idézzek Moliére-től? Mondjak verseket? Szereted a költészetet?

Még közelebb húzódott Valerianhoz, és lágy karját a férfi válla köré fonta.

– Ööö… persze – nyögte Valerian.

– Rimbaud? Keats? Verlaine? – kérdezte a nő.

Valerian elvesztette a fonalat. Fogalma sem volt a költészetről.

– Nem könnyű választani – bökte ki végül.

A szája száraz volt, mint a sivatag, és nem tudta levenni a tekintetét azokról a sötét szemekről.

A nő az egyik kezével pajkosan simogatta a tarkóját, aztán finoman belevájta lakkozott körmeit a bőrébe.

– „Félek: jaj, a csók: mint a méh fullánkja! – idézte suttogva. – Éjek kínja-lángja, nem hoz semmi jót.”

Valerianban az érzelmek zuhataga indult meg. A nő egy szemvillanás alatt Laureline-né változott.

Valerian mozdulatlanul bámult rá. Ezt meg honnan tudja? Tisztára olyan, mint Laureline, az utolsó szőke hajszáláig, a szája szegletéig; még az illata is egyértelműen az ő semmivel össze nem téveszthető illata.

Itt hever a karjaiban. Odaadóan. És akarja őt. Az ajkai lágyan szétváltak, kék szeme tágra nyílt. Csak annyit kell tennie, hogy lehajtja egy kicsit a fejét, átkarolja, és szorosan magához szorítja.

Valerian egyik kezét lassan a csípőjéhez emelte… majd óvatosan megnyomott egy gombot a fegyverén, hogy újra láthatóvá váljék, és „Laureline” halántékához nyomta.

A kék szemek ijedten elkerekedtek.

– Mi lenne, ha elmondanám, hogy valójában mi jár az eszemben? – mondta Valerian rideg, szinte kegyetlen hangon.

Az ál-Laureline rémülten hőkölt hátra, és sikítani kezdett. Megint átváltozott, de ezúttal nem egy újabb gyönyörű nő alakját öltötte magára. A kabarétáncos halványkék, ragacsos, átlátszó masszává lett, amelyből három csont nélküli kar meredt ki, és mindegyiken három ujj integetett. A lény sebesen pislogott két hatalmas szemével, melyek csak kicsit voltak kékebbek, mint a teste többi része. Félelmében a bájbaba visszavedlett valódi alakjába.

– Hé! – kiáltott rá Valerian. – Hallgass el!

De már késő volt. Jolly berontott, és egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. A tekintete rögtön Valerian kezére esett, és benne a fegyverre.

– Azt mondtam, hogy ide nem hozhatsz be fegyvert, haver! – vakkantotta, és előkapta a saját fegyverét.

Valerian azonban két lövést eresztett bele, mielőtt még a strici tüzelhetett volna. Aztán megint a bájbaba felé fordult, de ezúttal a védelmi miniszterrel nézett farkasszemet.

– Valerian őrnagy! – mondta a „miniszter” – Melegen ajánlom, hogy tegye le azt a fegyvert!

Valeriannak kezdett nagyon elege lenni a játszadozásból. Az előadás véget ért. Méghozzá abban a percben, amikor ez a lény Laureline alakjában tetszelgett.

A bájbabára emelte a fegyvert.

– Én meg melegen ajánlom, hogy ülj le!

A lény engedelmeskedett és letottyant a nézőtér egyik ülésébe, aztán rögtön felvette egy ötéves, sötét hajú, riadt, sírdogáló, kékszemű kisfiú alakját.

– Jaj, ne! – szipogta a fiú. – Kérlek, ne bánts!

Valerian döbbenten, de kissé émelyegve figyelte. Olyan érzés volt, mintha valaki hasba rúgta volna.

– Mi a franc ez?

De akkor már tudta. Pontosan tudta.

Amint a fiúcska ránézett, Valerian ráismert.

– Hiszen ez te vagy, ötévesen. Csak nem fogod lelőni saját magadat?

Valerian érezte, hogy elhatalmasodnak rajta az érzelmek. Ötévesen. Akkor vesztette el az édesanyját, és vele együtt a hitét. Akkor történt, hogy a borzalmas felismerés és a brutális valóság fenevadként vetette magát a lelkére. Akkor történt, hogy maga is átalakult: Valentin Twainből Valerian „bánjaa fene” ügynök lett.

– Hagyd abba! – vicsorgott.

A bájbaba által megtestesített alak rémülten remegett.

– Vedd fel a normális alakod, ha megkérhetlek! – mondta Valerian egy mély sóhaj kíséretében.

– Oké! – mondta a gyerek halk, ijedt hangon.

A fiút, aki Valerian arcát viselte, elnyelte a kocsonyás massza.

– Nem pont erre gondoltam – fintorgott Valerian. – Próbálj valami mást! Legyen inkább az első. Az a kalapos.

A bájbaba igyekezett megnyerni az ügynök jóindulatát, úgyhogy rögtön engedelmeskedett, és megint felvette a szexi mellényes-harisnyás kabarétáncos alakját.

Mondjuk, ez sem tűnt okos választásnak. Valerian próbált türelmet kényszeríteni magára, míg a másik kétségbeesetten igyekezett együttműködni.

– Nem tudnál felvenni valami kevésbé kihívó öltözéket? Beszélni szeretnék veled.

A mellény és a harisnya most sűrű szövetté állt össze, amely beborította a nő egész testét. Kicsit igazított rajta, mire az anyag enyhén meggyűrődött, és szigorú férfiöltönnyé változott.

Valerian megkönnyebbülten sóhajtott fel.

– Köszönöm – mondta. – Így már rendben van. Szóval, mi a neved?

A nő rámosolygott.

– Mit szeretnél, mi legyen a nevem, szivi?

Valerian eddig ráfogta a fegyvert, de most dühösen hadonászni kezdett vele.

– Most nem érek rá játszadozni… szivi. Halljam, mi a neved?

– Bubának szoktak szólítani – mondta a nő.

Valerian hirtelen valami bűntudatfélét érzett. Arra gondolt, vajon ez a valaki tudja-e egyáltalán, mi a neve, és vajon az ő faja használ-e neveket. És vajon mennyi ideje lehet itt szegény?

– Na, idefigyelj, Buba! – mondta. – Az helyzet, hogy elvesztettem a társamat. Mit szólnál egy egyezséghez? Te segítesz nekem egy órácskát, én pedig cserébe kiszabadítalak innét.

Azt hitte a nő örülni fog, de mintha csak még jobban elszomorodott volna az ábrázata.

– Mire megyek a szabadsággal, ha továbbra is illegális bevándorló maradok, távol az otthonomtól?

– Én a kormánynak dolgozom. Ha nekem segítesz, nekik is nagy szolgálatot teszel. Szerezhetek neked igazolványt. A szavamat adom – erősködött Valerian.

Buba kicsit fészkelődött a székében, szemlátomást tétovázott. Az arca egy része és a lába az eredeti kék masszává olvadt, és kezdett megjelenni a harmadik keze is, amikor megint visszanyerte a lélekjelenlétét, és Valerianra pillantott.

– Te ezt nem érted – mondta. – Ha lelépek innen, Jolly kinyír.

Valerian az ajtó felé nézett, ahonnan piros kis patak csordogált feléjük. Onnan, ahol álltak, csak egy pár bakancs látszott, amelynek orra a mennyezet felé meredt.

– Jolly már nem nyír ki senkit.

Buba követte a tekintetét, és hirtelen elkerekedett a szeme. Bár ennyire rosszat talán nem akart Jollynak, azért a boldogság és a megkönnyebbülés félreismerhetetlen jelei mutatkoztak csodálatos arcán. Aztán megint Valerianra pillantott.

– Tényleg tetszett az alakításom? – kérdezte tétován, már-már félénken.

Valerian érezte, hogy a haragja elpárolog. Őszintén rámosolygott a nőre.

– A legjobb volt, amit valaha láttam – mondta, és komolyan is gondolta.

Buba úgy mosolygott, mint egy angyal. Aztán megint az ajtóra pillantott – és döntött.

– Szóval mit szeretnél, mit csináljak?

* * *

Viszonylag csendes este volt. Jolly klubja előtt a két ajtónállónak nem sok dolga akadt, aminek nagyon is örültek. Korábban volt egy kis balhé, mert valaki észrevett egy kővé vált zsarut. Persze az is lehet, hogy szobor volt, amit valaki poénból csempészett az utcára. Mindenesetre a rendőrön vagy szobron azóta megjelent egy szalmakalap, egy napszemüveg, egy álszakáll, három heg, egy virágfüzér és jó néhány trágár üzenet legalább négy különböző nyelven. Ez a kis játék még a bunyónál is szórakoztatóbbnak bizonyult.

Most azonban hirtelen mindketten kihúzták magukat, és mereven maguk elé bámultak, mert a főnökük előballagott az épületből, és végigmérte őket.

– Elugrom valahová – mondta. – Addig figyeljetek oda arra a katonagyerekre. Elég furcsa szerzet.

– Oké, főnök – felelte az egyik ajtónálló.

Aztán zavarában tágra nyílt a szeme, mert Jolly finoman megpaskolta az arcát, mielőtt elindult volna az utcán.

– Gondolod, hogy szívott valamit? – kérdezte az egyik.

– Tudja a fene – mondta a másik. – Bár tényleg elég furán viselkedett.

* * *

– Jól van, Buba – mondta Valerian. – Most már szabaduljunk ki. Megérkeztünk.

Elég tompán hallotta a saját hangját.

– Hűha, ez aztán a kapu! – mondta álmélkodva Buba.

– Igen, jó nagy. Na, szállj le rólam!

– Oké, egy pillanat – felelte a bájbaba.

Valerian érezte, hogy a meleg, nyúlós hús – vajon lehet ezt egyáltalán húsnak nevezni? – lassan lehámlik az arcáról és a testéről. A nő lemászott róla. Valerian megrázta magát, és nagyot szippantott a frissnek éppen nem mondható, de hőn áhított levegőből.

Úgy tűnt, a terve bevált. Buba annyira felfújta magát, hogy teljesen el tudta takarni Valeriant, majd felvette néhai gyűlölt munkáltatójának alakját. Aztán Jolly arcát és testét álcának használva visszamentek az Éden negyedből a Boulan-Bathor palotáig, ahol Buba megint csinos kabarétáncossá változott. Találtak egy védett helyet a tér sarkában, és most az óriási kaput bámulták – na meg az előtte álló őröket.

A palota bejáratát ugyanabból a fekete sziklából vájták ki, amely a mély kanyont alkotta, ahonnan Valeriant és Laureline-t kihorgászták. A Boulan-Bathorok meglehetősen ellentmondásos figurák voltak. A testük kimondottan undorító volt, csak a szemük tűnt emberszerűnek, ugyanakkor hihetetlen szép dolgokat tudtak építeni. Ezt az építményt sem véletlenül hívták palotának; a bejáratnál lenyűgözően megmunkált, aranyborítású, faragott oszlopok törtek az ég felé.

A hatalmas parázstartó fémüstök derengő fényében az aranyoszlopok melegen izzottak, és már nagy távolságból is iszonyú forróságot keltettek. A kapuhoz fekete faragott lépcső vezetett, onnan pedig további oszlopsor indult a palota belsejébe. Szinte már nyomasztó volt a látvány… és Bubát szemlátomást nyomasztotta is.

– Tényleg be akarsz menni oda?

– Igen – mondta Valerian. – De nem engednek be idegeneket.

– Jó, de… én még soha nem alakítottam Boulan-Bathort– mondta a nő kicsit tétován.

Valerian azon morfondírozott, vajon elmondja-e neki, mennyire örül, hogy még soha nem találkozott olyan kuncsafttal, aki ezekre az ocsmány dagadékokra izgult volna rá, de aztán úgy döntött, ebbe most inkább nem megy bele. Inkább a nő csöppet sem alaptalan büszkeségére apellált.

– Hé, most akkor igazi művész vagy, vagy sem?

– Igen, de ahhoz idő kell, hogy beleéljem magam egy szerepbe – mondta a nő. – Pontosan kell utánoznom a viselkedést, a mozdulatokat, meg kell értenem az egész karaktert, hogy mi mozgatja, mi zajlik a fejében, meg ilyesmi, aztán tartok néhány próbát. Mesélj ezekről egy kicsit, hogy jobban…

Valerian jól ismerte a Boulan-Bathorokat, de úgy vélte, ha megosztaná róluk az információit, azzal nem biztos, hogy pont a nő magabiztosságát növelné a szereppel kapcsolatban. Sokkal valószínűbb, hogy Buba fejvesztve rohanna minél távolabb a palotától – és valljuk be, ez lenne a legértelmesebb reakció. Amit viszont ő tervezett, az igencsak messze állt az értelmestől. Laureline-t azonban elrabolták, és Valerian pontosan tudta, milyen sorsot szánnak neki, úgyhogy mindenképpen ki kellett hoznia onnan.

– Ne aggódj, egy kis improvizáció bőven belefér – szakította félbe a nőt.

Csöppet sem vágyott rá, hogy Buba megint bekebelezze az egész testét, de az idő most ellenük dolgozott. Laureline a palotában raboskodik, arról pedig fogalmuk sincs, hol lehet a parancsnok.

Eszébe jutott, hogy a nő milyen élethűen alakította Laureline-t, aztán meg az ő gyerekkori énjét. Most, hogy a haragja már elpárolgott, el kellett ismernie: Buba valóban lenyűgöző imitátor.

– Rajta, próbáld csak meg! – biztatta.

– Na, jó! – sóhajtott kelletlenül Buba. – Fordulj meg!

Valerian mögé lépett, két karját szélesre tárta, majd a férfi teste köré fonta. Egy pillanatig így maradt, feje Valerian vállán pihent – aztán hirtelen átváltozott.

Valerian elég nehézkesen tudott így mozogni, a földönkívüli álcát úgy viselte, mint valami fura köpenyt.

– Jaj, ez így nem lesz jó! – szólalt meg Buba aggodalmas hangon. – Micsoda borzalmas karmok! Keresni kéne egy manikűröst.

– Menjünk inkább – mondta Valerian.

Előbújtak a rejtekhelyükről, és elindultak a palota kapuja felé.